25.fejezet

Már majdnem egy hónapja volt, hogy a kórházban felébredtem. Az életem visszaállt a régi kerékvágásba, vagy ha nem is a régibe, egy újba. Eleinte nehéz volt megszoknom Rim és Jinah hiányát, meg persze hozzászokni, hogy Baekhyun délelőttönként nem ér rá. De délutánonként ki szoktuk használni a helyzeteket. Ahogyan most is.

- A fiúk tudják, hogy van barátnőm - mondta Baekhyun. - Vagy ha nem is tudják, akkor sejtik.
Egy ideig csöndben maradtam. Féltem, hogy egyszer sor kerül egy ilyen beszélgetéshez, és lehetőleg szerettem is volna elkerülni. Bár sejthettem, hogy kevés rá az esély.
- Nem vagy túl jó színész - poénkodtam, közben pedig idegesen morzsolgattam ujjaimat.
- Talán nem is akarok tovább színészkedni.
Nagyot sóhajtottam, és hátradöntöttem a fejem Baekhyun kanapéjának. Valószínűleg nem fogjuk nyugiban végignézni a filmet...
- Nem hagyhatnánk ezt a témát? - kérdeztem reménykedve.
- Szeretném bemutatni nekik a barátnőmet. Ugyanúgy, ahogyan ők is szokták.
- De engem ismernek, úgyhogy nem kell bemutatni - makacskodtam tovább.
- Sora, kérlek. Szeretném, hogy tőlem tudnák meg, és ne maguktól jöjjenek rá. Te is jól tudod, hogy ezerszer rosszabb, ha véletlenül rajtakapnak miket.
- Vigyázunk magunkra - válaszoltam erre. Elvégre régebben is mindig sikerült.
- Miért is vagy pontosan ennyire ellene? - kérdezte.
- Te is tudod jól - vágtam rá. A válaszom igazából az lett volna, hogy félek a fiúktól, de ezt nem mondhattam el neki.
- Kérlek! Egyszer muszáj lesz nekik elmondanunk.
- Nem lesz muszáj. Mindenki boldogan él anélkül is, hogy megtudják.
- Komolyan azt hiszed, hogy titokban tudjuk tartani örökre?
- Igen - feleltem magabiztosan.
- Jó, figyelj. Ha hosszabb távban gondolkodunk... Nem tudom, hogyan gondolkodsz a kapcsolatunkról, de hogyha netán hosszabb ideig tervezel együtt lenni velem, akkor ez nem nagyon fog menni.
Volt valami abban, amit mondott, de nem akartam elgondolkodni rajta. Csak el akartam kerülni azt a találkozást a fiúkkal.
- Jó, tudod mit? Majd egyszer elmondjuk nekik. Csak... csak ne most. Kérlek.
- Pedig a ma délután tökéletes lett volna - mondta.
- A ma délután? Miért?
- Mert átjön a csapat egy része.
- Ide hozzád? - kérdeztem. Aprót bólintott. - Mikor?
- Hát úgy... - gondolkodott, aztán ránézett az órájára. Ugyanabban a pillanatban megszólalt a csengő. - Most.
- Te jó ég - pattantam fel a helyemről. - És ezt miért nem mondtad előbb!?
- Nem kérdezted - vágta á tökéletes választ.
- Na jó - mondtam gyorsan, miközben egy megoldáson agyaltam. - Te lemész ajtót nyitni, közben én a konyhában leszek, amikor meg följönnek a szobába, és kimegyek. Így nem vesznek észre semmit.
- Anya lent van, valószínűleg már rég ajtót nyitott - közölte halál nyugodtan.
- Akkor elbújok megint a szekrényben.
Az izgalomnak és a félelemnek köszönhetően vadul dobogott a szívem. Hirtelen déjà vu érzésem támadt. Ugyanez megtörtént már egyszer velem, hogy itt vagyunk Baekhyun szobájában, és el kell bújnom, azért, hogy megőrizhessük titkunkat. Csakhogy most már az egyik fél nem akart titkolózni.
Baekhyun hirtelen megragadta a csuklómat, és visszarántott maga mellé, a szoba közepére.
- Nem - mondta nyugodtan.
- Mit nem? - kérdeztem értetlenül.
- Nem bújsz el a szekrényben.
- Akkor hol bújjak el? - kérdeztem ingerülten. Bármelyik pillanatban betoppanhatnak a többiek, és ha így folytatjuk, akkor az első, amit meglátnak, az én leszek.
- Sehol.
- Baekhyun, légyszíves ne most - ráztam a fejem kétségbeesetten. Még mindig fogta a csuklómat, és nem úgy tűnt, hogy egyhamar el szeretné engedni. Elkezdtem rángatni, és mint egy hisztis kisgyerek, ugrálni is kezdtem hozzá. - Kérlek, kérlek eressz el!
- Nem - mosolygott, mint aki jó poénnak tartja.
- Ne hülyéskedj már, ez nem vicces!
Aztán meghallottam a kopogást az ajtón. Kikerekedett szemekkel néztem Baekhyunra.
- Könyörgöm, ne csináld! Engedd, hogy elbújjak!
Végig az arcomba nézett, még akkor is, amikor azt mondta:
- Gyere be!
Az ajtó felé fordultam, felkészülve a legrosszabbra, de az ajtón csak Chanyeol lépett be.
- Sziasztok! - köszönt szokása szerint vidáman.
- Többiek? - kérdeztem még mindig hevesen dübörgő szívvel.
- Csak én jöttem - közölte.
Nagy kő esett le a szívemről. Lassan Baekhyun felé fordultam, aki eléggé ártatlan arccal próbált barátjára mosolyogni.
- Olyan szemét vagy! - fakadtam ki, és rávertem egyet a vállára. - Komolyan a szívbajt hoztad rám! Aahhjj, utállak - duzzogtam, de természetesen nem gondoltam komolyan, és ezt a többiek is látták.
-  Akkor ellentétes érzések kavarognak bennünk.
- De én igazából szeretlek. Akkor te igazából utálsz?
- Na jó, inkább ne forgassuk ki egymás szavait - nevetett.
Aztán mindketten Chanyeolra néztünk.
- Csak rövid időre ugrottam be - mondta. - Meg szeretnék beszélni veletek valamit.
- Ajjaj. Velünk? - kérdeztem félve.
- Nyugi, nincs semmi baj. Csak a pénteki programot akarom leegyeztetni.
- Mi lesz pénteken? - kérdeztem Baekhyun felé fordulva.
- A szülinapom.
Döbbent arcomat látva Chanyeol megkérdezte:
- Elfelejtetted?
- Nem felejtettem el! Nem tudtam. Nem ugyanaz - magyaráztam neki. - Ő sem tudja az enyémet, úgyhogy nem vagyok bűnös.
- Senki nem mondta, hogy az lennél - nevette el magát Baekhyun, majd maga mellé húzott, és fél kézzel átölelte a derekam.
- Szóval - kezdett bele újra Chanyeol. - A fiúkkal megbeszéltük, hogy hatra jövünk át. Ezzel csak annyit szeretnék, hogy ha véletlenül betoppan kilenc-tíz ember a házba, ne érjen meglepetésszerűen.
- Vagyis ne legyek itt - vontam le a következtetést.
- Igen - bólogatott. - Mert tudom, hogy ha nem szólok, előfordulna. Úgyhogy előtte ünnepeljetek, Baekhyun, te pedig ötre gyere haza, hogy elkezdhessünk készülődni.
- Oké - bólogatott.
- Akkor így minden rendben lesz? - kérdezte Chanyeol.
- Persze. És köszi - mosolyogtam rá hálásan. Már nem először ment meg minket a lebukás elől.

A pénteki programom tehát a következő volt: Reggel kilencig aludtam, utána nekiálltam tortát sütni, délben ebédeltem, aztán becsomagoltam Baekhyun ajándékait, és elkezdtem készülődni. Elvileg úgy volt, hogy kettőre átmegyek hozzá, de amikor az órára néztem, már fél három volt, úgyhogy késésben voltam. Amikor el akartam indulni, rájöttem, hogy a cuccaimat sem bírom mind el, úgyhogy előkaptam a telefonomat, és elkezdtem tárcsázni a szülinapos számát. Nem kellett sokáig várnom, hogy fölvegye.
- Szia. Mi újság? - kérdezte.
- Szia. Egy kérdésem lenne. Nem szeretnél inkább te átjönni? Vagy csak gyere ide és segíts.
- Miért?
- Mert nem tudom úgy átvinni a cuccaimat, hogy közben a tortát is vigyem - feleltem.
- Milyen cuccaidat? Nem tudtam, hogy hozzánk költözöl.
- De nem vagy ellene, mi? - ugrattam.
- Egyáltalán nem. Bőven van hely. Amúgy meg milyen torta?
- Sütöttem neked tortát - feleltem büszkén. - Igazéból Chanyeol kért meg rá, mert ő nem akart a cukrászdából szerezni, egyrészt mert drága, másrészt mert nem biztos, hogy finom.
- Ezért téged állított be cukrásznak?
- Pontosan. De ha nem szeretnéd, hogy  kilapítva érjen el hozzád, akkor gyere át és segíts.
- Öt perc és ott vagyok - mondta, és hallottam a hangján, hogy mosolyog. Aztán letette.
Amíg úton volt, addig én beraktam a süteményt egy dobozba, hogy könnyebben lehessen vinni, és hogy Baekhyunnak meglepetés maradjon. Aztán kivettem a sütőből egy még meleg muffint, kerestem egy gyertyát, és beleszúrtam. Úgy gondoltam, ez nem maradhat el. Egy apró, aranyos gesztus.
Az ajándékai is az asztalon voltak. Nem gondolkodtam sokat, mit vegyek neki. Csak apróságokat: a kedvenc előadójától egy CD-t, és egy pólót. Jó, először egyáltalán nem terveztem ruhát venni neki, de amikor ezt megláttam, azonnal ő jutott róla az eszembe, és tudtam, hogy neki is tetszene, ezért gondoltam belefér. És akkor ezek mellé még vettem párat a kedvenc édességeiből.
Amikor megérkezett, megkapta a legelső ajándékát: egy hosszú, szenvedélyes csókot. Aztán odaadtam neki a muffint.
- Ugye nem erre mondtad, hogy nem bírod el? - kérdezte, miközben az édességet a kezébe kapta.
- Nem, van egy normális, nagy tortád is, de azt majd a fiúkkal eszitek meg.
- Csak kár, hogy nem dicsekedhetek el vele, hogy a barátnőm sütötte - mondta lehangoltan.
Kilesett szempillái alól, hogy mit szólok hozzá. De nem mondtam semmit. Nem akartam megint errefelé terelni a témát.
- Szóval majd másnap mond meg, hogy milyen lett, mert még nem sokszor próbálkoztam tortával. Sütit persze sütöttem, de ez sokkal nehezebb.
- Nem akarsz te is ott lenni, amikor megesszük? - tett újabb próbálkozást.
- Nem - közöltem egyszerűen, aztán az asztalra kaptam a tekintetem, és megint más témával rukkoltam elő. - Kibontod az ajándékaid?
- Tudod jól, mit szeretnék tőled - mondta. Semmit nem mozdult, még mindig ugyanúgy nézett rám.
- Nem fogom beadni a derekam - közöltem, és összefontam a mellkasomnál a karjaimat.
- Pedig jó lenne. Ma úgyis jönnek a fiúk, tökéletes lenne. - Megráztam a fejem. Ne is reménykedjen. - Mi is pontosan a baj?
- Hogy mi a baj? Éld át azt, amit én a baleset előtt, és akkor rájössz, mi a baj!
Hosszan kifújtam a levegőmet, hogy kicsit lenyugodjak. Nem akartam jelenetet rendezni, és összeveszni vele - főleg a szülinapján nem.
- Attól félsz, hogy bántanának? Mert nem tennék. És nem is te lennél az egyedüli lány a társaságban. És amúgy is, szerintem változnál a szemükben, ha kiderülne, hogy végig a barátnőm voltál. Nem is mernének bántani, mert a barátnőm vagy.
- De te ezt nem érted - panaszkodtam. - Én nem...
Nem tudtam már mit mondani. Tisztában voltam vele, hogy előbb-utóbb túl kell esni ezen a találkozáson.
- Ha megint kitör a balhé, kinyírlak - közöltem, mire mosolyra húzódott a szája.
- Szóval mégis beadod a derekad? - kérdezte.
- Van más választásom?
- Ha velem vagy? Nincs.
Azzal vett egy nagy levegőt, és elfújta a muffinon a már majdnem tövig égett gyertyát.
- Kívántál valamit? - kérdeztem.
- Kellett volna?
Megforgattam szemeimet.
- Amúgy igen, kívántam.
- Akkor jó.
Ezután már egyszer sem hozta fel a nem kívánatos témát, ezért nyugodtan ünnepeltünk tovább.

Az idő kicsit gyorsan szaladt, mint mindig, amikor vele voltam. De nagyon jól éreztük magunkat, és úgy érzem, tökéletes délután volt. Baekhyun is teljesen megfeledkezett az időről, mert egyszer csak megcsörrent a telefonja. Amikor felvette, még én is hallottam, ki van a túloldalon.
- Nem úgy volt, hogy ötre hazajössz? - kérdezte Chanyeol.
- Miért, mennyi az idő?
- Mindjárt fél hat.
- Hoppá - nézett rám.
- Látom bennetek sem lehet bízni. De akkor most siess.
- Jó, jó. Azonnal indulok.
Miután Baekhyun újra elsüllyesztette zsebében a mobilt, fölpattant, és megragadott a csuklómnál.
- Gyere - mondta.
- Mi? Hova? - kérdeztem értetlenül.
- Hozzám, haza. Megígérted, hogy elmondjuk nekik.
- Igen, de nem ma! - Nem is állítottam, inkább könyörögtem. Nem voltam még felkészülve rá.
- De ma jó lesz. Gyere - kezdett el húzni kifelé.
- Baekhyun, nee.
Gyorsan magára kapta a cipőt. Én csak álltam előtte, és figyeltem. Tényleg nem álltam még készen erre. Nem is adott semmi időt.
- Nem lesz semmi baj, oké? - kérdezte, aztán biztatásul hozzám hajolt, és megcsókolt. Éreztem rajta, hogy izgatott.
- Oké - mondtam, amikor elváltunk. Majd csak túlélem valahogyan...

Amikor az utcán haladtunk végig, végig fogta a kezem. Kezdtem elveszíteni azt a kevés bátorságot is, ami eddig még bennem volt. De még volt egy kis időm a fiúk megérkezéséig. Úgy jó fél óra. Az idő alatt talán össze tudom szedni magam. És úgy beszéltem meg Baekhyunnal, hogy nem is azonnal engem fognak meglátni, hanem majd ha már mindenki ott lesz, akkor fölkészíti őket rá, hogy itt van a barátnője, és hogy ismerik is, de nem lesznek elragadtatva... Szóval valami ilyesmit fog mondani nekik, míg én végig ott leszek a szobájában, és várni fogok. Ez a terv nekem is elfogadható volt, és beleegyeztem, hogy így legyen.
Végig azon gondolkodtam, mit fognak szólni a fiúk. Ha Baekhyunnak igaza van, akkor tényleg nem fognak bántani. De még nem bízok bennük annyira, hogy ezt el is higgyem.
Amikor megérkeztünk a házhoz, Baekhyun kinyitotta előttem az ajtót. Még mindig gondolataimba voltam merülve. Elterveztem, hogy akkor most szépen fölmegyek az emeletre...
Abban a pillanatban, ahogy beléptünk a házba, egy pillanat alatt megfagyott az ereimben a vér.
- MEGLEPETÉS! - kiáltotta egyszerre vagy tíz ember. De csak az eleje volt erőteljes, a 'tés'-t már alig hallottam, mert az már nem jött ki a torkukon. Nem csak én voltam meglepődve.
Kilenc szempár meredt rám döbbenten.

24.fejezet

Az igazgatóval elég érdekes beszélgetésem volt, főleg, hogy ő sem számított a megjelenésemre. De azt hiszem, kicsit sikerült megszoknom, hogy mindenki úgy néz rám, mintha most támadtam volna fel.
Hosszasan konzultáltam vele, míg végül arra a döntésre nem jutottunk, hogy inkább magántanuló leszek. Vagyis otthon fogok tanulni. Ez a megoldás nekem is jobban tetszett, mint az, hogy berakjanak egy alsóbb évfolyamba. Nem akartam bekerülni egy nálam fiatalabbakból álló osztályba, főleg, hogy mindenki tisztában lenne vele, hogy mi történt velem. Otthon sokkal jobb lesz nekem.
Még a délelőtti órákban jártunk, amikor hazaindultam. Nem várhattam el Baekhyuntól, hogy lógjon a suliból,  pedig örültem volna neki. Nem csak azért, mert szerettem volna minél több időt tölteni vele, hanem azért is, mert már furdalta az oldalamat a kíváncsiság, hogy mi minden történt. Mert úgy tűnik igen sok minden.
Már nem emlékeztem pontosan, mit mondott Baekhyun, mikor végez, de kettő után már egészen izgatottá váltam. Meg akartam végre tudni, mi történt a balesetem után, hogy miért mentek el a fiúk, és úgy egészében minden mást is.
Szüleimmel csak telefonon keresztül beszéltem a továbbtanulásról, mert dolgozniuk kellett. Ez egyet jelentett azzal, hogy egész délután enyém volt a ház, vagyis biztos nem hallgatják ki a beszélgetésünket. Ezt azért tartottam fontosnak, mert egy csomó mindenről nem tudtak, és remélhetőleg nem is fognak.

Amikor megszólalt a csengő, két másodperc alatt ott teremtem. Baekhyun nem köszönt, vagyis azt szánta annak, hogy szorosan magához húzott, és megcsókolt.
- Ne haragudj - kezdett mentegetőzni hevessége miatt. - Csak még mindig alig fér a fejembe, hogy itt vagy - mondta egy aranyos mosollyal az arcán.
- Pedig hozzá kell szoknod - mondtam.
- Azt nem lesz nehéz.
Kitártam az ajtót, és beengedtem. Míg levette a cipőjét, az arcát vizslattam. Csak arra jutottam, hogy kimondhatatlanul szeretem őt.
Bele próbáltam képzelni magam a helyébe. Milyen lett volna, ha őt üti el egy kocsi, és kómába esik? Milyen lett volna, ha másfél évig kellett volna várnom arra, hogy felébredjen? Ha nem is teljesen, de valamennyire megértettem a helyzetét.
- Fölmegyünk? - kérdezte, amint felegyenesedett.
- Nincs itthon senki rajtunk kívül, úgyhogy itt is maradhatunk - mondtam.
- Oké - egyezett bele. Így a kanapén foglaltunk helyet, pontosabban a két végében, egymással szemben. Fél oldalamat nekidöntöttem a háttámlának, és úgy figyeltem Baekhyunt.
- Na, mit szeretnél tudni? - kérdezte.
- Hát úgy mindent, ami fontos... - mondtam kissé bizonytalanul. - A durva részeket kihagyhatod.
- Akkor végeztem a meséléssel - közölte.
Döbbenten néztem rá.
- Na jó, annyira nem vészes a helyzet. Mostanra már lenyugodtak a kedélyek. Igaz, már a két lány sincs itt...
- Elmondod végre, mi történt velük? - kérdeztem már majdnem idegesen. Pedig nem akartam ilyen hangnemet megütni, csak egyszerűen szerettem volna végre megtudni az igazságot.
- Jó, nyugi. Elmesélek mindent. Mivel kezdjem?
- Hát mondjuk - gondolkodtam. - Kezdjük az elején. Hogy tudtad meg, hogy elütött egy autó?
- Fú, de rég volt - dőlt hátra Baekhyun, és elgondolkodva a távolba meredt. - Otthon ültem, és vártam, hogy megérkezz. De ugye nem jöttél. Egy idő után kezdett gyanússá válni, mert máskor ennyi idő alatt rég ideértél volna... Így hát felhívtalak. De nem vetted föl, hiába hívogattalak. Aztán megcsörrent a telefonom, de Chanyeol volt az. Megkérdezte, hogy hallottam-e már. Fogalmam sem volt miről beszél, ezért elmondta, hogy történt egy baleset: összetalálkoztatok a fiúkkal, és valahogy kiestél az autó elé. Páran a kórházban voltak, én is azonnal odamentem.
- A fiúk eljöttek a kórházba? - kérdeztem döbbenten.
- Csak páran. Az a három ember, aki ott volt a balesetednél is.
- Mi? - kérdeztem, mintha csak rosszul hallottam volna. - Minimum öten ott voltak - közöltem.
- Azt hiszem ketten elfutottak - mondta elgondolkodva.
- De rendesek - morogtam.
- Jó, biztos megijedtek a rendőrségtől. Nem akartak bajba keveredni. Mindenesetre hárman ott maradtak, és a kórházba is elkísértek. De nem mehettünk be hozzád, úgyhogy nem sok értelme volt.
- Megtudták a fiúk? - kérdeztem. - Mármint hogy mi ketten...
- Nem csak én aggódtam ott érted, úgyhogy nem hiszem, hogy észrevettek volna bármit is. A többiek sem akarták, hogy bajod essen - magyarázta.
- Ez azelőtt nem volt probléma - mondtam szárazon.
- De ez azért most más... Eléggé megbánták, amikor látták, hogy halálos veszélyben forogsz.
Sóhajtottam egy nagyot. Eddig persze nem volt baj nekik, hogy bántanak, de amikor kiderül, hogy meghalok, akkor persze minden megváltozik.
- Ha már itt tartunk, - szóltam - mi lett a fiúkkal? A rendőrség őket hibáztatta? Vagy az autóst?
- Kimagyarázták a rendőrségnek, hogy baleset volt, és a sofőr sem lett büntetve, mert nem az ő hibája volt.
- Értem - bólogattam. De azért milyen rossz lehet annak a férfinek vagy nőnek... Elütött egy lányt, pedig csak rosszkor volt rossz helyen. - Szóval a baleset megvolt... Mi történt a suliban? - kérdeztem kíváncsian, abban reménykedve, hogy most kiderül valami Jinahról és Rimről is.
- Még csak nem is szóltunk a két lányhoz, úgyhogy semmi balhé nem volt. Mármint amiben mi is benne lettünk volna.
- Jongin sem talált ki semmit? - kérdeztem döbbenten.
- Dehogyis - rázta a fejét. - Miután majdnem a halálodat okozta... sőt, még mindig úgy tudja, hogy kómában vagy, úgyhogy pláne... Nem akart még nagyobb bajt okozni. Úgyhogy a békén hagyta őket.
- Csak? - kérdeztem folytatásra ösztönözve Baekhyunt.
- Csak anélkül is volt elég baj. Hétfőn - azaz másnap - hatalmas jelenetet rendeztek az ebédlőben, mindenki szeme láttára.
- Miért? - kérdeztem döbbenten.
- Rim teljesen ki volt akadva azon, hogy ti tudtátok hogy lesz valami, mégsem mondtátok el neki.
- Ja, igen - jutott eszembe. - Én nem hittem benne, hogy meghalok, és nem akartam, hogy ő is fölöslegesen aggódjon.
- Igen, ez így szép és jó, de ő nem akarta elfogadni. Hiába győzködte Jinah. A másik ok, amiért ordítoztak, hogy Jinah meg sem próbált segíteni, hogy ne essen bajod, hanem... már nem is tudom mit csinált.
- Drogozott - vágtam rá, mert tudtam rá a választ.
- Ja, igen - bólogatott. Nem volt nehéz leolvasni az arcáról, mit gondolt róla. - Szóval... Eléggé összevesztek, és úgy kiabáltak egymással, mintha senki nem lenne körülöttük. Csakhogy majdnem az egész suli ott volt. Annyira összekaptak, hogy onnantól fogva soha nem láttuk őket együtt.
- Jaj ne - mondtam letörten. Hogy lehet, hogy egy barátság ilyen hamar tönkremenjen? Ilyen apróság miatt? Jó, lehet, hogy nem apróság, de mindkettőben volt valami igazság, amit ép ésszel fel lehet fogni, és meg lehet érteni.
- És mi történt aztán? - kérdeztem, és titokban reméltem, hogy jön az a rész, ahol kibékülnek. Bár akkor nyilván nem mondta volna azt, hogy "onnantól fogva soha nem láttuk őket együtt".
- Jinah kicsit... Hogy is fogalmazzak... - kereste a szavakat. - Kicsit túlzásokba esett.
- Mit csinált?
- Hát ööö....
- Mondd már! - kértem idegesen.
- Jó. Eladta a testét - közölte egy fokkal halkabban.
- Hogy mit csinált? - kérdeztem pislogva. Biztos voltam benne, hogy félreértettem valamit.
- Eladta magát. Tudod, amikor... Amikor a pasi fizet, hogy lefekszik vele.
- Tudom, mi az. De biztos, hogy Jinahról beszélünk? - kérdeztem. Még mindig nem akartam elhinni. Valami tévedés lehet, mert Jinah - az a Jinah, akit én ismerek - soha nem tenne ilyet.
- Hidd el, hogy ő volt. Bizonyíték van róla.
- Bizonyíték? Miféle bizonyíték? - értetlenkedtem.
- Videó - közölte könyörtelenül.
- Na nee - ráztam a fejem. - Én ezt nem hiszem el. Jinahnak egyáltalán nincs szüksége pénzre. Vagyis nem volt... És ha lett is volna, nem így szerezte volna meg. Azt sem engedte volna meg, hogy levideózzák - győzködtem, bár inkább magamat próbáltam megnyugtatni, hogy ez semmiképp sem történhetett meg. - Mondd, hogy nem igaz!
- Nem igaz - mondta bizonytalanul.
- És komolyan is gondolod? - kérdeztem.
- Nem tehetem - tárta szét karjait. - Én is láttam...
- Te láttad!? - kiáltottam felháborodottan.
- Nyugi, természetesen nem néztem végig, csak az elejét láttam, amikor még csak beszélgetnek. Már attól is rosszul lettem - motyogta magának halkan, undorodva.
Arcomba temettem a kezem, és úgy kezdtem el beszélni, nem törődve azzal, hogy alig érthető valami, amit mondok.
- Hogyan fajulhattak idáig a dolgok? Hogy tehette ezt Jinah? És egyáltalán miért? Miért nem állította le Rim? - Kétségbeesetten keresgéltem a válaszokat, és eléggé csalódott voltam, hogy valószínűleg soha nem fogom megtudni őket.
- Ó, hidd el, Rim leordította - mondta Baekhyun, aki felfigyelt az utolsó kérdésemre. Fölnéztem rá, mire folytatta. - Ez volt a kettes számú veszekedés az ebédlőben.
- Több is volt?
- Nem - rázta a fejét.
- Akkor jó - sóhajtottam megkönnyebbülten.
Nehéz volt elképzelni, hogy ők ketten ennyire haragban legyenek egymással, de ezek után nem csodálom. Én is lehordtam volna Jinaht ilyenért.
- Még mindig nem tudom felfogni - motyogtam magam elé. - És ha te tudsz róla, akkor valószínűleg az egész iskola tud róla - következtettem.
- Igen, körülbelül - vallotta be. - Mindenki a háta mögött sugdolózott meg kibeszélte. Nem mintha nem vette volna észre.
- Zavarta? - kérdeztem. Nem rég még azt gondoltam volna, hogy biztosra tudom  a választ, de ezek után már semmiben nem mertem hinni.
- Ha zavarta is, nem mutatta ki. De egyértelmű volt, hogy nem marad már sokáig a suliban.
- Mi lett vele? - tettem fel a már sokadik kérdést.
- Nem tudjuk. Egyszer csak eltűnt. Az a hír járta, hogy már városba is költözött, bár ezek már csak feltételezések, szóbeszédek voltak.
- És Rim? Ővele mi lett?
- Úgy pár hétre rá ő is követte Jinaht. Mármint nem szó szerint, csak ő is kiiratkozott a suliból. Hogy együtt mentek-e, hogy kibékültek-e... Fogalmam sincs. Mindenesetre azóta nem láttuk őket.
Nehezen tudtam csak visszatartani a könnyeimet. Annyi minden zúdult hirtelen a nyakamba, hogy attól féltem, megszakadok. Hogy végződhet egy barátság - amit azt hittünk örökké fog tartani - így? Egyáltalán mivé változtak? Mert hogy nem ilyenek voltak, az biztos. Hogyan fajulhattak idáig a dolgok?
- Na gyere ide - húzott magához Baekhyun, mert látta, hogy már nem sokáig bírom sírás nélkül.
Baekhyun szorosan ölelt, ami jelen pillanatban jól esett. És másra nem is nagyon támaszkodhattam volna. A két legjobb barátnőm itt hagyott. Egyedül ő maradt nekem.