11.fejezet

Farmer, póló, pulcsi, tornacipő. Egyszerű, és mégis divatos. Talán jó lesz mára.

A lányok nagyon jó kedvükben voltak. Biztosan voltak abban, hogy valamilyen szinten legyőzték a fiúkat, és most már nem is bántanak majd minket. Én viszont tudtam, hogy a tegnapi akcióm nem félemlítette meg őket, sőt, pont hogy valami durvább dolgon törik elvileg a fejüket. De ezt inkább nem említettem a lányoknak. Nem akartam lerombolni a boldogságukat.
Szinte mindegyik szünetben kint voltunk a folyosón, de legnagyobb döbbenetemre egyszer sem futottunk össze a fiúkkal. Ebből arra következtettem, hogy a "nagy balhét" az ebédre tartogatják. Először arra gondoltam, hogy hasfájásra hivatkozom, és kihagyom az ebédet, de nem akartam cserben hagyni a barátnőimet, ezért inkább követtem őket.
- Szóljatok, ha látjátok a fiúkat.
- Nyugi Sora, ne parázz - mondta Jinah. - Nem fognak semmit csinálni. Tegnap lealáztuk őket.
- Csak összeleveseztem az egyik srácot, ez nem nagy cucc - néztem értetlenül.
- De akkor is. Érzem, hogy most itt nem lesz semmi. Nyugi - mosolygott rám bíztatóan.
És hihetetlen, de megtörtént az, amire egyáltalán nem számítottam. Tényleg nem jelentek meg, és egész nap nem is láttam egyikőjüket a suliban.
- Látod? - kérdezte vidáman Jinah, amikor kicsöngettek az utolsó óráról. - Semmi. Gyávák. Megfutamodtak egy kis levestől a szegénykék. Pacsit - emelte föl a kezét, mire mindketten belecsaptunk. Kicsit jobb kedvem támadt, mert kezdtem hinni benne, hogy tényleg békén hagynak.
- Csak siessünk haza - mondtam.
- Miért?
- Mert már elegem van a suliból. - Meg mert féltem, hogy mégiscsak kitör egy kisebb balhé.
Kisiettünk a főbejáraton, de hirtelen megtorpantam. Ott álltak mind a nyolcan és egymással beszélgettek. A csajok is megálltak egy pillanatra, de aztán magabiztosan mentek tovább. Úgy képzelték, hogy egyszerűen elsétálnak mellettük,de persze nem így lett. Az egyik srác felkapta a fejét, majd végignézett rajtuk. Aztán a fiúk mind megindultak, és mielőtt észbe kaptam volna, már le is fogtak mindhármunkat. A suli felé tuszkoltak, be az épületbe, azon belül a sportcsarnok felé, pontosabban az öltözőkhöz.
- Hé, eresszetek el - kiabálta Jinah, és össze-vissza kapálózott, ahogyan mi is, de nem volt esélyünk a fiúk ellen, túl erősen szorították ujjaikat a csuklónk köré.
Betuszkoltak minket egy kisebb terembe, és én komolyan kezdtem félni. Mit akarnak itt?
A nyolc fiúból mindegyik lánynál volt kettő, a maradék két srác pedig az ajtó mellett állt, és összefont karral néztek minket. Baekhyun éppen Rim mellett állt, és figyelte, ahogyan társa elkezdte lehámozni róla a pólót. Aztán én is azon kaptam magam, hogy a pulcsim a földön fekszik, és a srác már nyúlt a fölsőmhöz.
- Mit csináltok? - akadtam ki teljesen. Persze tudtam mit csináltak. Vetkőztettek.
- Azonnal hagyjátok abba - parancsolta Jinah, de nem ért semmit.
- Most komolyan megerőszakoltok? - szólt teljesen kétségbeesetten Rim.
- Csak figyeljetek - vigyorgott Jongin.
Akárhogy ellenkeztem, akárhogy csapkodtam, semmit nem ért, sikerült leszedniük rólam a fehér pólómat. Ott álltam előttük egy szál melltartóban és nadrágban, amikor eldöntöttem, hogy muszáj cselekednem. A kezeimet lefogták, de a lábamat nem, így tökéletesen bele tudtam térdelni az előttem álló fiú ágyékába.
- Bassza meg - engedett el, és fájdalmasan a földre rogyott. Lehet, hogy kicsit erős volt.
Kirántottam a karomat a másik fiú szorításából, és az ajtó felé indultam, de persze nem jutottam sokra, mert ott is álltak. Azonnal odaléptek hozzám, és addig dulakodtunk, amíg a földre nem kerültem. Ők ezt ki is használták, így könnyen lehámozták rólam a nadrágot.
- Hagyjatok - kapálóztam össze-vissza sikertelenül.
Aztán hirtelen elengedtek. Szó nélkül fölkapták a ruháinkat a földről, és kimentek. Szóval erre ment ki a játék. Nem is megerőszakolásról volt szó, hanem egyszerű megaláztatásról. Itt hagynak minket fehérneműben, és elviszik a ruháinkat is.
- Most mit csináljunk? - kérdezte Rim hisztérikusan. Nyilván nem fogunk utánuk menni, az összes diák kint van még a folyosón.
- Megvárjuk, míg mindenki elmegy, úgy négy óráig. Mást nem igazán tudunk csinálni - mondta Jinah.
- Na jó, de úgy akarsz hazamenni? Azért az utcán az már kínos lenne - mondtam.
- Basszus, tényleg.
Elkezdtem gondolkozni valamilyen megoldáson, miközben Jinah káromkodott egy sort. Rim a kezébe temette az arcát, és ugyanúgy, mint mi, teljesen odavolt.
- Hé! Itt hagyták az iskolatáskáinkat - néztem a sarokba.
- De rendes tőlük - fintorgott Jinah. - Amúgy igazad van, takarjuk magunkat könyvekkel. Az sokkal jobb.
- Nem - ráztam a fejem. - Úgy értem benne van a telefonunk. Valakinek szólunk.
- Ez jó ötlet - kapta fel a fejét Rim. - De mégis kinek?
Az biztos, hogy nem a szüleinknek, mással meg annyira nem vagyunk jóban, hogy föl mernénk hívni, ráadásul eléggé égnénk előttük. Barát meg... Nyilván nem fogom fölhívni Baekhyunt. Úgyhogy nekem itt ki is futott.
- A bátyám? - kérdezte Rim. - Jobb úgysincs, ugye?
- Szerintem nincs - ráztam a fejemet.
- Talán nem néz teljesen idiótának - sóhajtotta, majd odament a táskájához, és kivette a telefonját.
Sungmin szerencsére elég hamar fölvette. Rim először még akadozva beszélt, de aztán elmondta neki, milyen helyzetben vagyunk.
- Tíz perc és itt lesz - közölte, amikor letette a telefont. - És hoz ruhákat is.
- Még jó, hogy tudtunk kinek szólni - mondta Jinah. - Már tényleg túlzás, amit csinálnak. Főleg, hogy mi nem tettünk semmi rosszat!
Be kell valljam, ügyes terv volt. Tényleg nem kispályások a fiúk. Azért remélem most egy ideig beérték vele, mert már kezd nagyon elegem lenni belőlük. Igazán befejezhetnék már, mert mi tényleg nem csináltunk semmi olyasmit, amivel ezt érdemelnénk. Egyszer-kétszer még oké, de most már mióta csinálják? Nem igaz, hogy nem unják.
Tíz percen keresztül mind a hárman némán meredtünk magunk elé, de szerintem ugyanazon gondolkoztunk. Nem csak nekem volt elegem a fiúkból.
A csendet egy fiúhang törte meg.
- Erre vagytok?
- Igen - válaszolt Rim, majd mind a hárman fölpattantunk.
Sungmin eléggé furán nézett ránk, gondolom nem lát minden nap fehérneműs lányokat. Szerintem a húgát sem látta még ennyire alul öltözve.
Gyorsan magunkra kaptuk Rim ruháit, és nem győztünk hálálkodni a fiúnak.
- Tényleg nagyon köszi - ölelte át szorosan Rim a bátyját.
- Ugyan, semmiség. Vigyek haza valakit? Mocival vagyok.
- Én közel lakom, hazagyalogolok - mondtam.
- Én szívesen megyek - mosolygott Jinah. És mivel csak egy személyt tud vinni...
- Én Sorával megyek - jelentette ki Rim.
Mondjuk Jinah sem lakik messzebb, mint én, de ki nem hagyta volna a motorozást Sungminnal.

Hívott. De kinyomtam. Hadd gondolja azt, hogy haragszom. És mivel nem ért el, küldött egy sms-t.
Otthon vagy már?
Sóhajtottam egyet. Na jó, nem leszek bunkó. Válaszolok.
Igen.
Már előre sejtettem mit fog írni. És úgy is lett.
Nincs kedved átjönni?
Hát, kedvem az éppen van, csak... Na jó, miért haragszom rá? Nem az ő ötlete volt.
De.

- Úgy örülök, hogy itt vagy - mondta negyed óra múlva, amikor már a szobájában voltam, és szorosan magához ölelt. Ezen halványan elmosolyodtam.
- Ennél durvább dolgokat nem fogtok csinálni, ugye? - kérdeztem, amikor elengedett.
- Nem tudok róla.
- Én komolyan nem értem - ráztam a fejem. - Te is a csapat tagja vagy, de soha semmiről nem tudsz.
- De csak azért, mert a suliban szoktunk beszélni. Délután nem találkozunk.
- Azt hittem már, direkt hallgatsz el előlem dolgokat - mondtam halkabban.
- Nem - nevetett.
Aztán leültünk a kanapéra, és ott folytattuk a beszélgetést.
- Hogy jutottatok ki?
- Rim fölhívta a bátyját, aki értünk jött. Ruhával együtt. Tényleg, mit csináltatok a cuccainkkal?
- Ki lettek dobva a kukába.
- Mi!?
- Miért, szerinted mégis mit csináljuk velük? - nézett rám értetlenül.
- Ahh - döntöttem hátra a fejem. Ez nem lehet igaz. - Elegem van. - Egy jó ideig a gondolataimba voltam merülve, aztán hirtelen fölkaptam a fejem. - Basszus! Ez nem lehet igaz, olyan hülye vagyok! - tenyerembe temettem az arcomat.
- Mi van?
- Olyan idióta vagyok!
- Miért?
- Mert... ott volt a táskámban a váltóruhám. Simán fölhúzhattam volna. De nem jutott az eszembe. Pedig mennyivel egyszerűbb lett volna! Annyira, de annyira hülye vagyok.
Baelhyun csak nevetett.
- Nem vicces - morogtam a tenyerembe.
- Ne dühöngj már - mondta, és lefejtette arcomról a kezem. - Kijutottatok, az a lényeg.
- De.. ahhj.
Ismét kuncogott egyet, majd miután kaptam tőle egy édes csókot, az ölébe vont.
- Ma nem jön a barátod, ugye? - kérdeztem.
- Chanyeol? Nem, nem hiszem.
- Akkor jó - mosolyogtam, majd ajkaira tapadtam.
- És ha jönne? - kérdezte, amikor egy pillanatra elváltunk.
- Akkor... akkor nem ülnék így az öledben - nevettem, és átfontam karjaimat a nyaka körül, ő pedig derekamra csúsztatta kezét. - Szerintem így is sok neki.
- Próbálja megszokni a helyzetet.
- Nem lehet könnyű - mondtam, majd arcomat a mellkasára hajtottam.
- Már nem azért, de ebben  helyzetben mi könnyű? Semmi.
- Hát igen.
Sóhajtottam egyet, majd leszálltam Baekhyunról.
- Szeretnél filmet nézni?- kérdezte.
- Aha, az kicsit elterelné a figyelmemet. Ami pillanatnyilag jól jönne.
- Oké - mosolygott, majd fölkelt, és a tévéjéhez sétált. - DVD-t? Azóta sem néztem végig, amit együtt kezdtünk el.
- Jó, azt berakhatjuk - bólintottam. Odasétáltam mellé, és éppen le akartam ülni, amikor... nyílt az ajtó.
Chanyeol egy másodperc alatt felmérte a helyzetünket, majd a szemembe nézett.
- Jönnek a fiúk.
- Mi? - kérdeztük mind a ketten riadtan.
- Miért? Soha nem szoktak ide jönni. Mit akarnak? - nézett értetlenül Baekhyun.
- Hova bújjak el? - sürgettem. Szívem a torkomban dobogott a félelemtől. Ha a fiúk megtudják, hogy itt vagyok, nem úszom meg szárazon a dolgot.
- Öhm... a... - mondta Baekhyun, miközben a fejét kapkodta egy jó helyet keresve. - Szekrénybe.
Azonnal odaszaladtam, lekuporodtam az aljába, majd be is csuktam magam után. Elég kevés helyem volt, a vállfára akasztott ruhái a fejemhez lógtak, és szerintem a cipőin ültem. Nagyon kényelmetlen volt, de nem mertem mozdulni, mert kinti hangok alapján megjött a csapat.
- Hát ti? - kérdezte Baekhyun meglepetten.
- Éppen erre jártunk, gondoltuk, beugrunk - mondta Jongin. - Nem zavartunk meg semmiben, ugye?
- Dehogyis. - Á, persze, hogy nem.
- Akkor jó.
Egy kis mozgolódás, amúgy csönd.
- Szerintetek bent vannak még a lányok? - kérdezte az egyik fiú.
- Nem hiszem, hogy kijöttek volna - hallottam egy másik hangot. - Túl hülyék ahhoz, hogy normális ötletük legyen.
- Ja, valószínűleg bugyiban rohantak haza.
- Ott kellett volna maradni egy kamerával - röhögött az egyik.
Most komolyan ennyire idiótának néznek bennünket?
- Annyira azért nem voltunk gonoszak. Ott hagytuk a táskájukat. Csak rájönnek, hogy létezik a világon telefon - mondta Jongin.
- Jó, de szerinted kit mernek fölhívni?
- Jogos. A szüleiket biztos nem, más barátnőjük nincs, max a pasijukat.
- Ha van egyáltalán olyan.
- De azt is kinézem belőlük, hogy nem mernek szólni nekik, mert túl nagy beégés nekik.
- Miért, az jobb, ha egy szál fehérneműben szaladnak haza?
- Olyan kíváncsi lennék, hogyan gondolkodnak a lányok - szólt valaki elmerengve.
- Szerintem jobban jársz, ha nem tudod meg - mondta Baekhyun.
- Én sem vagyok kíváncsi a rózsaszín ködre ott bent.
- Majd holnapra megint ki kell találunk valami jót - mondta Jongin.
- Olyasmit mint ma?
- Akár. Majd még gondolkozunk.
- Oké.
- Meddig maradtok? - kérdezte a házigazda.
- Csak egy percre ugrottunk be. Szerintem megyünk is.
- Oké. Kikísérlek benneteket.
- Ohh, milyen rendes vagy - viccelődött Jongin.
- Hát igen - mondta büszkén Baekhyun.
Aztán ismét csönd telepedett a szobára. Maradtam a helyemen, bár már tényleg kezdett elviselhetetlenül kényelmetlenné válni. De elhatároztam, hogy amíg Baekhyun vissza nem jön, itt maradok.
Nem sokkal később már hallottam is, hogy nyílik az ajtó, majd a szekrény is kitárult.
- Kijöhetsz - mondta Baekhyun, és odanyújtotta a kezét, hogy fölsegítsen.
- Tényleg nem jön ma Chanyeol. És a fiúkkal sem szoktál találkozni - közöltem fintorogva.
- Jól van na - nevetett, aztán láttam, hogy Chanyeol is itt van még.
- Nem zavarok, ugye?
- Nem - ráztam a fejem. - Nyugodtan itt maradhatsz.
- Hát... kösz az engedélyt - nevetett, mire nekem is mosolyra húzódott a szám.
- Tényleg nem számítottam rá, hogy jönnek. Soha nem jöttek még - magyarázkodott Baekhyun.
- Mi amúgy is olyan szerencsés páros vagyunk, úgyhogy mindegy. A lényeg az, hogy megúsztuk. Amúgy - néztem kérdőn a fiúkra.
- Ti tényleg ennyire hülyének néztek minket?
- Ig... - szólt Chanyeol, de aztán észbe kapott, és módosított a válaszán. - Kicsit. Amúgy hogyan jöttetek ki?
- Rim felhívta a bátyját, aki értünk jött - közöltem.
- Mennyi ideig tartott rájönni a megoldásra?
- Ne szemétkedj - nevetett fel Baekhyun úgy, mint aki egyáltalán nem haragszik a barátjára.
- Nem sokáig. Nem kell ennyire idiótának nézni - mondtam kissé sértetten, mire Baekhun mosolyogva megölelt.
- Nyugi, nem nézünk annak.
- Csak egy kicsit - tátogta Chanyeol Baekhyun háta mögött, mire felnevettem. Tudtam, hogy csak hülyéskedik.
Láttam rajta, hogy már elfogadta a tényt, hogy együtt vagyunk, és talán még örült is kicsit nekünk.
- Amúgy, Sora - szólt Baekhyun. - Szerintem ne vágjál mindig vissza, mert csak rosszabbul fogsz járni.
- Ma nem is csináltam semmit - néztem rá ártatlanul.
- Á, nem rúgtál senkit tökön.
- Ja. Tényleg.
- Nagyon kemény csajszi vagy - nevetgélt Chanyeol.
- Na jó, de mégis mit csináljak? - néztem rá. - Komolyan azt hittem, hogy meg fogtok erőszakolni. És nem mondhatod azt, hogy hülye vagyok, mert mi másra gondolhattunk volna, ha elkezdtek minket vetkőztetni?
- Amúgy tényleg kinéznéd belőlünk? - kérdezte Baekhyun.
- Őszintén? Igen.

10. fejezet

A szekrényem előtt álltam, és azon gondolkoztam, mit vegyek fel ma. Egy divatos, de egyszerű pulcsi mellett döntöttem, hozzá egy szűkebb farmer és tornacipő. Talán jó lesz. És persze a váltóruháról sem feledkeztem meg.
Amikor kiértem a ház elé, döbbenten néztem a lányokra, pontosabban Rimre, aztán felnevettem.
- Ezt meddig tartott felhúzni?
- Nagyon sokáig. De megérte!

Fogalmam sem volt, hogy hívják ezt, amit ő viselt. Igazából cipő, de a szára felér egészen a csípőjéig, azaz már nadrágnak nevezhető. Hiába, Rim ilyen. De hogy honnan szedi ezeket a cuccokat... fogalmam sincs. Én biztos nem szenvednék az ilyennel.
- Na jó - kezdett bele Jinah, amint elindultunk a suliba. Én csak azt néztem, hogy Rim tud-e rendesen járni ebben a valamiben, de úgy tűnt, semmi gondja vele. - Ha a folyosón meglátjuk a fiúkat, megfordulunk, és beszaladunk a női mosdóba. Ha az ebédlőben közelednek felénk, akkor is fölpattanunk, és elszaladunk.
- Kár, hogy nem emlékszel arra a fiúra a bálból - nézett Rim Jinahra. - Lehet, hogy mellénk állna, és elijesztgetné a fiúkat. Az egy jó izmos srác volt. És Sora, a tiéd is. Mondjuk az nem hiszem, hogy meg tudott volna minket védeni.
- Én sem - ráztam a fejem. Azért az vicces lenne.
- Legalább egy tanárt kérdezzünk meg, hogy ebédeljen az ebédlőben.
- Á, az nem tartja őket vissza - mondta Jinah. - Meg a tanárok sem szoktak annyira figyelni.
- De akkor is... hátha.
Mondjuk nem lett belőle semmi, nem beszéltünk egy tanárral se. Viszont a rohanás taktikát kipróbáltuk.
Szokásosan haladtunk a folyosón, amikor velünk szemben megjelentek a fiúk Jonginnal az élen. Mindhárman földbe gyökereztünk, aztán Jinah és Rim megfordultak, és elrohantak. Én meg ott álltam, és azon gondolkoztam, hogy ez mennyire nevetséges. Mondjuk én is elfutottam, de ez valahogy mégis más volt. Én is ilyen szánalmasnak tűntem, amikor elfutottam?
Mire észbe kaptam a fiúk már ott voltak. Igen, el kellett volna futnom nekem is. De most már késő.
A fiúk félkört alakítottak, így be voltam szorítva a falhoz. Amikor megpillantottam Baekhyunt, és ahogy csillogó szemekkel néz rám, elfolytottam egy mosolyt.
- Máskor te szoktál elfutni. Mi van veled? - kérdezte Jongin.
- Nem tudom - vontam vállat.
Tetőtől talpig végigmért, ami zavarba hozott. Aztán úgy döntöttem cselekszem.
- Ebédnél találkozunk - közöltem, majd gyorsan átcsusszantam két fiú között, és sietősen a lány WC felé vettem az irányt, de az egyik srác megragadott a csuklómnál, és visszarántott. Farkasszemet néztünk egészen addig, amíg Jongin meg nem szólalt.
- Engedd, hadd menjen.
Döbbenten néztem rá. Ezt most komolyan mondta? Úgy tűnik igen, mert a fiú lazított a szorításon, majd el is engedett. Még egy pillanatig Jongin szemeibe néztem, aztán megfordultam, és elsiettem.
- Mi történt? - támadtak le azonnal a lányok, amint a mosdóba értem.
- Semmi. Elengedtek.
- Csak úgy?
- Aha.
Kérdőn néztek össze. Én sem értettem ezt az egészet. Talán beszélek este Baekhyunnal...
- Jó, ezt megúsztuk - mondta Jinah. - De az ebéd még hátra van, ne feledjétek.
- Hát persze - kaptam észbe. - Biztos azért engedtek el.
- Vagy mert egyedül nem akarnak bántani.
- Lehet. De most menjünk órára, két perc és becsöngetnek.

Szerintem eléggé idiótának nézhettek minket az ebédlőben, ahogy folytonosan forgattuk a fejünket. De mit mondjak, eléggé féltünk. Egymással szemben ültünk le, nehogy váratlanul meglepjenek minket hátulról. Lehet, hogy túlzásba vittük, de a lányok izgulása átragadt rám is.
- Hé - kapta föl hirtelen a fejét Rim. - Ott egy tanár.
Mi is odanéztünk, és valóban. A fizikatanár éppen leült egy kétszemélyes asztalhoz, nem sokkal utána pedig az angoltanár foglat helyet vele szemben.
- Hát ezt szívták - mosolygott Jinah. Visszajött a jókedvük. Mondjuk nekem annyira azért nem, mert ahogy a fiúkat ismerem, ez nem állítja meg őket. Mindenesetre most már nyugiban folytattuk az evést. Egészen addig, amíg valaki meg nem szólalt közvetlen mögülem.
- Sziasztok, lányok.
Összerándultam ijedtségemben. A srác nem zavartatta magát, leült mellém, majd közelebb is húzódott. A lányok kitágult szemekkel nézték a jelenetet, én meg hirtelen pánikba estem. Szinte reflexszerűen nyúltam a levesestálamhoz, és öntöttem a srác ölébe az egészet. Azzal a lendülettel föl is pattantam a helyemről, és elindultam az ajtó irányába, de beleütköztem Jonginba. Merthogy ott állt az egész csapat az asztal mögött. Gyorsan kikerültem őket, és elrohantam.
Amint beértem a női mosdóba, lerogytam, hátammal pedig nekitámaszkodtam a falnak. Lehet, hogy hideg volt, de pillanatnyilag a legkevésbé sem érdekelt. Feszülten vártam, mikor érkeznek meg a lányok.
Idegesen doboltam az ujjaimmal a padlón, egészen addig, amíg meg nem hallottam kintről Rim és Jinah  nevetését, majd az ajtó nyílását.
- Mi volt? - kérdeztem azonnal, amint beléptek, és becsukták maguk után az ajtót.
- Fú hallod - kezdett bele izgatottan Rim. - Az a srác tiszta ideg lett. Nem számított erre a lépésedre.
- Ja, ráadásul a fiúk sem mertek semmit csinálni, mert mi is kezünkbe vettük a tányért - folytatta Jinah. - Meg a tanárok is elég gyakran pillantgattak felénk, úgyhogy gyorsan elhúztak onnan.
- Tényleg? - néztem nagy szemekkel.
- Aha. Ügyes voltál - mosolygott rám.
- Reflex volt - közöltem.
- Látnod kellett volna az arcukat - mondta Rim.
- Jobbnak láttam elhúzni onnan.
- Jól is tetted - bólogatott Jinah. - De most menjünk haza.

Otthon ültem az íróasztalomnál és a kezemben forgattam a telefonomat, miközben azon gondolkoztam, hogy hívjam-e fel Baekhyunt. Mindenképpen beszélni szerettem volna vele, de nem tudtam, hogy éppen a fiúkkal van-e, vagy sem. Végül az sms mellett döntöttem.
Hiba volt?
Ennyit írtam csak, de ezzel magába foglaltam minden kérdésemet.
Gyere át, akkor megtudod - jött a válasz azonnal. Hát jó. Akkor valószínűleg otthon van, és egyedül. És mivel nagyon kíváncsi voltam rá, hogy mit mond, gyorsan elkészültem, és indultam is.
Még a lámpáknál is zöldet kaptam, ezért csak 10 percbe tellett, mire odaértem. Miután megnyomtam a csengőt, azonnal nyílt az ajtó.
- Szia - mosolygott rám kedvesen Baekhyun. Akkor biztosan nem vagyok akkora bajban.
- Helló.
- Gyere be - tárta ki előttem az ajtót.
Megint a szobájába mentünk. Azonnal előtörtek az előző nap emlékei, ami mosolyt csalt az arcomra. Aztán levágtam magam a fiú mellé az ágyra.
- Szóval... - kezdtem bele. - Hiba volt?
- Hogy visszatámadtál?
- Aha.
- Hát... A fiúk eléggé haragszanak rád - közölte, miközben az összekulcsolt ujjait nézegette.
- Bajban vagyok?
- Egy kicsit - felelte, majd egy zavart mosoly csúszott az arcára.
- Csak tudod... Megijedtem, és reflexszerű cselekedet volt.
Aprókat bólintott.
- Mindenesetre a fiúk nagyon terveznek valamit. Csak hogy számíts rá - nézett rám.
- Mit?
- Azt nem mondhatom el. Meg nem is tudom még.
- Hát akkor sokat segítettél - sóhajtottam.
- Csak szólni akartam, hogy készülj föl rá.
- De nem tudom mire!
- Én se - rázta a fejét.
Egy ideig csöndben néztünk magunk elé. Szóval valamit forgatnak a fejükben a fiúk, de hogy mit, az csak holnap derül ki.
- Miért engedtetek el csak úgy, amikor egyedül voltam? - kérdeztem, amikor eszembe jutott a kérdés.
- Nem tudom. Kai döntött így. Gondolom azért, mert az ebédlőben úgyis megkaptad volna. Csak akkor a többiekkel együtt... Ráadásul egyedül nem akartunk bántani. - Akkor jól sejtettem. - Az úgy az igazi, ha hárman vagytok.
- Ti fiúk olyan hülyék vagytok - ráztam a fejem, mire kérdőn nézett rám. - És te vagy a főhülye - néztem rá egy huncut mosollyal.
- Igen? - vonta föl mindkét szemöldökét, miközben neki is ott bujkált a mosoly az arcán.
Aztán hirtelen ajkait az enyémre tapasztotta, és óvatosan hátradöntött az ágyon. Négykézláb állt fölöttem, miközben még mindig nem vált el ajkaimtól. Beletúrtam a hajába, ezzel jelezve, hogy tetszik, amit csinál.
- Még mindig? - kérdezte, amikor fölemelte egy pillanatra a fejét.
- Igen - mondtam, majd kinyújtottam a nyelvem,  de gyorsan vissza is húztam.
- Na majd megmutatom én nekem hova dugd a nyelved - vigyorgott, majd birtokba vette saját nyelvével az enyémet. Kicsit sem bántam. Sőt. Karjaimat nyaka köré fontam, ezzel közelebb húzva magamhoz.
Ismét kimondhatatlan boldogság fogott el, mint mindig, amikor ajkai enyémet kényeztették, és hajába túrhattam. testemet átjárta az izgatott bizsergés, és szívem olyan hevesen dobogott, mintha ki akart volna ugrani a helyéről. Egy-egy sóhaj törte csak meg néha a csöndet, meg ahogyan kapkodtuk a levegőt, de ettől függetlenül tisztán hallottuk, amikor nyílt az ajtó.
Mindketten oldalra kaptunk a fejünket, és akkor megláttam az ajtóban egy magas srácot. Ismerős volt, hamar is eszembe is jutott honnan. A bálról. Ő volt Baekhyunnak az a barátja, aki kétszer is odajött hozzánk.
Éppen elkaptam azt a pillanatot, amikor a "hoppá, rányitottam barátomra miközben egy csajjal van" pillantása átváltott a "rányitottam a barátomra, aki éppen Sorával van" pillantásra.
Baekhyun azonnal leszállt rólam, és kerek szemekkel nézett a fiúra.
- Ez most komoly? - ocsúdott fel a döbbenettől. Közben én is felültem, és zavartan nézegettem az ujjaimat.
- Várj, Chanyeol, hadd magyarázzam el!
- Te nem vagy normális - közölte, majd megfordult, de Baekhyun utána szaladt. Az ajtót becsapta maga után, ezért nem láttam, mi is történik kint pontosan. Fölpattantam az ágyról, az ajtóhoz szaladtam, és odatapasztottam a fülem, hogy halljam, mit beszélnek.
- Mondd, hogy az a csaj nem Sora.
- Hát... mondanám, de nem lenne igaz - vallotta be szégyenlősen Baekhyun.
- Nem veszem be, hogy együtt vagytok. Vagy forgatsz valamit a fejedben?
- Nem. Mi tényleg... együtt vagyunk. Annyira nem rossz. Mármint úgy értem... Jó vele. Jó fej. Szeretek vele lenni. - Úgy tűnt, eléggé zavarban van. - Jól van, ne nézz így rám - nevetett kínosan. - Sora tényleg jó fej. A többi lányról nem nyilatkozom.
- De legjobb barátnők...
- Az még nem jelent semmit. A mi csapatunkban is van egy-két ember, akikhez egyáltalán nem hasonlítunk, mégis jóban vagyunk.
- De ő is úgy öltözködik, meg minden...
- Annyira azért nem. Ő a legnormálisabb a három közül, ezt neked is be kell látnod. - A fiúk tényleg így gondolkodnak? Hogy én vagyok a legrendesebb? De kedvesek...
- Ja, igazad van. De azért mégis... Nem lehet, hogy valami hátsó szándéka van?
- Nem - közölte határozottan Baekhyun. - Már azelőtt megtetszettünk egymásnak, hogy tudtuk volna, kik is vagyunk igazából.
- Ja - esett le neki. - Ő volt az a csaj a bálból, ugye?
- Aha.
Egy ideig néma csönd volt, de nem mentem vissza a helyemre, mert tudtam, hogy még nincs vége a beszélgetésüknek.
- Ez gáz - mondta Chanyeol. - És egész végig együtt voltatok?
- Hát, igen. De ez csak a szombat estét, a vasárnapot, és a mai napot jelenti.
- Igaz... És ezután is végig kitartasz mellette?
- Igen.
- Ha a fiúk megtudják...
- Nem fogják.
- Remélem. Mert akkor iszonyatos balhéban lesz részed. Én még megértem, de a többiek... nem biztos.
- Tudom. De vigyázunk. - Baekhyun sóhajtott egyet. - Menjünk vissza.
Na ez volt az a pont, ahol fölugrottam, és visszaszaladtam az ágyhoz, ahol elvileg végig ültem. Még egy picit várnom kellett, de aztán nyílt az ajtó. Kínosan néztem Chanyeolra, aki ugyanolyan zavarban volt, mint én.
- Bocsi, hogy az előbb kiakadtam.
- Semmi baj. Megértem.
Kínos volt a csönd, ezért megköszörültem a torkom, aztán fölálltam.
- Akkor én most megyek is.
- Máris? - nézett rám kerek szemekkel Baekhyun.
- Aha. Nem akarok zavarni. Meg majd este még beszélünk.
- Oké - mosolygott.
Megint elég kínos szituációba kerültem. Nyilván nem fogok úgy elköszönni úgy, ahogyan szeretnék... Nem Chanyeol előtt. Végül csak intettem egyet, és elindultam kifelé.
- Öhm.. Nyugodtan elköszönhettek egymástól rendesen - szólt kínosan Chanyeol.
- Köszi, de...
Baekhyun mosolyogva mellém lépett, és rövid, de lágy csókkal ajándékozott meg. Amikor elváltunk, éreztem, hogy rákvörös a fejem.
- Akkor sziasztok - köszöntem el tőlük, majd hazasiettem.

9.fejezet

Biztosan nem látta, hogy egyre közelebb viszem arcom, mert még mindig behunyt szemmel mosolygott. Amikor aztán ajkaimat övére tapasztottam, teljesen ledöbbent. Tovább csókoltam, és kezemet a nyakára csúsztattam, mire észbe kapott, és visszacsókolt. Keze végigvándorolt a vállamtól egészen a derekamig, ahol megragadott, és magára húzott. Így sokkal kényelmesebb volt, mint négykézláb támaszkodni fölötte. Kezdtünk egyre jobban belemelegedni, egyre vadabbul faltuk egymás ajkait, míg végül levegőhiány miatt szétváltunk. Fölemelkedtem, azaz a csípőjén ültem, és az arcát vizslattam. Persze ő is kapkodta egy kicsit a levegőt, aztán a szemembe nézett, és összeráncolta a szemöldökét.
- Mi a baj? - kérdeztem, és megint fölé hajoltam, de most elfordította a fejét, és leemelt magáról. Ott ültem mellette, miközben ő alkarját térdén támasztotta, és lehajtotta a fejét. Fogalmam sem volt, hirtelen mi történt. Lehet, hogy mégsem volt olyan jó ötlet csak úgy letámadni. Viszont akkor miért viszonozta? Nekem nagyon úgy tűnt, mintha ő is élvezte volna.
A kezeimet morzsolgattam, és vártam, hogy szólaljon meg. Először sóhajtott egyet, majd hátradőlt a kanapén, és oldalra, azaz felém fordította a fejét.
- Ez... olyan... nehéz - mondta, és láthatólag nagyon kereste a szavakat.
- Micsoda? - kérdeztem.
- A csók közben... tisztára beleélem magam. Élvezem is - bólogatott - aztán kinyitom a szemem, és te vagy előttem - fintorgott. - Mármint - nézett rám riadtan, és azonnal magyarázásba kezdett, mert rájött, hogy ez rám nézve elég bunkó volt. - Úgy értem az a lány van előttem, akit a fiúkkal... szépen szólva lenézünk. Érted, mire gondolok? - kérdezte mélyen a szemembe nézve.
- Igen, értem - feleltem, és én is hátradőltem. Nem akartam, hogy ilyen nehéz legyen neki. Ha ilyen rossz neki, akkor inkább ki se nyissa a szemét...
- Van egy kendőd? - kérdeztem, mert hirtelen támadt egy ötletem. - Vagy legalább valami hasonló? - reménykedtem.
- Szerintem van - gondolkodott, majd fölkelt és elindult a szobájába, én pedig követtem. Elkezdett turkálni a ruhái között, egészen addig, amíg elő nem húzott egy fekete kendőt a szekrényből.
- Ilyen jó? - kérdezte. Valószínűleg nem egészen értette, mit szeretnék vele.
- Tökéletes- mondtam. Odaléptem hozzá, és miután kivettem a kezéből az anyagot, mögé mentem, és szeméhez emeltem az anyagot.
- Várj - szólt. - Neked is bekötjük?
Erre nem tudtam mit válaszolni, így egy ideig engem nézett, de mivel nem kapott választ, ismét a szekrényéhez lépett, és előkapott egy ugyanolyan színű és anyagú kendőt. Aztán visszasétált hozzám, és óvatosan bekötötte a szemem. Furcsa volt, hogy hirtelen a feketeségen kívül semmit nem láttam.
- Huh - mondta - ez nagyon furcsa. - Ebből egyértelműen azt vettem ki, hogy ő is eltakarta a szemeit.
- Várjál, hol vagy? - kérdeztem, és elkezdtem tapogatózni a levegőben, hogy elérjem. Egy ideig csak a levegőt markolásztam, aztán mellkasát értem, mire megragadott a kezemnél, és magához húzott. Keze a nyakamra tévedt, ujjai lassan haladtak arcomig, aztán amikor megtalálta a számat, ajkaival kezdte kényeztetni azt.
Furcsa volt, hogy nem láttam semmit. Jó, eddig sem volt nyitva a szemem csók közben, de ez most valamiért mégis más volt. Tényleg csak az érzésre koncentráltunk, semmi másra.
Amikor szétnyitottam ajkaimat, hogy utat engedjek nyelvének, szorosabban húzott magához, így majdnem minden testrészünk egymásnak préselődött. Végigsimítottam karján, nyakán, majd - amennyire a kendő engedte - beletúrtam a hajába. Az ő keze a derekamról a fenekemre csúszott, amibe bele is markolt. Ajkaimat nehezen elválasztatottam övétől, hogy nyakát kényeztethessem, aztán pólóját kicsit arrébb húztam, hogy áttérhessek a kulcscsontjára. Amikor nyelvem véletlenül puha bőréhez ért, felsóhajtott. Elkezdtem szívogatni, de hamar rájöttem, hogy nem ajánlatos nyomot hagyni rajta. A végén még észreveszik a fiúk, elkezdenek kérdezősködni, és ezt lehetőleg szerettem volna elkerülni. Így is elég nehéz lesz titokban tartani ezt az egészet. Gondolni se mertem rá, mi történik, ha a többiek megtudják... Kimagyarázni sem olyan könnyű, mert kötve hiszem, hogy bárkit is meghatna, ha közölném, hogy tényleg kedvelem őt. A lányok főleg nem. Ők azt mondanák, hogy vannak sokkal jobb pasik is, hogy csak elcsábította a fejem, meg biztos van valami hátsó szándéka...
Úgy tűnt, ez a szembekötős-dolog bevált, mert Baekhyun kezdte egyre jobban beleélni magát, mondjuk én is. Az idő és a tér összefolyt, már fogalmam sem volt, mióta csináljuk, de nem is érdekelt, csak az, hogy abba ne hagyjuk.
A fiú keze először csak játszadozott fölsőm aljával, aztán be is nyúlt alá. Ahogy megéreztem hosszú ujjait hátamon, egy picit kirázott a hideg.
Furcsa érzések kavarogtam bennem, mert olyan dolgokat tapasztaltam, amilyet ezelőtt soha. Szívem majd kiugrott a helyéről, olyan hevesen vert, és liftezett a gyomrom. Kezdtem elveszíteni a józan eszemet. Ahogy ajkaival áttért nyakam kényeztetéséhez, kezdtem érezni, hogy alig állok meg remegő lábaimon. Gondolom megérezte, hogy erősebben kell tartania, mert megkérdezte:
- Szerinted eltalálunk az ágyig?
- Én biztos nem - lihegtem, mire ő is kifújta a levegőjét, és kezét kihúzta pólóm alól.
- Gyere - mondta, mire megragadtam a karjánál, és szépen lassan követtem. Azonnal rájöttem, amikor megtalálta a célt, mert a hangok alapján ítélve belerúgott.
- Áu, ez fájt - panaszkodott.
Amint kitapogattam az ágy körvonalát, meg a takarót, fölmásztam rá, és kényelmesen elhelyezkedtem rajta. Nemsokára éreztem, ahogy Baekhyun is elhelyezkedik fölöttem, de nem nehezedett rám teljes testsúlyával, ebből következtettem, hogy valószínűleg könyököl.
Körülbelül ott folytattuk, ahol abbahagytuk, csak most én húztam fel háta közepéig a pólóját, és kezdtem el játszadozni ujjaimmal puha bőrfelületén.
Szinte elvesztem a boldogságban, ahogy ajkaink kényeztették egymást. Még adott egy cuppanós puszit a számra, aztán kezével a fejem mögé nyúlt, és elkezdte kilazítani a kötést. Amikor lekerült rólam a kendő, a hirtelen támadt világosság miatt először pislognom kellett párat, aztán láttam is valamit. Nem is akármit.
- Mióta nincs rajtad? - néztem mélyen Baekhyun szemeibe.
- Amióta belerúgtam az ágyba - mosolygott. - Már nagyon zavart, hogy nem látok semmit.
- És nem zavar, hogy... én...
- Muszáj lesz megszoknom. Annyira már nem is zavar. És amúgy is, csak nézegethetem a barátnőm arcát.
- Barátnő? - néztem rá nagy szemekkel.
- Aha - vigyorgott, majd újra megcsókolt. Engem meg szétvetett a boldogság. Ez azt jelenti, hogy igenis együtt leszünk...
Ajkai ismét az enyémre tapadtak.
Egész jól elvoltunk... egészen addig, amíg meg nem csörrent a telefonom. Gyorsan fölpattantam, és a táskámhoz rohantam.
- Igen? - szóltam bele.
- Hol vagy!? It várunk a házatok előtt - panaszolta Jinah.
- De... nem vagyok otthon.
- Tudom! Hol vagy?
- Öhm... Bevásárolni - jutott eszembe hirtelen egy ötlet.
- Jól van - sóhajtotta. - Akkor megvárunk itt. De siess! - Azzal letette.
- Na kösz - néztem a telefonom kijelzőjére.
- Mi az? - kérdezte Baekhyun, aki azóta fölült az ágyon.
- A lányok várnak - közöltem.
- Oké, akkor menjél - mosolygott kedvesen.
Sajnáltam, hogy így egyik másodpercről a másikra el kellett szakadnunk, de nem volt más választásom.
- Majd este beszélhetünk még.
- Hát ha megadod a telefonszámodat - nézett rám.
- Ja, persze - nevettem, majd miután a kezembe adta a telefonját, bepötyögtem a számomat.
- Akkor... szia - mosolyogtam, mire Baekhun odajött hozzám, és egy jó hosszú csókkal elbúcsúzott tőlem.

A lányok tényleg ott vártak a házunk előtt. Hogy miért nem mentek be? Fogalmam sincs. Talán mert az túl logikus lenne.
- Na végre itt vagy - mondta Rim. - Ezer éve várunk.
- Ha előre szóltatok volna, nem lenne okotok panaszra.
- Jól van, de vasárnap általában otthon szoktál lenni. - Sóhajtottam egyet, mert azért igazuk volt.
- Amúgy - nézett rám fintorogva Jinah. - Mi ez rajtad?
- Egy szürke pulcsi - vontam meg a vállam. - Jó, jó, tudom. De kényelmes.
Szerencsére nem is szóltak többet, hanem bejöttek a házba, és közösen fölmentünk a szobámba.
- Szóval, ki az a srác, akivel elmentél? - kezdett bele azonnal Rim. Mindketten elterpeszkedtek az ágyon, és kérdőn néztek rám.
- Nem tudom. Csak hazakísért, semmi más nem volt - hazudtam.
- Ajj, azt hittem valami izgi - nézett rám csalódottan Rim.
- Én is örültem volna neki - vontam meg a vállam. - És veled, Jinah, mi volt? Megtaláltak a fiúk? Mármint a rosszak - helyesbítettem.
- Aha. De szerencsére nem bántottak. És a jók is megtaláltak - vigyorgott.
- Láttuk - nevetgélt jókedvűen Rim. - Jé - kapta fül a fejét -az ott milyen maszk? - Én is odanéztem, és akkor észrevettem, hogy Baekhyun álarca még mindig ott hever az asztalon.
- Öhm... - gyorsan gondolkoztam a válaszon, de hirtelen semmi nem jutott az eszembe.
- Ez egy fiúé - pattant föl Rim, majd odaszaladt, és a kezébe vette. Aztán kérdőn nézett rám.
- Ja, igen. Odaadta nekem - vontam vállat.
- Akkor láttad az arcát.
- Nyilván.
- És? Helyes? - Rim tisztára fel volt pörögve. Nagyon jó kedve volt.
- Aha - mosolyogtam, ahogy eszembe jutott Baekhyun.
- Jujj, de jó. De tényleg nem tudod, ki az?
- Nem - ráztam meg a fejem.
- A nevét se?
- A nevét se - nevettem. - De most váltsunk témát - kértem.
- Miért?
- Mert eleget beszéltem! Most meséljetek ti is valamit!
- Oké.
Vagy egy órán keresztül beszélgettünk még, és szerencsére a téma, amit annyira kerülni akartam, nem is jött föl.Viszont amikor arról beszéltünk, hogy vajon a fiúk mit csinálnak majd hétfőn a suliban, elkalandozott a figyelmem. Leragadtam Baekhyunnál.
Amikor este elmentek a lányok, küldtem Baekhyunnak egy sms-t, hogy elmentek a lányok. Két perc múlva csörgött is a telefonom.
- Szia - köszöntem bele boldogan.
- Szia. Milyen volt a lányokkal? - kérdezte udvariasan, de fogadni mertem volna, hogy nem érdekli túlzottan.
- Mint mindig.
- Akkor jó. Figyelj, szerintem ma már nem megyek át, mert késő van.
- Oké, nem baj.
- Viszont valami meg kell beszélnünk.
- Igen?
- Szóval, nálunk általában Jongin szokott rábökni az emberekre, hogy ki mit csináljon... szóval ha holnap nekem adja azt a feladatot, hogy köpőcsövezzelek le, akkor nem mondhatom azt, hogy nem. Vagyis mondhatom, de mindenki hülyének nézne.
- Köpőcsövezés? Ez komoly? - kérdeztem.
- Nem - nevetett. - Csak az jutott hirtelen az eszembe. De ha holnap te pont rám leszel kiosztva, akkor ne haragudj meg rám, vagy ilyesmi, oké?
- Jó. Értem mire gondolsz. Nem várhatom el tőled.
- Köszönöm.
- Szerintem holnap is vihetek váltóruhát - sóhajtottam, miközben az asztalomon lévő tollal matattam.
- Váltóruhát viszel? - kérdezte döbbenten.
- Hát figyelj, minden nap leöntötök valamivel. Mit csináljak?
- Végül is... nem is rossz ötlet.
- Holnap is szükségem lesz rá? - kérdeztem.
- Nem tudom. A suliban beszéljük majd meg, mi legyen. - Erre a kijelentésre csak sóhajtottam egyet. - Amúgy ma anyuék meglátták a palacsintát, és ettek is belőle - váltott gyorsan témát.
- Igen? És?
- Nagyon ízlett nekik. Majd máskor is csinálhatunk ilyet.
- Oké - egyeztem bele. - Meg a filmet se néztük végig - jutott eszembe.
- Jobb dolgunk volt - nevetett.
- Hát az biztos - bólogattam.
- Na jó, most hagylak. Akkor holnap találkozunk.
- Aha. Jó éjt!
- Neked is, Sora.