14.fejezet

Amikor reggel fölébredtem, pocsékul éreztem magam. Fájt a fejem, és nagyon gyengének éreztem magam. Örültem, hogy el tudtam vánszorogni a konyhába, és készíteni magamnak egy forró kakaót. Merthogy a torkom is kapart. Biztosan túl sokat kiabáltam tegnap... Fogtam egy kiflit is, és anélkül, hogy bármit kentem volna rá, elkezdtem eszegetni. A negyedik harapás után viszont föl kellett pattannom, és zsebkendőért rohannom, mert elkezdett folyni az orrom. Nem adtam túl nagy jelentőséget neki, folytattam a reggelit, de amint befejeztem, megint ki kellett fújnom az orrom. Lassan kezdett leesni, hogy beteg vagyok.

Elvánszorogtam a fürdőbe, és kivettem a szekrényből a lázmérőt, de amint becsuktam az ajtaját, elém tárult a tükör, én pedig szembesültem a nyúzott arcommal. Fehér voltam, mint a fal, szemeim alatt pedig sötét karikák húzódtak, összegezve: ramatyul néztem ki.

Bekapcsoltam a digitális lázmérőt, majd bedugtam a pólóm alá, a hónaljamhoz. A mosógép tetejére ültem, és úgy vártam a csipogást. Ez úgy három perc múlva történt meg, én pedig kíváncsian néztem meg az eredményt: 38,2.

Hurrá.

Anyu már nem volt otthon, elment dolgozni, és valószínűleg apu is, így teljesen magamra voltam hagyva. Fogalmam sem volt, hogy a gyógyszeres dobozban mi után kéne kutatni, úgyhogy inkább főztem magamnak egy jó forró teát, és visszafeküdtem az ágyba.

Délután, amikor szüleim hazaértek, még rosszabbul voltam, mint reggel. Most már az egész arcom is égett, de főleg az orrom, ami annyira megviselt volt, hogy teljesen kipirosodott. Orromon nem kaptam már levegőt, mert be volt dugulva, ráadásul a meleg takaró ellenére rázott a hideg. Összesen ahhoz volt erőm, hogy néha kimenjek WC-re. Még könyvet olvasni sem tudtam, egyrészt, mert nehéz volt tartani (hiába volt csak háromszáz oldalas), másrészt, mert túlságosan fájt tőle a fejem. Két dolgot tudtam csak csinálni: zenét hallgatni és aludni.

Ennél többet már nem is szenvedhetnék.

Másnapra nem javult az állapotom, sőt, ha ez lehetséges, még romlott is. Ellátogattam az orvoshoz, aki előírt nekem gyógyszereket és felmentett pár tanítási napról. Így nem csak pénteken, hanem szombaton, vasárnap és hétfőn is az ágyat nyomtam.

Keddre már javult volna az állapotom, ezért nagyon úgy nézett ki, hogy másnap mehetek suliba.

- Lányok - szóltam a telefonba. Szerintem még mindig hallatszott, hogy be volt dugulva az orrom, és hogy nemrég még hangom sem volt a torokfájás miatt. - Egész héten nem mentetek be suliba?

Pár perce tudtam csak meg ezt, mert azóta nem beszéltem velük erről. Tudták, hogy beteg vagyok, és mondtam is nekik, hogy ne jöjjenek át, mert még elkapják tőlem. Viszont a fontos dolgokat azért megbeszéltük, vagyis mondták, hogy őket is megviselte ez a dolog, amit a fiúk csináltak. Nem akartam tudni, pontosan mit műveltek, csak annyit, hogy meg lettek-e erőszakolva. De nem lettek. És ez a lényeg.

- Tudod jól, hogy nem úgy van az - mondta a vonal másik végén Jinah. - Nem mehetünk csak úgy vissza. Egyelőre örülök, hogy nem támadtak meg megint itthon.

- De ez egy rakás igazolatlan. Ki fognak csapni.

- Érdekel is az engem! Legalább elkerülök a fiúk közeléből.

Hármunk közül mindig is én voltam az egyetlen, akibe szorult egy kis felelősség, de ebből semmi nem ragadt át a másik két lányra. Tudom, hogy nem tudok hatni rájuk, úgyhogy nem is próbálkozom már.

- Holnap jöttök? - kérdeztem.

- Nem hiszem.

- Nem kerülhetitek év végéig a sulit - közöltem értetlenül.

- De a fiúk...

Sóhajtottam egyet. Ahogy a levegő a manduláimat érte, elkezdett kaparni a torkom, ezért köhintettem párat.
- A fiúk csak arra várnak, hogy megint bemenjünk a suliba, és megint megtámadhassanak - mondta Jinah a vonal másik végén.
Ebben igazat kellett adnom neki. Én sem akartam bemenni az iskolába, de tudtam, hogy előbb-utóbb muszáj lesz. És talán jobb, ha hamarabb túl leszünk rajta.
- Szóval a héten biztos nem megyek be.
- Hidd el, én sem akarok - feleltem.
- Na látod, akkor ezt megbeszéltük. Amúgy is rád fér a pihenés, mert a végén visszaesel a betegségedbe.
- Jó.

Azért elgondolkoztam rajta, hogy mióta lógnak. Előző héten szerdától, és most egész héten, akkor az nyolc tanítási nap. A szülő csak három alkalmat, azaz három napot igazolhat, a maradék öt akkor igazolatlan. Féltem, hogy ki fogják csapni őket ennyi hiányzás miatt, ráadásul a pótlás sem lesz könnyű, és így is bukásra állnak... Legalábbis Jinah.
Többet gondolkoztam az ő problémáikon, mint az enyémen. Mondjuk én nem is voltam ilyen rossz helyzetben, mint ők, mert nekem mindent leigazolt az orvos, csak azt kellett hazudnom, hogy csütörtökön se mentem be, mert már akkor is rosszul voltam.
De lehet, hogy tényleg nem kéne holnap bemenni - gondoltam magamban. Még mindig ott motoszkált a fejemben, amit Baekhyun mondott a "legnagyobb balhé"-ról. Azt mondta, valószínűleg nekem nem lesz olyan rossz, és hogy nem is lesz megerőszakolás, vagy ahhoz hasonló, de akkor miért hívta így? És mi lesz az? Fájni fog?
Ha még együtt lennék vele, akkor talán kérdezhettem volna ilyeneket tőle, és nagy valószínűséggel válaszolt is volna rájuk, de most... Most már mindegy.
Apropó Baekhyun. Vajon hiányzom neki? Azóta nem is keresett telefonon. Lehet, hogy rájött, hogy tényleg jobb lesz nekünk így? De hogy lehetne jobb, ha már most hiányzik nekem? Valószínűleg túl sokat gondoltam rá, és nem kellett volna. Csak egy kis időre van szükségem, hogy megszokjam. Jobb lesz így.
Visszatérve a lányokhoz, még mindig nem tudom, hogy lesz megoldva ez a probléma. Életünk végéig nem kerülhetjük az iskola területét. Úgyis túl kell esnünk rajta, és mint már említettem, szerintem minél előbb kéne. Persze a lányokat nem tudom meggyőzni.

Megint megmértem a lázamat, ami szerencsére már lement. A torkom se fájt már annyira, de azért a gyógyszert bevettem.
Éppen az ágyamon feküdtem, és bele voltam merülve az olvasásba, amikor megcsörrent a telefonom. Fölpattantam, hogy minél előbb elérjem, de el is hallgatott, vagyis csak sms-t kaptam. Fölvettem az asztalról a mobilom.
Amikor eljutott az agyamig, hogy Baekhyun írta, és hogy nem is biztos, hogy kíváncsi vagyok rá, már el is olvastam.
"Nyugodtan menjetek holnap suliba. Nem lesz semmi balhé, ígérem. Amúgy is, ha jól tudom, az igazgató valamit be szeretni jelenteni a diákoknak."
Háromszor végigolvastam, aztán az ölembe ejtettem a kezeimet, a telefonommal együtt.
Ez azért rendes volt tőle. Mármint ha igazat írt. Mondjuk nem tudom, Baekhyun miért hazudna nekem. Lehet, hogy nem vagyunk együtt, de azért ilyen mélyre nem süllyedne. Vagy de?
Na álljon meg a menet. Baekhyunról beszélünk. Ismerem én őt eléggé ahhoz, hogy tudjam, hogy nem tenne ilyet.
Válaszolnom kéne neki, nem? Legalább annyit, hogy elolvastam az üzenetét, és hogy vettem az adást. Vagy azt, hogy köszönöm. Nem, nem fogom megköszönni. Mármint természetesen hálás vagyok érte, de amilyen helyzetben mi most vagyunk, ahhoz nem illene. De legyek ilyen szemét? Hogy még egy 'köszönöm'öt sem tudok odabiggyeszteni?
Köszi, rendes vagy, hogy szóltál....
Nem, ez nem jó.
Oké.
De ez így kevés, nem? Csak az, hogy oké?
Oké, köszi.
Ezt küldjem el? Elolvastam az üzenetét, és hogy hogy hangzik a válaszom. Lehet, hogy az oké helyett a 'rendben't kéne írnom? Mondjuk neki inkább az okéval válaszolnék...
Ahh, miért ilyen nehéz egy választ írni?
Na mindegy, elküldöm és kész. De akkor inkább csak annyit, hogy oké. Vagy azt, hogy rendben. Nem, inkább az okét.
Azt az egyetlen egy szót küldtem el neki, de utána megint azon gondolkoztam, hogy meg kéne köszönni neki. Most már mindegy.
Kiléptem az üzenetekből, és a névjegyzékre mentem, majd tárcsáztam Jinah számát.
- Szia - köszönt bele, amint felvette.
- Szia. Csak azt szeretném mondani, hogy szerintem holnap bemehetnénk a suliba.
- Már megint ezzel jössz? - kérdezett vissza idegesen. - Nem megyünk be, oké?

- De most nem terveznek balhét - szaladt ki a számon. Pár másodperc telt el az információ feldolgozása közben, aztán megkérdezte:
- Honnan tudod?
- Öhm... - Tudod Jinah, az exarátom írta, aki szintén tagja a csapatnak. Csak kár, hogy ezt nem válaszolhatom. - Hallottam, hogy mondják. Amikor ott voltam. Tudod. Beszélgettek, és hallottam valami ilyesmit - makogtam össze-vissza.
- Biztos, hogy ezt mondták? - kérdezte kétkedve.
- Igen.
- És eddig ezt miért nem mondtad? - értetlenkedett.
- Mert... mert elfelejtettem. Most jutott eszembe két perce.
- Igen?
- Aha.
- Hát... De biztos? Lehet, hogy direkt úgy tervezték, hogy ezt halld meg.
- De halkan beszéltek, és nem tudták, hogy figyelek.
- Ja, akkor... - Egy ideig csend volt a vonal másik végén, ezért én szólaltam meg.
- Én elmegyek. És szerintem ti is gyertek. Az igazgató is be akar jelenteni valamit.
- Mit?
- Honnan tudjam!?
- És azt honnan veszed, hogy mondani akar valamit?
- A tanárok mondták még órán - találtam ki gyorsan a hazugságot. - Csak gondolom nem figyeltetek.
- Az lehet. - Sóhajtott egyet. - Akkor holnap suliba megyünk?
- Igen - mondtam magabiztosan. - Ha bármi történik, vállalom a felelősséget.
Jinah felnevetett.
- Azért ennyire nem kell komolyan venni a dolgot. Nem téged hibáztatnálak.
- Köszi - mosolyodtam el én is. - Hát akkor, szia!
- Szia. Holnap találkozunk.