- Levideóztok kamerával? Nagyon ötletes - morogta cinikusan Jongin. Tartottuk a két méter távolságot, de ezt így is meghallottuk, és amúgy is nekünk szólt.
- Valamit muszáj kitalálnunk - mondta Jinah ugyanolyan kedvesen. - Legalább leszálltok rólunk.
- Jókor jut eszetekbe. Pont amikor már abbahagytuk.
- Mi? - kapták egyszerre föl a fejüket a lányok.
- Nyugodtan visítozhattok örömötökben, mint az idióták - mondta lenézően.
- Nyugodtan visítozhattok örömötökben, mint az idióták - mondta lenézően.
Mielőtt bármit szólhattunk volna, befordultak a sarkon, az osztályuk irányába. Mi lefagyva álltunk, és döbbenten néztünk egymásra.
- Vége? - kérdezte Jinah reménykedve.
- Úgy tűnik - mosolyogtam vissza.
Most bebizonyosodott, amit Baekhyun mondott.
- Lehet, hogy hazudtak - szólt Rim bizonytalanul.
- Nem hiszem - rázta a fejét Jinah. - Most, hogy az igazgató is sejt valamit... Bár lehet, hogy tényleg... Mindegy, inkább hagyjuk. Nem akarok gondolni rá.
Órák alatt egyáltalán nem tudtam figyelni, folytonosan kattogott az agyam. Egyrészt furdalt a kíváncsiság, hogy merre van Baekhyun, másrészt azon gondolkoztam, amit a fiúk mondtak. Tényleg vége lenne? Baekhyun is mondta, hogy a nagy balhé után befejezik, de akkor mi volt a nagy balhé? Nem is csináltak semmit.
Vagy mégis?
A pad alatt forgattam a telefonomat a kezemben. Addig tanakodtam, míg arra a döntésre nem jutottam, hogy írok neki. Végül is... miért ne?
Hosszan gondolkoztam, hogy mit írjak neki, végül azt kérdeztem, amire a legkíváncsibb voltam, és ami az előbb is eszembe jutott már.
Van valami közötök ehhez?
Lehet, hogy kicsit kétértelműen fogalmaztam, de biztos voltam benne, hogy tudja, miről beszélek. Elvégre még ő figyelmeztetett, hogy az igazgató be fog jelenteni valamit.
Izgatottan vártam a válaszát.
Lehet, hogy célozgattunk az igazgatónak...
Szóval igen.
És ez lett volna az a "nagy balhé"?
Igen. Mondtam, hogy neked nem lesz olyan rossz. Vagy tévedtem?
Hát... Nem örülök neki, de tényleg rosszabbra számítottam. A lányok eléggé kiborultak.
Volt balhé?
Csak egy kis veszekedés, amiért az igazgató behívatott minket magához.
És...?
Nem történt semmi különös, csak figyelmeztetett minket, hogy fejezzük be.
Értem.
Már arra gondoltam, hogy itt vége lesz a beszélgetésünknek, de kíváncsi voltam még.
És te hol voltál?
Otthon, egész nap. Megbetegedtem.
Te is?
Miért, te is?
Aha. Tegnap még én se voltam suliban, mert az ágyat nyomtam. Valami vírusos fertőzés, elvileg.
Aha, nekem is. Bár én is jobban vagyok már. Sajnálom, ha tőlem kaptad el.
Majdnem visszaírtam, hogy ugyan, mikor kaptam volna el, amikor nem is voltunk együtt, de eszembe jutott, hogy Jongin házában igenis elcsattant közöttünk egy csók.
Lehet, hogy pont te kaptad el tőlem.
Örök titok marad.
Igen... Holnap már jössz?
Valószínűleg igen. Mostanra már én is jobban vagyok.
Akkor jó.
Már nem volt mit írnom neki, pedig szívesen beszélgettem volna még vele. Mondjuk a telefonszámlám kicsit drágább lesz, mint általában, de nem érdekelt. Kicsit boldogabbá tett ez a beszélgetés. Tudtam, hogy nem vagyunk együtt, meg hogy haragudnom kéne rá, de erre most nem voltam képes. És igenis tisztában voltam azzal, hogy vonzódom még hozzá. Nem is azért akartam szakítani, mert nem szerettem már.
Amikor negyedik órában megrezzent a zsebemben a telefonom, azonnal előkaptam.
És, milyen az egyenruha?
Elmosolyodtam. Szóval nem csak én szeretnék még beszélgetni.
Nem tudom, még nem kaptuk meg. Vagyis nem mentünk el érte.
Gondolom ma nem is fogtok.
Ha a lányokon múlik, biztos nem.
Nagyon ki vannak akadva?
Hát... Egész órán azt tervezgetik, hogy hogyan játsszák ki a szabályokat.
És te?
Majdnem visszaírtam, hogy én veled beszélgetek, de meggondoltam magam. Biztos nem arra gondolt, hogy én mit csinálok éppen, hanem hogy mit fogok csinálni.
Valószínűleg azt csinálom majd, amit ők. De majd meglátjuk. Amúgy ti hogyhogy vágytatok egyenruhára?
Nem vágytunk, csak jó ötletnek tűnt így ellenetek. És minket amúgy sem zavar, hogy ebben vagy abban megyünk suliba.
De azért csak kényelmesebb a saját ruhád, nem?
De. De mindegy.
Elgondolkoztam. Ha így nézzük, tényleg nagy lépés, hogy őmiattuk kell egyenruhát hordani az egész iskolának.
Nem is értem, hogy sikerült az igazgatót rábeszélni ilyesmire.
Nem volt nehéz. A legtöbb suliban van egyenruha.
Most már semmin nem fogok meglepődni.
Mivel kapcsolatban?
Veletek kapcsolatban.
Nem hiszem, hogy most tervezgetnénk valamit még ellenetek.
Hát remélem is.
Belegondoltam, mi lesz ezután. Ha tényleg vége lesz ennek az ellenségeskedésnek, és lenyugodnak a kedélyek...
Jó ideig nem érkezett válasz, és úgy gondoltam, nem is fog, de azért ott forgattam a kezemben a telefonom. Semmire nem emlékeztem, amit a tanárok mondtak órán, de nem is figyeltem. Amit a táblára írtak, azt lemásoltam, de azon kívül csak a beszélgetés kötött le Baekhyunnal.
A lányok tényleg úgy döntöttek, hogy nem mennek el a ruháért, és holnap se. Csakhogy utolsó óránkon megkérdezte az osztályfőnök:
- Ki ment már el az egyenruháért?
Senki nem tette fel a kezét.
- Gondoltam. Ezért most közösen megyünk.
- El tudunk menni egyedül is - mondta Jinah.
- Igen, de nem fogtok. Ismerlek benneteket.
Így történt az, hogy az egész osztállyal elvonultunk az irodák felé. Rim és Jinah folyton zsörtölődtek, és azt tervezgették, hogyan tudnák mégiscsak kijátszani ezt az egészet.
- Figyeljetek - mondta halkan Rim, miközben közelebb hajolt. - Hogyha egy számmal kisebbeket kérünk, akkor holnap nem tudunk eljönni bennük, mégis ártatlanoknak tűnünk.
- Nem rossz ötlet - vidult fel azonnal Jinah. - Igen - bólogatott. - Így csináljuk.
Én nem szóltam semmit. Igazából azt se tudtam, hogy csináljam-e azt, amit ők, vagy sem. A gondolataim teljesen máshol kavarogtak.
Amikor beléptünk az ajtón, azonnal meg is álltunk, mert a kis teremben már nem volt túl sok hely. Előttünk az osztálytársaink álltak, akik ugyanúgy, mint mi, nem voltak túl lelkesek.
Miközben vártunk a sorunkra, Jinah félig megfordult, és fintorogva megszólalt:
- Nem akarom meglátni a ruhát.
- Azért talán van reményünk - mondta Rim. - Vannak dögös egyenruhák, jó rövid szoknyákkal.
- És vannak térdig érő unalmas kék szoknyák, térdzoknival, barna cipővel, és fehér blúzzal - tettem hozzá.
- Ugye nem a miénkről beszélsz? - kérdezte kikerekedett szemekkel Jinah.
- Nem - mosolyodtam el.
- Akkor jó - sóhajtotta.
Bevallom, kezdtem egyre kíváncsibb lenni, hogyan is néz ki pontosan az uniformunk, ezért lábujjhegyre álltam, hogy jobban lássak.
Az íróasztal tele volt pakolva különféle ruhadarabokkal, amikből nem tudtam pontosan kivenni, mik azok, vagy hogy néznek ki, mert össze voltak hajtogatva. Viszont az egyik osztálytársam, AeRa éppen egy blézert próbált fel.
- Azta - mondtam.
- Nagyon rossz? - kérdezte a választól félve Jinah.
- Egyáltalán nem - ráztam a fejem a kék felsőrészt nézegetve. - Szerintem egész elfogadhatón néz ki.
- Ne már, muti - nyújtózkodott most már ő is. Úgy tűnik, sikerült felkeltenem az érdeklődését. - Lehetne rosszabb is - ismerte be végül.
A fiúknak is hasonló volt az öltözetük, olyan színű volt a nadrágjuk, mint a mi blézerünk, és ahhoz fehér inget kaptak, amire egy jelvény volt hímezve.
Úgy negyed óra múlva mi is sorra kerültünk.
- Milyen méretek vannak? - érdeklődött Jinah. Gondolom véghez akarták vinni, hogy egy számmal kisebbet vagy nagyobbat kérnek, de nem jött be, mert a titkárnő direkt figyelt arra, hogy mindenkinek jó mérete legyen, és pár dolgot fel is próbáltatott velünk.
Igazából tényleg nem volt annyira rémes, mint amire számítottunk. A rakott szoknya elég rövid volt ahhoz, hogy jól nézzen ki, még a térdzokni is passzolt hozzá. Mondjuk a magassarkú meg van tiltva, ami elég gáz, tekintve, hogy alig van más.
Miután elraktunk minden ruhadarabot, és aláírtunk valami papírt, mehettünk is haza.
- Most komolyan ebben kell lennem életem végéig!? - fakadt ki Jinah.
- Csak a suliban. Az már csak pár év. És amúgy is, délután abban vagy, amiben akarsz - mondtam, miközben lassan haladtunk az utcákon.
- De a legtöbben a suliban látnak! A cuccaim felére nem is lesz szükség már!
- Igen, ez jogos - bólogattam.
- Ez annyira rossz - panaszkodott Rim.
- Majd csak túléljük valahogy - biztattam őket.
Csak fintort kaptam válaszul. Én talán túlélem. Ők nem biztos.
- Vége? - kérdezte Jinah reménykedve.
- Úgy tűnik - mosolyogtam vissza.
Most bebizonyosodott, amit Baekhyun mondott.
- Lehet, hogy hazudtak - szólt Rim bizonytalanul.
- Nem hiszem - rázta a fejét Jinah. - Most, hogy az igazgató is sejt valamit... Bár lehet, hogy tényleg... Mindegy, inkább hagyjuk. Nem akarok gondolni rá.
Órák alatt egyáltalán nem tudtam figyelni, folytonosan kattogott az agyam. Egyrészt furdalt a kíváncsiság, hogy merre van Baekhyun, másrészt azon gondolkoztam, amit a fiúk mondtak. Tényleg vége lenne? Baekhyun is mondta, hogy a nagy balhé után befejezik, de akkor mi volt a nagy balhé? Nem is csináltak semmit.
Vagy mégis?
A pad alatt forgattam a telefonomat a kezemben. Addig tanakodtam, míg arra a döntésre nem jutottam, hogy írok neki. Végül is... miért ne?
Hosszan gondolkoztam, hogy mit írjak neki, végül azt kérdeztem, amire a legkíváncsibb voltam, és ami az előbb is eszembe jutott már.
Van valami közötök ehhez?
Lehet, hogy kicsit kétértelműen fogalmaztam, de biztos voltam benne, hogy tudja, miről beszélek. Elvégre még ő figyelmeztetett, hogy az igazgató be fog jelenteni valamit.
Izgatottan vártam a válaszát.
Lehet, hogy célozgattunk az igazgatónak...
Szóval igen.
És ez lett volna az a "nagy balhé"?
Igen. Mondtam, hogy neked nem lesz olyan rossz. Vagy tévedtem?
Hát... Nem örülök neki, de tényleg rosszabbra számítottam. A lányok eléggé kiborultak.
Volt balhé?
Csak egy kis veszekedés, amiért az igazgató behívatott minket magához.
És...?
Nem történt semmi különös, csak figyelmeztetett minket, hogy fejezzük be.
Értem.
Már arra gondoltam, hogy itt vége lesz a beszélgetésünknek, de kíváncsi voltam még.
És te hol voltál?
Otthon, egész nap. Megbetegedtem.
Te is?
Miért, te is?
Aha. Tegnap még én se voltam suliban, mert az ágyat nyomtam. Valami vírusos fertőzés, elvileg.
Aha, nekem is. Bár én is jobban vagyok már. Sajnálom, ha tőlem kaptad el.
Majdnem visszaírtam, hogy ugyan, mikor kaptam volna el, amikor nem is voltunk együtt, de eszembe jutott, hogy Jongin házában igenis elcsattant közöttünk egy csók.
Lehet, hogy pont te kaptad el tőlem.
Örök titok marad.
Igen... Holnap már jössz?
Valószínűleg igen. Mostanra már én is jobban vagyok.
Akkor jó.
Már nem volt mit írnom neki, pedig szívesen beszélgettem volna még vele. Mondjuk a telefonszámlám kicsit drágább lesz, mint általában, de nem érdekelt. Kicsit boldogabbá tett ez a beszélgetés. Tudtam, hogy nem vagyunk együtt, meg hogy haragudnom kéne rá, de erre most nem voltam képes. És igenis tisztában voltam azzal, hogy vonzódom még hozzá. Nem is azért akartam szakítani, mert nem szerettem már.
Amikor negyedik órában megrezzent a zsebemben a telefonom, azonnal előkaptam.
És, milyen az egyenruha?
Elmosolyodtam. Szóval nem csak én szeretnék még beszélgetni.
Nem tudom, még nem kaptuk meg. Vagyis nem mentünk el érte.
Gondolom ma nem is fogtok.
Ha a lányokon múlik, biztos nem.
Nagyon ki vannak akadva?
Hát... Egész órán azt tervezgetik, hogy hogyan játsszák ki a szabályokat.
És te?
Majdnem visszaírtam, hogy én veled beszélgetek, de meggondoltam magam. Biztos nem arra gondolt, hogy én mit csinálok éppen, hanem hogy mit fogok csinálni.
Valószínűleg azt csinálom majd, amit ők. De majd meglátjuk. Amúgy ti hogyhogy vágytatok egyenruhára?
Nem vágytunk, csak jó ötletnek tűnt így ellenetek. És minket amúgy sem zavar, hogy ebben vagy abban megyünk suliba.
De azért csak kényelmesebb a saját ruhád, nem?
De. De mindegy.
Elgondolkoztam. Ha így nézzük, tényleg nagy lépés, hogy őmiattuk kell egyenruhát hordani az egész iskolának.
Nem is értem, hogy sikerült az igazgatót rábeszélni ilyesmire.
Nem volt nehéz. A legtöbb suliban van egyenruha.
Most már semmin nem fogok meglepődni.
Mivel kapcsolatban?
Veletek kapcsolatban.
Nem hiszem, hogy most tervezgetnénk valamit még ellenetek.
Hát remélem is.
Belegondoltam, mi lesz ezután. Ha tényleg vége lesz ennek az ellenségeskedésnek, és lenyugodnak a kedélyek...
Jó ideig nem érkezett válasz, és úgy gondoltam, nem is fog, de azért ott forgattam a kezemben a telefonom. Semmire nem emlékeztem, amit a tanárok mondtak órán, de nem is figyeltem. Amit a táblára írtak, azt lemásoltam, de azon kívül csak a beszélgetés kötött le Baekhyunnal.
A lányok tényleg úgy döntöttek, hogy nem mennek el a ruháért, és holnap se. Csakhogy utolsó óránkon megkérdezte az osztályfőnök:
- Ki ment már el az egyenruháért?
Senki nem tette fel a kezét.
- Gondoltam. Ezért most közösen megyünk.
- El tudunk menni egyedül is - mondta Jinah.
- Igen, de nem fogtok. Ismerlek benneteket.
Így történt az, hogy az egész osztállyal elvonultunk az irodák felé. Rim és Jinah folyton zsörtölődtek, és azt tervezgették, hogyan tudnák mégiscsak kijátszani ezt az egészet.
- Figyeljetek - mondta halkan Rim, miközben közelebb hajolt. - Hogyha egy számmal kisebbeket kérünk, akkor holnap nem tudunk eljönni bennük, mégis ártatlanoknak tűnünk.
- Nem rossz ötlet - vidult fel azonnal Jinah. - Igen - bólogatott. - Így csináljuk.
Én nem szóltam semmit. Igazából azt se tudtam, hogy csináljam-e azt, amit ők, vagy sem. A gondolataim teljesen máshol kavarogtak.
Amikor beléptünk az ajtón, azonnal meg is álltunk, mert a kis teremben már nem volt túl sok hely. Előttünk az osztálytársaink álltak, akik ugyanúgy, mint mi, nem voltak túl lelkesek.
Miközben vártunk a sorunkra, Jinah félig megfordult, és fintorogva megszólalt:
- Nem akarom meglátni a ruhát.
- Azért talán van reményünk - mondta Rim. - Vannak dögös egyenruhák, jó rövid szoknyákkal.
- És vannak térdig érő unalmas kék szoknyák, térdzoknival, barna cipővel, és fehér blúzzal - tettem hozzá.
- Ugye nem a miénkről beszélsz? - kérdezte kikerekedett szemekkel Jinah.
- Nem - mosolyodtam el.
- Akkor jó - sóhajtotta.
Bevallom, kezdtem egyre kíváncsibb lenni, hogyan is néz ki pontosan az uniformunk, ezért lábujjhegyre álltam, hogy jobban lássak.
Az íróasztal tele volt pakolva különféle ruhadarabokkal, amikből nem tudtam pontosan kivenni, mik azok, vagy hogy néznek ki, mert össze voltak hajtogatva. Viszont az egyik osztálytársam, AeRa éppen egy blézert próbált fel.
- Azta - mondtam.
- Nagyon rossz? - kérdezte a választól félve Jinah.
- Ne már, muti - nyújtózkodott most már ő is. Úgy tűnik, sikerült felkeltenem az érdeklődését. - Lehetne rosszabb is - ismerte be végül.
A fiúknak is hasonló volt az öltözetük, olyan színű volt a nadrágjuk, mint a mi blézerünk, és ahhoz fehér inget kaptak, amire egy jelvény volt hímezve.
Úgy negyed óra múlva mi is sorra kerültünk.
- Milyen méretek vannak? - érdeklődött Jinah. Gondolom véghez akarták vinni, hogy egy számmal kisebbet vagy nagyobbat kérnek, de nem jött be, mert a titkárnő direkt figyelt arra, hogy mindenkinek jó mérete legyen, és pár dolgot fel is próbáltatott velünk.
Igazából tényleg nem volt annyira rémes, mint amire számítottunk. A rakott szoknya elég rövid volt ahhoz, hogy jól nézzen ki, még a térdzokni is passzolt hozzá. Mondjuk a magassarkú meg van tiltva, ami elég gáz, tekintve, hogy alig van más.
Miután elraktunk minden ruhadarabot, és aláírtunk valami papírt, mehettünk is haza.
- Most komolyan ebben kell lennem életem végéig!? - fakadt ki Jinah.
- Csak a suliban. Az már csak pár év. És amúgy is, délután abban vagy, amiben akarsz - mondtam, miközben lassan haladtunk az utcákon.
- De a legtöbben a suliban látnak! A cuccaim felére nem is lesz szükség már!
- Igen, ez jogos - bólogattam.
- Ez annyira rossz - panaszkodott Rim.
- Majd csak túléljük valahogy - biztattam őket.
Csak fintort kaptam válaszul. Én talán túlélem. Ők nem biztos.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése