23.fejezet

Még egy egész héten keresztül bent kellett maradnom a kórházban, és kivizsgálásokra járnom. Úgy tűnt, nem esett semmi komoly bántódásom, a sebesülések, amiket a baleset során szereztem, időközben meggyógyultak. Ezen nem is csodálkoztam, másfél év azért bőven elegendő idő ehhez.
Szerencsére nem lettem fekvőbetegnek ítélve, így nem is kellett egész nap az ágyat nyomnom. Ennek kifejezetten örültem, mert biztos, hogy nem bírtam volna egész végig feküdni. Legszívesebben hazamentem volna, de nem tehettem meg. De azért a külvilággal fel akartam venni a kapcsolatot. Rimmel és Jinah-val szerettem volna főképp beszélni, és mivel másképp nem tudtam, a telefonhíváshoz folyamodtam.
Nem tudtam, mennyire fogom sokkolni őket, de gondoltam biztos örülnek majd, amikor megtudják a jó híreket. Úgy döntöttem, hogy Jinah-val beszélek először.
Az ágyamon ültem törökülésben, amikor a fülemhez emeltem a telefont. Vártam, hogy kicsengjen, de egy kis csönd után beleszólt egy hang: "A hívott szám jelenleg nem kapcsolható". Nem tudtam, mire véljem. Ki van kapcsolva? Elég ritkán fordult elő ilyesmi. De az idők során sok minden változhatott... Rim nevére mentem rá, de nála is ugyanez volt a helyzet. Egyáltalán nem értettem. Talán új telefonjuk, ezzel együtt új számuk is van? Vagy csak mindketten éppen egy olyan helyen vannak, ahol ki kellett kapcsolni a mobilt... Na jó, ez kevésbé esélyes, mert ilyenkor mindig csak lenémítani szokták.
Anyuéktól is kérdeztem, hogy tudnak-e róluk valamit, de mivel nem tartják a kapcsolatot a barátnőim szüleivel, nem tudtak róluk semmit. A kórházban sem látták őket soha. Mondjuk ezt inkább annak tudtam be, hogy soha nem ugyanakkor jöttek. Vagy tényleg be sem tették a lábukat? Nem akartam rossz előítélteket hozni, ezért inkább nem is gondoltam rá.
Baekhyunt nem akartam fölhívni. Vagy inkább nem mertem. Másfél év arra is elég, hogy változzanak a dolgok köztünk. Mi van, ha azóta barátnője van? Ha csak átfutó kaland volt mindkettőnknek? Mármint inkább neki, mert nekem egyértelműen nem volt az. De azért ilyenek is eszembe jutottak. Ráadásul nem tudtam, hogy hogyan állunk a fiúkkal. Lehet, hogy azóta megtudták, hogy együtt voltunk... Ki tudja.
Pedig szerette volna beszélni vele. Annyi mindenre kíváncsi voltam, amit a szüleim nem tudtak volna elmondani. De nem hívtam föl. Csak arra vártam, hogy végre hazaengedjenek...

A szobámban azóta semmi nem változott. Legalábbis ezt vettem észre, amikor a szüleim hazahoztak, és bementem a rég nem látott helyiségbe. Anyu azt mondta, nem is nagyon tették be ide a lábukat, és ez látszott is. Ugyanaz az ágynemű volt, amiben a baleset napján felébredtem, és ugyanazok a ruhák hevertek a szék támláján. Az asztalon is ugyanaz a rendetlenség uralkodott.
Az ágyamra vetődtem, és hosszában elterültem rajta. Milyen rég voltam itt... Bár nekem egyáltalán nem tűnt  annyira hosszú időnek. Mintha csak pár hetet lettem volna távol. De lehet, hogy csak azért fúrtam boldogan a párnába az arcom, mert elegem volt a kórházi életből, akkor is, ha csak kevés időt töltöttem ott (öntudatlan állapotomat leszámítva).
Arra gondoltam, hogy elmegyek meglátogatni Rimet vagy Jinaht, de végül nem tettem. Anyu úgyis azt mondta, hogy menjek majd be a suliba, és beszéljem meg az igazgatóval, hogy hogyan folytassam a tanulmányaimat. Nem egészen fűlött hozzá kedvem, mert tudtam, hogy az lesz a vége, hogy évet kell ismételjek, és valószínűleg beraknak egy alsóbb osztályba. De tudtam, hogy a suliban lesznek ismerősök - jók is, és rosszak is. Ettől függetlenül, vagy éppen ezért (ha azt néztük hogy mi a jó benne és mi nem) azért izgatottan vártam a másnapot.
Este, amikor az íróasztalomnál ültem, elővettem egy számológépet. Megpróbáltam körülbelül felfogni, mennyi ideig is voltam távol. Másfél év... Az körülbelül 550 nap. Az 13200 óra. Az pedig 792000 perc. Nem kevés. Ráadásul ha belegondolok, hogy csupán egy-két hét volt az az idő, amikor a fiúk támadtak minket. Az idő alatt mennyi minden történt... Akkor most? Egy-két perc elég a bonyodalom kialakulásához. Belegondolni is féltem, mi minden változott, hogy mit csináltak a lányok és a fiúk.

Másnap reggel izgatottan keltem. Tudtam, hogy izgalmas napnak nézek elébe.
Amikor a ruhásszekrényem előtt álltam, belegondoltam, milyen volt, amikor itt álltam, és azon gondolkoztam, mit vegyek föl. A lányoknak is meg akartam felelni, és Baekhyunnak is. De talán először magamnak kellett volna.
Felhúztam egy kék pulcsit és egy egyszerű nadrágot, amiben jól éreztem magam, és abban indultam suliba. Kivételesen úgy, hogy barátnőim nem vártak az ajtó előtt. De lehet, hogy nemsokára minden a régi lesz. Lehet, hogy időközben a probléma a fiúkkal is megoldódott. Bár nem sok esélyt láttam rá. Inkább azt néztem volna ki, hogy a csajok sulit váltottak. Ez esetben persze nem találkoznék velük, de akkor délután biztosan megkeresném őket.
Amikor a suli közelébe értem, kezdtem egyre idegesebb, de egyre izgatottabb is lenni. Pár ismerős arcot láttam, de egyikkel sem találkozott a tekintetem, úgyhogy nem is köszöntem. Még kellő távolságban voltam, amikor hirtelen megtorpantam. Jongint láttam elhaladni az iskola kerítése mentén. Lazán besétált a főbejáraton, így elkerült a látótávolságomból. Éppen ez elég volt arra, hogy meggondoljam magam. Nem jó ötlet most bemenni. Majd ha már elkezdődött a tanítás, akkor megyek be, hogy véletlenül se ütközzek bele egy nem kívánatos személybe. Ráadásul szerintem az egész suli értesült a balesetemről, - már ahogyan ismerem az itteni pletykák terjengésének szokásait - így eléggé fura pillantásokat kapnék. Ezeket pedig lehetőleg szerettem volna elkerülni. Így hát visszafordultam, és a belvárosba indultam.
Egy közeli kávézóba mentem, hogy egyek valamit reggelire. Otthon nem volt étvágyam hozzá, de mostanra kezdtem egyre éhesebb lenni. Nagyon jól esett egy kis friss pékáru és a fahájas kapucsínó. Jó fél órát töltöttem bent, mert még újságot is olvastam egy kicsit. Kíváncsi voltam, mennyit változott azóta a divat, vagy éppen melyik híres pár szakított. Ilyen, és ehhez hasonló híreket olvastam, szokás szerint, amik a női magazinokban voltak. Utána még egy kicsit sétálgattam a városban, megnézegettem a kirakatokat, és utána mentem csak vissza az iskolához.
Most már nyugodtabb volt minden, mert folyt a tanítás. Lépteim visszhangzottak a néma folyosókon, és néhány tanár magyarázásának foszlányait is hallottam.
Pontosan tudtam, merre volt az igazgatói, és mivel a suliban semmi nem változott azóta, hamar megtaláltam. Nagy levegőt vettem, mikor elolvastam az ajtón lévő feliratot. Végül erőt vettem magamon, és emeltem a kezem, de hirtelen megszólalt a csengő, amitől összerezzentem. Mielőtt még kiözönlöttek volna a diákok a folyosóra, gyorsan bekopogtam, és benyitottam az irodába.
Csakhogy nyoma sem volt az igazgatónak, helyette az egyik titkárnő rendezgette a papírokat az asztalnál.
- Segíthetek? - kérdezte, amikor felnézett.
- Az igazgató urat keresem - válaszoltam. Átfutott az agyamon, hogy mi van, ha ez nem is egy titkárnő, hanem az új igazgatónő?
- Nincs itt. Ha mindenképpen beszélni szeretnél vele, később gyere vissza.
- Rendben. - Hát ez nem jött össze... - Akkor viszlát!
Kiléptem a helyiségből. Most mitévő legyek?
Egyre több diák lepte el a folyosót. Úgy láttam az egyenruha viselése azóta bevált módszer, mert abban járkáltak. Viszont én ezzel csak kitűntem a tömegből, de eléggé rendesen, mert mindenki, aki elhaladt mellettem, engem bámult. Kezdett egyre jobban égni a fejem a sok pillantástól, amiben részesültem, ezért elindultam  az osztályom irányába. Hátha megtalálom végre a lányokat. Aztán eszembe jutott, hogy fogalmam sincs, merre van az osztályunk. Minden évben máshova kerülünk, most sem lehetett másképp. De akkor hova menjek? Sétálgassak a folyosón, mit aki teljesen elveszett? Nem akartam kínos helyzetbe hozni magam, pedig már rég abban voltam.
Elhaladtam egy csaj mellett, aki kikerekedett szemekkel nézett rám. Nyilván felismert. Próbáltam nem tudomást venni róla, és tovább haladni, de eléggé kellemetlen szituációba kerültem. Talán megkérdezhetnék valakit, hogy merre van az osztálytermem - futott át az agyamon. De túl gyáva voltam ahhoz.
Hirtelen valaki hátulról megragadta a kezem, így megtorpantam. Először arra gondoltam, hogy Jongin az, és bántani akar, de aztán eszembe jutott, hogy akár valaki ismerős is lehet. Azonnal megfordultam, és szembe találtam magam Chanyeollal. Nagy, kerek szemekkel nézett rám, és még a szája is tátva volt egy picit a döbbenettől.
- Szia - mosolyogtam rá. Örültem, hogy pont ővele futottam össze. Nem sokat beszéltem vele, mégis olyan volt, mint egy jó barát.
- Sora? - kérdezte.
- Nem ismersz meg? - kérdeztem. Lehet, hogy változtam a baleset óta, sőt, még őrajta is láttam egy kis változást. Elengedte a kezemet, és még mindig csodálkozva nézett.
- De - mondta, aztán őneki is mosolyra húzódott az szája. - Csak hihetetlen... Mióta...
- Mióta vagyok ébren? - fejeztem be a mondatot. - Nagyjából egy hete - feleltem.
Eltartott egy kis ideig, mire feldolgozta a hallottakat. Megrázta a fejét, mint aki nem hiszi el a történteket.
- Figyelj, nem tudod merre van az osztályom? Jinaht és Rimet keresem. Még nem is beszéltem velük.
- Hát őket keresheted - mondta kicsit komolyabban.
- Miért? - kérdeztem döbbenten.
- Hosszú történet... Inkább gyere, keressük meg Baekhyunt. Nem fogja elhinni! - Vigyorogni kezdett izgatottságában.
- Biztos jó ötlet ez? - kérdeztem kétkedve.
- Miért? - nézett értetlenül.
- Nincs azóta barátnője?
- A barátnője végre felébredt a kómából, és még nem is tud róla, úgyhogy nyomás! - Két kezével elkezdett terelgetni a jó irányba.
- Várjál - álltam meg. - Nem akarok bemenni az osztályba. Ott vannak Jonginék, meg mindenki más...
- Ú, tényleg - fintorodott el. - Ugye tudod, hogy nem akartak megölni? - kérdezte hirtelen. - Véletlen volt, és nagyon rosszul érezték magukat utána.
- Jó, nem érdekel - ráztam a fejem. - Nem karok rá gondolni.
- Megértem. Na de akkor menj egy emelettel feljebb, a tetőre vezető lépcsőhöz, oda ritkán járnak, és nem fog senki zavarni. Mindjárt beszélek Baekhyunnal.
- Oké. Köszi - mosolyogtam.
Megfordultam, és elsiettem a megbeszélt helyszínre. Ennél a résznél tényleg egy diák sem szállingózott, és nem féltem, hogy bárki is megzavarna minket. Egészen feldobódtam a gondolattól, hogy nemsokára találkozom Baekhyunnal. Izgatottan ültem le a lépcső első fokára, és összekulcsolt kezekkel vártam a két fiú megjelenésére a folyosó végén.
Vajon mennyit változott? És mit fog szólni, ha meglát?
Mindkettő kérdésemre választ kaptam, amikor megpillantottam Chanyeol társaságában. Kíváncsiság és zavarodottság ült az arcán, amiből arra következtettem, hogy még nem tudja, miért hozza ide a barátja. De amint találkozott a pillantásunk, földbe gyökerezett a lába. Fölpattantam a helyemről, és széles vigyorral az arcomon indultam meg felé. Ő még mindig döbbenten nézett rám, mintha nem látna jól, de miután Chanyeol aprót lökött rajta, megrázta a fejét, és elindult felém.
Ahogy egyre csökkent közöttünk a távolság, egyre gyorsabb tempóba váltott a szívverésem. Még mindig nem úgy tűnt, hogy teljesen felfogta, hogy újra itt vagyok, de amikor nyakába vetettem magam, szorosan ölelt magához. Éreztem, hogy boldogságomban könnyezni kezdek, ezért inkább lehunytam a szemem, és úgy adtam át magam az érzésnek. Bár szerintem rá sokkal nagyobb hatással volt a jelenet, mint rám.
- Ez nem lehet igaz - szólalt meg végre, mikor elengedett, hogy a szemembe nézhessen. Az arcán a döbbenetet lassan kezdte felváltani az öröm. - Mikor ébredtél fel? - tette fel ugyanazt a kérdést, amit nemrég Chanyeol is.
- Körülbelül egy hete - válaszoltam.
- És miért csak most látlak? - kérdezte, mint aki elvárta volna, hogy másnap állítsak be hozzá.
- Mert bent kellett maradnom a kórházban kivizsgálásokon. Tagnap engedtek ki.
- Értem - bólogatott, aztán megint elmosolyodott, és magához húzott. - Kimondhatatlanul örülök - mondta közel a fülemhez. - Azt hittem sosem kaplak vissza.
- A szüleim is azt hitték - mondtam a nyakának. És ha már ott volt az ajkam, nyomtam rá egy puszit.
Baekhyun ismét elhúzódott, de csak azért, hogy arcomhoz hajolhasson, és száját az enyémre tapaszthassa. Váratlanul, de egyáltalán nem kellemetlenül ért. Azonnal viszonoztam, és átöleltem a nyakát. Mikor is csókolt meg utoljára? Mielőtt még a fiúk elvittek engem egyedül magukhoz... Valamikor akkor. Az pedig jó régen volt. Ha nekem annyira nem is, de Baekhyunnak rengeteg idő. Éreztem is a csókon. Viszont egy idő után elhúzódtam.
- Várj - mondtam, miközben kissé kapkodtam a levegőt. - Ne itt faljuk fel egymást Chanyeol előtt - mondtam, és átnéztem a válla felett. Baekhyun is hátranézett barátjára, aki a falnak támaszkodva, mosolyogva figyelt bennünket.
- Csak nyugodtan - mondta aranyosan.
- Megkaptuk az engedélyt - nézett újra rám, majd nyomott a számra egy gyors puszit. - Ne haragudj, csak nekem ez most annyira... hihetetlen. Rengeteg ideig voltál kómában.
- Bepótoljuk azt az időt- biztattam.
- Akár most is kezdhetnénk. Menjünk haza.
- De neked még van tanítás - néztem értetlenül.
- Nem érdekel - rázta meg a fejét.
- Engem viszont igen. És amúgy is kell még beszélnem az igazgatóval.
- Miért?
- Mert meg kell beszélnem vele, hogy évet ismételjek-e vagy mi legyen.
- Jaa - bólogatott.
- Meg igazából a lányokat is meg akartam keresni - mondtam. Eszembe jutott, mit mondott Chanyeol. Felnéztem rá, mert kíváncsi voltam, mit szól hozzá.
- Azt hiszem, nem fogod őket megtalálni...
- Miért? Sulit váltottak?
- Aha - bólogatott. De mintha több is lett volna mögötte... Még mindig várakozóan néztem rá.
- Na jó, sok minden történt a másfél év alatt? - kérdeztem, mert nem nagyon akart mit hozzáfűzni.
- Eléggé - bólogatott. - És mind nekem kell elmondanom majd, ugye? - kérdezte.
- Hát vagy te vagy Chanyeol - nevettem.
- Értem - bólogatott. - Akkor ma délután mese-délutánt tartok neked, azt hiszem.
- Benne vagyok - feleltem boldogan. - Szóval akkor hánykor végzel ma? Mert akkor megvárlak, vagy valami. - Mondjuk nem vallottam be neki, hogy nincs túl sok kedvem itt maradni egész délelőtt.
- Inkább menj haza - ajánlotta. Valószínűleg ugyanarra gondolt, mint én. - Kettő körül végzek, aztán rohanok hozzád.
- Oké - egyeztem bele.
- Akkor majd találkozunk.
Még egyszer hosszan megcsókolt, aztán Chanyeollal együtt elindultak vissza az osztályterem felé. Még hallottam, hogy Baekhyun azt mondja: "Eldobom az agyam". Tudtam előre, hogy nagyon váratlanul fogja érni, hogy megint belecsöppentem az életébe. De szépen lassan hozzászokhat a gondolathoz, hogy megint együtt vagyunk.

22.fejezet

Amikor felébredtem fájt a fejem, és az ágyam sem volt a legkényelmesebb, ráadásul a nap túl világosan sütötte az arcomat, így inkább kinyitottam a szememet.
Párat pislantanom kellett, mire rájöttem, hogy nem otthon vagyok. Egy egész kicsi szobában voltam, megnyugtató, sárgás színű falakkal, jobb oldalt egy ablakkal, bal oldalt az ajtóval, egy kis asztalkával a sarokban és egy éjjeliszekrénnyel magam mellett.
Csak akkor jöttem rá, hogy hol vagyok, amikor meghallottam egy folyamatos csipogást, és amikor megláttam az ágyam mellett egy állványt, amiből valamilyen folyadék folyt egy kis csövön keresztül a karomba.
A fejembe hasított a fájdalom, ezért visszadőltem a párnámra, és lehunytam a szemem. Olyan kimerülnek éreztem magam, mint rég, pedig tudtam, hogy valószínűleg jó sokat aludtam. Jobb karomat nem mertem megmozdítani a tűk miatt, de bal kezemmel kicsit kitakargattam magam, mert melegem volt. Nagyot sóhajtottam, és lehunytam a szememet.
Nem bírtam semmi másra gondolni, csak a gyötrő fejfájásomra. Egy kézzel próbáltam halántékomat masszírozni, hogy csillapodjon a fájdalom, de nem sok sikerrel jártam, úgyhogy inkább hagytam. Egész jól éreztem magam, úgy értem semmi másom nem fájt. Lábaimat megmozgattam egy kicsit, mert úgy tűnt, mindjárt komoly zsibbadásba kezdenek. Még mindig mélyeket lélegeztem, és boldog voltam, mert úgy tűnt, nincs semmilyen komoly sérülésem - talán még kisebb sem.
Csak a testemre összpontosítottam - nem voltam képes a gondolkodásra.
Egy jó ideig feküdtem még így, és csak akkor nyitottam ki újra a szemem, amikor nyílt az ajtó. Egy fehér köpenyeges, kedves arcú nő jött be, iratokkal a kezében. Valószínűleg egy ápolónő volt.
- Szia - köszönt kedvesen.
Meg kellett köszörülnöm a torkom, mielőtt meg tudtam volna szólalni.
- Jó napot.
- Hogy érzed magad? - kérdezte udvariasan, miközben odament a csipogó szerkentyűhöz és leolvasott róla pár adatot.
- Hát, nem is tudom... Kimerülten.
- Nem csodálom - mosolygott, miközben valamit írt a lapra. - Jó sokat aludtál.
Mielőtt megkérdezhettem volna, hogy pontosan mennyi is az a sok, odalépett a jobb felemhez, kihúzta belőlem a tűt, majd beragasztotta.
- Nem fájnak a bordáid?
- Nem - feleltem.
- Kapsz rendesen levegőt?
- Igen.
- Látásodat milyennek érzed?
- Olyannak mint mindig... - Nem egészen értettem, mit is kéne pontosan válaszolnom.
- Nem homályos? - kérdezte.
- Nem - válaszoltam.
- Jó. Akkor mindjárt hívom a főorvos urat, hogy ő is megnézzen. És a szüleidet is értesítem.
- Rendben. De ön honnan tudta meg, hogy felébredtem? - kérdeztem kíváncsian, mert elképzelésem se volt, hogyan időzített ilyen jól.
- A gép jelzett - válaszolt kedvesen.
- Ja, értem - bólogattam. Végül is egyértelmű.
A nő kiment a szobából, így újra egyedül maradtam.
Amikor ezután bejött az orvos, ugyanúgy kérdéseket tett fel, bár nem mindegyikre tudtam válaszolni. Nem mindig tudtam behatárolni, mit is ellenőriz éppen. Nem is nagyon tett fel személyes kérdéseket, így én sem kíváncsiskodtam.
Viszont egy idő után olyanokat kérdezett, amik miatt erőltetnem kellett a gondolkodást.
- Tudod, hogy hogy hívnak?
- Persze - válaszoltam. - Ööö... Yang Sora.
- Vannak testvéreid?
- Nincsenek.
- Szüleid?
-Yang JinSuk és Yang YooJin.
- Foglalkozásuk?
Ráncokba szaladt a homlokom. Úgy éreztem magam, mint aki egy kellemetlen vallatás kellős közepén van.
- Anyukám egy éttermet vezet, apukám viszont.. fogalmam sincs - ráztam a fejem. - Úgy értem nemrég mesélte anyukám, hogy új munkalehetőséget kapott, és hogy nem kifejezetten örült neki, de nem tudom, hogy elvállalta-e vagy sem.
- Úgy tűnik az emlékezeteddel minden rendben. Az adatok stimmelnek.
Szóval az agyammal sincs baj. Jó, hogy kiderült.
Az orvos felnézett a papírokból, és egy ideig engem nézett, aztán megkérdezte:
- A balesetedre is emlékszel?
Na ez volt az, amin ma még egyáltalán nem agyaltam. Hogy hogyan is kerültem ide.
- Nem - vágtam rá. Az agyam eltaszította azokat a gondolatokat.
- Akkor gondolkozz egy kicsit, mert tudod.
Azt hittem ott fog várni, míg ki nem nyögöm a választ, de ehelyett kiment a teremből. Kicsit megnyugodtam, és megint hátradőltem.
Magamban is hasonló kérdéseket tettem fel, mint amilyeneket az imént kaptam. Felidéztem az otthonomat, a barátnőimet (Rimet és Jinaht), aztán eszembe jutott Baekhyun. Vele együtt minden az emlékeimbe tört. A nyolctagú fiúcsapat, a jóslat, a zebra a város közepén, és a kék BMW. Szinte vissza tudtam emlékezni a fájdalomra, ami akkor ért. De vajon milyen rég lehetett? Mennyi ideig voltam eszméletlen? Az ápolónő azt mondta, jó sokáig aludtam. Az hány hetet jelent? Netán egy hónapot?
Hiába kerestem, nem találtam naptárat a helyiségben, és semmi másból sem tudtam rá következtetni.
Kíváncsi voltam, mi történt időközben Jinahval és Rimmel. Meg természetesen Baekhyunnal. De várnom kellett, hogy bármit is megtudjak.
Az ápolónő jött be ismét, és hozott nekem egy kis ennivalót. Nem volt túl finom koszt, de a semminél mégiscsak jobb volt.
Amikor ismét nyílt az ajtó, azt hittem újra a nővér jön be, de ehelyett a szüleimet pillantottam meg. Úgy tűnt, mintha nagyon siettek volna, hogy ideérjenek.
- Sora - nézett rám anyu megkönnyebbülten, és azonnal odajött hozzám, hogy szorosan megölelhessen. Örültem, hogy eljöttek, de úgy tűnt, anyu sokkal többet aggódott értem, mint gondoltam, mert még sírni is kezdett.
- Minden rendben - mondtam neki, mire szorosabban fogott.
- Tudom - szipogta, aztán elhúzódott, és boldogan, könnyein keresztül felnevetett.
Apu is odajött hozzám, és azt hiszem még szorosabban ölelt, mint anyu.
- Annyit aggódtunk érted! Már azt hittük, soha nem kapunk vissza - magyarázta anyu, amikor mindketten helyet foglaltak az ágyam szélén.
- Miért, életveszélyben voltam? - kérdeztem.
- Egész végig - bólogatott. - Az elején azt mondták, hogy jól sikerültek a műtétek, és kezdtünk reménykedni.... De aztán közölték velünk, hogy kómába estél.
- Kómába estem? - kérdeztem kerekre tágult szemekkel.
- Igen. És az se volt biztos, hogy valaha fölébredsz még.
- Te jó ég! - Azért még csak nem is sejtettem, hogy ilyen rossz volt a helyzet.
- És most értesítettek minket, és... - Boldogságában újra sírni kezdett. Furcsa volt így látni, mert ezelőtt alig láttam még ilyennek.
- És, hogy érzed magad? - kérdezte apu.
- Jól - feleltem. Sok mást nem tudtam hozzáfűzni. - Hogy tudtatok meg a balesetemről? - kérdeztem.
- A rendőrség hívott fel minket - válaszolta anyu. - Hallottuk, hogy valami különleges eset volt, mert nem te ugrottál elé, és nem is a kocsis hibája volt, hanem valami dulakodás volt a fiúkkal...
- Beszéltünk is velük - folytatta apu. - Azt mondták, hogy egyáltalán nem volt szándékos, és véletlen volt az egész. Hittünk nekik, mert tényleg eléggé odavoltak, és látszott, hogy emészti őket a bűntudat.
Ezt valahogy nem tudtam elképzelni róluk, de nem szóltam semmit.
- Pár srác még be is járt hozzád az első hónapokban.
Baekhyun - gondoltam. Még az is lehet, hogy Chanyeol eljött vele.
Aztán az agyamban kattant valami.
- Várjunk. Az első hónapokban? - kérdeztem. - Mennyi ideje...
Nem voltam képes befejezni a mondatot, és a választól is féltem.
- Mióta is... - gondolkodott anya, és a férjére nézve számolgatott. - Másfél éve - mondta végül.
- Mennyi? - kérdeztem döbbentem. - Másfél éve?! Te jó ég!
Alig tudtam felfogni. Az rengeteg idő! Háromszázhuszonöt nap, meg még plusz százötven valamennyi... Rengeteg. Belegondolni is rossz, mennyi minden történik, változik az idő alatt.
És így már az is érthető, miért volt olyan boldog anyu, hogy felébredtem.
- Igen, ez elég sok idő - mondta.
Megráztam a fejem. Hihetetlen.

21.fejezet

Amikor fölébredtem, még ki se nyitottam a szemem, de az első gondolatom már az volt, hogy ma valószínűleg meghalok. De egyáltalán nem biztos, hogy így lesz, én pedig eldöntöttem, hogy mindent megteszek azért, hogy ne teljesedjen be a jóslat.

Abban biztos voltam, hogy az ágyban nem eshet nagy bajom, ezért vagy egy órán keresztül feküdtem még, egészen addig, amíg már nem bírtam ki, és muszáj volt felkelnem.
Direkt lassan mentem, minden küszöb előtt megálltam, és óvatosan léptem át, a tejet óvatosan szedtem ki a hűtőből, és a bögrét is nagyon elővigyázatosan vettem elő, nehogy bármi baj legyen. Más lehet, hogy túlzásnak gondolta volna, és röhögött volna rajtam, de én egyáltalán nem találtam viccesnek, és nagyon is tartottam attól, hogy a legkisebb bakiból is a halálom sül ki. Nem éppen a legkellemesebb érzés.
Próbáltam olyan elfoglaltságot keresni, amiben nem eshet bajom, és még a figyelmem is elterelődik picit, így hát fogtam egy könyvet, és az ágyamra feküdtem.
Örültem volna, ha a jósnő legalább megmondta volna, hogy délelőtt vagy délután halok meg. Egy csomó fölösleges izgulást megspórolt volna. De így holnap reggelig félhetek.
Miután harmadszor álltam neki a bekezdésnek, mert nem fogtam föl belőle semmit, becsuktam a könyvet, és az ágyra fektettem a fejem. Egy nagyot sóhajtottam, miközben azon gondolkodtam, hogy nagyon hosszú napom lesz. Bár ha a következő percekben halok meg - ami elég valószínűtlen - akkor még sem...
Nem bírtam tovább idegekkel, hogy nem történik semmi, a telefonomhoz nyúltam, hogy fölhívjam Baekhyunt. Rá volt szükségem, és önző módon még az sem érdekelt, ha netán még alszik. A fülemhez emeltem a mobilomat, és hallgattam, hogy kicsöng. Szerencsémre szinte azonnal felvette, és nem is tűnt álmosnak a hangja.
- Szia anyu!
- Ööö... szia - köszöntem. - Sora vagyok - közöltem összevont szemöldökökkel. Netán átírta a nevemet, hogy a fiúk véletlenül se találjanak rá, vagy mi?
- Tudom - válaszolta.
- Akkor miért...? - kérdeztem értetlenül, aztán leesett. - A fiúkkal vagy, ugye?
- Igen.
- Oké. Értem. - Szóval akkor nem is fog semmi olyasmit válaszolni, amit nem említhet előttük. - Akkor mindegy.
- Nyugodtan mondhatod.
- Hát... csak nem tudtam, hogy mikor jössz, meg ilyesmi. De mindegy. Majd hívj akkor fel.
- Oké.
Kicsit szomorú voltam, hogy ilyen rövid válaszokat adott, de tisztában voltam vele, hogy nem is tehet mást.
- Hát akkor... szia.
- Szia.
Elvettem a fülemtől a készüléket, és kinyomtam. Szóval várhatok még egy ideig, mire Baekhyun eljön.
Azon gondolkoztam, hogy előny vagy hátrány-e az, hogy meg lett jósolva a halálom. Más (például Jinah) örült volna neki, legalább fel tud készülni rá, és mindent úgy intéz, hogy ez élete utolsó napja. Nekem viszont egyértelműen hátrány, mert nem tudom, hogy tényleg megtörténik-e vagy sem. Jobban örültem volna, ha nem is mond semmit az a nő. Ezerszer jobb lett volna, ha hirtelenjében csap le a halál, váratlanul. Akkor most sem azon kéne agyalnom, hogy vajon bekövetkezik-e vagy sem.
Azt mondogattam magamban, hogy úgyis túlélem, és hülyeség, hogy ma meghalok, de valahol legbelül tudtam, hogy nem így lesz.
Végig az járt a fejemben, hogy bármelyik pillanatban véget ér az életem, és végig ettől féltem, ezért is rezzentem össze ijedtemben, amikor megszólalt a telefonom.
Egy pillanatig átfutott rajtam a boldogság, de miután láttam, hogy nem Baekhyun hív, kicsit lelohadt a kedvem.
- Szia - köszöntem.
- Szia Sora! - Jinah szinte kiabált a telefonba. - Na mizu, élsz még? - kérdezte, aztán hangosan felnevetett. Nem telt sok időbe, mire rájöttem, hogy be van rúgva.
- Igen, még élek - feleltem. Még...
- Akkor jó.
Csönd volt egy ideig, és tudtam, hogy nem fog semmit mondani.
- Mondd, miért vagy már délelőtt ilyen állapotban? - kértem számon rajta végül.
- Tudod, nagyon rossz volt. Végig izgultam, hogy mi lesz veled, és nagyon fájt belegondolni, hogy ma fogsz meghalni. Nagyon rossz volt - mondta újra, de én örültem, hogy legalább összefüggően tud beszélni. - Így hát eljöttem az egyik barátomhoz, és így pont jó is, hogy nem érzek és gondolkodok rendesen. Legalább jó kedvem van! - Megint felnevetett.
Legalább egyvalaki boldog...
- Örülök, hogy jól érzed magad - mondtam.
- Igen, naaaaagyon jól érzem magam! Hú, ha látnád ezt a srácot!
Arra vártam, hogy áradozni kezdjen róla, de elhallgatott. Nem egészen értettem, mi van vele.
- Pontosan mit is csináltatok? - érdeklődtem. - Mármint azon kívül, hogy...
- Hogy kielégítjük egymást? - Halkan kuncogott.
- Igen.
- Jaj, tudom, hogy nem tetszik neked, de arra gondoltam, ha te ma ugye fűbe harapsz... meghalsz.
- Tudom, mit jelent.
- Oké. Szóval ha te fűbe harapsz, akkor én is hadd füvezzek.
Szóval drogozott.
- Azért ennyire nem vészes a helyzet, Jinah!
- Tudom, tudom, de így minden olyan színes, és... - Megint felnevetett, aztán feljajdult, mintha beverte volna valamijét.
Ehhez nem tudtam mit szólni, csak sóhajtottam egyet. Én is örültem volna, ha kicsit önkívületi állapotba kerülnék, ahol nem kéne szenvednem és aggódnom, de soha nem folyamodtam volna drogokhoz.
- Mit csinálsz? - hallottam egy fiú hangját a háttérből.
- Semmit - kiabálta vissza Jinah, amit eléggé bánt a fülem, mert a telefonba ordította.
- Gyere már vissza - kérte a fiú.
- Jövök! - Egy kis ideig csönd volt, aztán megint hozzám beszélt. - Nekem most mennem kell.
- Oké.
- Vigyázz magadra! Remélem nem fog fájni, és hamar túl leszel rajta.
- Aha. Találkozunk holnap a suliban.
- Oké. - A hangjából ítélve mosolygott, de válaszából rájöttem, hogy egyáltalán nem fogja föl, mit mondok. - Szia.
- Szia!
Ledobtam a mobilomat az ágyamra. Szóval Jinah nem lesz ma túl nagy segítség számomra. Rim pedig nem tud a dologról. Persze elmondhatnám neki, de minek aggódjon fölöslegesen? Legalább neki meg kéne hagynom a szép vasárnapot.
Nemsokkal ezután hívott anyu, hogy menjek le ebédelni. Örültem, hogy akad valami tennivalóm, ezért siettem is lefelé, de épp hogy egy pillanatra nem figyeltem, már meg is botlottam a lépcsőn. Ijedtségem a szívembe hasított, és azt hittem eljött a vége, de amikor visszaszereztem az egyensúlyomat, megkönnyebbülve lihegtem párat. Jobban kéne vigyáznom.
Hihetetlen, de amíg ettem, egész végig arra koncentráltam, hogy véletlenül se nyeljek félre. Ivásnál is figyeltem, nehogy valami baleset származzon. Csak most döbbentem rá, mennyiféleképpen meg tudnék halni...
Tudtam, hogy délután már biztos jön Baekhyun, ezért le akartam fürdeni, de végül nem tettem, két okból kifolyólag. Az egyik az, hogy véletlenül belefulladok a vízbe (bár ez a kevésbé rizikós), vagy hogy megcsúszok a nedves fürdőkád aljában, elesek, és betöröm a fejem. Ettől is csak azért féltem, mert az egyik rokonom pontosan így halt meg.
Az idő lassan telt, én pedig egyre frusztráltabbá váltam. Nagy, mély levegőket vettem, hogy kicsit lenyugodjak, de egyetlen egy másodpercre sem tudtam megfeledkezni a jóslatról. Egy idő után már azon kaptam magam, hogy már nem is arra hajtok, hogy életben maradjak, hanem arra, hogy minél később haljak meg. Mostanra már biztos voltam benne, hogy meg fog történni. A kérdés csak az, hogy előbb vagy utóbb...
Örültem, hogy túléltem a délelőttöt, de tisztában voltam azzal is, hogy ezzel csak közelebb kerültem ahhoz a nem várt pillanathoz...
Majdnem kettőig kellett várnom, mire végre megcsörrent az a fránya mobil, amit már egy jó ideje szorongattam a kezemben. Pontosabban szólva nem is csináltam mást: az ágyamon ültem, zenét hallgattam (abban csak nem esik bajom) és Baekhyun telefonhívását vártam. De most végre megtörtént.
- Szia - köszöntem bele azonnal. Valószínűleg még egyszer sem volt ideje kicsöngenie a túloldalon, olyan gyors voltam.
- Szia, Sora. Ne haragudj, csak most szabadultam.
- Semmi baj. Még minden rendben van itt nálam.
- Ez viccesen hangzik - mondta, és hallottam a hangján, hogy mosolyog. - Mintha attól kéne félned, hogy bármelyik pillanatban felrobban nálad egy bomba, vagy ilyesmi.
- Hát, valami hasonló...
Be kell valljam, sokkal jobb kedvem lett, pedig még egy perce nem beszéltünk.
- Ugyan már, ne hülyéskedj. Az a nő csak rád akart ijeszteni, vagy tesztelni, hogy mennyire bírod a stresszt. Úgysem igaz belőle semmi.
Olyan könnyedén beszélt róla, hogy a vár, amit mostanában felépítettem azokkal a gondolatokkal, hogy meghalok, egy pillanat alatt romokba döntötte.
- Jó, de akkor sem vagyok könnyű helyzetben...
- Tudom. De nem kell félned semmitől.
Kihúztam magam, hogy egyenesen üljek, vagyis magabiztosan, és ne magamba görnyedve. Merthogy igaza volt. Ugyan mi történne velem?
- Mikor jössz? - kérdeztem majdnem izgatottan. Hihetetlen, mit képes művelni velem.
- Ööö... - Mintha kínos témát érintettem volna. Azonnal arra gondoltam, hogy lemondja a találkozót, és összeszorult a szívem erre a gondolatra. - Öt perc múlva érek haza, és csak utána tudok elindulni hozzád.
Elfojtottam egy sóhajt, és szomorúan néztem magam elé. Most őrá volt a legnagyobb szükségem, és minél hamarabb találkozni akartam vele. Ő az egyetlen támaszom, akivel talán túl tudom vészelni ezt a napot, anélkül, hogy depresszióba esnék.
- Sietek, jó? - kérdezte.
- Jó - válaszoltam lehangoltam, aztán támadt egy ötletem. - Tudod mit? Inkább eljövök hozzád. Legalább spórolunk egy kis időt.
- Hát... felőlem. De biztos jó ötlet ez?
- Persze - vágtam rá, miközben már pattantam is fel, hogy magamra kapjam a cipőmet. - Tíz perc múlva találkozunk nálad.
- Oké. Addigra én is biztos hazaérek.
- Jó. Én is sietek. Szia!
Megvártam, míg ő is elköszön tőlem, aztán mint az őrült rohantam végig a házon. A mobilomat a zsebembe dugtam, azon kívül nem is vittem mást, csak magamra kaptam egy pulcsit, amit nem is bántam meg, mert ahogy kiléptem a bejárati ajtón, könnyű esőcseppek hullottak az arcomra. Nem húztam fel a kapucnimat, mert épp hogy csak szemerkélt, bár az utak és járdák tele voltak hatalmas pocsolyákkal.
Még energiával töltve haladtam a járdán. Semmi másra nem gondoltam, csak arra, hogy nemsokára Baekhyunnál leszek, és kisimulnak a dolgok. Minden rendben lesz.
Ahogy egy kisebb kereszteződéshez értem, egy autó vagy százhússzal elszáguldott előttem, ami némileg észhez térített.
Tulajdonképpen miért nem voltam képes öt perccel többet várni? Miért kellett nekem kijönnöm a főváros forgalmas utcáira, ahol százszor több veszély fenyeget, mit otthon a szobámban? Másképpen fogalmazva... Miért is rohanok a halál elébe?
A felismerés miatt, hogy valószínűleg életem legnagyobb hibáját követtem el, földbe gyökerezett lábakkal álltam. Fogalmam sem volt, mit tegyek. Haza kéne rohannom, és fölhívnom Baekhyunt, hogy mégis jöjjön inkább át ő. De aztán úgy döntöttem, teljesen mindegy.
Elindultam hát tovább a forgalmas utcákon, abban reménykedve, hogy semmi bajom nem esik. A pár perccel ezelőtti önbizalmam a felére csökkent, sőt, már csak egy ici-pici tartott életben, és az is azért, mert nem hagytam, hogy rossz gondolatok felé terelődjön a figyelmem.
Csak amikor biztosra mentem, hogy nem jön autó, léptem le az útra, és úgy rohantam át, mint egy idióta. Igen, attól féltem, hogy elüt egy autó, egy motoros, vagy akár egy biciklis. Egy csomót forgolódtam, hogy észrevegyem, pontosabban szólva elkerüljem az esetleges baleseteket.
Amikor az egyetlen közlekedési jelzőlámpához értem, ami az utamba esett, kissé megnyugodtam, mert tudtam, hogy innen már nincs messze. Egyedül attól féltem, hogy egy idióta elüt a kocsijával, de miután átjutok ezen a részen, már csak egy oldalon kell mennem a járdán, és valószínűleg nem lesz gondom vele. Csak ezen az úton jussak át épségben...
Fölnéztem az égre. Ha hinnék Istenben, most hozzá fohászkodhatnék, de így inkább lehajtottam a fejem, hogy ne essenek az esőcseppek a szemembe.
És akkor ismerős hangokat hallottam. Megfordultam, de ahogy megláttam Jongint és négy másik fiút felém közeledni, azonnal visszafordultam.
Éreztem, hogy hevesebben kezd verni a szívem, mert tudtam, hogy ezt nem úszom meg. Sőt, szinte biztos voltam benne, hogy ha meghalok, akkor közük lesz hozzá. Abban reménykedtem, hogy talán észrevétlenül elsétálnak mellettem, ezért fogtam a kapucnimat, és a fejemre húztam. Lejjebb hajtottam a fejem, és azon imádkoztam, hogy kerüljenek el. Alig kaptam levegőt,ezért próbáltam magamat valahogy nyugtatni, de nem sikerült. Féltem, jobban, mint ezen a napon bármikor.
Könyörgöm, ne vegyenek észre! Könyörgöm, csak most ne - mondogattam magamban. De nem jött be.
- Szia Sora - mondta Jongin, és hangjából ítélve elég közel állt mögöttem. - Álcázni próbálod magad? Csak szólok, hogy nem jött be.
Egy ideig gondolkoztam azon, hogy forduljak-e meg, vagy próbáljak tudomást sem venni róluk, de valaki hirtelen megragadta a karomat, és maguk felé rántott. Majdnem elestem, de szerencsére sikerült visszaszereznem az egyensúlyomat.
- Nem zavar, hogy hozzád beszélek? - kérdezte Jongin.
- De - vágtam rá flegmán, és kirántottam a karomat a mellettem álló fiú kezéből.
Csak öt fiú volt itt a csapatból, és se Baekhyun, se Chanyeol nem volt köztük.
- Milyen nagy szája van valakinek - jegyezte meg Jongin.
- Kíváncsi lennék, mi minden fér még bele - mosolyodott el perverzen az egyik nagyobb darab fiú.
A rosszullét kezdett el kerülgetni. Így fogok tehát meghalni? Megint Jongin házában kötünk ki, de most tovább is fajulnak majd a dolgok? De nem. Nem fognak. Végső esetben elmondom, hogy mi van Baekhyun és énköztem - akkor talán leállnak. Vagy épp ellenkezőleg?
- Hagyjatok békén - kérleltem őket kétségbeesetten.
- Félsz? - kérdezte vigyorogva ugyanaz a srác.
Nem feleltem, csak elkaptam róla a tekintetemet. Szinte könyörögve néztem Jonginra, mert tudtam, hogy ő fogja eldönteni, mi lesz a sorsom, és a többiek is rá fognak hallgatni. Találkozott a pillantásunk, de nem szólt semmit.
- Na mi lesz már? - kérdezte mellőlem valaki.
Jongin csak vállat vont.
Úgy éreztem megmenekültem. Hátrafordítottam a fejem, és láttam, hogy zöld a lámpa. Megfordultam, hogy lelépjek a zebrára, abban reménykedve, hogy meg tudok lépni előlük, de megint vissza lettem rántva, olyan erősen, hogy a földre zuhantam. Éreztem, hogy felhorzsolódott a tenyerem.
- Mit gondolsz, hová mész? - guggolt le mellém Jongin.
- Kérlek... csak ma engedjetek el - néztem rá könyörögve. - Nem akarok meghalni. - Az utolsó mondatomat olyan halkan mondtam, hogy a többiek valószínűleg nem hallották meg, csak az előttem guggoló fiú vonta össze a szemöldökét.
- Ezt nem úszod meg olyan könnyen - hallottam a hátam mögül valakit. - Ha már beléd botlottunk, nem engedünk csak úgy el.
Lehajtottam a fejem, és éreztem, hogy benedvesedett a szemem, majd egy könnycsepp gördült le az arcomon.
Jongin fölállt, és a többiekre nézett.
- Hagyjuk - mondta. - Most nincs kedvem ehhez.
A remény apró szikrája villant bennem. Utoljára is sikerült meggyőznöm, hogy ne bántson - hogy ne erőszakoljon meg. Talán a sajnálat a kulcs? Talán megszán, ha sírni kezdek? Mégiscsak egy érző lélek?
- De nekünk van - válaszolta az egyik srác.
- Akkor szerezz egy barátnőt, és vele élvezkedj - vágott vissza Jongin.
- Most meg mi bajod van? - kérdezte értetlenül.
- Semmi, de szegény csaj már eleget kapott. És nem is vele van főképp bajunk, hanem a másik két libával.
- De akkor is a barátnője nekik.
- Mi se vagyunk egyformánk - mutatott rá.
Hogy ez mennyire igaz volt... Jongin és Baekhyun ég és föld, és mégis egy baráti társaságban lógnak.
- Nem mintha szeretném őt - magyarázta tovább. - Sőt... De ahhoz képest, hogy mennyire nem bírjuk, eleget kapott már.
Néma csönd telepedett közénk. Lassan felálltam, és a jelzőlámpára néztem, ami ismét pirosra váltott. A fiúkra pillantottam, mert féltem, hogy hallgatni fognak-e a csapat vezetőjére. Amikor egy lépést tettem a zebra irányába, a mai nap folyamán harmadszorra lettem visszarántva - ugyanattól a személytől.
- Ne már - panaszkodott az engem fogó fiú. - Most komolyan hagyjuk elmenni?
- Eressz el - parancsoltam rá, mert féltem, hogy ráveszi a többieket a rosszra. Rángattam a kezem, de nagyon erősen szorította, így semmi esélyem nem volt. Elkezdtem ütögetni a mellkasát, hogy szabaduljak, mire azt a kezem is lefogta egy srác. Úgy éreztem, elég nagy bajba kerülök, kivéve, ha Jongin meg nem szólal, hogy eresszenek el, de szemlátomást nem akart ilyesmit csinálni.
Cselekednem kellett valamit, mert az, hogy ráncigáltam a kezem, nem sokat segített. És egyszer csak dulakodni kezdtünk.
Fogalmam sincs, pontosan hogyan történt. Vagy én löktem el magam túl erősen, vagy hátulról rántottak, vagy előröl löktek, mindenesetre elengedtek. Csakhogy ezzel együtt én hátrazuhantam, túlságosan messzire - le a járdáról az út fehérre csíkozott részére. Fájt a fenekem és a könyököm, merthogy azokon landoltam. Föl akartam pattanni, nehogy valami bajom essen, de hangos fékcsikorgást hallottam, ezért oldalra kaptam a fejem. Minden nagyon gyorsan történt: megláttam egy kék BWM-t, ahogy jó gyorsan közeledik felém, de már nem tudott lassítani. Arcom elé kaptam a karomat, és a következő másodpercben pedig jó erősen nekem csapódott.
Az egyik pillanatban még éreztem a fájdalmat, de a következőben már egy teljesen más világban jártam.