- Tegnap járt itt egy fiú. Téged keresett.
- És meg is talált - mondtam a vacsorámat bámulva a tányéromban.
- Ki volt?
- Sungmin. Rim bátyja - válaszoltam.
- Tényleg? - nézett fel érdeklődve anya. - És Rim? - érdeklődött.
- Ővele nem találkoztam. Sungmin egyetemre jár ide, és beugrott, hogy beszéljen velem - magyaráztam, erősen ügyelve, hogy normális szituációnak tűnjön.
- Na. Az jó - mosolygott boldogan. - Rendes gyereknek tűnik.
- Igen... - De csak tűnik, gondoltam magamban. - Ne gondolj semmi másra anyu, nem vagyunk együtt - mondtam, mert arckifejezéséből mindent láttam. - Van barátom.
- Tudom, de örülnék, ha egyszer be is mutatnád - célozgatott.
- Majd... Majd bemutatom.
- Tudod azzal, hogy nem akarod bemutatni, csak arra tudok következtetni, hogy annyira nem is komoly a kapcsolatotok...
Türelmetlenül sóhajtottam egyet. - Jó, anya. Be fogom mutatni, ne aggódj. Amúgy hol van apa? - kérdeztem, mert már épp ideje volt, hogy témát váltsunk. Kínosan megköszörülte a torkát.
- Nem tudom.
Felvont szemöldökökkel néztem rá. Tovább ettem, de nem bírtam ki, hogy ne kérdezősködjek tovább. Látszódott az arcán, hogy valamit mégiscsak tud.
- Semmit nem tudsz?
Anyu csak sóhajtott egy nagyot, letette a villáját, aztán kelletlenül belekezdett:
- El kell mondanom valamit.
Ez elég rosszul kezdődött, ezért én is letettem az evőeszközömet a tányérom mellé, és minden figyelmemet anyára fordítottam.
- Azt hiszem van valakije - közölte egyszerűen.
- Tessék? - kérdeztem döbbenten, és előrébb hajoltam, mert nem voltam biztos benne, hogy jól hallottam.
- Nem tűnt fel mostanában, milyen keveset van itthon?
- De, feltűnt. De miért...? - Hátradőltem a szék támlájának, és csak a fejemet ráztam. Azt, hogy apa mással jön össze, még elképzelni is alig tudtam, nem hogy elhinni! - Hogy lehetsz ilyen nyugodt? - kérdeztem ingerülten anyutól.
- Már régóta tudom - vont vállat közönyösen, de láttam rajta, hogy azért mégiscsak bántja, és megviseli a dolog.
- Milyen régóta?
Egyértelmű volt, hogy nem szívesen beszél róla, de én csak azért is tovább kérdezősködtem. Elvégre a szüleimről van szó, csak van jogon tudni!
- Már a baleseted előtt is sokat veszekedtünk, de azt hiszem, ezekről nem sokat tudsz.
- Én csak arról tudok, hogy állást kapott... - idéztem fel a ködös emlékeimet.
- Na igen. Már akkor fontosabb volt neki a munkája, mint a családja - mondta félig mérgesen, mintha megint felidegesítette volna. Újból enni kezdett.
- De ennyire összevesztetek ezen?
- Nem csak ez volt a baj. Sok minden más is... Nem is volt soha itthon, amikor a kórházban feküdtél. Talán egyszer-kétszer jött csak haza, azt is azért, hogy elvigye a dolgait.
- De most végig itthon volt - értetlenkedtem.
- Csak a te kedvedért.
- Szóval ha jól értem... A kedvemért úgy tettetek, mintha minden rendben lenne?
Anyu nem válaszolt, de arcáról mindent le tudtam olvasni.
- Köszönöm a vacsorát - álltam fel hirtelen az asztaltól.
- Nem eszel még?
- Nem, köszönöm.
Gyorsan beraktam a tányéromat a mosogatógépbe, aztán felszaladtam a szobámba, és azonnal előkaptam a telefonomat. Két csörgés után fel is vette Baekhyun.
- Szia. Mi újság?
- Szia. Átjöhetek? - kérdeztem rá azonnal.
- Öö, persze - mondta kissé meglepetten.
- Akkor öt perc múlva ott vagyok.
Gyorsan letettem, aztán magamra kaptam a dzsekimet, és indultam is kifelé.
- Elmész? - állított meg anyu.
- Aha. De kilencre hazaérek - közöltem, aztán ki is léptem az ajtón. Amint leléptem a járdára, idegesen fordultam vissza.
- Mégsem mész? - kérdezte anyu.
- De, csak esik - morogtam, majd egy esernyőt előkapva másodjára is útnak indultam.
Eléggé erősen esett, de ez nem tartott vissza, így hát a pocsolyákat kerülgetve lépkedtem az úton.
A szokásos utamat követtem, de annál a bizonyos kereszteződésnél mint mindig rám tört a pánik. Hiába tudtam, hogy nem történhet semmi rossz, mindig szorongtam még belül. És ennél a résznél sikerült a legtöbbször pirosat kapnom, ahogyan most is.
Toporogva álltam az út szélén, és vártam, hogy a jelzőlámpa zöldre váltson, amikor hirtelen elhajtott mellettem egy nagy teherautó, és egy jó nagy adag vizet zúdított rám. Összerezzentem a hirtelen zuhatagtól, aztán erősen vissza kellett fognom magam, hogy ne vágjam a földhöz az esernyőmet idegességemben, a káromkodást viszont nem tudtam visszatartani. Megtöröltem magam, ugyanis a nyakamtól lefelé csurom vizes és mocskos lettem.
Miután végre átkerültem az út másik oldalára, már futólépésben haladtam az utcák között, egyrészt, mert már fáztam, másrészt, mert már így is jó páran megnéztek, és szerettem volna minél hamarabb odaérni.
Amikor megnyomtam a csengőt, nem sokat kellett várnom, már nyílt is az ajtó. Baekhyun végigmért, miközben kitárta az ajtót, aztán elnevette magát.
- Jót fürödtél? - kérdezte.
- Nem vicces - fortyogtam, és ledobtam az esernyőt a földre.
- Ez sár? - hajolt kicsit közelebb.
- Egy hülye gyorshajtónak köszönhetően igen - dühöngtem.
- Látom ma nem vagy túl jó formában - jegyezte meg.
- Hát nem - morogtam, majd lehámoztam magamról a cipőt. Állt benne a víz. Kiegyenesedtem, és idegesen megtöröltem kezemmel az arcomat.
- Mi a baj? - kérdezte már aggodalmaskodva Baekhyun.
- Nincs jó kedvem.
- Nem ezt kérdeztem.
Felpillantottam rá. Komoly arccal nézett a szemembe, mire én sóhajtottam egyet.
- Tudsz adni valami száraz ruhát? - kérdeztem már valamivel kedvesebb hangnemben.
- Persze - bólintott, majd felmentünk a szobájába.
Előkaparászott a szekrényéből egy melegítőt, majd a kezembe nyomta. Nekiálltam levetkőzni, miközben ő letelepedett az ágyára. Egy kis ideig tétováztam, ugyanis még nem láttuk egymást hiányos öltözetben. Aztán mégiscsak nekiálltam vetkőzni, elvégre már jó régóta együtt vagyunk, és az mégiscsak furcsán venné ki magát, ha megkérném, hogy menjen ki a szobából. Nem mintha gondoltam volna ilyesmire, meg se fordult a fejemben, hogy kiküldjem. Semmi bajom nem volt azzal, hogy előtte kell öltöznöm.
A ruha ugyan nagy volt rám, de ebben a pillanatban nem számított. A lényeg, hogy jó meleg és kényelmes volt. Bemásztam mellé az ágyba, ahol azonnal az ölébe vont. Olyan jól esett a közelsége, a törődése, hogy átöleltem a nyakát, és a vállára hajtottam a fejem.
- Egy idegroncs vagyok - közöltem, miután pár percig csendben nyújtott támaszt.
- Nem vagy, csak túl sok rossz dolog történik veled - mondta. - Teljesen normális, hogy kiakadsz ilyen dolgokon. A te helyedben én sem repesnék az örömtől.
- De nem csak ez az incidens a bajom, hanem...
Türelmesen várt, míg össze nem szedtem az erőt és a gondolataimat, és elhúzódva fel nem pillantottam rá.
- A szüleim elválnak. Igazából már el is váltak, csak nem mondták el, hogy ne legyen rosszabb nekem - mondtam szomorúan. - És apa talált magának valószínűleg egy új nőt.
Baekhyun együttérzően nézett rám, de mivel nem tudott szavakkal biztatni, inkább magához húzott, és elkezdte simogatni a hátamat.
- Igazából számíthattam volna rá, mert majdnem egy olyan nap lett volna, ahol nem történik velem semmi rossz - motyogtam a mellkasának. - Ami az én esetemben ugye lehetetlenség.
- Ugyan már! Ez nem igaz.
- De igen. - A hangomból áradt a szomorúság, az elkeseredettség és a reménytelenség.
- Akkor majd teszünk ellene - közölte Baekhyun.
- Mégis hogyan? - kérdeztem.
- Nem tudom. Majd kitalálunk valamit...
Megéreztem száját a hajamon, és tudtam, hogy gondolkodik. Én csak lehunytam a szemem, mert máris elárasztotta a mellkasomat a békesség és a nyugodtság, mint mindig, amikor a karjai közt tart. Néha átfutott a gondolat a fejemben, hogy Rim útján kéne követnem. Át tudtam érezni, miért cselekedett úgy, ahogy. De Baekhyun közelében szerencsére ezek a gondolataim szertefoszlottak.
- Hmm - szólt hirtelen.
- Mi az? - emeltem fel a fejem.
Elgondolkodva meredt a szoba másik felébe a fejem felett, aztán mosolyra húzódott a szája, és a szemembe nézett. - Említettem már, hogy van egy nyaralónk a tengerparton?
- Nem - mondtam, de ez azonnal felkeltette az érdeklődésemet.
- Még a nagyszüleim építették, de most már anyáéké. Gyakran járunk oda nyaralni. Arra gondoltam, hogy elmehetnénk...
Boldog mosoly kúszott az arcomra.
- Nagyon jó hely, mert közel van a vízhez, és egy csendes utcában van. Lehet, hogy el tudom intézni, hogy kettesben mehessünk. Na, mit szólsz?
- Fúú, nagyon jó lenne - feleltem izgatottan.
- Gondoltam, hogy tetszeni fog az ötlet - vigyorgott. - És tennék róla, hogy ott végig jól érezd magad. Ráadásul a sok vizsga és tanulás után nekem is jól fog esni.
- Jaa, tényleg - kaptam észbe. - Most is tanultál?
- Igen, de nem baj, hogy jöttél. Úgyis akartam egy kis szünetet tartani.
Nem voltam teljesen biztos benne, hogy igazat mondott, de nem szóltam semmit.
- Viszont ha el akarsz jönni... - tért vissza az előző témához. - Szerintem könnyebben meg tudnám győzni a szüleimet, ha ismernének.
- Hát igen, az nem árt - bólogattam egyetértően. - Anya ma is rágta a fülemet, hogy mutassalak be neki.
- Akkor lassan sort kerítünk rá? - kérdezte.
- Aha. Valamikor úgyis is túl kell esni rajta.
Anyu csak sóhajtott egy nagyot, letette a villáját, aztán kelletlenül belekezdett:
- El kell mondanom valamit.
Ez elég rosszul kezdődött, ezért én is letettem az evőeszközömet a tányérom mellé, és minden figyelmemet anyára fordítottam.
- Azt hiszem van valakije - közölte egyszerűen.
- Tessék? - kérdeztem döbbenten, és előrébb hajoltam, mert nem voltam biztos benne, hogy jól hallottam.
- Nem tűnt fel mostanában, milyen keveset van itthon?
- De, feltűnt. De miért...? - Hátradőltem a szék támlájának, és csak a fejemet ráztam. Azt, hogy apa mással jön össze, még elképzelni is alig tudtam, nem hogy elhinni! - Hogy lehetsz ilyen nyugodt? - kérdeztem ingerülten anyutól.
- Már régóta tudom - vont vállat közönyösen, de láttam rajta, hogy azért mégiscsak bántja, és megviseli a dolog.
- Milyen régóta?
Egyértelmű volt, hogy nem szívesen beszél róla, de én csak azért is tovább kérdezősködtem. Elvégre a szüleimről van szó, csak van jogon tudni!
- Már a baleseted előtt is sokat veszekedtünk, de azt hiszem, ezekről nem sokat tudsz.
- Én csak arról tudok, hogy állást kapott... - idéztem fel a ködös emlékeimet.
- Na igen. Már akkor fontosabb volt neki a munkája, mint a családja - mondta félig mérgesen, mintha megint felidegesítette volna. Újból enni kezdett.
- De ennyire összevesztetek ezen?
- Nem csak ez volt a baj. Sok minden más is... Nem is volt soha itthon, amikor a kórházban feküdtél. Talán egyszer-kétszer jött csak haza, azt is azért, hogy elvigye a dolgait.
- De most végig itthon volt - értetlenkedtem.
- Csak a te kedvedért.
- Szóval ha jól értem... A kedvemért úgy tettetek, mintha minden rendben lenne?
Anyu nem válaszolt, de arcáról mindent le tudtam olvasni.
- Köszönöm a vacsorát - álltam fel hirtelen az asztaltól.
- Nem eszel még?
- Nem, köszönöm.
Gyorsan beraktam a tányéromat a mosogatógépbe, aztán felszaladtam a szobámba, és azonnal előkaptam a telefonomat. Két csörgés után fel is vette Baekhyun.
- Szia. Mi újság?
- Szia. Átjöhetek? - kérdeztem rá azonnal.
- Öö, persze - mondta kissé meglepetten.
- Akkor öt perc múlva ott vagyok.
Gyorsan letettem, aztán magamra kaptam a dzsekimet, és indultam is kifelé.
- Elmész? - állított meg anyu.
- Aha. De kilencre hazaérek - közöltem, aztán ki is léptem az ajtón. Amint leléptem a járdára, idegesen fordultam vissza.
- Mégsem mész? - kérdezte anyu.
- De, csak esik - morogtam, majd egy esernyőt előkapva másodjára is útnak indultam.
Eléggé erősen esett, de ez nem tartott vissza, így hát a pocsolyákat kerülgetve lépkedtem az úton.
A szokásos utamat követtem, de annál a bizonyos kereszteződésnél mint mindig rám tört a pánik. Hiába tudtam, hogy nem történhet semmi rossz, mindig szorongtam még belül. És ennél a résznél sikerült a legtöbbször pirosat kapnom, ahogyan most is.
Toporogva álltam az út szélén, és vártam, hogy a jelzőlámpa zöldre váltson, amikor hirtelen elhajtott mellettem egy nagy teherautó, és egy jó nagy adag vizet zúdított rám. Összerezzentem a hirtelen zuhatagtól, aztán erősen vissza kellett fognom magam, hogy ne vágjam a földhöz az esernyőmet idegességemben, a káromkodást viszont nem tudtam visszatartani. Megtöröltem magam, ugyanis a nyakamtól lefelé csurom vizes és mocskos lettem.
Miután végre átkerültem az út másik oldalára, már futólépésben haladtam az utcák között, egyrészt, mert már fáztam, másrészt, mert már így is jó páran megnéztek, és szerettem volna minél hamarabb odaérni.
Amikor megnyomtam a csengőt, nem sokat kellett várnom, már nyílt is az ajtó. Baekhyun végigmért, miközben kitárta az ajtót, aztán elnevette magát.
- Jót fürödtél? - kérdezte.
- Nem vicces - fortyogtam, és ledobtam az esernyőt a földre.
- Ez sár? - hajolt kicsit közelebb.
- Egy hülye gyorshajtónak köszönhetően igen - dühöngtem.
- Látom ma nem vagy túl jó formában - jegyezte meg.
- Hát nem - morogtam, majd lehámoztam magamról a cipőt. Állt benne a víz. Kiegyenesedtem, és idegesen megtöröltem kezemmel az arcomat.
- Mi a baj? - kérdezte már aggodalmaskodva Baekhyun.
- Nincs jó kedvem.
- Nem ezt kérdeztem.
Felpillantottam rá. Komoly arccal nézett a szemembe, mire én sóhajtottam egyet.
- Tudsz adni valami száraz ruhát? - kérdeztem már valamivel kedvesebb hangnemben.
- Persze - bólintott, majd felmentünk a szobájába.
Előkaparászott a szekrényéből egy melegítőt, majd a kezembe nyomta. Nekiálltam levetkőzni, miközben ő letelepedett az ágyára. Egy kis ideig tétováztam, ugyanis még nem láttuk egymást hiányos öltözetben. Aztán mégiscsak nekiálltam vetkőzni, elvégre már jó régóta együtt vagyunk, és az mégiscsak furcsán venné ki magát, ha megkérném, hogy menjen ki a szobából. Nem mintha gondoltam volna ilyesmire, meg se fordult a fejemben, hogy kiküldjem. Semmi bajom nem volt azzal, hogy előtte kell öltöznöm.
A ruha ugyan nagy volt rám, de ebben a pillanatban nem számított. A lényeg, hogy jó meleg és kényelmes volt. Bemásztam mellé az ágyba, ahol azonnal az ölébe vont. Olyan jól esett a közelsége, a törődése, hogy átöleltem a nyakát, és a vállára hajtottam a fejem.
- Egy idegroncs vagyok - közöltem, miután pár percig csendben nyújtott támaszt.
- Nem vagy, csak túl sok rossz dolog történik veled - mondta. - Teljesen normális, hogy kiakadsz ilyen dolgokon. A te helyedben én sem repesnék az örömtől.
- De nem csak ez az incidens a bajom, hanem...
Türelmesen várt, míg össze nem szedtem az erőt és a gondolataimat, és elhúzódva fel nem pillantottam rá.
- A szüleim elválnak. Igazából már el is váltak, csak nem mondták el, hogy ne legyen rosszabb nekem - mondtam szomorúan. - És apa talált magának valószínűleg egy új nőt.
Baekhyun együttérzően nézett rám, de mivel nem tudott szavakkal biztatni, inkább magához húzott, és elkezdte simogatni a hátamat.
- Igazából számíthattam volna rá, mert majdnem egy olyan nap lett volna, ahol nem történik velem semmi rossz - motyogtam a mellkasának. - Ami az én esetemben ugye lehetetlenség.
- Ugyan már! Ez nem igaz.
- De igen. - A hangomból áradt a szomorúság, az elkeseredettség és a reménytelenség.
- Akkor majd teszünk ellene - közölte Baekhyun.
- Mégis hogyan? - kérdeztem.
- Nem tudom. Majd kitalálunk valamit...
Megéreztem száját a hajamon, és tudtam, hogy gondolkodik. Én csak lehunytam a szemem, mert máris elárasztotta a mellkasomat a békesség és a nyugodtság, mint mindig, amikor a karjai közt tart. Néha átfutott a gondolat a fejemben, hogy Rim útján kéne követnem. Át tudtam érezni, miért cselekedett úgy, ahogy. De Baekhyun közelében szerencsére ezek a gondolataim szertefoszlottak.
- Hmm - szólt hirtelen.
- Mi az? - emeltem fel a fejem.
Elgondolkodva meredt a szoba másik felébe a fejem felett, aztán mosolyra húzódott a szája, és a szemembe nézett. - Említettem már, hogy van egy nyaralónk a tengerparton?
- Nem - mondtam, de ez azonnal felkeltette az érdeklődésemet.
- Még a nagyszüleim építették, de most már anyáéké. Gyakran járunk oda nyaralni. Arra gondoltam, hogy elmehetnénk...
Boldog mosoly kúszott az arcomra.
- Nagyon jó hely, mert közel van a vízhez, és egy csendes utcában van. Lehet, hogy el tudom intézni, hogy kettesben mehessünk. Na, mit szólsz?
- Fúú, nagyon jó lenne - feleltem izgatottan.
- Gondoltam, hogy tetszeni fog az ötlet - vigyorgott. - És tennék róla, hogy ott végig jól érezd magad. Ráadásul a sok vizsga és tanulás után nekem is jól fog esni.
- Jaa, tényleg - kaptam észbe. - Most is tanultál?
- Igen, de nem baj, hogy jöttél. Úgyis akartam egy kis szünetet tartani.
Nem voltam teljesen biztos benne, hogy igazat mondott, de nem szóltam semmit.
- Viszont ha el akarsz jönni... - tért vissza az előző témához. - Szerintem könnyebben meg tudnám győzni a szüleimet, ha ismernének.
- Hát igen, az nem árt - bólogattam egyetértően. - Anya ma is rágta a fülemet, hogy mutassalak be neki.
- Akkor lassan sort kerítünk rá? - kérdezte.
- Aha. Valamikor úgyis is túl kell esni rajta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése