- Hol vagytok?
- Otthon - közölte Jinah, mintha nem lenne egyértelmű.
- Lógtok?
- Szerinted? A tegnap történtek után én ugyan be nem megyek!
Erre tényleg gondolhattam volna, ez tisztára rájuk vall.
- És nekem nem akartatok volna szólni? - kérdeztem kicsit felháborodottan.
- Úgysem lógsz soha a suliból, most se tudtunk volna meggyőzni.
Ez igaz. Ha mondták is volna, hogy ma sulit kerülnek, én akkor is bejöttem volna.
- Jól van. Akkor jó pihenést.
De rég mentem egyedül suliba... Hiányzott az oldalamról a két lány, meg furcsa volt, hogy csönd van, mert nem csacsognak, de lehet, hogy ők jártak jobban, én pedig rosszabbul. Tegnap a saját fülemmel hallottam, hogy olyasmit akarnak kitalálni, mint tegnap. Akkor viszont tényleg én húztam a rövidebbet.
Már ott tartottam, hogy jobb lenne, ha én is otthon maradnék, de már a suli előtt jártam, úgyhogy nem fordultam meg. Elég erős vagyok. Majd csak túlélem valahogy.
Vagy mégsem?
Épphogy beléptem a suli ajtaján, beléjük botlottam. Szuperül kezdem a napom, mit ne mondjak.
- Jó reggelt - jelent meg egy gonosz vigyor Jongin arcán. Tudtam, hogy bajban vagyok. Közelebb lépett hozzám, majd a fülembe suttogta: - Elrabolhatunk egy pillanatra?
Aztán megláttam a fiú háta mögött Baekhyunt, aki kedvesen mosolygott rám.
- Ne félj - tátogta némán, amit valószínűleg senki nem látott, mert eléggé hátul állt. Megnyugatatóan mosolygott. rám.
- Öhm, inkább ne - nyögtem ki. - Első óra matek doga, és még fel szeretnék készülni rá. - Ez persze nem volt igaz, de muszáj volt valamit kitalálnom, mert nagyon féltem.
- Akkor sok sikert - mondta, és megfordult.
Először döbbenten néztem utána, hogy most mi van, de aztán leesett. Nem akart semmi mást, csak rám ijeszteni. Mondjuk sikerült is. De vajon megelégszenek ennyivel?
Már mind háttal álltak nekem, és mentek az osztálytermeik felé, amikor hirtelen a leghátul levő Baekhyun megfordult, gyorsan körbenézett, hogy látja-e valaki, és amint megbizonyosodott róla, hogy senki nem figyeli, ujjaiból egy szívet formált, és a világ legédesebb mosolyával jutalmazott engem. Aztán visszafordult, és ment tovább.
Ezzel feldobta a napomat. Egy apróság volt, mégis valami hatalmas. Eléggé idegesítő, hogy senkinek nem mondhatom el, hogy van barátom, mert mindkettőnknek annyi, de mégis van valami titokzatos benne. Valahogy sokkal izgalmasabbá teszi egy kis titkolózás, és bár nehéz, megéri. Mindenképpen megéri.
Egész nap mosolygós kedvem volt, de amúgy nem lett volna az. Igazából semmi jó nem történt velem (kivéve ma reggel Baekhyunt), furcsa volt így a két legjobb barátnőm nélkül. Laposabb, üresebb volt minden. Ráadásul olyan volt, mintha kihagytak volna valamiből, ami így bántott is. Jó, értem, miért nem hívtak föl, de legalább elmondhatták volna nekem előző nap, hogy mit terveznek.
Amikor az ebédlőben ültem, egyedül az asztalunknál, kaptam egy sms-t tőlük. Azt írták, hogy találkozzunk négy órakor a parkban. Ennek örültem, mert úgy tűnik, akkor mégis gondolnak rám, ráadásul elég rég mozdultunk ki a házból közösen.
Még a telefonom kijelzőjét bámultam, és éppen ki akartam lépni az üzenetekből, amikor valaki kikapta a kezemből. Azonnal fölpattantam, és szembe találtam magam a nyolctagú fiúbandával.
- Hol hagytad a barátnőidet, Sora? - kérdezte Jongin, aki a legközelebb állt hozzám.
Egy ideig gondolkoztam azon, hogy azt mondom, hogy itt vannak a suliban, de valószínűleg elég hamar ki tudnák deríteni az ellenkezőjét. És persze azt sem fogom mondani, hogy otthon maradtak, mert féltek.
- Semmi közöd hozzá.
- Igen? - vonta fel a szemöldökeit. - Milyen kár, akkor soha nem fogjuk megtudni, hogy lógnak a suliból, mert betojtak.
- Hagyjál békén - mondtam undorodva.
- Olvassuk el az üzeneteit - mondta az egyik fiú, és kikapta Jongin kezéből a telefonomat. Semmi esélyem se volt elérni a mobilom, aztán úgy döntöttem, nem érdekel. Dühösen fújtattam egyet, és vissza akartam ülni a helyemre, amikor tágra nyíltak a szemeim. Baekhyun. Baekhyunnal is írogattunk egymásnak, és ha azt meglátják a fiúk...
Amint találkozott vele a tekintetem, neki is azonnal leesett.
- Muti már - kapta ki barátja kezéből a telefont, és elkezdte nyomkodni rajta a gombokat. Chanyeol is fölé hajolt, és úgy tett, mintha az üzeneteimet olvasná.
- Na mutasd ide is - türelmetlenkedett egy másik fiú.
- Tessék - tartotta felé Baekhyun a tárgyat, én pedig megnyugodtam. Kihúzott minket a csőből.
- Adjátok már vissza - panaszkodtam, hogy ne essek ki a szerepemből.
- Tessék - nyújtotta oda a fiú. - Úgysincs benne semmi érdekes.
Most már nincs - gondoltam magamban.
- Na jó, menjünk - mondta Jongin, majd mind el is húztak onnan. Megkönnyebbülten rogytam vissza a helyemre.
- Mit csináltak ma a fiúk? - érdeklődött Jinah.
- Reggel rám ijesztettek, de nem csináltak semmi különöset, délben pedig elvették a telefonomat.
- És vissza is adták?
- Aha.
- Mehettünk volna suliba - sóhajtotta Rim. - Ez nem nagy cucc.
- De lehet, hogy csak azért nem csináltak semmit, mert nem voltatok ott.
- Ja, az is lehet...
- És ti mi jót csináltatok ma? - kérdeztem.
- Semmi különöset. Délig aludtunk.
Akkor mégiscsak érdekesebb napom volt, mint nekik.
Egy ideig még csendben sétáltunk, aztán a szokásos szövegelésbe kezdtünk.
- ...szóval szerintem is jót tenne a sportolás - mondta Jinah.
- És hova szeretnél járni? Valahogy nem tudlak elképzelni a lányfocicsapatban vagy a kosárcsapatban - mondtam.
- Igen, én se ilyesmire gondoltam, hanem inkább futásra. Mondjuk reggelente, suli előtt. Veletek együtt? - kérdezte egy reménykedő mosollyal az arcán.
- Én nem biztos, hogy akarok olyan korán kelni... - bizonytalankodott Rim.
- Egyszer kipróbálhatnánk, és utána majd meglátjuk - ajánlottam fel.
- Oké. De most üljünk le egy padra - mondta Jinah.
- Azt hittem mozogni akartok - hallottunk hirtelen magunk mögött egy fiúhangot. - Inkább tanuljatok meg úszni.
Mind a hárman megpördültünk a tengelyünk körül, és kerek szemekkel néztünk Jonginra, és a másik hét fiúra. Volt egy olyan érzésem, hogy vizesek leszünk...
- Tudunk úszni - mondta nagyképűen Jinah.
- Biztos?
- Igen.
- Akkor nyugodt szívvel lökünk be a vízbe - mosolygott, aztán el is indultak felénk a fiúk. Engem pont Jongin ragadott meg, és kezdett egyre közelebb tolni a vízhez.
- Nyugodt szívvel? - kérdeztem. - Mert amúgy nem nyugodt szívvel csinálnátok, vagy mi? - kérdeztem, aztán hangos sikítozást hallottam, és egy csobbanást, aztán egy következőt. Már engem is be akart lökni, de olyan szorosan kapaszkodtam a fiú karjaiba, hogy magammal rántottam be, ahol szó szerint rám esett. Mondjuk nem fájt, de azért mégis. Már kezdtem félni, hogy nem kapok levegőt, de aztán sikerült feljutnom a felszínre. A vízszint a derekamig ért, jéghideg volt, és valami undorító, zöld trutymó ragadt rám. Amilyen gyorsan csak tudtam, kimásztam. A fiúk a másik két lányon röhögtek, akik össze-vissza csapkodtak és sikítoztak. Aztán észrevették, hogy kint vagyok.
- Adj nekik, Sora! - kiáltotta Rim, mire az előttem álló fiú hátrafordult, de már késő volt védekeznie, meglöktem a mellkasánál, így egyensúlyát veszítve nagyokat kapálózott a levegőben, aztán a vízbe zuhant. Már léptem volna oda a következőhöz, de valaki megragadt a csuklómnál.
- Hagyd abba - szólt rám dühösen Jongin, aki időközben kimászott a partra, majd megragadta a másik karomat is, és mindkettőt hátraszorította.
- Eressz el - kiabáltam, de nagyon erősen fogott, és semmi esélyem nem volt ellene.
- Megérdemelsz egy kis büntetést, nem gondolod?
- Nem - ráztam kétségbeesetten a fejem, és próbáltam nem kimutatni, mennyire félek.
- Dehogyisnem.
Kicsit meglökött, hogy induljak el előre, és mivel nem akartam hasra vágódni, csináltam, amit akart. Az összes fiú követett minket, sőt, be is segítettek, hogy Jonginnak ne legyen olyan nehéz dolga. Egy-egy fiú megragadott a karomnál, és úgy vezettek.
Fogalmam sem volt, hogy hova megyünk, nem ismertem ki annyira jól magam ezen a környéken. Csak reméltem, hogy akad a környéken egy ember, akinek föltűnik, mit csinálnak a fiúk, mert ha bárki meglátna minket ebben a pillanatban, egyértelművé válna, hogy valami nagyon rosszat terveznek velem. Persze nem volt ekkora szerencsém.
- Hagyjatok már - kiabáltam, és kapálóztam össze-vissza, de ennek csak az lett az eredménye, hogy még erősebben szorítottak. - Ez fáj, ne!
- Hagyd már abba ezt a hisztizést - nézett hátra Jongin. - Az agyamra megy a nyivákolásod!
- Akkor eresszetek el!
Nem válaszolt semmit, csak megfordult, és ment tovább. A félelem kezdte egyre jobban behálózni a testemet, ahogy belegondoltam, mit is terveznek velem, vagy egyáltalán hová visznek.
Végül egy ház előtt álltunk meg. Jongin előkapott egy kulcsot, és kizárta az ajtót, amiből egyértelművé vált, hol vagyunk. Jonginnál, otthon. Nem tudom, pontosan mire számítottam, de ez valahogy még jobban megrémített, mint bármilyen más lehetőség.
Amint megpillantottam belülről a lakást, tudtam, hogy jómódú
család házáról van szó. Mindenhol tisztaság, jó illatok és rend. A szoba, ahova
felcipeltek viszont egyértelműen Jongin szobája volt, nagyobb rendetlenséggel,
szétdobált holmikkal és fiús berendezéssel. Kétszer akkora volt, mint egy
átlagos szoba, de szinte alig volt szabad hely. Jó sok helyet foglalt el
például a hatalmas ágy, amivel pont szemben találtam magam. Balra még megláttam
egy ajtót, és egy pillanatra elgondolkoztam azon, hogy vajon saját fürdője is
van, vagy csak egy egyszerű gardróbról van szó. Hatalmas házban voltam,
úgyhogy mindkettőt el tudtam képzelni.
Igazából nem vagyok egy verekedős típus, de most muszáj volt tennem valamit. Mondjuk sejtettem, hogy sok esélyem nincs egyedüli lányként nyolc fiú ellen, de azért megpróbáltam. Lábaim szabadok voltak, úgyhogy azokkal próbáltam rugdosni a fiúkat, de gyenge pontjukat nem tudtam elérni.
- Segítsetek már – kiabálta az egyik fiú, aki igen nehezen bírt velem. Még három fiú odajött, és mindenhol, ahol csak tudtak, lefogtak. Így persze már semmi esélyem nem volt ellenük, de viccesnek találtam, hogy négy-öt fiúra van szükség ahhoz, hogy teljesen le tudjanak szorítani.
- Most mit csináljunk? – kérdezte a bal kezemet fogó srác.
- Hát – mondta Jongin – hogyha ennyire vad… Talán meg kéne kicsit szelídítenünk, nem gondoljátok? – Egy gonosz vigyorral nézett rám, engem pedig a rosszullét kerülgetett. Úgy érzem, nagy bajban vagyok.
- Kötözzük össze a kezét-lábát, akkor talán egyszerűbb dolgunk van – ajánlotta föl valaki.
- Jó, szerzek kötelet.
Igazából nem vagyok egy verekedős típus, de most muszáj volt tennem valamit. Mondjuk sejtettem, hogy sok esélyem nincs egyedüli lányként nyolc fiú ellen, de azért megpróbáltam. Lábaim szabadok voltak, úgyhogy azokkal próbáltam rugdosni a fiúkat, de gyenge pontjukat nem tudtam elérni.
- Segítsetek már – kiabálta az egyik fiú, aki igen nehezen bírt velem. Még három fiú odajött, és mindenhol, ahol csak tudtak, lefogtak. Így persze már semmi esélyem nem volt ellenük, de viccesnek találtam, hogy négy-öt fiúra van szükség ahhoz, hogy teljesen le tudjanak szorítani.
- Most mit csináljunk? – kérdezte a bal kezemet fogó srác.
- Hát – mondta Jongin – hogyha ennyire vad… Talán meg kéne kicsit szelídítenünk, nem gondoljátok? – Egy gonosz vigyorral nézett rám, engem pedig a rosszullét kerülgetett. Úgy érzem, nagy bajban vagyok.
- Kötözzük össze a kezét-lábát, akkor talán egyszerűbb dolgunk van – ajánlotta föl valaki.
- Jó, szerzek kötelet.
Ez hirtelen olyan abszurdan hangzott.
- Eresszetek már el – mondtam kétségbeesetten, miközben a házigazda kisietett a szobából. Kapálóztam, ahogy csak bírtam, de semmi esélyem nem volt.
Amikor Jongin visszatért, két perc alatt összekötözték a hátam mögött a kezem, és még a lábamat is. Nem tehettem ellene semmit, pedig nagyon igyekeztem. Gondoltam, hogy nem fognak figyelni arra, hogy esetleg túl szorosan húzzák meg, de szerencsére nem szorított, persze nem is volt olyan laza, hogy ki tudnám oldozni saját magam.
Az ágy szélére ültettek, ők pedig szépen felsorakoztak előttem. Sorban végignéztem a rajtuk. Nyolc fiú, akik közül csak hármat ismerek pontosan: Baekhyunt, Chanyeolt és Jongint, a többit csak látásból, de nem is biztos, hogy meg tudnám különböztetni őket. Például már azt sem tudom pontosan, hogy melyik volt az, akit leöntöttem.
- Akkor játsszunk egy picit – mosolygott Jongin.
- Inkább ne – fintorogtam.
- Hogyha elengeded magad, és élvezed, amit csinálunk, akkor te is jobban jársz – ajánlotta. – Szóval. Minden fiú kap egy kis időt, és azalatt azt csinálhat, amit akar. Érthető, ugye?
Jobbnak láttam, ha nem szólok közbe, és nem vitatkozok, úgyis én jártam volna rosszabbul. Arra gondoltam, hogy talán nem is mennek olyan messzire, és azt kibírom. Összeszorítom a fogaimat, behunyom a szemeimet, akkor talán el tudom viselni. Egyedül Jongintól féltem.
- Sorban megyünk – mondta, majd a legbaloldalt álló személyre nézett.
A fiú előre lépett, pontosan elém, aztán letérdelt, hogy jobban hozzám férhessen. A pulcsim cipzárjához nyúlt, és miközben egy elégedett vigyor ült ki az arcára, csigalassúsággal elkezdte lehúzni rólam. Minél lejjebb került, annál hevesebben vert a szívem a félelemtől. Végül elérte a legalját, és hátradobta a ruhámat. Mondjuk nem sikerült teljesen levenni, mert összekötözött kezeim megakadályozták benne, de mintha legkevésbé sem zavarta volna. Combomat kezdte el markolászni, aztán száját a nyakamhoz tapasztotta, és elkezdte csókokkal ellepni a bőrömet. Nem csinálta rosszul, de én mégis undorodtam ettől az egésztől, annyira visszataszító volt. Ráadásul minden fiú minket nézett. Nem akartam látni az arcukat, ezért a fejük felett kerestem egy pontot, amire a tekintetemet szegezhetem. A barna szekrény fölső éleit kezdtem el vizslatni, hátha kicsit el tudom terelni a figyelmemet, de ez szinte lehetetlen volt. A fiú már az állam vonalánál járt, és egyre közelebb került a számhoz. Oldalra fordítottam a fejem, de nem ért semmit – természetesen.
- Eresszetek már el – mondtam kétségbeesetten, miközben a házigazda kisietett a szobából. Kapálóztam, ahogy csak bírtam, de semmi esélyem nem volt.
Amikor Jongin visszatért, két perc alatt összekötözték a hátam mögött a kezem, és még a lábamat is. Nem tehettem ellene semmit, pedig nagyon igyekeztem. Gondoltam, hogy nem fognak figyelni arra, hogy esetleg túl szorosan húzzák meg, de szerencsére nem szorított, persze nem is volt olyan laza, hogy ki tudnám oldozni saját magam.
Az ágy szélére ültettek, ők pedig szépen felsorakoztak előttem. Sorban végignéztem a rajtuk. Nyolc fiú, akik közül csak hármat ismerek pontosan: Baekhyunt, Chanyeolt és Jongint, a többit csak látásból, de nem is biztos, hogy meg tudnám különböztetni őket. Például már azt sem tudom pontosan, hogy melyik volt az, akit leöntöttem.
- Akkor játsszunk egy picit – mosolygott Jongin.
- Inkább ne – fintorogtam.
- Hogyha elengeded magad, és élvezed, amit csinálunk, akkor te is jobban jársz – ajánlotta. – Szóval. Minden fiú kap egy kis időt, és azalatt azt csinálhat, amit akar. Érthető, ugye?
Jobbnak láttam, ha nem szólok közbe, és nem vitatkozok, úgyis én jártam volna rosszabbul. Arra gondoltam, hogy talán nem is mennek olyan messzire, és azt kibírom. Összeszorítom a fogaimat, behunyom a szemeimet, akkor talán el tudom viselni. Egyedül Jongintól féltem.
- Sorban megyünk – mondta, majd a legbaloldalt álló személyre nézett.
A fiú előre lépett, pontosan elém, aztán letérdelt, hogy jobban hozzám férhessen. A pulcsim cipzárjához nyúlt, és miközben egy elégedett vigyor ült ki az arcára, csigalassúsággal elkezdte lehúzni rólam. Minél lejjebb került, annál hevesebben vert a szívem a félelemtől. Végül elérte a legalját, és hátradobta a ruhámat. Mondjuk nem sikerült teljesen levenni, mert összekötözött kezeim megakadályozták benne, de mintha legkevésbé sem zavarta volna. Combomat kezdte el markolászni, aztán száját a nyakamhoz tapasztotta, és elkezdte csókokkal ellepni a bőrömet. Nem csinálta rosszul, de én mégis undorodtam ettől az egésztől, annyira visszataszító volt. Ráadásul minden fiú minket nézett. Nem akartam látni az arcukat, ezért a fejük felett kerestem egy pontot, amire a tekintetemet szegezhetem. A barna szekrény fölső éleit kezdtem el vizslatni, hátha kicsit el tudom terelni a figyelmemet, de ez szinte lehetetlen volt. A fiú már az állam vonalánál járt, és egyre közelebb került a számhoz. Oldalra fordítottam a fejem, de nem ért semmit – természetesen.
- Oké, következő – mondta Jongin. –
Chanyeol, te jössz.
Megkönnyebbülten sóhajtottam fel.
Egyen túl vagyok. Ráadásul ha mindegyikőjük csak ilyeneket csinál, akkor az
annyira nem vészes. Azt valahogy kibírom. Csak az a baj, hogy sorban megyünk,
és a sor végén pont Jongin van, akitől a legjobban félek. Mondjuk most
Chanyeoltól sem voltam boldogabb. Egyáltalán nem az a fiú, akiből ilyesmit
kinézek. Ráadásul bocsánatkérő tekintetéből – amit a többiek nem láttak, mert
háttal állt nekik – láttam, hogy nem szívesen csinálja. Meg is értem,
nála a legjobb barátjának a barátnőjéről is van szó. Kínos szituáció. Egyáltalán
elképzelni sem tudtam, mit fog csinálni. De hamar kiderült.
Ő is elém térdelt, hogy egy szemmagasságban
legyünk, aztán a vállamhoz, pontosabban a pólóm széléhez nyúlt, és óvatosan
lehúzta a vállamról. Ugyanígy tett a melltartóm pántjával is, aztán a szabaddá
vált bőrfelületet lepte el csókokkal, ugyanúgy, mint az előző srác. Éreztem,
ahogyan hátulról a hajamba túr, másik kezével pedig benyúl a pólóm alá, de épp
csak annyira, hogy megragadhassa a derekamat. Aztán rájöttem, hogy nem is csak
megragadta, hanem elkezdett csiklandozni, amitől még ebben a keserves
helyzetben is mosolyognom kellett. Ajkaimat összepréseltem, hogy a többiek ne
vegyenek észre belőle semmit, de abban a pillanatban Chanyeol is olyan közel
hajolt, hogy fejével eltakarta a többiek elől az arcomat. Nagyon közel volt
hozzám, orraink már épp súrolták egymást, amikor egy szomorú mosolyra húzta a
száját.
- Következő – parancsolta Jongin.
Ahogy Chanyeol elhúzódott, és
megláttam a következő fiúnak a perverz mosolyát, összerándult a gyomrom a
félelemtől. Szépen lassan hozzám sétált, majd miután ő is térdre ereszkedett,
hüvelykujját végighúzta alsó ajkamon, közben végignyalta szája alsó peremét.
Aztán megcsókolt. Követelőző és durva csók volt, semmi érzelemmel. Undorító
volt, mint minden, amit csinált. Benyúlt pólóm alá, ahol először csak
játszadozott ujjaival a hasamon és a hátamon, egészen addig, amíg át nem tért
mellemhez, amire azonnal rá is markolt. Kétségbeesetten nyögtem egyet, de
ugyanúgy folytatta. Egészen addig elvolt így, amíg a következőt szólították.
Nagyobb darab srác volt, de nem a
zsír, hanem az izom miatt. Még jóképűnek is lehetett volna nevezni, de ebben a helyzetben
nem számított semmit.
- Nincs meleged? – kérdezte, amint az
ágy széléhez nem ért.
- Nincs – mondtam remegő hangon,
mert tudtam, mi következik.
Megragadta derekamnál a farmerom
szélét, és elkezdte lehúzni rólam. Föl is emelt, hogy ne üljek rajta, és hogy
könnyebben lejöjjön rólam, ami így elég hamar sikerült is. Bokámnál tovább
viszont nem ment, mert a kötözés nem engedte. Szabaddá vált combjaimhoz hajolt,
és ajkait húzta végig rajta, miközben kezei a derekamba kapaszkodtak. Egyre beljebb
haladt, és már féltem, hogy ajkai olyan helyre is tévednek, ahová nagyon nem
szeretném, ráadásul előtte még lassabban csinálta, hogy fokozza az izgalmat. De szerencsére áttért a
másik combomra. Amikor ott visszaért a térdemhez, Jongin megint félbeszakította,
és jött a következő.
Nem volt nehéz kitalálni, hogy az mit fog
csinálni. Ott ültem bugyiban és pólóban, természetesen a fölsőmtől akart
megszabadítani. Csigalassúsággal húzta egyre feljebb az anyagot, aztán át a fejemen, és lecsúsztatta
a csuklómhoz. Tekintete végigjárt a testemen, és megállapodott melleimnél. Fejével közelíteni kezdett, mire hátrébb húzódtam, már annyira, hogy alig bírtam tartani magam, mire a srác direkt kihasználta a helyzetet. Vállaimnál fogva lefektetett az ágyra, és fölém tornyosult. Ajkait a kulcscsontomhoz tapasztotta, majd egyre lejjebb haladt, a melleim közé.
Jobbnak láttam nem behunyni a szemem, mert akkor csak még jobban az érzésre koncentrálnék. Szerencsére a fehér plafon volt szemeim előtt, és nem a fiúk tekintete. Mit gondolhatnak vajon... Főleg Baekhyun. Vajon rossz neki? Jó, ez hülye kérdés volt, egyértelmű, hogy rossz nézni neki, ahogyan éppen a barátnőjét vetkőztetik, csókolgatják, és még nem is tehet ellene semmit. Még mi sem kerültünk ilyen közel egymáshoz, mint én most ezzel az öt fiúval. Azt már előtte is sejtettem, hogy fog fehérneműben látni, de ilyen hamar, és ilyen körülmények között, azt soha nem gondoltam volna.
Egy pillanatig átfutott rajtam a sajnálat, de aztán rájöttem, hogy én valószínűleg százszor rosszabb helyzetben vagyok, mint ő. Főleg, hogy a fiú, aki éppen rám nehézkedett, már a fejét is a melleimhez hajtotta, és kezeivel meztelen combomat markolászta. Összeszorított fogakkal vártam, hogy Jongin szóljon már közbe, ez a fiú így is hosszabb ideig volt már, mint a többi.
Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor megtette. Már csak hárman vannak hátra. Furdalt a kíváncsiság, hogy Baekhyun mit fog csinálni, de ettől függetlenül nem vártam. Egyszerűen így akartam feküdni, ahogy voltam, minél tovább, nyugiban, de megpillantottam a következő felém igyekvő fiút. Akár még aranyosnak is lehetett volna nevezni, ha kedvesen mosolygott volna. De ő most elgondolkodva nézett maga elé, és úgy mászott rám. Kezein támaszkodott, feje pont fölöttem volt, így tökéletesen ráláttam az arcára. Ajkait harapdálva gondolkozott a következő lépésen.
- Hagyjak rajta nyomot? - kérdezte, miközben féloldalasan hátrafordult a többiekhez.
- Persze, hogy hagyhatsz. Hagyjál is - válaszolta Jongin.
A srác gonoszan vigyorogva fordult vissza hozzám.
- Na, Sora, van barátod? Örülni fog, ha meglátja?
- Repesni fog az örömtől - morogtam. Ha csak sejtenék, hogy a barátom itt áll két méterre... - Főleg, ha elmondom neki, hogy pontosan mit csináltatok - mondtam hirtelen.
Néma csönd állt be a szobába. Nyilván elgondolkoztak azon, hogy a fiúm meg fog haragudni rájuk, és fölkeresi őket. Legalábbis abban reménykedtem, hogy ilyenben gondolkodnak.
De a srác úgy csinált, mintha meg se hallotta volna, és ajkaival rátapadt a kulcscsontom fölötti részhez. Elkezdte szívogatni a bőrömet, egészen addig, amíg pirosas folt nem maradt a helyén. Elégedetten bólintott, aztán hirtelen ötlettől vezérelve a melltartóm kapcsához nyúlt.
- Ne hogy le verd venni - kiáltottam hangosan, ezzel ráhozva a fiúra a frászt. Nyilván nem számított hirtelen kitörésemre.
- Jó, hagyjad - mondta Jingin. - Baekhyun, te jössz.
Futni, rohanni akartam, messze innen, magam mögött hagyni ezt az egészet, de minden erőm elhagyott. Úgy feküdtem ott, mint egy rongybaba, teljesen kimerülve.
Nem akartam látni Baekhyunt. Nem akartam, hogy hozzám érjen, nem akartam, hogy közelebb kerüljön hozzám, de megtörtént.
Azon kaptam magam, hogy ülök. Talán mégis el tudok futni? Ha elég gyors vagyok... Nyolc fiú figyelte minden mozzanatomat, úgyhogy hamar rájöttem a válaszra. Nem. Semmi esélyem menekülni.
Baekhyun a szép lassú tempójával odaért hozzám, majd letérdelt elém. Kezeit a combomra helyezte, és szája szélét harapdálva gondolkozott. Kerültem a tekintetét, inkább a földet pásztáztam Jongin lába előtt.
Hosszú másodpercek teltek el néma csöndben, de Baekhyun nem mozdult. Tudtam, hogy a következő lépésen töri a fejét. Aztán sóhajtott egyet, és lehajtotta a fejét.
- Kifogytál az ötletekből, mi? - kérdezte Jongin. Ezen meglepődtem, de nem kaptam fel a fejem.
- Igen - sóhajtotta Baekhyun egy kínos mosoly kíséretében.
- Sejtettem, hogy a végére lesz ilyen. Hát akkor... - gondolkodott el egy pillanatra. - Kötözd ki.
Na erre már fölkaptam a fejem. Vége van?
- Biztos? - kérdezte Baekhyun.
- Biztos. Most én jövök - közölte, mire összeugrott a gyomrom.
Először azt hittem, hogy Baekhyun átölel, de aztán rájöttem, hogy csak hátranyúlt, hogy kioldozza a kötést. Feje pont eltakarta az arcomat, füle pont ott volt a szám előtt, úgyhogy ki is használtam a helyzetet.
- Segíts - suttogtam kétségbeesetten, mert nagyon féltem Jongintól. Csak egy pillanatra állt meg, amikor eljutott agyáig, mit mondtam, de aztán ugyanúgy folytatta.
Éreztem, ahogyan a kötelek ellazulnak a csuklómon, és szabaddá válnak kezeim. Ha nem Baekhyun lett volna itt előttem, biztos, hogy lekevertem volna egy pofont. De így... nem tehettem. Nem is volt szívem hozzá. Viszont ha nem teszem meg, a fiúk gyanút fognak. Akkor most mit csináljak? Nem fogom felpofozni a barátomat!
Túl sokáig gondolkoztam, Baekhyunnak már a hátát láttam, ahogyan visszaáll a helyére. A fiúk néma csendben néztek, én pedig lehajoltam, hogy kioldozzam a lábamat. Egy ideig szenvedtem vele, de aztán sikerült. Épp nyúltam volna a nadrágomhoz, hogy visszahúzzam, de Jongin elindult felém, amitől annyira megijedtem, hogy hasam elé kaptam karjaimat.
- Most, hogy már szét tudod tárni a lábaidat... - kezdett bele egy perverz mosollyal az arcán. Nem fejezte be a mondatot, hanem megragadott a karomnál, és felhúzott az ágyról. Ahogy elindult velem, gyorsan kiléptem a nadrágomból, mert nem akartam hasra esni. Egy ajtó felé igyekezett, de nem ahhoz, amin bejöttünk, hanem az ágytól nem messze levőhöz.
- Erős a csaj - szólalt meg hirtelen az egyik fiú.
- Miből gondolod? - kérdezte egy másik.
- Nem kiabált össze-vissza, és még csak nem is sírt.
- Szerintem most már fog...
Többet már nem hallottam, mert Jongin behúzott a sötét szobába, és becsapta magunk mögött az ajtót. Egy pillanatra rá fölkapcsolódott a villany. Elég kicsi helyiség volt, gardróbnak és raktárnak lehetett a keveréke. A földön pár doboz hevert, egy nyitott szekrényben pedig mindenféle ruhák lógtak.
Jongin a vállamnál fogva nekiszorított a falnak, majd lekapta magáróla felsőjét.
Lehajtottam a fejem, és próbáltam elfojtani a könnyeimet, de nem sikerült. Teljesen kétségbe voltam esve, mert tudtam, hogy innen nincs menekülés. Jongin ismételten nekitolt a falnak, majd a könnyeimet látva lesajnálóan nézett rám.
Hamar rájöttem, hogy a sírásom nem fogja meghatni, másképp kell próbálkoznom. Minden bátoságomat összeszedtem, majd megszólaltam.
- Komolyan, mi bajod velem? - Hangom határozottabb volt, mint gondoltam.
- Minden - felelte lesajnálóan.
- Na jó, figyelj, én komolyan nem értelek benneteket. Azt megértem, hogy nem bírtok minket, de ez messze nem ad okot arra, hogy ilyeneket csináljatok!
- Azt csinálunk, amit akarunk - közölte, majd letolta magáról a nadrágját.
- De velem mi bajod? - Most már hisztérikusabban kérdeztem, mert megrémített ez a tette. - Normálisan öltözködöm, farmerben, pólóban, mint mindenki!
- A viselkedésed is rohadt idegesítő - mondta.
- Mi? Az, hogy visszavágok? Gondolj csak bele, hogy ti mit csináltok velünk, és gondolj bele, ahhoz képest mi az, amit én csinálok!
- Na jó, fogd be, vagy nagyon megbánod!
- Fáj az igazság? - kérdeztem, bár fogalmam sincs, honnan támadt a hirtelen bátorságom.
Összeszűkült szemekkel nézett rám, aztán hátam mögé nyúlt, és kicsatolta a melltartóm pántját. Reagálni sem volt időm, száját erőszakosan az enyémre tapasztotta, és kezével bejárta a testemet. Próbáltam ellökni magamtól, de olyan szorosan fogott, hogy semmi esélyem nem volt.
- Csinálj úgy, mintha élveznéd - mondta.
- Mi? - kérdeztem döbbenten.
- Hadd hallják kint a fiúk, gyerünk.
Kerek szemekkel néztem rá, hogy vajon komolyan gondolja-e, majd közöltem vele, hogy nem. Amint meghallotta a válaszomat, olyan szinten a falhoz préselt, hogy alig kaptam levegőt.
- Eressz el - nyögtem - különben...
- Különben mi? Nem hiszem, hogy olyan helyzetben lennél, hogy fenyegetőzz.
- Eressz el - mondtam, de szavaimat természetesen elengedte füle mellett. - Tényleg ilyen dög vagy? - kérdeztem hirtelen. - Meg akarsz erőszakolni egy lányt? Ilyen mélyre süllyedsz? Nem szégyelled magad, legalább egy picit?
Döbbenten nézett rám. Azért van még, amivel meg tudom lepni.
- Nem látod, hogy magad alatt vágod a fát ezekkel a bejelentésekkel? - kérdezte végül.
- Fogadni mernék, hogy a csapatod fele ellenzi, amit éppen csinálsz. A fele szerintem nem is akarta ezt csinálni. Nem gondoltál erre?
- Az ő ötletük volt - közölte.
Erre már nem tudtam mit szólni.
- Na most mi lesz? - kérdezte, és oldalra döntött fejjel nézett rám.
Megint nem válaszoltam, csak lehajtottam a fejem. Jó pár másodperc telt el így, néma csöndben, de mertem a fiú szemeibe nézni. Őneki ez viszont nem tetszett, megragadta államat, és fejemet is nekinyomta a falnak. Lehunytam a szemeimet, miközben fájdalmas grimasz terült szét az arcomon.
- Megérdemled a szenvedést - közölte, aztán elengedett, és mivel egész végig ő tartott, lerogytam a földre. Összekuporodtam, karomat a térdemre támasztottam, és nekitámasztottam homlokomat, ő pedig a hangok alapján ítélve visszaöltözött.
Néma csöndben vártam, míg be nem csapta maga mögött az ajtót, és magamra nem hagyott. Tudtam, hogy vége van, de előtört belőlem a zokogás. Túl sok volt ez most nekem.
Még perceken keresztül ültem ott, mert képtelen voltam felállni, de aztán összeszedtem minden erőmet, visszahúztam magamra a melltartót, majd óvatosan az ajtóhoz lopóztam. Nem hallottam kintről semmilyen hangokat, ezért óvatosan kinyitottam az ajtót. A szoba tényleg üres volt, úgyhogy az ágyhoz siettem, és felöltöztem. A ruháim még mindig nedvesek voltak valamennyire, de nem érdekelt.
Amilyen gyorsan csak tudtam, elhagytam a házat, és szerencsére nem akadályozott meg benne senki.
Amint hazaértem, első dolgom volt, hogy átöltözzek, aztán bevonultam a fürdőbe. Először megmostam meleg vízzel az arcomat, aztán a piros kiszívást kezdtem el súrolni a bőrömön, hogy lejöjjön, de nem sikerült. Már szinte fájt is, annyit dörzsöltem, ezért inkább abbahagytam.
Lerogytam a fürdőkád mellé, nekidöntöttem a hátamat, és lehunytam a szemem.
Te jó ég, mi történt ma velem?
Egy pillanatig átfutott rajtam a sajnálat, de aztán rájöttem, hogy én valószínűleg százszor rosszabb helyzetben vagyok, mint ő. Főleg, hogy a fiú, aki éppen rám nehézkedett, már a fejét is a melleimhez hajtotta, és kezeivel meztelen combomat markolászta. Összeszorított fogakkal vártam, hogy Jongin szóljon már közbe, ez a fiú így is hosszabb ideig volt már, mint a többi.
Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor megtette. Már csak hárman vannak hátra. Furdalt a kíváncsiság, hogy Baekhyun mit fog csinálni, de ettől függetlenül nem vártam. Egyszerűen így akartam feküdni, ahogy voltam, minél tovább, nyugiban, de megpillantottam a következő felém igyekvő fiút. Akár még aranyosnak is lehetett volna nevezni, ha kedvesen mosolygott volna. De ő most elgondolkodva nézett maga elé, és úgy mászott rám. Kezein támaszkodott, feje pont fölöttem volt, így tökéletesen ráláttam az arcára. Ajkait harapdálva gondolkozott a következő lépésen.
- Hagyjak rajta nyomot? - kérdezte, miközben féloldalasan hátrafordult a többiekhez.
- Persze, hogy hagyhatsz. Hagyjál is - válaszolta Jongin.
A srác gonoszan vigyorogva fordult vissza hozzám.
- Na, Sora, van barátod? Örülni fog, ha meglátja?
- Repesni fog az örömtől - morogtam. Ha csak sejtenék, hogy a barátom itt áll két méterre... - Főleg, ha elmondom neki, hogy pontosan mit csináltatok - mondtam hirtelen.
Néma csönd állt be a szobába. Nyilván elgondolkoztak azon, hogy a fiúm meg fog haragudni rájuk, és fölkeresi őket. Legalábbis abban reménykedtem, hogy ilyenben gondolkodnak.
De a srác úgy csinált, mintha meg se hallotta volna, és ajkaival rátapadt a kulcscsontom fölötti részhez. Elkezdte szívogatni a bőrömet, egészen addig, amíg pirosas folt nem maradt a helyén. Elégedetten bólintott, aztán hirtelen ötlettől vezérelve a melltartóm kapcsához nyúlt.
- Ne hogy le verd venni - kiáltottam hangosan, ezzel ráhozva a fiúra a frászt. Nyilván nem számított hirtelen kitörésemre.
- Jó, hagyjad - mondta Jingin. - Baekhyun, te jössz.
Futni, rohanni akartam, messze innen, magam mögött hagyni ezt az egészet, de minden erőm elhagyott. Úgy feküdtem ott, mint egy rongybaba, teljesen kimerülve.
Nem akartam látni Baekhyunt. Nem akartam, hogy hozzám érjen, nem akartam, hogy közelebb kerüljön hozzám, de megtörtént.
Azon kaptam magam, hogy ülök. Talán mégis el tudok futni? Ha elég gyors vagyok... Nyolc fiú figyelte minden mozzanatomat, úgyhogy hamar rájöttem a válaszra. Nem. Semmi esélyem menekülni.
Baekhyun a szép lassú tempójával odaért hozzám, majd letérdelt elém. Kezeit a combomra helyezte, és szája szélét harapdálva gondolkozott. Kerültem a tekintetét, inkább a földet pásztáztam Jongin lába előtt.
Hosszú másodpercek teltek el néma csöndben, de Baekhyun nem mozdult. Tudtam, hogy a következő lépésen töri a fejét. Aztán sóhajtott egyet, és lehajtotta a fejét.
- Kifogytál az ötletekből, mi? - kérdezte Jongin. Ezen meglepődtem, de nem kaptam fel a fejem.
- Igen - sóhajtotta Baekhyun egy kínos mosoly kíséretében.
- Sejtettem, hogy a végére lesz ilyen. Hát akkor... - gondolkodott el egy pillanatra. - Kötözd ki.
Na erre már fölkaptam a fejem. Vége van?
- Biztos? - kérdezte Baekhyun.
- Biztos. Most én jövök - közölte, mire összeugrott a gyomrom.
Először azt hittem, hogy Baekhyun átölel, de aztán rájöttem, hogy csak hátranyúlt, hogy kioldozza a kötést. Feje pont eltakarta az arcomat, füle pont ott volt a szám előtt, úgyhogy ki is használtam a helyzetet.
- Segíts - suttogtam kétségbeesetten, mert nagyon féltem Jongintól. Csak egy pillanatra állt meg, amikor eljutott agyáig, mit mondtam, de aztán ugyanúgy folytatta.
Éreztem, ahogyan a kötelek ellazulnak a csuklómon, és szabaddá válnak kezeim. Ha nem Baekhyun lett volna itt előttem, biztos, hogy lekevertem volna egy pofont. De így... nem tehettem. Nem is volt szívem hozzá. Viszont ha nem teszem meg, a fiúk gyanút fognak. Akkor most mit csináljak? Nem fogom felpofozni a barátomat!
Túl sokáig gondolkoztam, Baekhyunnak már a hátát láttam, ahogyan visszaáll a helyére. A fiúk néma csendben néztek, én pedig lehajoltam, hogy kioldozzam a lábamat. Egy ideig szenvedtem vele, de aztán sikerült. Épp nyúltam volna a nadrágomhoz, hogy visszahúzzam, de Jongin elindult felém, amitől annyira megijedtem, hogy hasam elé kaptam karjaimat.
- Most, hogy már szét tudod tárni a lábaidat... - kezdett bele egy perverz mosollyal az arcán. Nem fejezte be a mondatot, hanem megragadott a karomnál, és felhúzott az ágyról. Ahogy elindult velem, gyorsan kiléptem a nadrágomból, mert nem akartam hasra esni. Egy ajtó felé igyekezett, de nem ahhoz, amin bejöttünk, hanem az ágytól nem messze levőhöz.
- Erős a csaj - szólalt meg hirtelen az egyik fiú.
- Miből gondolod? - kérdezte egy másik.
- Nem kiabált össze-vissza, és még csak nem is sírt.
- Szerintem most már fog...
Többet már nem hallottam, mert Jongin behúzott a sötét szobába, és becsapta magunk mögött az ajtót. Egy pillanatra rá fölkapcsolódott a villany. Elég kicsi helyiség volt, gardróbnak és raktárnak lehetett a keveréke. A földön pár doboz hevert, egy nyitott szekrényben pedig mindenféle ruhák lógtak.
Jongin a vállamnál fogva nekiszorított a falnak, majd lekapta magáróla felsőjét.
Lehajtottam a fejem, és próbáltam elfojtani a könnyeimet, de nem sikerült. Teljesen kétségbe voltam esve, mert tudtam, hogy innen nincs menekülés. Jongin ismételten nekitolt a falnak, majd a könnyeimet látva lesajnálóan nézett rám.
Hamar rájöttem, hogy a sírásom nem fogja meghatni, másképp kell próbálkoznom. Minden bátoságomat összeszedtem, majd megszólaltam.
- Komolyan, mi bajod velem? - Hangom határozottabb volt, mint gondoltam.
- Minden - felelte lesajnálóan.
- Na jó, figyelj, én komolyan nem értelek benneteket. Azt megértem, hogy nem bírtok minket, de ez messze nem ad okot arra, hogy ilyeneket csináljatok!
- Azt csinálunk, amit akarunk - közölte, majd letolta magáról a nadrágját.
- De velem mi bajod? - Most már hisztérikusabban kérdeztem, mert megrémített ez a tette. - Normálisan öltözködöm, farmerben, pólóban, mint mindenki!
- A viselkedésed is rohadt idegesítő - mondta.
- Mi? Az, hogy visszavágok? Gondolj csak bele, hogy ti mit csináltok velünk, és gondolj bele, ahhoz képest mi az, amit én csinálok!
- Na jó, fogd be, vagy nagyon megbánod!
- Fáj az igazság? - kérdeztem, bár fogalmam sincs, honnan támadt a hirtelen bátorságom.
Összeszűkült szemekkel nézett rám, aztán hátam mögé nyúlt, és kicsatolta a melltartóm pántját. Reagálni sem volt időm, száját erőszakosan az enyémre tapasztotta, és kezével bejárta a testemet. Próbáltam ellökni magamtól, de olyan szorosan fogott, hogy semmi esélyem nem volt.
- Csinálj úgy, mintha élveznéd - mondta.
- Mi? - kérdeztem döbbenten.
- Hadd hallják kint a fiúk, gyerünk.
Kerek szemekkel néztem rá, hogy vajon komolyan gondolja-e, majd közöltem vele, hogy nem. Amint meghallotta a válaszomat, olyan szinten a falhoz préselt, hogy alig kaptam levegőt.
- Eressz el - nyögtem - különben...
- Különben mi? Nem hiszem, hogy olyan helyzetben lennél, hogy fenyegetőzz.
- Eressz el - mondtam, de szavaimat természetesen elengedte füle mellett. - Tényleg ilyen dög vagy? - kérdeztem hirtelen. - Meg akarsz erőszakolni egy lányt? Ilyen mélyre süllyedsz? Nem szégyelled magad, legalább egy picit?
Döbbenten nézett rám. Azért van még, amivel meg tudom lepni.
- Nem látod, hogy magad alatt vágod a fát ezekkel a bejelentésekkel? - kérdezte végül.
- Fogadni mernék, hogy a csapatod fele ellenzi, amit éppen csinálsz. A fele szerintem nem is akarta ezt csinálni. Nem gondoltál erre?
- Az ő ötletük volt - közölte.
Erre már nem tudtam mit szólni.
- Na most mi lesz? - kérdezte, és oldalra döntött fejjel nézett rám.
Megint nem válaszoltam, csak lehajtottam a fejem. Jó pár másodperc telt el így, néma csöndben, de mertem a fiú szemeibe nézni. Őneki ez viszont nem tetszett, megragadta államat, és fejemet is nekinyomta a falnak. Lehunytam a szemeimet, miközben fájdalmas grimasz terült szét az arcomon.
- Megérdemled a szenvedést - közölte, aztán elengedett, és mivel egész végig ő tartott, lerogytam a földre. Összekuporodtam, karomat a térdemre támasztottam, és nekitámasztottam homlokomat, ő pedig a hangok alapján ítélve visszaöltözött.
Néma csöndben vártam, míg be nem csapta maga mögött az ajtót, és magamra nem hagyott. Tudtam, hogy vége van, de előtört belőlem a zokogás. Túl sok volt ez most nekem.
Még perceken keresztül ültem ott, mert képtelen voltam felállni, de aztán összeszedtem minden erőmet, visszahúztam magamra a melltartót, majd óvatosan az ajtóhoz lopóztam. Nem hallottam kintről semmilyen hangokat, ezért óvatosan kinyitottam az ajtót. A szoba tényleg üres volt, úgyhogy az ágyhoz siettem, és felöltöztem. A ruháim még mindig nedvesek voltak valamennyire, de nem érdekelt.
Amilyen gyorsan csak tudtam, elhagytam a házat, és szerencsére nem akadályozott meg benne senki.
Amint hazaértem, első dolgom volt, hogy átöltözzek, aztán bevonultam a fürdőbe. Először megmostam meleg vízzel az arcomat, aztán a piros kiszívást kezdtem el súrolni a bőrömön, hogy lejöjjön, de nem sikerült. Már szinte fájt is, annyit dörzsöltem, ezért inkább abbahagytam.
Lerogytam a fürdőkád mellé, nekidöntöttem a hátamat, és lehunytam a szemem.
Te jó ég, mi történt ma velem?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése