Szerencsére nem lettem fekvőbetegnek ítélve, így nem is kellett egész nap az ágyat nyomnom. Ennek kifejezetten örültem, mert biztos, hogy nem bírtam volna egész végig feküdni. Legszívesebben hazamentem volna, de nem tehettem meg. De azért a külvilággal fel akartam venni a kapcsolatot. Rimmel és Jinah-val szerettem volna főképp beszélni, és mivel másképp nem tudtam, a telefonhíváshoz folyamodtam.
Nem tudtam, mennyire fogom sokkolni őket, de gondoltam biztos örülnek majd, amikor megtudják a jó híreket. Úgy döntöttem, hogy Jinah-val beszélek először.
Az ágyamon ültem törökülésben, amikor a fülemhez emeltem a telefont. Vártam, hogy kicsengjen, de egy kis csönd után beleszólt egy hang: "A hívott szám jelenleg nem kapcsolható". Nem tudtam, mire véljem. Ki van kapcsolva? Elég ritkán fordult elő ilyesmi. De az idők során sok minden változhatott... Rim nevére mentem rá, de nála is ugyanez volt a helyzet. Egyáltalán nem értettem. Talán új telefonjuk, ezzel együtt új számuk is van? Vagy csak mindketten éppen egy olyan helyen vannak, ahol ki kellett kapcsolni a mobilt... Na jó, ez kevésbé esélyes, mert ilyenkor mindig csak lenémítani szokták.
Anyuéktól is kérdeztem, hogy tudnak-e róluk valamit, de mivel nem tartják a kapcsolatot a barátnőim szüleivel, nem tudtak róluk semmit. A kórházban sem látták őket soha. Mondjuk ezt inkább annak tudtam be, hogy soha nem ugyanakkor jöttek. Vagy tényleg be sem tették a lábukat? Nem akartam rossz előítélteket hozni, ezért inkább nem is gondoltam rá.
Baekhyunt nem akartam fölhívni. Vagy inkább nem mertem. Másfél év arra is elég, hogy változzanak a dolgok köztünk. Mi van, ha azóta barátnője van? Ha csak átfutó kaland volt mindkettőnknek? Mármint inkább neki, mert nekem egyértelműen nem volt az. De azért ilyenek is eszembe jutottak. Ráadásul nem tudtam, hogy hogyan állunk a fiúkkal. Lehet, hogy azóta megtudták, hogy együtt voltunk... Ki tudja.
Pedig szerette volna beszélni vele. Annyi mindenre kíváncsi voltam, amit a szüleim nem tudtak volna elmondani. De nem hívtam föl. Csak arra vártam, hogy végre hazaengedjenek...
A szobámban azóta semmi nem változott. Legalábbis ezt vettem észre, amikor a szüleim hazahoztak, és bementem a rég nem látott helyiségbe. Anyu azt mondta, nem is nagyon tették be ide a lábukat, és ez látszott is. Ugyanaz az ágynemű volt, amiben a baleset napján felébredtem, és ugyanazok a ruhák hevertek a szék támláján. Az asztalon is ugyanaz a rendetlenség uralkodott.
Az ágyamra vetődtem, és hosszában elterültem rajta. Milyen rég voltam itt... Bár nekem egyáltalán nem tűnt annyira hosszú időnek. Mintha csak pár hetet lettem volna távol. De lehet, hogy csak azért fúrtam boldogan a párnába az arcom, mert elegem volt a kórházi életből, akkor is, ha csak kevés időt töltöttem ott (öntudatlan állapotomat leszámítva).
Arra gondoltam, hogy elmegyek meglátogatni Rimet vagy Jinaht, de végül nem tettem. Anyu úgyis azt mondta, hogy menjek majd be a suliba, és beszéljem meg az igazgatóval, hogy hogyan folytassam a tanulmányaimat. Nem egészen fűlött hozzá kedvem, mert tudtam, hogy az lesz a vége, hogy évet kell ismételjek, és valószínűleg beraknak egy alsóbb osztályba. De tudtam, hogy a suliban lesznek ismerősök - jók is, és rosszak is. Ettől függetlenül, vagy éppen ezért (ha azt néztük hogy mi a jó benne és mi nem) azért izgatottan vártam a másnapot.
Este, amikor az íróasztalomnál ültem, elővettem egy számológépet. Megpróbáltam körülbelül felfogni, mennyi ideig is voltam távol. Másfél év... Az körülbelül 550 nap. Az 13200 óra. Az pedig 792000 perc. Nem kevés. Ráadásul ha belegondolok, hogy csupán egy-két hét volt az az idő, amikor a fiúk támadtak minket. Az idő alatt mennyi minden történt... Akkor most? Egy-két perc elég a bonyodalom kialakulásához. Belegondolni is féltem, mi minden változott, hogy mit csináltak a lányok és a fiúk.
Másnap reggel izgatottan keltem. Tudtam, hogy izgalmas napnak nézek elébe.
Amikor a ruhásszekrényem előtt álltam, belegondoltam, milyen volt, amikor itt álltam, és azon gondolkoztam, mit vegyek föl. A lányoknak is meg akartam felelni, és Baekhyunnak is. De talán először magamnak kellett volna.
Felhúztam egy kék pulcsit és egy egyszerű nadrágot, amiben jól éreztem magam, és abban indultam suliba. Kivételesen úgy, hogy barátnőim nem vártak az ajtó előtt. De lehet, hogy nemsokára minden a régi lesz. Lehet, hogy időközben a probléma a fiúkkal is megoldódott. Bár nem sok esélyt láttam rá. Inkább azt néztem volna ki, hogy a csajok sulit váltottak. Ez esetben persze nem találkoznék velük, de akkor délután biztosan megkeresném őket.
Amikor a suli közelébe értem, kezdtem egyre idegesebb, de egyre izgatottabb is lenni. Pár ismerős arcot láttam, de egyikkel sem találkozott a tekintetem, úgyhogy nem is köszöntem. Még kellő távolságban voltam, amikor hirtelen megtorpantam. Jongint láttam elhaladni az iskola kerítése mentén. Lazán besétált a főbejáraton, így elkerült a látótávolságomból. Éppen ez elég volt arra, hogy meggondoljam magam. Nem jó ötlet most bemenni. Majd ha már elkezdődött a tanítás, akkor megyek be, hogy véletlenül se ütközzek bele egy nem kívánatos személybe. Ráadásul szerintem az egész suli értesült a balesetemről, - már ahogyan ismerem az itteni pletykák terjengésének szokásait - így eléggé fura pillantásokat kapnék. Ezeket pedig lehetőleg szerettem volna elkerülni. Így hát visszafordultam, és a belvárosba indultam.
Egy közeli kávézóba mentem, hogy egyek valamit reggelire. Otthon nem volt étvágyam hozzá, de mostanra kezdtem egyre éhesebb lenni. Nagyon jól esett egy kis friss pékáru és a fahájas kapucsínó. Jó fél órát töltöttem bent, mert még újságot is olvastam egy kicsit. Kíváncsi voltam, mennyit változott azóta a divat, vagy éppen melyik híres pár szakított. Ilyen, és ehhez hasonló híreket olvastam, szokás szerint, amik a női magazinokban voltak. Utána még egy kicsit sétálgattam a városban, megnézegettem a kirakatokat, és utána mentem csak vissza az iskolához.
Most már nyugodtabb volt minden, mert folyt a tanítás. Lépteim visszhangzottak a néma folyosókon, és néhány tanár magyarázásának foszlányait is hallottam.
Pontosan tudtam, merre volt az igazgatói, és mivel a suliban semmi nem változott azóta, hamar megtaláltam. Nagy levegőt vettem, mikor elolvastam az ajtón lévő feliratot. Végül erőt vettem magamon, és emeltem a kezem, de hirtelen megszólalt a csengő, amitől összerezzentem. Mielőtt még kiözönlöttek volna a diákok a folyosóra, gyorsan bekopogtam, és benyitottam az irodába.
Csakhogy nyoma sem volt az igazgatónak, helyette az egyik titkárnő rendezgette a papírokat az asztalnál.
- Segíthetek? - kérdezte, amikor felnézett.
- Az igazgató urat keresem - válaszoltam. Átfutott az agyamon, hogy mi van, ha ez nem is egy titkárnő, hanem az új igazgatónő?
- Nincs itt. Ha mindenképpen beszélni szeretnél vele, később gyere vissza.
- Rendben. - Hát ez nem jött össze... - Akkor viszlát!
Kiléptem a helyiségből. Most mitévő legyek?
Egyre több diák lepte el a folyosót. Úgy láttam az egyenruha viselése azóta bevált módszer, mert abban járkáltak. Viszont én ezzel csak kitűntem a tömegből, de eléggé rendesen, mert mindenki, aki elhaladt mellettem, engem bámult. Kezdett egyre jobban égni a fejem a sok pillantástól, amiben részesültem, ezért elindultam az osztályom irányába. Hátha megtalálom végre a lányokat. Aztán eszembe jutott, hogy fogalmam sincs, merre van az osztályunk. Minden évben máshova kerülünk, most sem lehetett másképp. De akkor hova menjek? Sétálgassak a folyosón, mit aki teljesen elveszett? Nem akartam kínos helyzetbe hozni magam, pedig már rég abban voltam.
Elhaladtam egy csaj mellett, aki kikerekedett szemekkel nézett rám. Nyilván felismert. Próbáltam nem tudomást venni róla, és tovább haladni, de eléggé kellemetlen szituációba kerültem. Talán megkérdezhetnék valakit, hogy merre van az osztálytermem - futott át az agyamon. De túl gyáva voltam ahhoz.
Hirtelen valaki hátulról megragadta a kezem, így megtorpantam. Először arra gondoltam, hogy Jongin az, és bántani akar, de aztán eszembe jutott, hogy akár valaki ismerős is lehet. Azonnal megfordultam, és szembe találtam magam Chanyeollal. Nagy, kerek szemekkel nézett rám, és még a szája is tátva volt egy picit a döbbenettől.
- Szia - mosolyogtam rá. Örültem, hogy pont ővele futottam össze. Nem sokat beszéltem vele, mégis olyan volt, mint egy jó barát.
- Sora? - kérdezte.
- Nem ismersz meg? - kérdeztem. Lehet, hogy változtam a baleset óta, sőt, még őrajta is láttam egy kis változást. Elengedte a kezemet, és még mindig csodálkozva nézett.
- De - mondta, aztán őneki is mosolyra húzódott az szája. - Csak hihetetlen... Mióta...
- Mióta vagyok ébren? - fejeztem be a mondatot. - Nagyjából egy hete - feleltem.
Eltartott egy kis ideig, mire feldolgozta a hallottakat. Megrázta a fejét, mint aki nem hiszi el a történteket.
- Figyelj, nem tudod merre van az osztályom? Jinaht és Rimet keresem. Még nem is beszéltem velük.
- Hát őket keresheted - mondta kicsit komolyabban.
- Miért? - kérdeztem döbbenten.
- Hosszú történet... Inkább gyere, keressük meg Baekhyunt. Nem fogja elhinni! - Vigyorogni kezdett izgatottságában.
- Biztos jó ötlet ez? - kérdeztem kétkedve.
- Miért? - nézett értetlenül.
- Nincs azóta barátnője?
- A barátnője végre felébredt a kómából, és még nem is tud róla, úgyhogy nyomás! - Két kezével elkezdett terelgetni a jó irányba.
- Várjál - álltam meg. - Nem akarok bemenni az osztályba. Ott vannak Jonginék, meg mindenki más...
- Ú, tényleg - fintorodott el. - Ugye tudod, hogy nem akartak megölni? - kérdezte hirtelen. - Véletlen volt, és nagyon rosszul érezték magukat utána.
- Jó, nem érdekel - ráztam a fejem. - Nem karok rá gondolni.
- Megértem. Na de akkor menj egy emelettel feljebb, a tetőre vezető lépcsőhöz, oda ritkán járnak, és nem fog senki zavarni. Mindjárt beszélek Baekhyunnal.
- Oké. Köszi - mosolyogtam.
Megfordultam, és elsiettem a megbeszélt helyszínre. Ennél a résznél tényleg egy diák sem szállingózott, és nem féltem, hogy bárki is megzavarna minket. Egészen feldobódtam a gondolattól, hogy nemsokára találkozom Baekhyunnal. Izgatottan ültem le a lépcső első fokára, és összekulcsolt kezekkel vártam a két fiú megjelenésére a folyosó végén.
Vajon mennyit változott? És mit fog szólni, ha meglát?
Mindkettő kérdésemre választ kaptam, amikor megpillantottam Chanyeol társaságában. Kíváncsiság és zavarodottság ült az arcán, amiből arra következtettem, hogy még nem tudja, miért hozza ide a barátja. De amint találkozott a pillantásunk, földbe gyökerezett a lába. Fölpattantam a helyemről, és széles vigyorral az arcomon indultam meg felé. Ő még mindig döbbenten nézett rám, mintha nem látna jól, de miután Chanyeol aprót lökött rajta, megrázta a fejét, és elindult felém.
Ahogy egyre csökkent közöttünk a távolság, egyre gyorsabb tempóba váltott a szívverésem. Még mindig nem úgy tűnt, hogy teljesen felfogta, hogy újra itt vagyok, de amikor nyakába vetettem magam, szorosan ölelt magához. Éreztem, hogy boldogságomban könnyezni kezdek, ezért inkább lehunytam a szemem, és úgy adtam át magam az érzésnek. Bár szerintem rá sokkal nagyobb hatással volt a jelenet, mint rám.
- Ez nem lehet igaz - szólalt meg végre, mikor elengedett, hogy a szemembe nézhessen. Az arcán a döbbenetet lassan kezdte felváltani az öröm. - Mikor ébredtél fel? - tette fel ugyanazt a kérdést, amit nemrég Chanyeol is.
- Körülbelül egy hete - válaszoltam.
- És miért csak most látlak? - kérdezte, mint aki elvárta volna, hogy másnap állítsak be hozzá.
- Mert bent kellett maradnom a kórházban kivizsgálásokon. Tagnap engedtek ki.
- Értem - bólogatott, aztán megint elmosolyodott, és magához húzott. - Kimondhatatlanul örülök - mondta közel a fülemhez. - Azt hittem sosem kaplak vissza.
- A szüleim is azt hitték - mondtam a nyakának. És ha már ott volt az ajkam, nyomtam rá egy puszit.
Baekhyun ismét elhúzódott, de csak azért, hogy arcomhoz hajolhasson, és száját az enyémre tapaszthassa. Váratlanul, de egyáltalán nem kellemetlenül ért. Azonnal viszonoztam, és átöleltem a nyakát. Mikor is csókolt meg utoljára? Mielőtt még a fiúk elvittek engem egyedül magukhoz... Valamikor akkor. Az pedig jó régen volt. Ha nekem annyira nem is, de Baekhyunnak rengeteg idő. Éreztem is a csókon. Viszont egy idő után elhúzódtam.
- Várj - mondtam, miközben kissé kapkodtam a levegőt. - Ne itt faljuk fel egymást Chanyeol előtt - mondtam, és átnéztem a válla felett. Baekhyun is hátranézett barátjára, aki a falnak támaszkodva, mosolyogva figyelt bennünket.
- Csak nyugodtan - mondta aranyosan.
- Megkaptuk az engedélyt - nézett újra rám, majd nyomott a számra egy gyors puszit. - Ne haragudj, csak nekem ez most annyira... hihetetlen. Rengeteg ideig voltál kómában.
- Bepótoljuk azt az időt- biztattam.
- Akár most is kezdhetnénk. Menjünk haza.
- De neked még van tanítás - néztem értetlenül.
- Nem érdekel - rázta meg a fejét.
- Engem viszont igen. És amúgy is kell még beszélnem az igazgatóval.
- Miért?
- Mert meg kell beszélnem vele, hogy évet ismételjek-e vagy mi legyen.
- Jaa - bólogatott.
- Meg igazából a lányokat is meg akartam keresni - mondtam. Eszembe jutott, mit mondott Chanyeol. Felnéztem rá, mert kíváncsi voltam, mit szól hozzá.
- Azt hiszem, nem fogod őket megtalálni...
- Miért? Sulit váltottak?
- Aha - bólogatott. De mintha több is lett volna mögötte... Még mindig várakozóan néztem rá.
- Na jó, sok minden történt a másfél év alatt? - kérdeztem, mert nem nagyon akart mit hozzáfűzni.
- Eléggé - bólogatott. - És mind nekem kell elmondanom majd, ugye? - kérdezte.
- Hát vagy te vagy Chanyeol - nevettem.
- Értem - bólogatott. - Akkor ma délután mese-délutánt tartok neked, azt hiszem.
- Benne vagyok - feleltem boldogan. - Szóval akkor hánykor végzel ma? Mert akkor megvárlak, vagy valami. - Mondjuk nem vallottam be neki, hogy nincs túl sok kedvem itt maradni egész délelőtt.
- Inkább menj haza - ajánlotta. Valószínűleg ugyanarra gondolt, mint én. - Kettő körül végzek, aztán rohanok hozzád.
- Oké - egyeztem bele.
- Akkor majd találkozunk.
Még egyszer hosszan megcsókolt, aztán Chanyeollal együtt elindultak vissza az osztályterem felé. Még hallottam, hogy Baekhyun azt mondja: "Eldobom az agyam". Tudtam előre, hogy nagyon váratlanul fogja érni, hogy megint belecsöppentem az életébe. De szépen lassan hozzászokhat a gondolathoz, hogy megint együtt vagyunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése