22.fejezet

Amikor felébredtem fájt a fejem, és az ágyam sem volt a legkényelmesebb, ráadásul a nap túl világosan sütötte az arcomat, így inkább kinyitottam a szememet.
Párat pislantanom kellett, mire rájöttem, hogy nem otthon vagyok. Egy egész kicsi szobában voltam, megnyugtató, sárgás színű falakkal, jobb oldalt egy ablakkal, bal oldalt az ajtóval, egy kis asztalkával a sarokban és egy éjjeliszekrénnyel magam mellett.
Csak akkor jöttem rá, hogy hol vagyok, amikor meghallottam egy folyamatos csipogást, és amikor megláttam az ágyam mellett egy állványt, amiből valamilyen folyadék folyt egy kis csövön keresztül a karomba.
A fejembe hasított a fájdalom, ezért visszadőltem a párnámra, és lehunytam a szemem. Olyan kimerülnek éreztem magam, mint rég, pedig tudtam, hogy valószínűleg jó sokat aludtam. Jobb karomat nem mertem megmozdítani a tűk miatt, de bal kezemmel kicsit kitakargattam magam, mert melegem volt. Nagyot sóhajtottam, és lehunytam a szememet.
Nem bírtam semmi másra gondolni, csak a gyötrő fejfájásomra. Egy kézzel próbáltam halántékomat masszírozni, hogy csillapodjon a fájdalom, de nem sok sikerrel jártam, úgyhogy inkább hagytam. Egész jól éreztem magam, úgy értem semmi másom nem fájt. Lábaimat megmozgattam egy kicsit, mert úgy tűnt, mindjárt komoly zsibbadásba kezdenek. Még mindig mélyeket lélegeztem, és boldog voltam, mert úgy tűnt, nincs semmilyen komoly sérülésem - talán még kisebb sem.
Csak a testemre összpontosítottam - nem voltam képes a gondolkodásra.
Egy jó ideig feküdtem még így, és csak akkor nyitottam ki újra a szemem, amikor nyílt az ajtó. Egy fehér köpenyeges, kedves arcú nő jött be, iratokkal a kezében. Valószínűleg egy ápolónő volt.
- Szia - köszönt kedvesen.
Meg kellett köszörülnöm a torkom, mielőtt meg tudtam volna szólalni.
- Jó napot.
- Hogy érzed magad? - kérdezte udvariasan, miközben odament a csipogó szerkentyűhöz és leolvasott róla pár adatot.
- Hát, nem is tudom... Kimerülten.
- Nem csodálom - mosolygott, miközben valamit írt a lapra. - Jó sokat aludtál.
Mielőtt megkérdezhettem volna, hogy pontosan mennyi is az a sok, odalépett a jobb felemhez, kihúzta belőlem a tűt, majd beragasztotta.
- Nem fájnak a bordáid?
- Nem - feleltem.
- Kapsz rendesen levegőt?
- Igen.
- Látásodat milyennek érzed?
- Olyannak mint mindig... - Nem egészen értettem, mit is kéne pontosan válaszolnom.
- Nem homályos? - kérdezte.
- Nem - válaszoltam.
- Jó. Akkor mindjárt hívom a főorvos urat, hogy ő is megnézzen. És a szüleidet is értesítem.
- Rendben. De ön honnan tudta meg, hogy felébredtem? - kérdeztem kíváncsian, mert elképzelésem se volt, hogyan időzített ilyen jól.
- A gép jelzett - válaszolt kedvesen.
- Ja, értem - bólogattam. Végül is egyértelmű.
A nő kiment a szobából, így újra egyedül maradtam.
Amikor ezután bejött az orvos, ugyanúgy kérdéseket tett fel, bár nem mindegyikre tudtam válaszolni. Nem mindig tudtam behatárolni, mit is ellenőriz éppen. Nem is nagyon tett fel személyes kérdéseket, így én sem kíváncsiskodtam.
Viszont egy idő után olyanokat kérdezett, amik miatt erőltetnem kellett a gondolkodást.
- Tudod, hogy hogy hívnak?
- Persze - válaszoltam. - Ööö... Yang Sora.
- Vannak testvéreid?
- Nincsenek.
- Szüleid?
-Yang JinSuk és Yang YooJin.
- Foglalkozásuk?
Ráncokba szaladt a homlokom. Úgy éreztem magam, mint aki egy kellemetlen vallatás kellős közepén van.
- Anyukám egy éttermet vezet, apukám viszont.. fogalmam sincs - ráztam a fejem. - Úgy értem nemrég mesélte anyukám, hogy új munkalehetőséget kapott, és hogy nem kifejezetten örült neki, de nem tudom, hogy elvállalta-e vagy sem.
- Úgy tűnik az emlékezeteddel minden rendben. Az adatok stimmelnek.
Szóval az agyammal sincs baj. Jó, hogy kiderült.
Az orvos felnézett a papírokból, és egy ideig engem nézett, aztán megkérdezte:
- A balesetedre is emlékszel?
Na ez volt az, amin ma még egyáltalán nem agyaltam. Hogy hogyan is kerültem ide.
- Nem - vágtam rá. Az agyam eltaszította azokat a gondolatokat.
- Akkor gondolkozz egy kicsit, mert tudod.
Azt hittem ott fog várni, míg ki nem nyögöm a választ, de ehelyett kiment a teremből. Kicsit megnyugodtam, és megint hátradőltem.
Magamban is hasonló kérdéseket tettem fel, mint amilyeneket az imént kaptam. Felidéztem az otthonomat, a barátnőimet (Rimet és Jinaht), aztán eszembe jutott Baekhyun. Vele együtt minden az emlékeimbe tört. A nyolctagú fiúcsapat, a jóslat, a zebra a város közepén, és a kék BMW. Szinte vissza tudtam emlékezni a fájdalomra, ami akkor ért. De vajon milyen rég lehetett? Mennyi ideig voltam eszméletlen? Az ápolónő azt mondta, jó sokáig aludtam. Az hány hetet jelent? Netán egy hónapot?
Hiába kerestem, nem találtam naptárat a helyiségben, és semmi másból sem tudtam rá következtetni.
Kíváncsi voltam, mi történt időközben Jinahval és Rimmel. Meg természetesen Baekhyunnal. De várnom kellett, hogy bármit is megtudjak.
Az ápolónő jött be ismét, és hozott nekem egy kis ennivalót. Nem volt túl finom koszt, de a semminél mégiscsak jobb volt.
Amikor ismét nyílt az ajtó, azt hittem újra a nővér jön be, de ehelyett a szüleimet pillantottam meg. Úgy tűnt, mintha nagyon siettek volna, hogy ideérjenek.
- Sora - nézett rám anyu megkönnyebbülten, és azonnal odajött hozzám, hogy szorosan megölelhessen. Örültem, hogy eljöttek, de úgy tűnt, anyu sokkal többet aggódott értem, mint gondoltam, mert még sírni is kezdett.
- Minden rendben - mondtam neki, mire szorosabban fogott.
- Tudom - szipogta, aztán elhúzódott, és boldogan, könnyein keresztül felnevetett.
Apu is odajött hozzám, és azt hiszem még szorosabban ölelt, mint anyu.
- Annyit aggódtunk érted! Már azt hittük, soha nem kapunk vissza - magyarázta anyu, amikor mindketten helyet foglaltak az ágyam szélén.
- Miért, életveszélyben voltam? - kérdeztem.
- Egész végig - bólogatott. - Az elején azt mondták, hogy jól sikerültek a műtétek, és kezdtünk reménykedni.... De aztán közölték velünk, hogy kómába estél.
- Kómába estem? - kérdeztem kerekre tágult szemekkel.
- Igen. És az se volt biztos, hogy valaha fölébredsz még.
- Te jó ég! - Azért még csak nem is sejtettem, hogy ilyen rossz volt a helyzet.
- És most értesítettek minket, és... - Boldogságában újra sírni kezdett. Furcsa volt így látni, mert ezelőtt alig láttam még ilyennek.
- És, hogy érzed magad? - kérdezte apu.
- Jól - feleltem. Sok mást nem tudtam hozzáfűzni. - Hogy tudtatok meg a balesetemről? - kérdeztem.
- A rendőrség hívott fel minket - válaszolta anyu. - Hallottuk, hogy valami különleges eset volt, mert nem te ugrottál elé, és nem is a kocsis hibája volt, hanem valami dulakodás volt a fiúkkal...
- Beszéltünk is velük - folytatta apu. - Azt mondták, hogy egyáltalán nem volt szándékos, és véletlen volt az egész. Hittünk nekik, mert tényleg eléggé odavoltak, és látszott, hogy emészti őket a bűntudat.
Ezt valahogy nem tudtam elképzelni róluk, de nem szóltam semmit.
- Pár srác még be is járt hozzád az első hónapokban.
Baekhyun - gondoltam. Még az is lehet, hogy Chanyeol eljött vele.
Aztán az agyamban kattant valami.
- Várjunk. Az első hónapokban? - kérdeztem. - Mennyi ideje...
Nem voltam képes befejezni a mondatot, és a választól is féltem.
- Mióta is... - gondolkodott anya, és a férjére nézve számolgatott. - Másfél éve - mondta végül.
- Mennyi? - kérdeztem döbbentem. - Másfél éve?! Te jó ég!
Alig tudtam felfogni. Az rengeteg idő! Háromszázhuszonöt nap, meg még plusz százötven valamennyi... Rengeteg. Belegondolni is rossz, mennyi minden történik, változik az idő alatt.
És így már az is érthető, miért volt olyan boldog anyu, hogy felébredtem.
- Igen, ez elég sok idő - mondta.
Megráztam a fejem. Hihetetlen.

21.fejezet

Amikor fölébredtem, még ki se nyitottam a szemem, de az első gondolatom már az volt, hogy ma valószínűleg meghalok. De egyáltalán nem biztos, hogy így lesz, én pedig eldöntöttem, hogy mindent megteszek azért, hogy ne teljesedjen be a jóslat.

Abban biztos voltam, hogy az ágyban nem eshet nagy bajom, ezért vagy egy órán keresztül feküdtem még, egészen addig, amíg már nem bírtam ki, és muszáj volt felkelnem.
Direkt lassan mentem, minden küszöb előtt megálltam, és óvatosan léptem át, a tejet óvatosan szedtem ki a hűtőből, és a bögrét is nagyon elővigyázatosan vettem elő, nehogy bármi baj legyen. Más lehet, hogy túlzásnak gondolta volna, és röhögött volna rajtam, de én egyáltalán nem találtam viccesnek, és nagyon is tartottam attól, hogy a legkisebb bakiból is a halálom sül ki. Nem éppen a legkellemesebb érzés.
Próbáltam olyan elfoglaltságot keresni, amiben nem eshet bajom, és még a figyelmem is elterelődik picit, így hát fogtam egy könyvet, és az ágyamra feküdtem.
Örültem volna, ha a jósnő legalább megmondta volna, hogy délelőtt vagy délután halok meg. Egy csomó fölösleges izgulást megspórolt volna. De így holnap reggelig félhetek.
Miután harmadszor álltam neki a bekezdésnek, mert nem fogtam föl belőle semmit, becsuktam a könyvet, és az ágyra fektettem a fejem. Egy nagyot sóhajtottam, miközben azon gondolkodtam, hogy nagyon hosszú napom lesz. Bár ha a következő percekben halok meg - ami elég valószínűtlen - akkor még sem...
Nem bírtam tovább idegekkel, hogy nem történik semmi, a telefonomhoz nyúltam, hogy fölhívjam Baekhyunt. Rá volt szükségem, és önző módon még az sem érdekelt, ha netán még alszik. A fülemhez emeltem a mobilomat, és hallgattam, hogy kicsöng. Szerencsémre szinte azonnal felvette, és nem is tűnt álmosnak a hangja.
- Szia anyu!
- Ööö... szia - köszöntem. - Sora vagyok - közöltem összevont szemöldökökkel. Netán átírta a nevemet, hogy a fiúk véletlenül se találjanak rá, vagy mi?
- Tudom - válaszolta.
- Akkor miért...? - kérdeztem értetlenül, aztán leesett. - A fiúkkal vagy, ugye?
- Igen.
- Oké. Értem. - Szóval akkor nem is fog semmi olyasmit válaszolni, amit nem említhet előttük. - Akkor mindegy.
- Nyugodtan mondhatod.
- Hát... csak nem tudtam, hogy mikor jössz, meg ilyesmi. De mindegy. Majd hívj akkor fel.
- Oké.
Kicsit szomorú voltam, hogy ilyen rövid válaszokat adott, de tisztában voltam vele, hogy nem is tehet mást.
- Hát akkor... szia.
- Szia.
Elvettem a fülemtől a készüléket, és kinyomtam. Szóval várhatok még egy ideig, mire Baekhyun eljön.
Azon gondolkoztam, hogy előny vagy hátrány-e az, hogy meg lett jósolva a halálom. Más (például Jinah) örült volna neki, legalább fel tud készülni rá, és mindent úgy intéz, hogy ez élete utolsó napja. Nekem viszont egyértelműen hátrány, mert nem tudom, hogy tényleg megtörténik-e vagy sem. Jobban örültem volna, ha nem is mond semmit az a nő. Ezerszer jobb lett volna, ha hirtelenjében csap le a halál, váratlanul. Akkor most sem azon kéne agyalnom, hogy vajon bekövetkezik-e vagy sem.
Azt mondogattam magamban, hogy úgyis túlélem, és hülyeség, hogy ma meghalok, de valahol legbelül tudtam, hogy nem így lesz.
Végig az járt a fejemben, hogy bármelyik pillanatban véget ér az életem, és végig ettől féltem, ezért is rezzentem össze ijedtemben, amikor megszólalt a telefonom.
Egy pillanatig átfutott rajtam a boldogság, de miután láttam, hogy nem Baekhyun hív, kicsit lelohadt a kedvem.
- Szia - köszöntem.
- Szia Sora! - Jinah szinte kiabált a telefonba. - Na mizu, élsz még? - kérdezte, aztán hangosan felnevetett. Nem telt sok időbe, mire rájöttem, hogy be van rúgva.
- Igen, még élek - feleltem. Még...
- Akkor jó.
Csönd volt egy ideig, és tudtam, hogy nem fog semmit mondani.
- Mondd, miért vagy már délelőtt ilyen állapotban? - kértem számon rajta végül.
- Tudod, nagyon rossz volt. Végig izgultam, hogy mi lesz veled, és nagyon fájt belegondolni, hogy ma fogsz meghalni. Nagyon rossz volt - mondta újra, de én örültem, hogy legalább összefüggően tud beszélni. - Így hát eljöttem az egyik barátomhoz, és így pont jó is, hogy nem érzek és gondolkodok rendesen. Legalább jó kedvem van! - Megint felnevetett.
Legalább egyvalaki boldog...
- Örülök, hogy jól érzed magad - mondtam.
- Igen, naaaaagyon jól érzem magam! Hú, ha látnád ezt a srácot!
Arra vártam, hogy áradozni kezdjen róla, de elhallgatott. Nem egészen értettem, mi van vele.
- Pontosan mit is csináltatok? - érdeklődtem. - Mármint azon kívül, hogy...
- Hogy kielégítjük egymást? - Halkan kuncogott.
- Igen.
- Jaj, tudom, hogy nem tetszik neked, de arra gondoltam, ha te ma ugye fűbe harapsz... meghalsz.
- Tudom, mit jelent.
- Oké. Szóval ha te fűbe harapsz, akkor én is hadd füvezzek.
Szóval drogozott.
- Azért ennyire nem vészes a helyzet, Jinah!
- Tudom, tudom, de így minden olyan színes, és... - Megint felnevetett, aztán feljajdult, mintha beverte volna valamijét.
Ehhez nem tudtam mit szólni, csak sóhajtottam egyet. Én is örültem volna, ha kicsit önkívületi állapotba kerülnék, ahol nem kéne szenvednem és aggódnom, de soha nem folyamodtam volna drogokhoz.
- Mit csinálsz? - hallottam egy fiú hangját a háttérből.
- Semmit - kiabálta vissza Jinah, amit eléggé bánt a fülem, mert a telefonba ordította.
- Gyere már vissza - kérte a fiú.
- Jövök! - Egy kis ideig csönd volt, aztán megint hozzám beszélt. - Nekem most mennem kell.
- Oké.
- Vigyázz magadra! Remélem nem fog fájni, és hamar túl leszel rajta.
- Aha. Találkozunk holnap a suliban.
- Oké. - A hangjából ítélve mosolygott, de válaszából rájöttem, hogy egyáltalán nem fogja föl, mit mondok. - Szia.
- Szia!
Ledobtam a mobilomat az ágyamra. Szóval Jinah nem lesz ma túl nagy segítség számomra. Rim pedig nem tud a dologról. Persze elmondhatnám neki, de minek aggódjon fölöslegesen? Legalább neki meg kéne hagynom a szép vasárnapot.
Nemsokkal ezután hívott anyu, hogy menjek le ebédelni. Örültem, hogy akad valami tennivalóm, ezért siettem is lefelé, de épp hogy egy pillanatra nem figyeltem, már meg is botlottam a lépcsőn. Ijedtségem a szívembe hasított, és azt hittem eljött a vége, de amikor visszaszereztem az egyensúlyomat, megkönnyebbülve lihegtem párat. Jobban kéne vigyáznom.
Hihetetlen, de amíg ettem, egész végig arra koncentráltam, hogy véletlenül se nyeljek félre. Ivásnál is figyeltem, nehogy valami baleset származzon. Csak most döbbentem rá, mennyiféleképpen meg tudnék halni...
Tudtam, hogy délután már biztos jön Baekhyun, ezért le akartam fürdeni, de végül nem tettem, két okból kifolyólag. Az egyik az, hogy véletlenül belefulladok a vízbe (bár ez a kevésbé rizikós), vagy hogy megcsúszok a nedves fürdőkád aljában, elesek, és betöröm a fejem. Ettől is csak azért féltem, mert az egyik rokonom pontosan így halt meg.
Az idő lassan telt, én pedig egyre frusztráltabbá váltam. Nagy, mély levegőket vettem, hogy kicsit lenyugodjak, de egyetlen egy másodpercre sem tudtam megfeledkezni a jóslatról. Egy idő után már azon kaptam magam, hogy már nem is arra hajtok, hogy életben maradjak, hanem arra, hogy minél később haljak meg. Mostanra már biztos voltam benne, hogy meg fog történni. A kérdés csak az, hogy előbb vagy utóbb...
Örültem, hogy túléltem a délelőttöt, de tisztában voltam azzal is, hogy ezzel csak közelebb kerültem ahhoz a nem várt pillanathoz...
Majdnem kettőig kellett várnom, mire végre megcsörrent az a fránya mobil, amit már egy jó ideje szorongattam a kezemben. Pontosabban szólva nem is csináltam mást: az ágyamon ültem, zenét hallgattam (abban csak nem esik bajom) és Baekhyun telefonhívását vártam. De most végre megtörtént.
- Szia - köszöntem bele azonnal. Valószínűleg még egyszer sem volt ideje kicsöngenie a túloldalon, olyan gyors voltam.
- Szia, Sora. Ne haragudj, csak most szabadultam.
- Semmi baj. Még minden rendben van itt nálam.
- Ez viccesen hangzik - mondta, és hallottam a hangján, hogy mosolyog. - Mintha attól kéne félned, hogy bármelyik pillanatban felrobban nálad egy bomba, vagy ilyesmi.
- Hát, valami hasonló...
Be kell valljam, sokkal jobb kedvem lett, pedig még egy perce nem beszéltünk.
- Ugyan már, ne hülyéskedj. Az a nő csak rád akart ijeszteni, vagy tesztelni, hogy mennyire bírod a stresszt. Úgysem igaz belőle semmi.
Olyan könnyedén beszélt róla, hogy a vár, amit mostanában felépítettem azokkal a gondolatokkal, hogy meghalok, egy pillanat alatt romokba döntötte.
- Jó, de akkor sem vagyok könnyű helyzetben...
- Tudom. De nem kell félned semmitől.
Kihúztam magam, hogy egyenesen üljek, vagyis magabiztosan, és ne magamba görnyedve. Merthogy igaza volt. Ugyan mi történne velem?
- Mikor jössz? - kérdeztem majdnem izgatottan. Hihetetlen, mit képes művelni velem.
- Ööö... - Mintha kínos témát érintettem volna. Azonnal arra gondoltam, hogy lemondja a találkozót, és összeszorult a szívem erre a gondolatra. - Öt perc múlva érek haza, és csak utána tudok elindulni hozzád.
Elfojtottam egy sóhajt, és szomorúan néztem magam elé. Most őrá volt a legnagyobb szükségem, és minél hamarabb találkozni akartam vele. Ő az egyetlen támaszom, akivel talán túl tudom vészelni ezt a napot, anélkül, hogy depresszióba esnék.
- Sietek, jó? - kérdezte.
- Jó - válaszoltam lehangoltam, aztán támadt egy ötletem. - Tudod mit? Inkább eljövök hozzád. Legalább spórolunk egy kis időt.
- Hát... felőlem. De biztos jó ötlet ez?
- Persze - vágtam rá, miközben már pattantam is fel, hogy magamra kapjam a cipőmet. - Tíz perc múlva találkozunk nálad.
- Oké. Addigra én is biztos hazaérek.
- Jó. Én is sietek. Szia!
Megvártam, míg ő is elköszön tőlem, aztán mint az őrült rohantam végig a házon. A mobilomat a zsebembe dugtam, azon kívül nem is vittem mást, csak magamra kaptam egy pulcsit, amit nem is bántam meg, mert ahogy kiléptem a bejárati ajtón, könnyű esőcseppek hullottak az arcomra. Nem húztam fel a kapucnimat, mert épp hogy csak szemerkélt, bár az utak és járdák tele voltak hatalmas pocsolyákkal.
Még energiával töltve haladtam a járdán. Semmi másra nem gondoltam, csak arra, hogy nemsokára Baekhyunnál leszek, és kisimulnak a dolgok. Minden rendben lesz.
Ahogy egy kisebb kereszteződéshez értem, egy autó vagy százhússzal elszáguldott előttem, ami némileg észhez térített.
Tulajdonképpen miért nem voltam képes öt perccel többet várni? Miért kellett nekem kijönnöm a főváros forgalmas utcáira, ahol százszor több veszély fenyeget, mit otthon a szobámban? Másképpen fogalmazva... Miért is rohanok a halál elébe?
A felismerés miatt, hogy valószínűleg életem legnagyobb hibáját követtem el, földbe gyökerezett lábakkal álltam. Fogalmam sem volt, mit tegyek. Haza kéne rohannom, és fölhívnom Baekhyunt, hogy mégis jöjjön inkább át ő. De aztán úgy döntöttem, teljesen mindegy.
Elindultam hát tovább a forgalmas utcákon, abban reménykedve, hogy semmi bajom nem esik. A pár perccel ezelőtti önbizalmam a felére csökkent, sőt, már csak egy ici-pici tartott életben, és az is azért, mert nem hagytam, hogy rossz gondolatok felé terelődjön a figyelmem.
Csak amikor biztosra mentem, hogy nem jön autó, léptem le az útra, és úgy rohantam át, mint egy idióta. Igen, attól féltem, hogy elüt egy autó, egy motoros, vagy akár egy biciklis. Egy csomót forgolódtam, hogy észrevegyem, pontosabban szólva elkerüljem az esetleges baleseteket.
Amikor az egyetlen közlekedési jelzőlámpához értem, ami az utamba esett, kissé megnyugodtam, mert tudtam, hogy innen már nincs messze. Egyedül attól féltem, hogy egy idióta elüt a kocsijával, de miután átjutok ezen a részen, már csak egy oldalon kell mennem a járdán, és valószínűleg nem lesz gondom vele. Csak ezen az úton jussak át épségben...
Fölnéztem az égre. Ha hinnék Istenben, most hozzá fohászkodhatnék, de így inkább lehajtottam a fejem, hogy ne essenek az esőcseppek a szemembe.
És akkor ismerős hangokat hallottam. Megfordultam, de ahogy megláttam Jongint és négy másik fiút felém közeledni, azonnal visszafordultam.
Éreztem, hogy hevesebben kezd verni a szívem, mert tudtam, hogy ezt nem úszom meg. Sőt, szinte biztos voltam benne, hogy ha meghalok, akkor közük lesz hozzá. Abban reménykedtem, hogy talán észrevétlenül elsétálnak mellettem, ezért fogtam a kapucnimat, és a fejemre húztam. Lejjebb hajtottam a fejem, és azon imádkoztam, hogy kerüljenek el. Alig kaptam levegőt,ezért próbáltam magamat valahogy nyugtatni, de nem sikerült. Féltem, jobban, mint ezen a napon bármikor.
Könyörgöm, ne vegyenek észre! Könyörgöm, csak most ne - mondogattam magamban. De nem jött be.
- Szia Sora - mondta Jongin, és hangjából ítélve elég közel állt mögöttem. - Álcázni próbálod magad? Csak szólok, hogy nem jött be.
Egy ideig gondolkoztam azon, hogy forduljak-e meg, vagy próbáljak tudomást sem venni róluk, de valaki hirtelen megragadta a karomat, és maguk felé rántott. Majdnem elestem, de szerencsére sikerült visszaszereznem az egyensúlyomat.
- Nem zavar, hogy hozzád beszélek? - kérdezte Jongin.
- De - vágtam rá flegmán, és kirántottam a karomat a mellettem álló fiú kezéből.
Csak öt fiú volt itt a csapatból, és se Baekhyun, se Chanyeol nem volt köztük.
- Milyen nagy szája van valakinek - jegyezte meg Jongin.
- Kíváncsi lennék, mi minden fér még bele - mosolyodott el perverzen az egyik nagyobb darab fiú.
A rosszullét kezdett el kerülgetni. Így fogok tehát meghalni? Megint Jongin házában kötünk ki, de most tovább is fajulnak majd a dolgok? De nem. Nem fognak. Végső esetben elmondom, hogy mi van Baekhyun és énköztem - akkor talán leállnak. Vagy épp ellenkezőleg?
- Hagyjatok békén - kérleltem őket kétségbeesetten.
- Félsz? - kérdezte vigyorogva ugyanaz a srác.
Nem feleltem, csak elkaptam róla a tekintetemet. Szinte könyörögve néztem Jonginra, mert tudtam, hogy ő fogja eldönteni, mi lesz a sorsom, és a többiek is rá fognak hallgatni. Találkozott a pillantásunk, de nem szólt semmit.
- Na mi lesz már? - kérdezte mellőlem valaki.
Jongin csak vállat vont.
Úgy éreztem megmenekültem. Hátrafordítottam a fejem, és láttam, hogy zöld a lámpa. Megfordultam, hogy lelépjek a zebrára, abban reménykedve, hogy meg tudok lépni előlük, de megint vissza lettem rántva, olyan erősen, hogy a földre zuhantam. Éreztem, hogy felhorzsolódott a tenyerem.
- Mit gondolsz, hová mész? - guggolt le mellém Jongin.
- Kérlek... csak ma engedjetek el - néztem rá könyörögve. - Nem akarok meghalni. - Az utolsó mondatomat olyan halkan mondtam, hogy a többiek valószínűleg nem hallották meg, csak az előttem guggoló fiú vonta össze a szemöldökét.
- Ezt nem úszod meg olyan könnyen - hallottam a hátam mögül valakit. - Ha már beléd botlottunk, nem engedünk csak úgy el.
Lehajtottam a fejem, és éreztem, hogy benedvesedett a szemem, majd egy könnycsepp gördült le az arcomon.
Jongin fölállt, és a többiekre nézett.
- Hagyjuk - mondta. - Most nincs kedvem ehhez.
A remény apró szikrája villant bennem. Utoljára is sikerült meggyőznöm, hogy ne bántson - hogy ne erőszakoljon meg. Talán a sajnálat a kulcs? Talán megszán, ha sírni kezdek? Mégiscsak egy érző lélek?
- De nekünk van - válaszolta az egyik srác.
- Akkor szerezz egy barátnőt, és vele élvezkedj - vágott vissza Jongin.
- Most meg mi bajod van? - kérdezte értetlenül.
- Semmi, de szegény csaj már eleget kapott. És nem is vele van főképp bajunk, hanem a másik két libával.
- De akkor is a barátnője nekik.
- Mi se vagyunk egyformánk - mutatott rá.
Hogy ez mennyire igaz volt... Jongin és Baekhyun ég és föld, és mégis egy baráti társaságban lógnak.
- Nem mintha szeretném őt - magyarázta tovább. - Sőt... De ahhoz képest, hogy mennyire nem bírjuk, eleget kapott már.
Néma csönd telepedett közénk. Lassan felálltam, és a jelzőlámpára néztem, ami ismét pirosra váltott. A fiúkra pillantottam, mert féltem, hogy hallgatni fognak-e a csapat vezetőjére. Amikor egy lépést tettem a zebra irányába, a mai nap folyamán harmadszorra lettem visszarántva - ugyanattól a személytől.
- Ne már - panaszkodott az engem fogó fiú. - Most komolyan hagyjuk elmenni?
- Eressz el - parancsoltam rá, mert féltem, hogy ráveszi a többieket a rosszra. Rángattam a kezem, de nagyon erősen szorította, így semmi esélyem nem volt. Elkezdtem ütögetni a mellkasát, hogy szabaduljak, mire azt a kezem is lefogta egy srác. Úgy éreztem, elég nagy bajba kerülök, kivéve, ha Jongin meg nem szólal, hogy eresszenek el, de szemlátomást nem akart ilyesmit csinálni.
Cselekednem kellett valamit, mert az, hogy ráncigáltam a kezem, nem sokat segített. És egyszer csak dulakodni kezdtünk.
Fogalmam sincs, pontosan hogyan történt. Vagy én löktem el magam túl erősen, vagy hátulról rántottak, vagy előröl löktek, mindenesetre elengedtek. Csakhogy ezzel együtt én hátrazuhantam, túlságosan messzire - le a járdáról az út fehérre csíkozott részére. Fájt a fenekem és a könyököm, merthogy azokon landoltam. Föl akartam pattanni, nehogy valami bajom essen, de hangos fékcsikorgást hallottam, ezért oldalra kaptam a fejem. Minden nagyon gyorsan történt: megláttam egy kék BWM-t, ahogy jó gyorsan közeledik felém, de már nem tudott lassítani. Arcom elé kaptam a karomat, és a következő másodpercben pedig jó erősen nekem csapódott.
Az egyik pillanatban még éreztem a fájdalmat, de a következőben már egy teljesen más világban jártam.

20. fejezet

Kitárta előttem az ajtót, mire megcsapta a füleimet a zene hangja. Beljebb mentünk, és kerestünk magunknak egy üres asztalt. Lepakoltuk a cuccainkat, aztán Jinah a táncoló tömeg felé húzott.
- Kezdődhet a buli! - kiáltotta oda nekem.
Épp hogy egy perce mozoghattam a zenére, amikor a fiúk már megtaláltak. Kifejezetten helyesek voltak a farmerjükkel, ingükkel és a belőtt hajukkal. Az egyik mögém lépett, megragadta a derekamat, a másik pedig előttem állt, és átölelte a nyakam.
Zavart a közelségük, de nem tudtam ellene mit tenni. Szemem sarkából láttam, hogy Jinah vigyorogva néz. Legalább ő boldog volt. Mondjuk én sem voltam boldogtalan, de kifejezetten hiányzott mellőlem valaki.
Az egyik fiú a nyakamra tapasztotta a száját, a másik pedig a fülembe suttogott.
- Gyönyörű vagy.
- Köszönöm - mondtam, bár nem mosolyogtam közben.
A srác megragadta a karom, és a nyaka köré fonta, míg a másiknak a keze becsusszant a szoknyám alá.
- Nem akarunk szobára menni? - suttogta megint a fülembe.
- Kicsit elsietitek a dolgot, nem? - kérdeztem.
- Lehet, de te nagyon ellenállhatatlan vagy.
- Köszönöm - mondtam megint, aztán támadt egy ötletem. - Elszaladok a táskámért, aztán jövök, jó?
- Jó, de siess, cica.
Mindketten elengedtek, és én ki is használtam a helyzetet, de nem az asztalunk, hanem Jinah felé vettem az irányt, aki a bárpultnál ült, és flörtölt. Amikor odaértem mellé, szerencsére rám figyelt.
- Jaj, ugye nem szalasztottad el őket? - nézett rám csalódottan.
- Nem - hazudtam, - csak eszembe jutott valami.
-Igen?
- Rim nem jön?
- Ja, de. Elvileg itt kéne már lennie. Nem tudom, hol lehet.
- Felhívom, jó?
- Jó - bólogatott.
Most már tényleg az asztalomhoz siettem, közben figyeltem, hogy sikerült-e lekoptatnom azt a két srácot. Ahogy a helyünkre értem, ott várt az egyik, de muszáj volt odaférkőznöm.
- Ugye nem akarsz megvárakoztatni? - kérdezte, amikor mellé értem.
- Eszem ágában sincs - mondtam mézes-mázos hangon, miközben mosolyogtam. - Csak fel kell hívnom a barátnőmet.
- Ő is szeretne csatlakozni?
- Biztosan - feleltem biztatóan.
- Akkor csak hajrá.
Felkaptam a táskámat, és elindultam az ellenkező irányba, de a fiú elkapta a kezem.
- Hová mész?
- Egy csendesebb helyre - válaszoltam.
- Jövök veled.
- Nem!
- Ne nézz hülyének, tudom, hogy le akarsz koptatni.
Egy ideig némán meredtem a szemébe, és azon gondolkoztam, milyen messzire megy majd.
- Sajnálom - közöltem végül, és megint el akartam menni, de nem engedett.
- Nem úszod meg olyan könnyen.
Szorosan fogta a kezemet, túl szorosan. Aztán elkezdett ráncigálni egy ajtó felé.
- Hová viszel!? - kérdeztem kétségbeesetten.
- A szobákhoz.
Azt hittem, menten rosszul leszek. Egy hónap alatt már másodszorra akarnak megerőszakolni. Mégis milyen világban élünk... vagyis élek én?
- Ne már!
- De már, cica. Túl jó vagy ahhoz, hogy elszalasszalak.
- Inkább megerőszakolsz?
- Ha muszáj - vont vállat.
Még mindig nem hagytuk el a helyiséget, amikor nekiszorított a falnak, és erőszakosan megcsókolt. Egyik keze a szoknyám alá csusszant be, a fenekemre, a másikkal pedig a mellemet kezdte el markolászni, miközben nekem szorította ágyékát.
- Észvesztő vagy - morogta a számba.
- Eressz már el, te rohadék - fakadtam ki, és éreztem, ahogy arcomat ellepik a könnyek. Tudtam, hogy ez lesz belőle, ha eljövök, ezért is tiltakoztam ellene.
- Lazíts már egy kicsit, és te is élvezni fogod - noszogatott. - Szórakozni jöttél ide, nem?
Hát nem - gondoltam magamban.
- Figyelj, vannak itt sokkal jobb lányok, akik szívest örömest ugranak a karjaidba, mint én. Miért nem keresel valaki mást?
Kétségbeesetten próbáltam rávenni értelmes módon, hogy szálljon le rólam.
- Csak sajnos egyik sem ilyen dögös, mint te.
- Ott a... ott van a barátnőm. Ő nálam sokkal...
Muszáj volt Jinahra kennem az egészet, de nem volt más választásom, és tudtam, hogy ő úgyis örülne neki.
- Hol?
- Ott - mutattam felé a tömegben, és megkönnyebbültem, hogy végre leszállt rólam.
- Amúgy mi bajod velem? - kérdezte a srác.
- Semmi.
- Akkor miért nem...?
- Rossz kedvem van, oké? És hányok az ilyenektől mint tőled, akik csak az alfelükkel gondolkodnak.
Hamar rájöttem, hogy nem kéne provokálnom, mert csak bajom lesz belőle.
- Na jó, most ment el minden kedvem tőled - közölte, és megfordult.
Nagyot sóhajtottam megkönnyebbülésemben.
Az egyik ajtóhoz siettem, és örültem, amikor nyitva találtam. Egy kis folyosóra bukkantam, ahol három ajtó volt csak, és egy asztal. Lerogytam mellé, és hátamat a falnak döntöttem.
Tényleg iszonyú szerencsétlen napom volt. Pont úgy, ahogyan azt Jung asszony megjósolta. De nem lehet igaza neki! Mondjuk azt be kell látnom, hogy eddig minden úgy történt, ahogy mondta, de ez nem jelenti azt, hogy meg is halok. Nem fogok meghalni. Vagy mégis? Mennyi esélyem van rá? És kétszer is bebizonyította, mert még a kártyán is az állt. Ennyire biztos?
Megráztam a fejem. Sokat rontott a helyzeten, hogy bizonytalankodni kezdtem. Hogy eltereljem a figyelmemet, a telefonomért nyúltam, és tárcsázni kezdtem a számot.
- Szia - köszönt bele egy kedves hang a negyedik csörgés után. Lefagytam, mert a vonal másik végén nem Rim volt.
- Öö... bocsi, Baekhyun, téves hívás - mondtam.
- Semmi baj.
- Szia - köszöntem el azonnal tőle, és már le akartam tenni, de megakadályozott.
- Hé, várj. Mi a baj?
- Nincs baj - mondtam.
- De hallom, hogy sírsz.
- Nem sírok!
Csak most hallottam, hogy remeg a hangom, és hogy igenis folydogál valami nedves az arcomon.
- Mindegy - mondtam.
- Nyugodtan mondd el, mi történt, meghallgatlak.
- Nem az a baj. Ez... bonyolult. Mindegy is. Majd még beszélünk.
- Várj, Sora...
- Szia.
Letettem. A földhöz vágtam a mobilom, és felhúzott térdeimre borultam. Zokogni kezdtem kétségbeesésemmel. Minden rosszabbodott. Ez is beteljesült... Baekhyun megjelent a színen. Jung asszonynak igaza volt. És ha ezekben nem tévedett, akkor miért pont a halálomban tévedne?
Hallottam, hogy nyílik, majd csukódik az ajtó, és hogy valaki közeledik felém.
- Hé, mit csinálsz? - kérdezte egy ismeretlen fiúhang. Felkaptam a fejem, és szemben találtam magam egy sötétbarna hajú, kedves arcú fiatalemberrel.
- Semmit. Hagyj békén.
- Tippelhetek? - kérdezte szórakozottan. - Megcsalt a barátod?
- Nem.
- Hmm... De valami baj van.
- Nem, éppen életem legboldogabb napját élem át! - kiabáltam dühösen.
- Jól van na - emelte föl a kezeit. - Segíteni próbálok.
- Nem tudsz.
- Elmondod, mi a baj?
- Nem - mondtam bunkón. Semmi szükségem még egy fiúra, aki rám másszon.
- Itt van a barátod?
- Nincs.
Nem néztem a szemébe, csak a karomat figyeltem.
- Akkor hívd föl, hogy vigyen haza.
- Nem úgy van az - mondtam halkan.
- Nincs a közelben? Szakítottatok?
- Befejeznéd végre!? - kérdeztem dühösen. - Fogalmad sincs, mi a bajom, és soha az életben nem fogod kitalálni, és nincs is szükségem a segítségedre, ezért lekophatsz!
Szemhéja sem rebbent - nem vette különösebben a lelkére a kitörésemet. Leguggolt, hogy szemmagasságba kerüljünk.
- Vigyelek én haza?
- Még mit nem!
- Nem nyúlok hozzád, jó?
- Hagyjál békén!
- Csak segíteni próbálok, semmilyen hátsó szándékom nincs.
- Ugyan már, itt minden egyes fiú ugyanazt akarja.
Ehhez nem szólt semmit, ezért a telefonom után nyúltam. Tárcsázni kezdtem a - most már helyes - számot, és a fülemhez emeltem a készüléket. Egy kicsit zavart a fiú, aki még mindig engem figyelt, de próbáltam nem tudomást venni róla.
- Vedd már föl - mondtam halkan, mert a sípoláson kívül nem hallottam semmit. Várakoztam, de nem vette föl, azért már majdnem letettem, de Rim még sikeresen beleszólt előtte.
- Szia, Sora - köszönt.
- Szia. Jinah-val itt vagyunk a bárban, nem jössz?
- Most sajnos nem tudok, de talán máskor.
- Hol vagy?
- A pasimnál. Kihasználjuk, hogy nincsenek itthon a szülők...
- Jó, nem kell részletezni.
Halkan kuncogott, de aztán elköszönt, és letette.
- Azt hittem a barátodat hívod - közölte csalódottan az előttem guggoló srác.
- Nem fogom fölhívni a barátomat, főleg, hogy nem is a barátom.
- Viszonzatlan szerelem?- vonta fel a szemöldökeit.
- Mondtam, hogy ne tippelgess, úgysem találod ki.
- Meséld el.
- Nem mesélem.
Sóhajtott egy nagyot, aztán csend telepedett közénk.
- Tudod, hogy milyen rosszul nézel ki? - kérdezte végül.
- Kösz a bókot - morogtam.
- Nem, de tényleg. Lefolyt a szemfestéked.
- Szuper. Nem tudod, hol van a női mosdó?
- De. Az épület másik végében.
- Hát ez nagyszerű - morogtam.
A srác elővett egy zsebkendőt, majd elkezdett közelíteni felém.
- Felejtsd el - mondtam, és megragadtam a csuklóját.
- Figyelj, tényleg csak segíteni akarok. Nem akarlak ágyba csalogatni, semmit nem akarok tőled, jó? Még csak nem is vonzódom... a nemedhez.
Na erre felkaptam a fejem.
- Buzi vagy?  Úgy értem... - Gyorsan próbáltam valami illedelmesebb szót keresni, de közbeszólt.
- Igen, az vagyok. Most már bízol bennem?
- Hát.... - Azért így tényleg más volt a helyzet.
Közelebb férkőzött, és óvatosan törölgetni kezdte az arcomat. Hagytam, hadd csinálja.
- Így ni, kész is van. Sokkal jobban nézel ki - mosolygott rám biztatón.
A fekete festékes papírzsebkendőt a közeli kukába dobta, aztán megint felém pillantott.
- Bántott az a fiú?
- Nem - feleltem. - Mármint melyik fiú?
- A barátod.
- Nem. Viszont ezen a helyen csak olyan...
Nem tudtam befejezni a mondatot, mert megcsörrent a telefonom. Kérdőn pillantottam a kijelzőre, aztán felvettem.
- Mi az? - kérdeztem.
- Semmi, csak... Jobban vagy már?
- Hát, fogalmazzunk úgy, hogy már nem sírok.
- Hol vagy? - kérdezte Baekhyun.
- Nem mindegy? - kérdeztem, de inkább reménykedve, hogy nem akarja megtudni, mint sem bunkón.
- Szóval nem otthon vagy.
- Hát... nem.
- Ne menjek el érted?
- Nem, nem kell.
- Kérlek, Sora - könyörgött. - Aggódom érted.
- Nem kell.
- De kell. Tudom, hogy van valami.
- Nem lényeges.
- Miattam van?
Erre nem számítottam.
- Mi? Nem. Nem miattad van. Más...
- Akkor mondd meg, hogy hol vagy, és elmegyek érted.
- Baekhyun....
- Kérlek, Sora.
Lehajtottam a fejem, és gondolkoztam. Végül is mi rossz sülhet ki belőle? Szükségem van valakire.
- Jó. Itt vagyok abban a bárban, ami... nem jut eszembe a neve.
A srácra pillantottam, de ő is megvonta  a vállát.
- Itt a vonatállomástól nem messze, tudod.
- Igen, tudom. Tíz perc, és ott vagyok.
Letettem a telefonomat a földre, miután kinyomtam, és a térdemre támasztottam a fejem.
- Most meg mi a baj? - kérdezte a fiú.
- Az, hogy holnap meghalok - csúszott ki a számon. Magam sem értettem, miért kezdtem én is ebben hinni. Talán az, hogy eddig minden beteljesült. Azért az egy eléggé meggyőző érv.
- Meg akarod ölni magad?- kérdezte értetlenül. - Vagy netán megölnek?
- Nem tudom - motyogtam. - De nem akarok meghalni.
Megint folyni kezdtek a könnyeim, de csak halkan, csöndben. A srác magához húzott, és szorosan ölelt. Jó volt tudni, hogy nem azért teszi, hogy elcsábítson, hanem mert tényleg szívén viseli a sorsomat.
- Neked nehéz életed van? - kérdeztem szipogva.
- Nem. Miért?
- A szüleiddel nem veszekszel a... nemi hovatartozásod miatt?
- Ja... Nem. Nem tudják. Titkolom.
- Tényleg jól titkolod - bólintottam. - Én nem vettem volna észre.
Elmosolyodott, aztán talpra segített.
- Ha jól sejtem, valaki hazavisz.
- Igen.
- Örülök neki.
- Megtennél nekem valamit? - kérdeztem.
- Persze.
- A barátnőm azt szeretné, ha egy fiúval mennék haza. De nem azzal, aki értem jön, szóval érted. Eljátszanád nekem, hogy...
- Persze - bólogatott, amint leesett neki. - Mit is gondol pontosan a barátnőd? - kérdezte, miközben elindultunk kifelé.
- Hogy találok magamnak egy fiút, aki... akivel lefekszem, na. Csak tégy úgy, mintha bejönnék neked, és haza akarnál vinni.
- Oké.
Amikor a táncolók közé értünk, lábujjhegyre álltam, hogy megtaláljam Jinaht, és ez hamar sikerült is. Odasiettem hozzá, miközben húztam magam után a srácot.
- Jinah - szóltam, és próbáltam figyelmen kívül hagyni a rajta lógó fiút, aki ugyanaz volt, mint aki letaperolt.
- Igen?
- Hazamegyek, jó?
Jinah a mellettem álló srácra pillantott, tetőtől talpig végigmérte, aztán elvigyorodott.
- Szórakozzatok jól!
- Meglesz - feleltem tetetett lelkesedéssel, aztán elhúztuk a csíkot. Az újonnan szerzett barátom kikísért az utcára.
- Ez volt a barátnőd? - kérdezte döbbenten.
- Aha.
- Nem néztem volna ki belőled, hogy ilyenekkel barátkozol.
- Fogd be, jó?
- Mondjuk a stílusotok tényleg hasonlít. Mindketten ugyanolyan kihívó ruhában vagytok.
- Ő választotta ki nekem - közöltem, miközben az elhaladó embereket figyeltem az utcán, hátha egyik Baekhyun.
- Most, hogy mondod... Látszik.
Nem válaszoltam.
- Ugye nem haragszol rám?
- Nem - feleltem.
- Akkor jó. Remélem, rendbe jönnek a dolgaid.
- Én is - bólogattam, aztán a távolban megpillantottam egy ismerős alakot. - Ott van - mondtam izgatottan.
- Jó, figyelj, most elmegyek, mielőtt félreértené ezt köztünk. Sok sikert! - Gyorsan megölelt, én pedig viszonoztam. - Ja, mellesleg nem vagyok buzi. De csak így fogadtad el a segítségemet, úgyhogy muszáj volt.
Döbbenten néztem rá.
- Ne haragudj - nézett rám kedvesen, aztán intett egyet, és megfordult.
- Hé - szóltam utána.
- Igen? - nézett vissza.
- Köszönöm.
Elmosolyodott, aztán tényleg elment. Én pedig megfordultam, és elkezdtem szaladni Baekhyun irányába, aki még elég messze volt, de nem érdekelt. Amikor közelebb értünk, ős is sietősebbre vette lépteit, aztán amikor találkoztunk, a nyakába borultam, ő pedig szorosan ölelt.
Abban a pillanatban esett le, hogy szükségem van rá. De nagyon is.
- Annyira sajnálom - sírtam szomorúan, de nem engedtem el.
- Minden rendben - simogatta a hátamat. - Itt vagyok.
Nem voltam képes elszakadni tőle. Szorosabban fontam karjaimat nyaka köré, és belefúrtam fejem a válla és a nyaka közé.
Egy jó ideig így álldogáltunk, mire sikerült elengednem.
- Ne haragudj - mondtam, és törölgetni kezdtem az arcomat.
- Nem haragszom, nem kell bocsánatot kérned.
- De tönkreteszem az estédet...
- Nem teszed.
Felnéztem a szemébe. Tudtam, hogy inkább annak örül, hogy együtt lehetünk. Én is ugyanígy éreztem.
- Miért jársz ilyen helyekre, ha nem érzed jól magad? - kérdezte értetlenül.
- Jinah miatt.
- Nem kell mindig azt csinálnod, amit mond, ugye tudod?
- Igen, de ez most más...
- Miért?
- Mert... Ez nagyon hosszú - ráztam szomorúan a fejem.
- Eljössz hozzám? - kérdezte. - Akkor elmesélheted.
Egy ideig gondolkoztam, hogy mit válaszoljak, de egyértelmű volt, mit akarok.
- Igen, eljövök.
Elindultunk hát arra, ahonnan jött. Szükségem volt rá, ezért megfogtam a kezét. Aprót szorított rajta, de az út további részében csendben haladtunk.

- Menj csak föl - mondta Baekhyun, amint beléptünk a házba. - Beszélek anyával, aztán jövök, jó?
- Jó.
Halkan fölosontam a szobájába, és ahogy felkapcsoltam a lámpát, azonnal ismerős helyen találtam magam. Az ágyhoz sétáltam, és törökülésben elhelyezkedtem rajta, aztán inkább pozíciót változtattam, mert a miniszoknyámban nem volt éppen a legkényelmesebb, illetve túlzottan előnyös sem volt. Ahogyan körbenéztem, azonnal emlékek villantak az agyamba: amikor először itt voltam, utána pedig amikor el kellett bújnom a fiúk elől... Akkoriban még nem volt más gondom a titkolózáson és a fiúk zaklatásán kívül. De most lényegesen más a helyzet. Sokkal rosszabb.
Baekhyun két bögrével a kezében lépett be a szobába, és az egyiket odanyújtotta nekem.
- Köszönöm - mondtam halkan, mikor leült mellém. A tea forrósága a bögrén is átütött, így fújogatni kezdtem, és lassan szürcsöltem belőle.
- Szóval... - kezdett bele. - Bántottak? - kérdezte aggódva.
- Nem - ráztam a fejem. - Mármint igen, de nem az a bajom.
- Mit csináltak? - Nem akart leakadni a témáról.
- Semmit, csak egy srác nyomult rám, és nem akart leszállni rólam. De nem ütött meg, vagy semmi ilyesmi nem történt. Vannak sokkal rosszabb dolgok.
- Mint például? - kérdezte kíváncsian.
- Jó, elmondom neked, de figyelmeztetlek, hogy hülyének fogsz nézni. Igazából én is hülyének néztem volna magam pár nappal ezelőtt, de a sok minden változott azóta.
Türelmesen várt, így bele is kezdtem.
- Tegnap elkísértem Jinaht egy jósnőhöz.
- Mihez? - értetlenkedett.
- Jósnőhöz. Aki megmondja, mi fog történni veled az elkövetkező napokban.
- És itt a környéken van ilyen?
- Igen - bólintottam egy aprót.
- Nem is tudtam...
- Én se, egészen addig, amíg ki nem derült, hogy Jinah rendszeresen jár oda. És most az egyszer én is elkísértem, mert azt hitte jó pofa lesz. Mindenesetre az a nő egy csomó mindent jósolt nekem, de a legvégén azt is, hogy...
Egyszerűen képtelen voltam befejezni. De mivel  Baekhyun kíváncsian nézett, egy sóhaj kíséretében sikerült kinyögnöm.
- ... hogy meghalok.
Döbbenetében magasra szaladtak a szemöldökei.
- Ezért? - kérdezte. - Ugyan már, ilyenben nem kell hinni - rázta a fejét.
- Tudom, először én is hülyeségnek tartottam, és meg voltam győződve, hogy ez nem fog bekövetkezni, de ezen kívül minden más beteljesedett, ami változtatott a nézeteimen. Miért pont az nem teljesülne?
- Ne fesd az ördögöt a falra, ez teljesen hülyeség. Miért halnál meg?
- Én sem tudom! De annyiféleképpen meg lehet halni. Lehet, hogy valami betegségem van, vagy  fejemre esik valami, vagy egy pszichopata nekem támad... ki tudja?
- Ez akkor is képtelenségség.
Kicsit megkönnyebbültem, mert láttam, hogy ő sem hisz benne, de ez mégsem oszlatott el minden kételyt. Már fogalmam sem volt, miben higgyek, és miben ne.
Baekhyun láthatta kétségbeesett arcomat, mert érvelni kezdett:
- Ez a nő lehet, hogy csak jelképesen értette. Hogyha csak benned hal meg valami, mint például egy rossz tulajdonság, vagy ilyesmi. Nem kell mindent szó szerint érteni.
- Tényleg - mondtam döbbenten. - Így még nem is gondoltam rá...
Kedvesen elmosolyodott.
- Nem fogod elveszíteni az életed, jó? Gondoskodom róla, hogy ne essen bajod.
Elmosolyodtam, olyan jól estek a szavai. Letettem a földre a bögrét, és ő is így tett, amikor rájött, mit szeretnék. Széttárta a karjait, én pedig szorosan odabújtam hozzá. Így fejeztem ki a köszönetet, hogy vigyáz, és gondol rám.
Tényleg őrá volt szükségem. Nem is tudom, mit csináltam volna, ha ő nem lett volna mellettem.
- Pár nap múlva meglátod, hogy minden rendben lesz, jó? - kérdezte halkan.
- Jó - mondtam.
- Amúgy nem fázol ebben a rövid ruhában? Ne adjak valamit?
- De, annak örülnék - feleltem, miközben elhúzódtam tőle. A szekrényéhez ment, és előkotorászott belőle egy fekete, cipzáros pulcsit, majd segített rám adni.
- Köszönöm.
- Amúgy nem mintha nem néznél ki nagyon jól ebben - mondta, miközben visszaült - de még nem láttalak ennyire... merész ruhában.
- Jinah adta rám - magyaráztam. - Azt akarta, hogy emlékezetes estém legyen. Vagyis nála az egy jó kis egy éjszakás kalandot jelent egy helyes csávóval. Még sminkkel is telekent, hogy tapadjanak rám a fiúk.
- Nem is látszik - mondta látszólag könnyedén, de láttam, hogy nem tetszik neki túlzottan Jinah terve.
- Mert lesírtam - vágtam rá. - Mindegy - legyintettem, mert nem akartam, hogy szenvedésem felé terelődjön a téma.
- Csináltál már ilyet? - kérdezte elgondolkozva.
- Hogy lesírtam a sminkem? - kérdeztem értetlenül.
- Nem, hanem azt az egy éjszakás dolgot...
- Jaa - esett le. - Nem, még nem csináltam. - Mélyen a szemébe néztem, hogy lássam a reakcióját, de nem sok mindent tudtam leolvasni arcáról, úgyhogy tovább fűztem a mondanivalómat. - Jinah kedvéért egyszer eljátszottam, de ott a fiú is be volt avatva, úgyhogy nem volt nehéz dolgom. Soha nem értette meg, hogy nem akarok olyasvalakivel ágyba bújni, aki minden éjszaka más lánnyal kavar. A végén még elkapok valami betegséget, vagy isten tudja mit. - Egy kis szünetet tartottam, mielőtt új történetbe kezdtem. - Volt egy barátom, aki nagyon erőltette, hogy feküdjünk le, de még egy hónapja sem voltunk együtt, és én nem akartam elhamarkodni a dolgokat. Ezért is szakítottunk, de nem bánom, mert tudtam, hogy csak kihasznál.
- Azért örülök, hogy nem vagy olyan - jegyezte meg halkan.
- Milyen?
- Mint Jinah.
Sóhajtottam egy nagyot, aztán közelebb csúsztam hozzá, és vállának döntöttem a fejem.
- Mi lesz velünk? - tettem fel a költői kérdést. - Utáljuk egymás baráti körét.
- Majd kisimulnak valahogy a dolgok - biztatott.
Csendben néztem magam elé, a gondolataimba süllyedve.
- Ha belegondolok, olyan szerencsétlen életem van. Talán jobb is lenne, ha meghalnék.
- Na - kapta fel hirtelen a fejét. - Ilyen ne mondj! Még gondolni se merj rá!
- Jó - nyugtattam. Persze tudtam, hogy soha az életben nem lennék képes kinyírni magam, de azért mégis jó volt belegondolni, hogy nem kéne többé szenvednem...
- Holnap eljövök hozzád, és vigyázok rád, jó? Nem lesz semmi baj, hidd el.
- Remélem.
Óvatosan végigsimított az arcomon, miközben kedvesen mosolygott rám. Lehunytam a szemem, és én is kezdtem hinni benne, hogy minden rendben lesz. Ha ő itt van mellettem...
Jó sokáig ültünk így, nyugodtan, békésen, de szükségem is volt rá.
- Fáradtnak látszol - jegyezte meg.
- Nem is volt egy túl könnyű napom - sóhajtottam, aztán fölkeltem az ágyról, mert tudtam, hogy már késő van, és rég otthon lenne a helyem.
Baekhyun egészen hazáig kísért, bár ez már meg sem lepődtem, mert magától értődő volt.
- Nyugi, nem kell félned a holnaptól - biztatott, amikor megálltunk a ház előtt.
- Megpróbálom - válaszoltam.
- Jó éjt - mosolygott, aztán ma utoljára magához ölelt, és nyomott egy puszit a homlokomra. - Holnap találkozunk.
- Szia - intettem még viszonylag boldogan. Viszont amint beléptem a házba, ez kezdett szépen lassan eloszlani. Nem akartam fölkapcsolni egy villanyt sem, nehogy felébresszem a szüleimet, de ahogy haladtam felfelé a lépcsőn a szobám felé, kezdett hatalmába keríteni a rémület. A sötétség annyira kiszámíthatatlan... Olyan szinten tört rám a rettegés, hogy a szobámba rohantam, nem foglalkozva azzal, hogy talán hangos vagyok, és azonnal fölkapcsoltam a villanyt. Sikerült egy kicsit lenyugodnom, de miután áthúztam a pizsamámat, nem volt elég merszem újra sötétbe burkolózni, ezért felhúztam a redőnyöket, hogy legalább egy kevés fény jusson be. Még mindig nem voltam teljesen nyugodt, és jó sok ideig forgolódtam, mire sikerült végre elaludnom.

19.fejezet

Baekhyun állt előttem, karjai kedvesen felém nyújtva. Mellette viszont ott volt Jongin, aki kést forgatott a kezében. Egyik pillanatról a másikra öt további fiú jelent meg, mindegyiknek valami éles dologgal a kezében. Baekhyun lassan leeresztette karját, aztán mind a nyolcan megindultak felém, hogy megöljenek.
Éreztem, milyen erősen ver a szívem, amikor felriadtam rémálmomból. Eltelt egy kis időbe, mire feldolgoztam. Egyáltalán hogy sikerült ilyesmit álmodnom!? Teljesen elment az eszem.
Ennek köszönhetően már a reggel első perceiben is a jóslaton járt az eszem. De a véleményem tegnap óta nem sokat változott. Este lefekvés előtt ugyan gondolkoztam rajta, hogy mi lesz, ha mégis történik valami, de ezeket a gondolatokat hamar elhessegettem. Hülyeség az egész.
Kikászálódtam az ágyból, és a fürdő felé vettem az irányt. A mosdó küszöbében viszont megbotlottam, és hasra vágódtam. Fájdalmasan nyögtem az alkaromba hasító fájdalomtól, és lassan föltápászkodtam.
Nekem is jól kezdődik a napom...
Fogalmam sincs, mi történt velem, de mintha én lettem volna a világ legszerencsétlenebb embere. Vagy öt különféle helyre vertem be magam öt percen belül, reggelinél a tejet is kiöntöttem, és még majdnem félre is nyeltem.
Miután kicsit összeszedtem magam, leültem a gépem elé. Ott legalább nem esett semmi bántódásom.

Fél tizenegy körül bekukucskált anyu a szobámba. Megkérdezte, hogy szeretnék-e segíteni neki a főzésben, és pedig boldogan egyeztem bele.
- Mi újság veled? - kérdezte, miközben az edényeket pakolgattuk elő.
Meséltem neki pár dolgot, de a legfontosabbakat kihagytam. Vagyis csak annyit említettem, hogy van pár srác a suliban, akik nem kifejezetten bírnak minket, de nem merültem el mélyebben a témában. Baekhyunról sem mondtam semmit, nem tudtam, hogy megértette-e volna. Inkább az egyenruhát elemeztem, és a lányokról meséltem neki. A jósnős témát is hanyagoltam.
Anyu figyelmesen hallgatott, és pedig boldog voltam, hogy tölthetünk el közösen egy kis időt, és hogy jó anya-lánya kapcsolatunk van, nem úgy mint Rimnek és Jinahnak.
Amikor befejeztem a mesélést, anyu nekifogott a zöldségek aprításának. Nagyot sóhajtott, és tudtam, hogy nem velem van a gond, legalábbis semmi olyasmit nem mondtam, amire így reagálhatott volna.
- Mi a baj? - kérdeztem.
- Apád - válaszolta, szemét nem levéve a zöldségekről.
- Miért, mi történt? - kérdeztem kíváncsian, és nekitámaszkodtam a pultnak.
- Új állást kapott.
- És? - kérdeztem, mert elképzelésem se volt, mi lehetne ezzel a baj.
- El fogja vállalni a munkát, akármit mondok is.
- És az olyan rossz?
- Igen - bólogatott, aztán lerakta a kést, és felém fordult. - Csak a pénz vezérli, tudod. Kétszer annyit keresne, mint most, de kevesebbet lenne itthon.
- Így is alig van - néztem értetlenül.
- Épp ez az. Most még kevesebb ideje lenne. És ez nem tetszik nekem.
Értettem anyu szándékait, de az igazat bevallva, apáét is. Mindig is zavarta, hogy anyu többet keres nála, miközben ő a családfő, elvileg az ő feladata a család fenntartása. De így is alig látom, akkor most olyan lenne, mintha kilépne az életemből...
- Nehéz helyzet - bólogattam.
- Nem bírom meggyőzni - mondta csalódottan.
- De azért remélem nem lesz...
- Veszekedés? Válás? - halványan elmosolyodott. - Hát, nem tudom.
Rossz volt belegondolni, hogy esetleg szétmennek, de reménykedtem, hogy eléggé szeretik egymást ahhoz, hogy ilyen miatt ne váljanak el.
- Mindegy - sóhajtott. - Folytassuk inkább a főzést. Elővennél egy bögrét?
- Persze - feleltem, és felnyúltam a mögöttem lévő polcra, majd levettem egy piros bögrét. Csakhogy nem fogtam meg elég erősen a fülét, ezért kicsúszott a kezemből, és miután földet ért, darabokra tört.
- Jaj, ne haragudj!
- Ugyan, semmi baj - legyintett anyu. - Mindenkivel előfordul.
Igazat kellett adnom neki. Mindenkivel előfordulnak ilyen hétköznapi dolgok. Mindenki szokott reggel tejet kiönteni, vagy megbotlani valamiben. Nem kell nagy dobra verni a szerencsétlenségemet.
Az is hétköznapi, hogy az ember megvágja a kezét egy szilánk miatt, nem? Velem is ugyanez történt, ami miatt anyu inkább elküldött a szobámba, és azt mondta, egyedül is be tudja fejezi az ebédet. Bele is egyeztem, visszamentem a szobámba, és levágódtam az ágyamra.

A csengőhangom ébresztett fel. Igaz, csak pár percet aludtam, de azért elég kómás voltam.
- Igen? - kérdeztem.
- Hogy vagy? - kérdezte Jinah aggódva.
- Tökéletesen jól - válaszoltam.
- Biztos?
- Igen - feleltem magabiztosan.
- Figyelj csak... Arra gondoltam, hogy ugye elmegyünk ma este bulizni.
- Mi? Hova? Miért?
- Jaj, tudod. Tegnap mondta Jung asszony. Azt mondta, hogy te is ott leszel, de hamar rájöttem, hogy magadtól valószínűleg nem vonszolod oda magad, ezért az én ajándékom lesz neked.
- Hogy elmegyünk bulizni? - kérdeztem értetlenül.
- Aha. Hogy kellőképpen kiélvezhessed az utolsó... - Nem fejezte be a mondatot, de tudtam mire gondol. Az utolsó napomra.
- Muszáj? - kérdeztem fintorogva. Semmi kedvem nem volt hozzá.
- Igen, muszáj. Hatra érted jövök.
- Mivel?
- Gyalog! Beverted a fejed, vagy mi van? Szerinted van kocsim!?
- Jó, jó.
- Szóval öltözz fel csinosan, vedd fel a legdögösebb ruhád, hogy a fiúknak csak úgy csorogjon a nyáluk! Emlékezetes estének kell lennie.
- Jó, fogtam.
- És ne szomorkodj - váltott kedvesebb hangnemre.
- Megpróbálom.
- Akkor hatkor jövök!
- Jó, szia.
Nem voltam szomorú, csak semmi kedvem nem volt ehhez. Vártam már a hétfőt, hogy Jinah is belássa végre, mekkora hülyeségeket beszélt, és hogy a mai nap nem életem utolsó napja.

Fél hat körül nekiálltam készülődni. Nem vittem túlzásba az öltözékemet: egy jó kis pánt nélküli fölsőt húztam fel szoknyával, a lábamra pedig magassarkút vettem.
Amikor ajtót nyitottam Jinahnak, azonnal visszaparancsolt a házba.
- Így nem megyünk el! - közölte ellentmondást nem tűrően.
- Miért, mi a baj? - néztem végig magamon.
- Sokkal többet kéne mutatnod magadból. A fiúknak így nem akad meg rajtad a szemük.
Nem is akartam, hogy megakadjon, de ezt nem mondtam Jinahnak.
- Keresd elő a szekrényedből a legdögösebb ruhádat, és abban gyere vissza! Vagy tudod mit? Majd én megcsinálom.
Mindketten fölmentünk a szobámba, és míg Jinah a cuccaim közt turkált, én lehúztam magamról a ruháimat.
- Na - fordult felém. Két ruhát tartott a kezében, az egyik volt már rajtam, a másik még nem.
- Miért pont feketét? - kérdeztem. Semmi kedvem nem volt a sötét színekhez.
- Azért, mert gyász... - hirtelen észbe kapott, és teljesen másmerről közelítette meg. - Mert nagyon jól áll a fekete, azért. És azt ajánlom, ezt húzd fel - tartotta felém a jobb kezét. - Jóval rövidebb, mint a másik, és többet is mutat a válladból, és a hátadból.
- Persze, hogy többet mutat, mert mindkettőt szabadon hagyja - közöltem. - De nem szeretem a nyakba akasztós ruhákat...
- Húzd föl - parancsolta.
Egy sóhaj kíséretében elvettem tőle, majd magamra vettem.
- Hűű - bólogatott elismerően. - Rohadt jól nézel ki. Tökéletes. És az a cipő is jó lesz, ami az előbb rajtad volt, viszont több smink kell, és a hajaddal is kéne csinálni valamit.
- Minek ekkora felhajtás?- nyöszörögtem.
- Emlékezetesnek kell lennie! Gyere már!
- Jól van na, megyek.
Egy fél órával később már az utcán haladtunk. Szempilláim szinte nehezebbek voltak a sok festéktől, de legalább Jinah elégedett volt.
- Keress magadnak egy fiút, és élvezd ki az estét, jó?
- Jó.
- De nem, komolyan! Rengeteg jó pasi jár erre a helyre, és ezt ki kell használni!
- Majd megteszem, amit tudok.
- Tudom, hogy nem fogsz semmit csinálni, de a fiúk tapadni fognak rád, úgyhogy mindegy is.
Sóhajtottam egyet. Hosszú estém lesz.
- Figyelj csak - kezdett bele bizonytalanul. - Eddig mi teljesült be?
- Mit tudom én! Azt se tudom, miket jósolt már az a nő.
- Azt, hogy szerencsétlen napod lesz, meg hogy összetörsz valamit és megsebesülsz... vagy valami ilyesmi. Meg hogy anyukád mesél neked a problémáiról.
Döbbenten néztem Jinahra.
- Nem ártana amúgy figyelni, főleg hogy a te jövődről mesélt! - nézett rám dühösen.
- Jó, de... ez nem lehet - ráztam a fejem értetlenül.
- Beteljesültek, ugye?
Nem szóltam semmit. Zavart, hogy mindez tényleg megtörtént. Eddig minden úgy volt, ahogy mondta... Biztos a véletlen műve. Mindenesetre most be kell bizonyítanom, hogy nem minden úgy történik, ahogyan azt a drágalátos Jung asszony gondolta.
- Mit is mondott még?
- Hát ugye a bulit, hogy megismerkedsz valakivel... ja, meg hogy feltűnik a barátod!
Megtorpant, és csípőre tett kezekkel nézett rám.
- Ki ez a fiú?
Mégsem kellett volna fölhozni a témát.
- Fogalmam sincs - ráztam a fejem. - Nincs barátom, és te is jól tudod.
Csak reménykedni tudtam, hogy nem látja rajtam, hogy hazudok. De nem igazán hitt nekem, ezért mást kellett kitalálnom.
- Lehet, hogy itt találkozok vele a buliban.
- Ja, lehet - gondolkodott el, aztán szerencsére tovább indultunk. - Komolyan mondom, élvezd ki ezt az utolsó napot, érthető vagyok?
- Igen - feleltem unottan.
- Találj magadnak egy helyes fiút, és...
- Jó, fogtam, nem kell ezerszer mondani!
Kicsit megszeppent a hirtelen kifakadásomtól, de legalább csöndben maradt, míg oda nem értünk.
- Készen állsz? - vigyorgott rám izgatottan az ajtó előtt.
- Persze, csak menjünk már.
Fölcsillantak a szemei, mert azt hitte várom már, hogy végre bemehessek, de csak azért mondtam, hogy minél hamarabb túl legyek rajta.

18.fejezet

Az osztályfőnökünk az órájára pillantott, aztán látva, hogy egy perc és vége az órának, elkezdte diktálni a házi feladatot. Amikor ezzel végzett, a terem hátsó végébe, azaz felénk nézett.
- Lányok, ti gyertek velem - mondta.
Rim és Jinah kelletlenül, de feltápászkodtak a helyükről, és a tanár után mentek. Tudtam, hogy bajok lesznek belőle, ha még mindig nem hajlandók fölvenni az egyenruhát. Most mehetnek az igazgatóhoz - legalábbis gondolom, hogy odamennek. Beszélhetnék a fejükkel, de minek? Úgysem hallgatnának rám, nem használna semmit, és amúgy sem szeretném a saját barátnőimet kioktatni. Arra nem lennék képes, és csak a veszekedés lenne belőle.
Összepakolgattam a könyveimet, és mivel nem tudtam, mikor végeznek a lányok, egyedül indultam haza.

Körülbelül egy órája voltam otthon, amikor Jinah fölhívott, hogy megbeszéljük a délutánt. Abban állapodtunk meg, hogy átmegyek hozzá, és onnan gyalogolunk el a városba, Jung asszonyhoz.
Nem volt túl sok kedvem hozzá, mert tudtam, hogy a fele sem fog beteljesedni annak, amit mondd, tehát teljesen fölösleges ellátogatni hozzá. De ha másért nem, azért teszem, hogy Jinahnak jobb kedve legyen. Biztos nem a legboldogabb, főleg, hogy az osztályfőnök elvitte a dirihez. Egy negyed órával később, amikor együtt sétáltunk, erre rá is kérdeztem.
- Mit mondott az igazgató?
- Semmit - legyintett. - Nem tud mivel fenyegetőzni, csak pár beírással, de az tudod kit érdekel.
- Nem félsz attól, hogy kicsapnak?
- Egyáltalán nem. Azt csinálok, amit akarok.
Ezzel nem egészen értettem egyet, de ráhagytam a dolgot.
- Annyira örülök, hogy eljössz velem - váltott szebb témára. - Kíváncsi vagyok, mit jósol majd neked. Annyira jó! Lehet, hogy kedvet kapsz hozzá, és akkor majd máskor is jössz.
Próbáltam olyan lelkes lenni, mint ő, de nehezen ment.
- Aha, lehet.
- Tudod, azt is megjósolta nekem, hogy rosszabb idők jönnek. Igaza lett. És ő mondta, hogy nem fogok suliba menni, ezért nem is mentem.
Elgondolkoztam azon, mi lett volna, ha mégis megy. Csak azért nem ment, mert tudta, hogy így lesz. De simán változtathatott volna rajta. Nem olyasmiket kéne jósolni, hogy miket fog csinálni, hanem hogy mi fog történni. Így irányítani lehet, hogy mikor mit cselekedjen.
- És egy csomó minden... eddig minden beteljesedett. Remélem, ő tudni fogja, hogy tényleg befejezték-e a fiúk. Csak akkor nyugszom meg, ha az ő szájából hallom.
Kíváncsi voltam, hogy ez a nő tippelgetni szokott-e, vagy hogyan sikerült neki eddig. Elképzelésem se volt.
- Tényleg minden beteljesedett? Minden? - kérdeztem kételkedve.
- Igen - bólogatott. - Ezért imádom. Majd meglátod, nagyon jó.
- Hát jó - vontam vállat.
Nemsokára meg is érkeztünk. Még sosem jártam ezelőtt ilyen helyen, ezért kíváncsi voltam, hogy is néz ki ez az egész. Egy sima lakóház előtt álltunk meg, Jinah pedig megnyomta a csengőt. Egy kis várakozás után ajtót nyitott egy hölgy.
Pont úgy nézett ki, amilyennek egy jósnőt képzeltem: rengeteg karkötő és nyaklánc csörgött a nyakában és a karján, hosszú, színes szoknyát és bő fölsőt viselt. Kicsit idősebb lehetett egy középkorú nőnél, őszülő, hosszú haját egy konttyá tűzte.
- Csókolom -  köszönt vidáman Jinah.
- Sziasztok - mosolygott ránk a nő, mint egy boldog nagymama, aki újra láthatja a kis unokáit. - Gyertek csak, gyertek - tárta szélesebbre az ajtót.
A helyiség, ahová beléptünk, egy előszoba és egy váróterem keveréke lehetett: fogasok, cipőtartók és pár szék volt benn, a falakat pedig színes képek borították. Két ajtót is láttam, mi a jobb oldali felé mentünk. A másik valószínűleg a saját lakása felé vezethetett.
Amikor beértünk a szobába, csodálkozva néztem körül. Középen egy asztal volt, székekkel körülötte, a függönyök behúzva, a falak mentén pedig vitrinek sorakoztak, mindenféle tárgyakkal benne. Elképzelni nem tudtam, mik azok. Ezen kívül rengeteg csecse-becse díszítette a helyiséget. Megéreztem az igen erős füstölő illatát is.
- Foglaljatok csak helyet - mondta a nő, miközben szemben velünk ült le az asztalhoz. - Hogy is hívnak? - kérdezte tőlem kedvesen.
- Sora - feleltem, miközben elhelyezkedtem.
- Sora - bólogatott, a nevemet memorizálva. - Remélem nem okozok csalósást neked.
- Biztos nem - mondtam, bár tudtam, hogy túl sok örömöt sem fog szerezni.
- És, veled mi újság? - fordult barátnőmhöz.
- Úgy tűnik, vége a nehéz napoknak - válaszolta Jinah. - Vagyis... nem tudom pontosan. Ön meg tudja nekünk mondani? Nagyon kíváncsi lennék.
- Hát persze - mondta. - Mindjárt megnézzük.
Fölállt a helyéről, odament az egyik sötét szekrényhez, és kutakodni kezdett benne. Jinah biztatón és izgatottan nézett rám.
Amikor a nő visszajött, valamilyen üveg volt a kezében. Bekente vele a kezét, aztán Jinah tenyeréért nyúlt, aki készségesen nyújtotta oda. Kíváncsian figyeltem, mi fog történni.
- Megnézzük, mi történik veled a következő hetekben, jó?
- Persze - bólogatott. - Mint mindig.
Jung asszony lehunyta a szemét, miközben Jinah kezét fogta. Pár pillanatig néma csöndben koncentrált, aztán elkezdett beszélni.
- Ma este föl fog hívni egy fiú, és nagyon boldog leszel a hívásától. Holnap buliba mész... Vasárnap pedig nagy csapás fog érni.
Én szívem szerint rákérdeztem volna már egy csomó mindenre, de Jinah csak kíváncsian figyelte. Elképzelni sem tudtam, honnan veszi ezeket.
- Hétfőn nem mész suliba, kedden megint nem fogsz egyenruhát húzni, amiért igazgatói figyelmeztetést kapsz. Viszont otthon egyszer fel fogod próbálni, mert kíváncsi leszel, és be fogod látni, hogy annyira nem rossz.
Hülyeségnek tartottam az egészet, de azért figyeltem.
- A fiúk... nem fognak bántani. Egész héten még csak hozzátok sem fognak szólni.
Jinah megkönnyebbülten fölsóhajtott, aztán Jung asszony is kinyitotta a szemét. Kedvesen nézett a barátnőmre, aztán elengedte a kezét, és rám pillantott.
- Most jössz te.
- Előtte lehet egy kérdésem? - kérdeztem.
- Persze.
- Hogy működik ez Önnél? Honnan veszi ezeket...?
- Hallom a fejemben. Látom magam előtt, hogy mi fog történni, kedvesem.
Bizonyára látta rajtam, hogy nem nagyon hiszek benne.
- És mi ez a csapás, ami vasárnap érni fogja Jinah-t?
- Azt sajnos nem tudom.
Nem valami meggyőző - gondoltam magamban, de aztán odanyújtottam a karom. Legyünk hamar túl rajta, utána mehetek haza, és egész hétvégén pihenhetek.
- Nos, nézzük csak.
Nekem is megszorította a kezemet, majd lecsukta szemeit, és várt.
- Ma este sms-re vársz, de nem kapsz.
Egyik pillanatról a másikra elfogott a rémület. Ha ez a nő bármit is szól Baekhyunról Jinah jelenlétében, nekem végem van.
- Szombaton rossz napod lesz. Sok szerencsétlenség fog történni veled. Többek között összetörsz pár dolgot, és megvágod magad... Anyukáddal fogsz főzni, aki elmeséli neked a problémáit. - Kicsi szünetet tartott, aztán folytatta. - Te is ott leszel azon a bulin, és megismerkedsz egy új fiúval. Rossz kedved lesz, de aztán megjelenik a képben a barátod.
Kínosan figyeltem, hogy Jinah felkapja a fejét, és kerek szemekkel néz rám.
- Ó - mosolyodott el a nő. Feszülten figyeltem, és azon imádkoztam, hogy ne szóljon semmit. Reméltem, hogy rájön a titkomra, és tudja, hogy nem szabadna szólnia róla.
- Aggódni fog érted. Szép estének nézel elébe. Másnap viszont...
Itt megakadt, és kinyitotta a szemeit. Zavartság, értetlenség, és döbbenet tükröződött az arcán.
- Mi az? - kérdeztem.
- Érdekes - beszélt magának. - Ilyennel még sosem találkoztam.
Kérdőn felvontam a szemöldökömet.
Felfelé fordította a tenyeremet, és elkezdte nézni. Ujjait végighúzta a vonalakon, aztán hirtelen felpattant, majd kártyákkal tért vissza. Egy szó nélkül elkezdte keverni őket.
Jinahra pillantottam, de ő ugyanolyan értetlenül nézett vissza rám. Jung asszony közben kiterítette a kártyákat, a piros hátterüket felfelé fordítva.
- Húzz egyet - parancsolt rám.
Nem értettem, mi történt éppen, de csináltam, amit kért. Hosszan nézegettem a lapokat, majd véletlenszerűen rámutattam az egyikre. A nő fölvette, és hosszasan nézegette. Megköszörültem a torkomat, mire felkapta a fejét.
- Sajnálom, kedvesem, de...
Megfordította a lapot, ami egy csuklyás alakot ábrázolt, kaszával a kezében. A háttérben egy fekete fa volt.
- ... meg fogsz halni.
Jinahnak elakadt a lélegzete, és úgy nézett rám, mintha szellemet látott volna.
- Meg fogok halni? - kérdeztem cinikusan. - Ne már, azt hittem, halhatatlan vagyok.
Az asszony megrázta a fejét.
- Én a közeljövőt jósolom meg. Most éppen vasárnapról beszéltem. Vagyis a holnaputánról.
Felvontam a szemöldökömet. Most jött el az a pillanat, hogy hivatalosan is hülyeségnek és időpocsékolásnak tartsam ezt az egészet.
- Hogyha egy héttel ezelőtt jöttetek volna, talán több időd lett volna, de így csak két napod maradt. Sajnálom.
Zavart, hogy Jinah elhitte az egészet, pedig nyilvánvaló, hogy hülyeség ez az egész. Egy másodpercig nem gondolkodtam azon, hogy komolyan vegyem.
- Szerintem menjünk - javasoltam. - Köszönöm szépen ezt a...
Nem tudtam, hogy fejezzem be, de nem is volt szükségem rá, mert Jinah közbeszólt.
- Várjunk. Nem tudja, hogyan fog meghalni? - nézett Jung asszonyra.
- Sajnálom, de nem. És azt is sajnálom - nézett rám bocsánatkérően - hogy nem tettem túl jó benyomást rád. De nem én tehetek róla, ez a jövőd. Így legalább fel tudsz készülni rá valamelyest.
Persze, akkor még örüljek is, hogy megjósolta a halálomat. Köszönöm szépen.
Jinah lassan felállt a helyéről, de még mindig nem tért egészen magához a sokkból. Most az egyszer sajnáltam, mert fölösleges dolgokon aggódott, de hétfőn majd meglátja, hogy mindhiába.
- 4000 won lesz - közölte a nő.
Na persze, még fizessek is neki...
Minél hamarabb távozni akartam.


- Jaj, Sora - fakadt ki Jinah, miután kiléptünk az utcára. - Annyira sajnálom!
Megállt, és megölelt, de olyan szorosan szorított, mintha már csak pár napom lenne hátra. Valószínűleg így is gondolta.
- Jinah - mondtam, miután elengedett. - Nem fogok meghalni, oké? Mármint nyilván meg fogok halni valamikor, de minimum hatvan évvel később, jó?
- De a Jung asszony mondta...
- Az engem nem érdekel. Fiatal vagyok, és makkegészséges. Szerinted mégis hogyan halhatnék meg?
- Mit tudom én. Mondjuk Jongin beléd szúr egy kést.
Hangosan felnevettem.
- Igen, biztosan - bólogattam.
- Na, vegyük komolyan.
- Jó. Nem lesz semmi baj.
- De ezek egyértelmű jelek voltak. Az a kaszás emberke a kártyán...
- Figyelj, én nem hiszek egy nőnek, aki hangokat hall a fejében, és abban sem, hogy véletlenül pont a rossz kártyára böktem rá.
- Ez sokkal komolyabb, mint gondolod! Nekem eddig minden beteljesült, most miért lenne más?
- Neked minden beteljesült. Nekem nem, oké?
- De még nekem is mondta, hogy vasárnap valami nagy csapás fog érni.
- Lehet, hogy másra célzott. És amúgy is, a nagy csapás nem feltétlenül rossz, az lehet valami jó dolog is.
- Na persze - felelte hitetlenkedve.
- Figyelj - kezdtem bele. - Rimnek ne mondjuk el, jó? Fölöslegesen aggódna. És ha a végén életben maradok, akkor még inkább.
- Oké - egyezett bele Jinah.
Semmi kedvem nem volt továbbra erről beszélni, de ha másra nem, egyvalamire jó volt: Jinah elfelejtett arról a barátos dologról kérdezni.
És ha már itt tartunk, ebben sem volt igaza a jósnőnek. Hogyan jelenhetne meg a barátom, ha nincs is barátom? Igaz, nem a legjobb kifogás, de bizonyítéknak jó, hogy hülyeségeket beszélt. Elejétől végéig.

17.fejezet

Reggel eléggé fáradtan sétáltam a szekrényemhez. Nagyokat ásítottam, miközben kihalásztam egy nadrágot, és egy csinos blúzt. Magamra kaptam őket, aztán lesétáltam a konyhába, hogy egyek valamit, de útközben megakadt a szemem a kanapén, pontosabban a támláján fekvő egyenruhán. Teljesen megfeledkeztem róla. Azért volt itt, mert tegnap még meg akartam mutatni anyunak, de itt felejtettem. Visszavánszorogtam a szobámba, és átöltöztem.
A tükröm elé álltam, hogy szemügyre vehessem magam. Annyira tényleg nem volt vészes a kinézetem, csak kissé kényelmetlen volt a ruha. Eléggé furcsa lesz megszokni, hogy minden nap ebben legyek... Megigazítottam a galléromat, aztán egy sóhaj kíséretében elindultam reggelizni.

- Ez komoly!? - mért végig Jinah, amint bezártam magam után az ajtót. Őrajtuk természetesen nem az egyenruha volt. - Borzalmasan nézel ki!
- Kösz - morogtam.
- Ne haragudj, úgy értem ez a ruha borzalmas!
Vállat vontam, majd elindultunk.
- Miért húztad föl? Tudtad, hogy mi nem akartuk, ugye?
- Igen, tudtam. De ez olyan, mint a lógás. Mondtátok, hogy lógtok, és meg mentem suliba.
- De ez más - húzta a száját. - Hogy voltál képes felvenni ezt a borzadájt!?
- Úgyis hozzá kell szoknom - magyaráztam. - Mostantól mindig így leszünk.
- Ne is mondd - rázta a fejét. - Én ugyan föl nem húzom.
- Én se - szólt Rim is.
- Igazából azért is húztam föl - mondtam, - hogy ha a fiúk megint terveznek valami olyat, akkor legalább ezt tegyék tönkre.
Természetesen nem így gondoltam, de muszáj volt kitalálnom valamit.
- Szerinted lesz még balhé? - kérdezte döbbenten Rim.
- Nem tudom - ráztam a fejem. - Náluk sosem lehet tudni.
- Basszus tényleg - fintorodott el Jinah. - Hogyha csak hazudták, hogy befejezték, és ma is... A francba.
- Nem tudhatjuk.
Én igazából legkevésbé sem féltem. Inkább az izgatott, hogy Baekhyun ma már jön suliba. Elvileg.

Furcsa volt látni az egész sulit kékben, mindenkit ugyanabban a ruhában. Ezt nem lesz egy könnyű megszokni... Ráadásul mindenki minket bámult, mert most tényleg kiríttunk a tömegből, Jinah a fekete, bőr miniszoknyájával, Rim pedig az ugyancsak nagyon rövid, szakadozott farmerével. A két pár magassarkú cipő kopogása visszhangzott, mindenki más ugye lapos talpú lábbelit hordott. Kicsit kínos volt, főleg, hogy engem is megbámultak, mert velük voltam. Tudtam, hogy a fiúk nem fogják szó nélkül hagyni.
Amikor a lányok megtorpantak, én is megláttam őket. Baekhyun ott jött a jobb szélén, majdnem szemben velem, és irtó jól nézett ki az egyenruhájában. Igazából az összes fiún nagyon jól állt.
- Vedd elő a telefonod - sürgetett Jinah.
- Mi? Miért? - kérdeztem értetlenül, és lekaptam a szemem a fiúkról.
- Hogy levideózzuk! Azért!
Teljesen összezavarodva néztem rá, de Rim sietősen a kezembe nyomta a saját mobilját. Rámentem a videó-módra, és a hasam magasságába eresztettem a telefont, hogy ne legyen túl feltűnő. Addigra a nyolctagú csapat is megérkezett. A lányok idegesen néztek őket. Nyilván féltek, hogy kiterveltek valamit, de semmilyen jel nem utalt arra, hogy így lenne.
- Milyen csinosan vagytok - "dicsérte" meg őket Jongin. Próbáltam nem zavarba jönni attól, hogy hozzám legközelebb, szinte mellettem Baekhyun állt. Ráadásul pont a kezemben lévő telefont figyelte.
- Te kamerázol? - kérdezte.
Szinte az összes szempár rám szegeződött, én pedig zavaromban lejjebb eresztettem a kezem.
- Nagyon eredeti - nézett rám lesajnálóan Jongin. - De tudod mit? Nyugodtan videózd le, hogy nem csinálunk semmit. Az igazgatónak is mutassátok meg. Legalább látja, hogy nincs rajtatok egyenruha. - Mire észbe kaptam, már közelebb is lépett hozzám, és kitépte a kezemből a mobilt. Egyenesen Jinahra és Rimre igazította a képet, majd megnyomta a "felvétel" gombot.
A két lány riadtan nézett rá.
- Elmondod neki? - kérdezte Jinah.
- Persze, elmegyek árulkodni az igazgató bácsinak, hogy nem követitek a házirendet - felelte cinikusan. - Már ne is haragudj, de én már kinőttem az oviból. És a tanárok úgyis észre fogják venni.
Ehhez nem tudtak mit szólni. Csak nézték Jongint, ahogy még mindig őket veszi. Aztán a fiú lassan leeresztette a kezét, és odanyújtotta nekem a mobilt. Elvettem tőle, miközben tetőtől talpig végigmért.
- Követhetnétek a barátnőtök példáját - közölte végül, aztán elhaladva mellettünk ment tovább, és a csapat összes többi tagja is követte őt.
- Ez... nem is volt olyan vészes - közöltem.
- Utálom ezt a gyereket - mondta dühösen Jinah.
Én visszaadtam Rimnek a telefonját, aztán mentünk tovább.
Tényleg úgy volt, ahogy Jongin mondta: a tanárok mind felfigyeltek a két szabálysértőre. Szerencsére nem kaptak semmit, csak figyelmeztették őket, hogy ha holnap is így jelennek meg, akkor már következményei is lesznek. De a két lányt nem különösebben érdekelte.
Ugyanúgy, mint tegnap, ma is ott forgattam a pad alatt a kezemben a mobilomat. Azt is tudtam, hogy kinek írnék, azt is, hogy mit, csak azt nem, hogy válaszolna-e. Mert most már ő is órán van. Nem tudom, hogy visszaírna-e, vannak olyan tanárok, akiknél nagyon nehéz lenne. És ha az első padsorban ül, a tanár előtt, akkor sem egyszerű. De egy próbát megér, nem?

Hogy lehet az, hogy a lányoknak tegnap óta megvan a ruhájuk, és mégsincs rajtuk, te meg nem voltál itt, és mégis hordtad?

Vagy öt percen keresztül vártam, de végül kaptam választ.

Ma reggel tanítás előtt le kellett mennem az irodába, és azt mondták, azonnal húzzam át. Kicsit túlzásba viszik, de mindegy. Neked hogy tetszik?

Nem rossz. Csak furcsa lesz megszokni.

Megértem. De egész jól viseled.

A lányokhoz képest? Igen. Amúgy jobban vagy már?

Igen, minden rendben. És veled?

Velem is.

- Kivel beszélsz? - kérdezte Jinah, amint mellém lépett. Fölpillantottam, és láttam, hogy a tanár már nincs az osztályban, ergo szünet van. Észre sem vettem.
- Öhm... senkivel - mondtam zavaromban, és lefelé fordítottam a kijelzőt. - Úgy értem - javítottam ki magam gyorsan - az unokatesómmal.
- Melyikkel?
- Ööö.. JinMi.
- És? Mit ír? - csevegett tovább.
- Semmi különöset... csak azt, hogy mi történt vele ma.
- Ja, értem.
Ezután már nem nagyon mertem írni, mert nagyon feltűnő lett volna, úgyhogy a zsebembe süllyesztettem a kis készüléket.
Amikor hazafelé sétáltunk hárman, nem sokat kellett beszélnem, mert Jinah folyton szitkozódott. Panaszkodott, hogy a fiúk tönkretették az életét (ez azért túlzás), és hogy mennyire gyűlöli az egyenruhát. Többek között azért járt ebbe az iskolába, mert itt nem volt kötelező az egyenruha viselése, de most...
- Az lesz a legjobb, ha sulit váltok.
- Mi? - kérdezte Rim döbbenten.
- Annyira elegem van - rázta a fejét.
- De ez nem ok arra, hogy... ne már, ugye nem gondoltad komolyan?
- Nem, de gondoljatok bele, milyen jó lenne. Ott nem lennének fiúk, akik ezt csinálják.
- Most már nem csinálják - mutattam rá.
- Jó, de minden nap attól félünk, hogy mi van, ha mégis? Most sem bírták ki, hogy ne szóljanak le bennünket. Szerinted meddig fogják bírni? Egyszer megint megjön a kedvük rá, és akkor kezdődik az egész előröl.
Erre még nem is gondoltam, de teljesen igaza volt. A fiúk csak gondolnak egyet, és megint minden beindul...
- Kicsit ki kéne kapcsolódnunk - mondta Jinah. - Elmenni valahová, vagy ilyesmi.
- Hát, ami azt illeti... - kezdett bele Rim. - Nekem ma délután randim van.
- Tényleg? - kérdeztünk vissza egyszerre.
- Aha. Még nagyon kezdeti stádiumban van, de... majd meglátjuk.
- De jó - mosolyodtam el. - Érezd jól magad!
- Köszi.
- Akkor mi ketten elmegyünk valahová? - fordult felém Jinah.
- Persze - vontam vállat.
- Tudom! - támadt hirtelen egy ötlete. - Menjünk el Jung asszonyhoz!
- Kihez? - kérdeztem értetlenül. Mintha kicsit ismerős lett volna a név, de fogalmam sem volt, honnan.
- Jung asszony. Tudod! A jósnő, akihez járok.
- Jaa - esett le azonnal.
Jinah már évek óta eljár egy jósnőhöz, aki elvileg tenyérből, kártyákkal és kristálygömbből jósol. Én hülyeségnek tartottam ezt az egészet, de ő odavolt a dologért, főleg, hogy mindig beteljesültek a jóslatok. Eddig egy-kéthavonta ment mindig el, és egyszer Rimet is magával vitte - én akkor pont nem értem rá. Most, úgy tűnik pont fordítva lesz.
- Naa, eljössz?
- Elmehetek - válaszoltam. Igazából tudtam, hogy az egész hülyeség, de gondoltam kipróbálom. Jobb dolgom úgysincs, és legalább nem ücsörgök otthon.
Előre tudtam, hogy nem lesz semmi értelme, ugyanúgy, mint a horoszkópnak. El szoktam olvasni néha, de a legkevésbé sem hittem, hogy akár egy szava igaz lenne, és nem is vártam, hogy bármi beteljesedjen. Egy kis varázslat, ami nem létezik. Ugyanúgy a jövőbe sem lát senki, az a nő is biztosan valami trükköket használ.
- Oké - dobódott fel Jinah. - Fölhívom, hogy ellátogatunk hozzá.
- Mikor? - kérdeztem.
- Holnap.
- Szuper - feleltem az izgatottság legkisebb jele nélkül.

16.fejezet

Mivel ugyanarra volt az osztálytermünk, egy ideig kénytelenek voltunk egymás mellett menni. Amint az várható volt, nem sokáig bírtuk csöndben.

- Levideóztok kamerával? Nagyon ötletes - morogta cinikusan Jongin. Tartottuk a két méter távolságot, de ezt így is meghallottuk, és amúgy is nekünk szólt.

- Valamit muszáj kitalálnunk - mondta Jinah ugyanolyan kedvesen. - Legalább leszálltok rólunk.

- Jókor jut eszetekbe. Pont amikor már abbahagytuk.

- Mi? - kapták egyszerre föl a fejüket a lányok.
- Nyugodtan visítozhattok örömötökben, mint az idióták - mondta lenézően.

Mielőtt bármit szólhattunk volna, befordultak a sarkon, az osztályuk irányába. Mi lefagyva álltunk, és döbbenten néztünk egymásra.
- Vége? - kérdezte Jinah reménykedve.
- Úgy tűnik - mosolyogtam vissza.
Most bebizonyosodott, amit Baekhyun mondott.
- Lehet, hogy hazudtak - szólt Rim bizonytalanul.
- Nem hiszem - rázta a fejét Jinah. - Most, hogy az igazgató is sejt valamit... Bár lehet, hogy tényleg... Mindegy, inkább hagyjuk. Nem akarok gondolni rá.

Órák alatt egyáltalán nem tudtam figyelni, folytonosan kattogott az agyam. Egyrészt furdalt a kíváncsiság, hogy merre van Baekhyun, másrészt azon gondolkoztam, amit a fiúk mondtak. Tényleg vége lenne? Baekhyun is mondta, hogy a nagy balhé után befejezik, de akkor mi volt a nagy balhé? Nem is csináltak semmit.
Vagy mégis?
A pad alatt forgattam a telefonomat a kezemben. Addig tanakodtam, míg arra a döntésre nem jutottam, hogy írok neki. Végül is... miért ne?
Hosszan gondolkoztam, hogy mit írjak neki, végül azt kérdeztem, amire a legkíváncsibb voltam, és ami az előbb is eszembe jutott már.

Van valami közötök ehhez?

Lehet, hogy kicsit kétértelműen fogalmaztam, de biztos voltam benne, hogy tudja, miről beszélek. Elvégre még ő figyelmeztetett, hogy az igazgató be fog jelenteni valamit.
Izgatottan vártam a válaszát.

Lehet, hogy célozgattunk az igazgatónak...

Szóval igen.

És ez lett volna az a "nagy balhé"?

Igen. Mondtam, hogy neked nem lesz olyan rossz. Vagy tévedtem?

Hát... Nem örülök neki, de tényleg rosszabbra számítottam. A lányok eléggé kiborultak.

Volt balhé?

Csak egy kis veszekedés, amiért az igazgató behívatott minket magához.

És...?

Nem történt semmi különös, csak figyelmeztetett minket, hogy fejezzük be.

Értem.

Már arra gondoltam, hogy itt vége lesz a beszélgetésünknek, de kíváncsi voltam még.

És te hol voltál?

Otthon, egész nap. Megbetegedtem.

Te is?

Miért, te is?

Aha. Tegnap még én se voltam suliban, mert az ágyat nyomtam. Valami vírusos fertőzés, elvileg.

Aha, nekem is. Bár én is jobban vagyok már. Sajnálom, ha tőlem kaptad el.

Majdnem visszaírtam, hogy ugyan, mikor kaptam volna el, amikor nem is voltunk együtt, de eszembe jutott, hogy Jongin házában igenis elcsattant közöttünk egy csók.

Lehet, hogy pont te kaptad el tőlem.

Örök titok marad.

Igen... Holnap már jössz?

Valószínűleg igen. Mostanra már én is jobban vagyok.

Akkor jó.

Már nem volt mit írnom neki, pedig szívesen beszélgettem volna még vele. Mondjuk a telefonszámlám kicsit drágább lesz, mint általában, de nem érdekelt. Kicsit boldogabbá tett ez a beszélgetés. Tudtam, hogy nem vagyunk együtt, meg hogy haragudnom kéne rá, de erre most nem voltam képes. És igenis tisztában voltam azzal, hogy vonzódom még hozzá. Nem is azért akartam szakítani, mert nem szerettem már.
Amikor negyedik órában megrezzent a zsebemben a telefonom, azonnal előkaptam.

És, milyen az egyenruha?

Elmosolyodtam. Szóval nem csak én szeretnék még beszélgetni.

Nem tudom, még nem kaptuk meg. Vagyis nem mentünk el érte.

Gondolom ma nem is fogtok.

Ha a lányokon múlik, biztos nem.

Nagyon ki vannak akadva?

Hát... Egész órán azt tervezgetik, hogy hogyan játsszák ki a szabályokat.

És te?

Majdnem visszaírtam, hogy én veled beszélgetek, de meggondoltam magam. Biztos nem arra gondolt, hogy én mit csinálok éppen, hanem hogy mit fogok csinálni.

Valószínűleg azt csinálom majd, amit ők. De majd meglátjuk. Amúgy ti hogyhogy vágytatok egyenruhára?

Nem vágytunk, csak jó ötletnek tűnt így ellenetek. És minket amúgy sem zavar, hogy ebben vagy abban megyünk suliba.

De azért csak kényelmesebb a saját ruhád, nem?

De. De mindegy.

Elgondolkoztam. Ha így nézzük, tényleg nagy lépés, hogy őmiattuk kell egyenruhát hordani az egész iskolának.

Nem is értem, hogy sikerült az igazgatót rábeszélni ilyesmire.

Nem volt nehéz. A legtöbb suliban van egyenruha.

Most már semmin nem fogok meglepődni.

Mivel kapcsolatban?

Veletek kapcsolatban.

Nem hiszem, hogy most tervezgetnénk valamit még ellenetek.

Hát remélem is.

Belegondoltam, mi lesz ezután. Ha tényleg vége lesz ennek az ellenségeskedésnek, és lenyugodnak a kedélyek...
Jó ideig nem érkezett válasz, és úgy gondoltam, nem is fog, de azért ott forgattam a kezemben a telefonom. Semmire nem emlékeztem, amit a tanárok mondtak órán, de nem is figyeltem. Amit a táblára írtak, azt lemásoltam, de azon kívül csak a beszélgetés kötött le Baekhyunnal.
A lányok tényleg úgy döntöttek, hogy nem mennek el a ruháért, és holnap se. Csakhogy utolsó óránkon megkérdezte az osztályfőnök:
- Ki ment már el az egyenruháért?
Senki nem tette fel a kezét.
- Gondoltam. Ezért most közösen megyünk.
- El tudunk menni egyedül is - mondta Jinah.
- Igen, de nem fogtok. Ismerlek benneteket.
Így történt az, hogy az egész osztállyal elvonultunk az irodák felé. Rim és Jinah folyton zsörtölődtek, és azt tervezgették, hogyan tudnák mégiscsak kijátszani ezt az egészet.
- Figyeljetek - mondta halkan Rim, miközben közelebb hajolt. - Hogyha egy számmal kisebbeket kérünk, akkor holnap nem tudunk eljönni bennük, mégis ártatlanoknak tűnünk.
- Nem rossz ötlet - vidult fel azonnal Jinah. - Igen - bólogatott. - Így csináljuk.
Én nem szóltam semmit. Igazából azt se tudtam, hogy csináljam-e azt, amit ők, vagy sem. A gondolataim teljesen máshol kavarogtak.
Amikor beléptünk az ajtón, azonnal meg is álltunk, mert a kis teremben már nem volt túl sok hely. Előttünk az osztálytársaink álltak, akik ugyanúgy, mint mi, nem voltak túl lelkesek.
Miközben vártunk a sorunkra, Jinah félig megfordult, és fintorogva megszólalt:
- Nem akarom meglátni a ruhát.
- Azért talán van reményünk - mondta Rim. - Vannak dögös egyenruhák, jó rövid szoknyákkal.
- És vannak térdig érő unalmas kék szoknyák, térdzoknival, barna cipővel, és fehér blúzzal - tettem hozzá.
- Ugye nem a miénkről beszélsz? - kérdezte kikerekedett szemekkel Jinah.
- Nem - mosolyodtam el.
- Akkor jó - sóhajtotta.
Bevallom, kezdtem egyre kíváncsibb lenni, hogyan is néz ki pontosan az uniformunk, ezért lábujjhegyre álltam, hogy jobban lássak.
Az íróasztal tele volt pakolva különféle ruhadarabokkal, amikből nem tudtam pontosan kivenni, mik azok, vagy hogy néznek ki, mert össze voltak hajtogatva. Viszont az egyik osztálytársam, AeRa éppen egy blézert próbált fel.
- Azta - mondtam.
- Nagyon rossz? - kérdezte a választól félve Jinah.

- Egyáltalán nem - ráztam a fejem a kék felsőrészt nézegetve. - Szerintem egész elfogadhatón néz ki.
- Ne már, muti - nyújtózkodott most már ő is. Úgy tűnik, sikerült felkeltenem az érdeklődését. - Lehetne rosszabb is - ismerte be végül.
A fiúknak is hasonló volt az öltözetük, olyan színű volt a nadrágjuk, mint a mi blézerünk, és ahhoz fehér inget kaptak, amire egy jelvény volt hímezve.
Úgy negyed óra múlva mi is sorra kerültünk.
- Milyen méretek vannak? - érdeklődött Jinah. Gondolom véghez akarták vinni, hogy egy számmal kisebbet vagy nagyobbat kérnek, de nem jött be, mert a titkárnő direkt figyelt arra, hogy mindenkinek jó mérete legyen, és pár dolgot fel is próbáltatott velünk.
Igazából tényleg nem volt annyira rémes, mint amire számítottunk. A rakott szoknya elég rövid volt ahhoz, hogy jól nézzen ki, még a térdzokni is passzolt hozzá. Mondjuk a magassarkú meg van tiltva, ami elég gáz, tekintve, hogy alig van más.
Miután elraktunk minden ruhadarabot, és aláírtunk valami papírt, mehettünk is haza.
- Most komolyan ebben kell lennem életem végéig!? - fakadt ki Jinah.
- Csak a suliban. Az már csak pár év. És amúgy is, délután abban vagy, amiben akarsz - mondtam, miközben lassan haladtunk az utcákon.
- De a legtöbben a suliban látnak! A cuccaim felére nem is lesz szükség már!
- Igen, ez jogos - bólogattam.
- Ez annyira rossz - panaszkodott Rim.
- Majd csak túléljük valahogy - biztattam őket.
Csak fintort kaptam válaszul. Én talán túlélem. Ők nem biztos.