8.fejezet

Reggel mozgolódásra ébredtem. Besüppedt mellettem az ágy, aztán fölemelkedett, tehát fölkelt. Óvatosan kinyitottam a szemem, és figyeltem, ahogy háttal nekem fölhúzza a nadrágját, az ingét, a zokniját, a maradék ruhadarabot pedig a kezébe veszi. Halkan odasétált az ajtóhoz, és kezét a kilincsre tette. Megfordult, hogy egy utolsó pillantást vethessen rám, de akkor észrevette, hogy figyelem.
- Hova mész? - kérdeztem, miközben fölültem.
- Még megbeszéltük a fiúkkal, hogy ma találkozunk...
- Vasárnap délelőtt? - kérdeztem furán.
- Aha. De előtte még haza is szeretnék menni, átöltözni.
- Oké... De majd visszajössz? - kérdeztem.
- Ha akarod.
Fölpattantam, azzal a szándékkal, hogy kikísérem.
- Akarom - mondtam. - Be szeretném bizonyítani, hogy nem vagyok olyan... szóval... amilyennek gondolsz.
- Jó. Én meg bebizonyítom, hogy nem vagyok olyan bunkó állat, mint amilyennek megismertél.
- Oké - egyeztem bele, majd kiléptünk az ajtón. - Halkan - szóltam neki, amikor lefelé haladtunk a lépcsőn, mert anyáék most már biztos otthon vannak.
A bejárati ajtó előtt gyorsan magára kapta a cipőjét, meg a zakóját, aztán rám mosolygott.
- Szia - köszöntem el tőle.
- Szia - intett, majd elment.
Fölszaladtam a szobámba. Az első, ami föltűnt, hogy egy fekete álarc feküdt az asztalomon. Lassan odasétáltam, és a kezembe vettem. Itt hagyta. Hosszú percekig nézegettem a darabot, aztán leraktam, és a ruhásszekrényem felé indultam. Kitártam az ajtaját, majd sóhajtottam egyet. Mit vegyek ma föl? Számítanom kellett arra, hogy BaekHyun bármelyik pillanatban betoppanhat, úgyhogy meg akartam könnyíteni a helyzetünket, és egyszerűen öltözködni. Kihalásztam egy sima farmert, hozzá egy egyszerű, minta nélküli, szürke pulcsit. Még régen kaptam valahonnan, de elég sportos viselet volt, ritkán húztam fel, akkor is csak otthonra. Mások mondjuk így járnak suliba... Na mindegy. Mindenesetre kényelmes volt. Reméltem, ebben a szerelésben kevésbé látja bennem azt a lányt, akit ki nem állhat.
Aztán lementem a konyhába, mert kezdtem éhes lenni. Éppen a konyhapulton ültem, és ettem a müzlimet, amikor anya is betoppant.
- Jó reggelt.
- Szia - mosolygott vissza rám. Elkezdett kutakodni a hűtőben, majd leült az asztalhoz, pont velem szemben. - Milyen volt a tegnapi napod? - érdeklődött.
- Jó - vontam vállat. - Ez az álarcos bál nagyon jó ötlet volt, senkit nem ismertem fel. Kivéve persze Jinaht és Rimet, mert természetesen együtt vettük a ruhát. - Nem kérdezősködött tovább, mert nem szoktam neki pontos beszámolót adni a napjaimról. Legalábbis legtöbbször nem. Azt viszont megkérdezte, hogy van-e programom mára.
- Majd valamikor lehet, hogy érkezik vendégem...
- Pontosan mikor?
- Fogalmam sincs - sóhajtottam, majd üres tálamat a mosogatóba raktam.
- Addig segítesz a főzésben?
- Persze! - feleltem lelkesen.
Anyuval főzni a kedvenc elfoglaltságaim közé tartozott. Mindig új és új recepteket próbáltunk ki, már vagy 10 éves korom óta. Mindig föl szokta dobni a kedvem egy kis főzicskélés, de nem csak engem, hanem apát is, mert oda szokott lenni a finomabbnál-finomabb ételekért. Így most sem bántam a közös programot, ráadásul segített kicsit elterelni a figyelmemet.
Ebéd után viszont kezdett kicsit romlani a helyzet. Azt sejtettem, hogy délelőtt nem jön vissza. Sokszor kaptam föl a fejem, és pillantottam az ajtó irányába, de feleslegesen. Aztán fölmentem a szobámba, mert ha jön, úgyis hallom majd a csöngetést. Az ágyamon ültem, és a földet bámultam, miközben ujjaimmal játszottam. Kezdtem komolyan azt hinni, hogy nem jön vissza. Simán kinézem belőle. Miért is tenné?
Hirtelen észbe kaptam, hogy  holnap suli, és a leckékkel még nem tartok sehol, úgyhogy neki kell állnom. A könnyebb írásbelikkel kezdtem, ezeken hamar túl is lettem. A mateknál viszont elakadtam. Már vagy negyed órája ültem fölötte, és gondolkodtam azon, hogy hogy a francba kell ezt megoldani, de nem jöttem rá. Még egyszer átnéztem az órai anyagot, de még mindig nem esett le. Aztán kezdett elegem lenni belőle.
Éppen félre akartam rakni, amikor csöngettek. Azonnal felpattantam, és lerohantam a lépcsőn.
- Megyek - kiáltottam hangosan, hogy anyáék hallják, majd az ajtóhoz siettem, és kitártam azt.
- Szia - köszönt Baekhyun.
- Szia - mosolyogtam vissza rá, majd beinvitáltam a házba. - Itt hagytad az álarcod - közöltem vele, mikor már felfelé haladtunk a lépcsőn.
- Tényleg - döbbent rá.
Miután becsuktam magunk mögött az ajtót, az asztalhoz sétált, majd kezébe vette az itt hagyott tárgyat. Aztán tekintete a nyitott füzetemre siklott.
- Matek házi? - kérdezte még mindig a füzetemet vizslatva.
- Aha, de nem igazán ment - vallottam be, miközben odamentem.
- Ha gondolod, segíthetek, ez nem nehéz anyag.
- Oh. Köszönöm - mosolyogtam rá, aztán leültem a székre, ő pedig mellettem állt, kicsit az asztal fölé görnyedve, és kezén támaszkodva.
- Szóval. Mit értesz? - kezdett bele.
Elkezdtem neki magyarázni, hogy pontosan mit fogtam föl az órai anyagból, aztán hogy pontosan hol akadtam el, és mi mindennel próbálkoztam. Csendben hallgatott, közben néha bólogatott. Aztán amikor végeztem, belekezdett a magyarázásba.
- Jaj, értem - esett le, mielőtt még befejezte volna. - Akkor ez... - mondtam, és hangosan gondolkodtam tovább.
- Aha - bólogatott a magyarázásomra.
- Akkor az jött ki eredményül, hogy x=85,73 - néztem a számológépemre.
- Igen.
- Oh. Köszi. Most már értem - mondtam, majd összecsuktam a füzetem, és leraktam a tollam. - Mit csináljuk? - álltam föl a helyemről.
- Mondjuk... - gondolkozott - Eljöhetnél hozzám.
- Oké - egyeztem bele.
Gyorsan összekészültem, azaz fölhúztam egy tornacipőt (direkt nem valami csinos, esetleg magasabb sarkú cipőt) aztán még szóltam anyának, hogy elmegyek, és majd jövök. Pár perccel később pedig már az utcán sétáltunk.
- Ez már a bizonyítás része volt? - kérdezte Baekhyun, miközben zsebébe dugta a kezét.
- Mi? - néztem rá értetlenül.
- Azt mondtad, bebizonyítod, hogy nem vagy olyan... tudod milyen. Ez a matekozás is hozzátartozott? - magyarázta.
- Jaa.... Nem szántam annak. Nem bizonyítottam semmit, csak azt, hogy nem birkózom a matekkal.
- Nekem bizonyítottál. Egyrészt leültél házit csinálni, és meg is akartad csinálni, mert nem utasítottad vissza a segítségemet, másrészt elég hamar felfogtad, mit beszélek, tehát okos is vagy.
- Azért ne túlozz - motyogtam, mire rám vigyorgott. Jól estek a szavai. Már annyira nem nézett le, tehát haladunk... - Amúgy ha már itt tartunk, te is bizonyítottál. Felajánlottad a segítségedet, tehát rendes is tudsz lenni.
- Aha. Akkor most elég a bizonyításból. Egyszerűen érezzük jól magunkat.
- Oké - egyeztem bele azonnal.
Csak negyed órára lakott tőlem, így nem kellett sokat gyalogolni. Átlagos méretű házban lakott, szép előkerttel. Belülről is szép tágas és otthonos volt. Neki is, ugyanúgy mint nekem, az emeleten volt a szobája, csak az övé kicsit nagyobb volt, mint az enyém. Még tévé is volt benne, előtte egy kisebb kanapéval.
- De jó - néztem körbe, miután becsukta mögöttem az ajtót.- Saját tévéd van?
- Aha. Ki akarod próbálni? Úgy értem, nézhetnénk egy filmet, úgy sincs jobb ötletem.
- Oké - egyeztem bele.
Pár perccel később már a kanapén ültünk, és a Baekhyun által berakott filmet néztük. Annyira nem sikerült lekötnie. Meg így sosem kerülünk közelebb egymáshoz... De azért csöndben ültem, és próbáltam a filmre koncentrálni.
Már negyed órája nézhettük, amikor már le is kötött, viszont Baekhyunnak hatalmasat kordult a gyomra. Oldalra pillantottam, mire ő kínosan elnevette magát.
- Nem ebédeltél? - kérdeztem.
- Ma még semmit nem ettem - vallotta be.
- Miért nem szólsz? Főzhetünk is valamit.
- Tudsz főzni? - kerekedett el a szeme.
- Nem is akárhogy - vigyorogtam rá.
- Oké - mondta. Kinyomta a tévét, majd lementünk a konyhába. Megkérdeztem, hogy mit szeretne enni, de nem tudott rá válaszolni. Vagyis tudott, annyit, hogy neki mindegy. Úgyhogy nekem kellett gondolkoznom.
- Mondjuk... palacsinta - mondtam. - Az egyszerű és gyorsan kész.
- Jobb ötletem van. - Kérdőn néztem rá, mire kivett a fölső szekrényből egy üveget, tele barna krémmel. - Nutellás palacsinta.
Ebbe azonnal beleegyeztem.
- Én inkább a háttérből figyelem, mit művelsz - közölte, majd leült az asztalhoz. - Soha életemben nem főztem még.
- Mondjuk segíthetnél kiigazodni a konyhában...
- Ja, persze - pattant föl. - Mi kell? Azt máris hozom.
- Liszt - kezdtem a legfontosabbal, aztán sorolgattam az alapanyagokat, amiket ő mind elém rakott a pultra. Aztán azokat egy tálban gyorsan összedolgoztam, majd kértem egy serpenyőt és egy kis olajat, és kezdődhetett a palacsinta sütés. Baekhyun nem ült vissza, hanem mellém állt, és a pultnak támaszkodva figyelt.
- Ezt föl fogod dobni? - kérdezte.
- Aha.
- Na arra kíváncsi leszek.
Megnéztem, hogy az alja megsült-e már, aztán levettem a tűzről, kicsit hátraléptem, aztán földobtam a palacsintát, ami utána másik oldalára esett. Visszaraktam a tűzre, majd Baekhyunra mosolyogtam.
- Ez nagyon menő - vigyorgott.
- Te is kipróbálhatod.
- Inkább nem - rázta a fejét.
- Miért, nem nehéz.
- De...
- Ne keress mindig csak kifogásokat - szóltam rá. Tegnap este is ezt csinálta, végül mégis belement, amit akartam. Itt sem lesz másképp. És igazam lett. Beadta a derekát. Viszont előbb kértem egy tányért, amibe a kész palacsintákat rakhatjuk.
Amikor a második palacsinta alja is meg volt már sülve, a serpenyőt Baekhyun kezébe nyomtam. Megmutattam, hogy a kézzel milyen mozdulatot kéne tenni, aztán megpróbálta. A palacsinta magasabbra repült, mint kellett volna, aztán a földön landolt.
Hangosan felnevettem, aztán kivettem a kezéből a serpenyőt. Újabb adag palacsintatésztát öntöttem bele, miközben ő felvette a földről a mutatványát.
- Látod, ezért nem akartam kipróbálni - mondta, de persze ő sem bírta ki mosolygás nélkül.
- Majd a következőnél menni fog.
- Ha mostantól rám bízod a dobálást, akkor nem fogunk jól lakni. Max a földről meg a plafonról.
- A plafonról? Figyelj - nevettem el magam - nem az a lényeg, hogy magasra menjen. Éppen annyira kell, hogy a palacsinta meg tudjon fordulni. Adj egy másik serpenyőt - kértem. Gyorsan nyomott is a kezembe egyet. - Figyelj. - Megcsináltam a mozdulatot, aztán a kezébe nyomtam, hogy gyakorolja. Közben megfordítottam az éppen sülő palacsintát, majd megint rá koncentráltam. Gyakorolgatta, bár szerintem elég hülyén érezhette magát, hogy egy üres serpenyőt lóbál.
A következő palacsintánál megint megpróbálta átdobni, és sikeresebb volt, mint előtte, mert nem esett a földre, és nem is ragadt a plafonra. Visszaesett a serpenyőbe, viszont úgy, hogy az egyik fele ráborult a másikra. Gyorsan fogtam egy villát, és megigazítottam.
- Uhh, ez már jobb volt - lelkendezett. - De inkább te csináld - lépett egyet hátra.
- Nem - nevettem el magam. - Neked is meg kell tanulnod. Legalább egyvalamit tudjál magadnak csinálni.
- Ha egyedül vagyok, egy sima szendvics is megteszi, nem kell nekem háromfogásos menü.
- De mindegyik fiú tud valamit főzni.
- Dehogy tud - nevette el magát. - Na jó, pudingot.
- Fú, az aztán teljesítmény - bólogattam elismerően, aztán folytattam a sütést. Közben Baekhyun lecsavarta a nutella tetejét, fogott egy kanalat, és magában elkezdte enni. Erről eszembe jutott valami. - Akkor hogy esszük a palacsintát?
- Nutellával - felelte, mintha az nem lenne egyértelmű.
- De úgy értem... Mikor akarod belekenni?
- Amikor eszünk - felelte furán, és kezdett egyre hülyébbnek nézni.
- Jó, mert úgy is lehet ám csinálni, hogy akkor rakjuk rá, mikor még sül a palacsinta, így amikor esszük, a nutella is meleg, és folyósabb is lesz. Az is nagyon finom.
Kerek szemekkel nézett rám.
- Honnan tudsz ilyeneket? - kérdezte, mire megvontam a vállam. Anyával eleget kísérleteztünk.
- Akkor csináljuk így?
- Mindenképpen!
- De akkor ne edd meg az egészet - mutattam a kezében lévő üvegre, mire gyorsan le is tette az asztalra. - Viszont azt akkor majd a végén, mert mire kész lesz az összes, addigra az kihűlne. Most gyere ide, és forgasd meg.
Föltápaszkodott, és kezébe vette a serpenyőt. Megint egész jól ment neki, attól eltekintve, hogy a fele palacsinta a serpenyőn kívül volt. Persze ezt is egyszerűen meg lehetett oldani, így semmi baj nem történt.
- Egyre ügyesebb leszel - dicsértem.
- Jó a tanárom - mosolygott. - Meg a serpenyőm.
- Aha, a serpenyőd - vigyorogtam.
Onnantól fogva ő forgatta meg az összeset. A harmadik után már hibátlanul sikerült neki, és utána nem rontotta el egyszer sem. Arra viszont már nem bírtam rávenni, hogy próbálja meg ő beleönteni a tésztát a serpenyőbe. Azt mondta, egy napra elég egy valamit megtanulni. És rá is hagytam, mert elég jól teljesített.
- Most csináljuk a nutellásat - mondtam, ahogy láttam, hogy már elég kevés tészta maradt a tálban.
Ugyanúgy kezdtük, mint a normális palacsintát, és miután megfordította, egy kanállal rakosgattam rá nutellát. Egy kis ideig vártam (amíg a másik oldala át nem sült teljesen) aztán két villa segítségével kétszer félbehajtottam, és úgy raktam rá egy tányérra. Az utolsó palacsintával is ugyanígy tettem, aztán kikapcsoltam a gázt, és leültünk az asztalhoz. Neki adtam a melegebbet, mert ő még ilyet nem evett, én meg egy csomószor; tudom, milyen finom, és az enyém sem hűlt még ki, úgyhogy nem veszítettem semmit.
Az első harapás után csillogó szemekkel nézett rám.
- Ez isteni - közölte.
- Köszönöm.
Én is úgy éreztem, hogy jól sikerült. Azért ciki is lett volna, ha főzök neki valamit, és nem ízlik neki.
Elég hamar végeztünk ezzel, ezért az asztalra került a többi is. Itt már "normálisan" ettük, azaz egyszerűen kentünk rá a nutellából, és úgy ettük. Persze ez is nagyon jó volt. És úgy láttam, Baekhyunnak is ízlett, mert sorjában tolta be őket.
- Hányadiknál tartasz? - kérdeztem.
- Ez csak a hetedik.
- Csak - horkantam fel. Én a negyediknél tartottam, és már tele voltam. Mondjuk otthon apu is minimum hatot megeszik, ráadásul Baekhyun ma még nem evett semmit.
- Kérsz inni? - kapott észbe a fiú.
- Aha. - Fölpattant, hozott két poharat, és egy üdítőt, majd vett magának még egy palacsintát. Komolyan nem értem, hogy férhet ennyi belé. Lassan már kétszer annyit evett mint én, és még nem is fejezte be. De legalább biztosra vehetem, hogy ízlik neki a főztöm.
- Szerintem maradni fog - néztem rá a tányérra. - Tizenegy darabot csak nem tömsz még magadba.
- Ki tudja - mosolygott, mire én csak megráztam a fejem.
Már egyre nehezebben ment neki, láttam már rajta, de azért evett. Én a poharamat fogtam, és lassan iszogattam belőle, közben figyeltem, hogy mikor adja végre föl. Már csak 6 darab maradt, így szemöldököm a magasba szaladt. És nyúlt a következőért. De mielőtt elérte volna, az asztalra esett a keze.
- Nem bírok többet - közölte, és hátradőlt a széken.
- Nem csodálom - ráztam a fejem.
- Viszont nem fogok tudni fölkelni - nézett a hasára.
- Segítsek?
- Nem kell - mondta, majd nagy nehezen föltápaszkodott. - Úristen - helyezte kezét a hasára. - Ilyen lehet terhesnek lenni - nevetett.
- Ne nézz így rám, nem voltam még terhes.
Csak mosolygott tovább, és a lépcső felé nézett. Aztán elindult a nappaliba, és elterült a kanapén.
- Gyere, ülj le te is - húzta fel a lábát, így odaültem. Kezeit a hasánál összefonta, és lehunyta szemeit. Én pedig ott ültem a lábainál, és figyeltem mosolygós arcát. Elkalandoztam arca vonalain, sötét tincsein, a csukott szemén, az orrán, aztán tekintetem az ajkaira siklott.