15.fejezet

Mintha több mint egy hónapja lett volna utoljára, hogy reggel kilépek az ajtón, és a lányok ott várnak rám. Pedig csak egy hét telt el. Most kivételesen jó kedvem is volt.
- Na! Hogy összeöltöztünk - bólogatott elismerően Jinah.
- Inkább ti ketten - utaltam a hasonló mintára a fölsőjükön.
Valamiért ma úgy döntöttem, nem fogok egyszerű pulcsit fölhúzni. Nem véletlenül van tele a szekrényem szebbnél szebb ruhákkal. Azt is csak azért tettem, hogy könnyebb legyen Baekhyunnak. De most már ugye nem vagyunk együtt, úgyhogy nyugodt szívvel kaptam magamra egy fekete miniszoknyát, és egy hozzá illő fölsőt.
- Tök véletlen volt - nevetgélt Rim. - De hiába, most az amerikai zászló a divat.
- Megértem - mondta Jinah. - Én is odavagyok érte. Egy csomó hasonló cuccot szereztem be.
- Ez nem amerikai zászló - szóltam közbe. - Ez a brit zászló.
- Tökmindegy - legyintett. - Mindkét helyen angolul beszélnek.
- Hát azért van különbség a kettő között.
- Kérlek Sora, tarts már föciórát, semmi másra nem vágyok ma reggel - mondta ironikusan Jinah.
- Jól van na - mosolyodtam el kínosan.
- Ma semmi nem szegheti jókedvünket - mondta magabiztosan Jinah, majd elindultunk a suliba.

- Mikor tartja a diri azt a valamit?
- Azt hiszem az első órában - válaszoltam.
- És hol lesz?
- Gondolom az aulában. Mindig ott tart beszédet.
Igazából nem jellemző az igazgatónkra, hogy csak úgy közöljön velünk valamit. Általában csak megemlékezéseken és évnyitókon, évzárókon szoktuk beszélni hallani. Mindenkinek felkeltette az érdeklődését ez a mai találka, mert mindenki tudta (legalábbis sejtette), hogy valami nagy dologról lehet szó. Különben miért nem kérte volna, hogy egyszerűen az osztályfőnökök adják tovább az infót? Miért szakít ránk időt, úgy, hogy azzal ráadásul az első óra fele is elmegy?
Amint az aulába értünk, megpillantottuk azt a rengeteg felsorakoztatott széket. Egy csomó hely már foglalt volt, így mi is kerestünk magunknak egyet a középső sorban.
Mindhárman keresztbe tettük a lábunkat, szinte egyszerre, ami megmosolyogtatott.
Pár perce ültünk csak ott, amikor egyik percről a másikra csend telepedett a helyiségre. Ez csak egyet jelenthetett: megjött a mi kedves igazgató urunk. Kicsit jobbra döntöttem a fejem, hogy lássak is belőle valamit.
- Kedves diákok - kezdett bele. - Örülök, hogy ilyen szép számban megjelentünk ezen a szép reggelen. Mindig elfog a büszkeség, amikor látom, mennyi tanuló jár ebbe a színvonalas iskolába, és még büszkébb vagyok a teljesítményetekkel, amik az iskola nívóját erősíti....
Hátradőltem a székemben. Ez úgy kezdődött, mint minden beszéd. Az elején semmi értelmes dolgot nem mond, és nem is tér még ki a lényegre. És amúgy sem olyan nagy és színvonalas ez a suli, mint ő állítja.
Unalmamban a tömeget pásztáztam, miközben a diri még mindig arról papolt, milyen nagyszerű iskolába járhatunk. Tekintetem jobbra tévedt, és amint megláttam az ismerős arcot, összerándult a gyomrom. Így reagálok már csak arra is, ha meglátom Jongint. Félek tőle. De van is okom rá, nem véletlenül próbálom kerülni. A többi fiúból nem sokat láttam, így Baekhyunt se.
- ... de van valami, amiben különbözünk a többi iskolától. Ki tudja mi az?
Néma csönd támadt a teremben. Egyértelmű volt, hogy senki nem fog jelentkezni, mint egy elsős, de még a választ se nyögte be senki. Elkezdtem gondolkozni. Na mi az, amiben más vagyunk, mint a többi?
Nem találtam választ.
- Sokat gondolkodtam erről az utóbbi időben - folytatta a beszédet. - És végül arra a döntésre jutottam, hogy megvalósítom ezt a tervemet. Mostantól fogva kötelező lesz mindenkinek az egyenruha viselése a tanítási idő alatt.
Szinte ijesztő volt a hirtelen támadt csend. Mindenki a sokk hatása alatt állt, és próbálta feldolgozni a hallottakat. Egyenruha. Kötelező egyenruha, mint mindegyik más normális koreai suliban.
- Tudom, gyerekek, hogy ez most nagyon hirtelen jött, de csak egy kis idő kell, hogy megszokjátok. Egy hét múlva már olyan lesz, mintha mindig is így jártatok volna.
Hangos zúgolódás kezdődött a teremben. Oldalra sandítottam, hogy lássam a másik két lány reakcióját. Teljesen lefagytak, és döbbenten néztek maguk elé. Nekem is eltartott pár percig, míg fel tudtam dolgozni ezt az infót.
- Ma mindenki elmehet a ruhájáért, szünetekben vagy tanítás után. A 104-es terembe kell menni, és ott minden el lesz rendezve. Holnaptól már mindenki abban jöhet.
Holnap? Szóval ez volt az utolsó nap, hogy mindenki úgy öltözködhessen, ahogy szeretne?
- Elnézést, igazgató úr! - pattant föl e helyéről Jinah. Minden szem rá szegeződött. - Én tudok mondani egy csomó okot, hogy miért nem jó az egyenruha. - Várt egy pillanatot, de amint megbizonyosodott róla, hogy figyelnek rá, folytatta. - Vannak olyanok, akiknek nincs tökéletes alakjuk, ezért direkt olyan ruhákat hordanak, hogy előnyösen mutasson rajtuk. Ha lesz egyenruha, akkor ez nem lesz lehetséges.
Egy kis csönd keletkezett a hallottak után.
- Azt hiszed ez az egy kis ellenérv bármit is megváltoztat? - kiabálta be az egyik fiú. A hang irányába kaptam a fejem. Meg se lepődtem azon, hogy Jongin csapatából mondta valaki.
- Fogd már be, te paraszt - kiabálta vissza Jinah.
- Na! - szólt rá az igazgató. - Normálisan.
 - Ilyen korban fontos, hogy mindenkinek kialakuljon a saját stílusa - fordult Jinah megint az igazgatóhoz. - Miért nem lehet mindenkinek saját egyénisége? Miért kell mindenkinek ugyanabban járni?
- Mert ez egy iskola, ahol tanulsz, és nem egy divatbemutató - kiabálta megint az a fiú.
- Nem hozzád beszélek!
- Én meg igen - mondta, és ő is fölpattant, így kitűnt a tömegből. - Az igazgató így döntött, ne nyafogj, inkább fogadd el!
- Én nem nyafogok, hanem próbálom szemléltetni az egyenruha viselésének hátrányait!
- Ha tudnád, rengeteg előnye is van, és nem véletlenül döntött így a suli. Én személy szerint örülök, mert legalább nem kell az ilyen ribancos öltözeteiket néznem.
- Én ribancosan öltözködöm!?
Most már Rim is felpattant a helyéről, és Jinahval szinte egyszerre osztották a fiúkat. Ott se volt már nyugi, az összes fiú állt már. Én is fölemelkedtem, de csak azért, hogy visszafogjam kicsit őket. Már nem is értettem ki mit mondott, mert vagy öten üvöltöztek egyszerre.
- Elég volt! - csapta össze a tenyereit az igazgató, mire néma csönd támadt a teremben. - A három lány és a... hét fiú - számolta meg őket gyorsan - most azonnal eljönnek velem az irodámba. A többiek mehetnek tanórára.
A tömeg egy emberként indult el a kijárat felé, annyi különbséggel, hogy mi hárman lányok balra fordultunk, azaz nem az osztálytermek, hanem az igazgatói felé.
Szépen indult a reggelem, mit ne mondjak.
A fiúk az igazgatóval együtt érkeztek, így együtt mentünk be az irodába.
Nem volt túl nagy helyiség, de minden rendezett és tiszta volt - amit ilyen helyen elvárás. Az egyik falat hosszú szekrény takarta, a vitrines részénél pedig láthatóvá vált a rengeteg mappa. Szemben volt egy íróasztal, de a hozzá tartozó széken kívül csak három ülőalkalmatosság volt. Mi lányok azonnal el is foglaltuk azokat, elhúztuk baloldalra, miközben a fiúk a jobb oldalra tömörültek.
Egész végig az járt a fejemben, hogy miért mondta az igazgató azt, hogy a hét fiú. Mert ugye nyolcan vannak. Most akkor vagy félreszámolta véletlenül, vagy valamelyikőjük nem állt föl, és nem szállt be a veszekedésbe...
Tekintetemmel végigpásztáztam a fiúkat, miközben az egyetlen felnőtt is elhelyezkedett a helyén. Mivel egy kupacban álltak, nehéz volt kiszemelni a hiányzót, de azért sikerült. Összevont szemekkel pásztáztam megint végig őket, de ugyanúgy nem találtam a számomra legfontosabb személyt.
Hol van Baekhyun? Iskolába se jött? Miért? Valami baja esett? Vagy ő is lógott?
Egyik kérdésre sem tudtam a választ, de nagyon kíváncsi voltam. Reméltem, hogy azért nem esett baja.
- Szeretnék magyarázatot kérni az iméntiekért - mondta az igazgató, miközben az asztalon összekulcsolta ujjait. Várakozóan és kíváncsian nézett ránk.
- A fiúk utálnak minket - közölte végül Jinah. - Egy hete nem képesek rólunk leszállni, pedig nem tettünk ellenük semmi rosszat!
- Mit értesz azalatt a "nem képesek leszállni rólunk" alatt?
Jinah egy ideig mérlegelte a választ, hogy el merje-e mondani az igazságot.
- Először leöntögettek itallal, meg ilyenek, de utána már nagyon bedurvultak. Elvittek magukhoz, és... és majdnem meg lettünk erőszakolva. - Kicsit közelebb hajolt. - Kérem, tegyen ellene valamit, mert már suliba se mertünk jönni, annyira féltünk tőlük!
- Na álljon meg a menet - szólt közbe Jongin. - Lehet, hogy elviselhetetlenek vagytok, de azért ilyenhez soha az életben nem folyamodnánk.
- De! És folyamodtatok is - vetett rá egy gyűlölködő pillantást.
- Könyörgöm, legalább ennyire mélyre ne süllyedj, hogy hazugságokat találj ki rólunk!
- Igazgató úr, ne higgyen neki! Ő az, aki hazudik! Egyszer itt is hagytak egy szál fehérneműben a suliban, és elvették a cuccainkat!
- Fejezd már be - nézett rá Jongin, mintha egy idegbeteggel lenne dolga. Meg kell hagyni neki, nagyon jól színészkedett, és tudtam, hogy az igazgató soha az életben nem fog átállni a mi oldalunkra. Pedig ő lett volna az egyetlen esélyünk. - Minek csinálnánk ilyet!?
- Hogy megalázzatok minket! Hogy kiröhöghessetek!
- Titeket csak kiröhögni lehet.
- Látja!? - mutatott Jonginra Jinah. - Utálnak minket! És kihasználják, hogy emberfölényben vannak, és megtámadnak minket! Még akkor is, amikor nem vagyunk iskolában! Megkerestek minket otthon, és elcipeltek magukhoz, hogy ott kínozzanak!
- Aha, persze - horkant föl Jongin. Összefonta a karjait. - Akkor gondolom meg tudod mondani, hogy hol lakom.
- Persze! - vágta rá, de azonnal el is hallgatott. Tudtam, hogy nem fogja tudni elmondani, ahogyan én se tudnám.
- Na látod - biccentett a fiú. - Kitalálod az egészet.
- Nem találom!
- Tényleg igazat mond - szólalt meg Rim is.
Vagy három fiú kezdett el egyszerre beszélni ellene.
Az igazgatóra pillantottam. Ide-oda kapta a tekintetét a veszekedő felek között, és az arckifejezése alapján nem tudta eldönteni, kinek higgyen.
- Elég - csapott az asztalra, amikor megelégelte a vitatkozást.
- Igazgató úr, ha fölvesszük videóra, akkor hisz nekünk? - kérdezte Rim.
- Ha bárki bármilyen bizonyítékot tud mutatni, akkor egyszerűbb dolgunk lenne - bólogatott. - De egyelőre csak annyit kérek tőletek, hogy hagyjátok békén egymást. Ha megtudom, hogy bármi ilyesmi megtörtént, következményei lesznek, érthető vagyok?
- Egy igazgató figyelmeztetés nem tudja megállítani őket. Az nem érdekli őket - rázta a fejét Jinah.
- Majd ha a harmadik után ki lesznek rúgva, akkor érdekelni fogja őket.
- Igen! - kiáltotta Jinah. - Csapja ki őket!
- Egyelőre semmi okom ilyesmire.
- Titeket kéne kicsapni - vágott közbe Jongin.
- Kapd be - mutatott be neki Jinah.
- Hééé, gyerekek - szólt közbe az igazgató. - Ilyet nem akarok többet meglátni, rendben? - kérdezte dühösen. - Viselkedjetek rendesen.
- Náluk az lehetetlen - szűrte a fogai között Jongin.
- Nálunk, mi? Nem magadról beszélsz véletlenül? - kérdezte Jinah.
A fiú már éppen készült valamit visszaszólni, amikor a diri megint közbeszólt.
- A legjobb lesz, ha távol tartjátok magatokat egymástól. Ne piszkálódjatok, mert semmin nem segít! Fejezzétek be. Nem szeretnék semmi rosszat hallani felőletek.
Aztán végre elengedett minket.