22.fejezet

Amikor felébredtem fájt a fejem, és az ágyam sem volt a legkényelmesebb, ráadásul a nap túl világosan sütötte az arcomat, így inkább kinyitottam a szememet.
Párat pislantanom kellett, mire rájöttem, hogy nem otthon vagyok. Egy egész kicsi szobában voltam, megnyugtató, sárgás színű falakkal, jobb oldalt egy ablakkal, bal oldalt az ajtóval, egy kis asztalkával a sarokban és egy éjjeliszekrénnyel magam mellett.
Csak akkor jöttem rá, hogy hol vagyok, amikor meghallottam egy folyamatos csipogást, és amikor megláttam az ágyam mellett egy állványt, amiből valamilyen folyadék folyt egy kis csövön keresztül a karomba.
A fejembe hasított a fájdalom, ezért visszadőltem a párnámra, és lehunytam a szemem. Olyan kimerülnek éreztem magam, mint rég, pedig tudtam, hogy valószínűleg jó sokat aludtam. Jobb karomat nem mertem megmozdítani a tűk miatt, de bal kezemmel kicsit kitakargattam magam, mert melegem volt. Nagyot sóhajtottam, és lehunytam a szememet.
Nem bírtam semmi másra gondolni, csak a gyötrő fejfájásomra. Egy kézzel próbáltam halántékomat masszírozni, hogy csillapodjon a fájdalom, de nem sok sikerrel jártam, úgyhogy inkább hagytam. Egész jól éreztem magam, úgy értem semmi másom nem fájt. Lábaimat megmozgattam egy kicsit, mert úgy tűnt, mindjárt komoly zsibbadásba kezdenek. Még mindig mélyeket lélegeztem, és boldog voltam, mert úgy tűnt, nincs semmilyen komoly sérülésem - talán még kisebb sem.
Csak a testemre összpontosítottam - nem voltam képes a gondolkodásra.
Egy jó ideig feküdtem még így, és csak akkor nyitottam ki újra a szemem, amikor nyílt az ajtó. Egy fehér köpenyeges, kedves arcú nő jött be, iratokkal a kezében. Valószínűleg egy ápolónő volt.
- Szia - köszönt kedvesen.
Meg kellett köszörülnöm a torkom, mielőtt meg tudtam volna szólalni.
- Jó napot.
- Hogy érzed magad? - kérdezte udvariasan, miközben odament a csipogó szerkentyűhöz és leolvasott róla pár adatot.
- Hát, nem is tudom... Kimerülten.
- Nem csodálom - mosolygott, miközben valamit írt a lapra. - Jó sokat aludtál.
Mielőtt megkérdezhettem volna, hogy pontosan mennyi is az a sok, odalépett a jobb felemhez, kihúzta belőlem a tűt, majd beragasztotta.
- Nem fájnak a bordáid?
- Nem - feleltem.
- Kapsz rendesen levegőt?
- Igen.
- Látásodat milyennek érzed?
- Olyannak mint mindig... - Nem egészen értettem, mit is kéne pontosan válaszolnom.
- Nem homályos? - kérdezte.
- Nem - válaszoltam.
- Jó. Akkor mindjárt hívom a főorvos urat, hogy ő is megnézzen. És a szüleidet is értesítem.
- Rendben. De ön honnan tudta meg, hogy felébredtem? - kérdeztem kíváncsian, mert elképzelésem se volt, hogyan időzített ilyen jól.
- A gép jelzett - válaszolt kedvesen.
- Ja, értem - bólogattam. Végül is egyértelmű.
A nő kiment a szobából, így újra egyedül maradtam.
Amikor ezután bejött az orvos, ugyanúgy kérdéseket tett fel, bár nem mindegyikre tudtam válaszolni. Nem mindig tudtam behatárolni, mit is ellenőriz éppen. Nem is nagyon tett fel személyes kérdéseket, így én sem kíváncsiskodtam.
Viszont egy idő után olyanokat kérdezett, amik miatt erőltetnem kellett a gondolkodást.
- Tudod, hogy hogy hívnak?
- Persze - válaszoltam. - Ööö... Yang Sora.
- Vannak testvéreid?
- Nincsenek.
- Szüleid?
-Yang JinSuk és Yang YooJin.
- Foglalkozásuk?
Ráncokba szaladt a homlokom. Úgy éreztem magam, mint aki egy kellemetlen vallatás kellős közepén van.
- Anyukám egy éttermet vezet, apukám viszont.. fogalmam sincs - ráztam a fejem. - Úgy értem nemrég mesélte anyukám, hogy új munkalehetőséget kapott, és hogy nem kifejezetten örült neki, de nem tudom, hogy elvállalta-e vagy sem.
- Úgy tűnik az emlékezeteddel minden rendben. Az adatok stimmelnek.
Szóval az agyammal sincs baj. Jó, hogy kiderült.
Az orvos felnézett a papírokból, és egy ideig engem nézett, aztán megkérdezte:
- A balesetedre is emlékszel?
Na ez volt az, amin ma még egyáltalán nem agyaltam. Hogy hogyan is kerültem ide.
- Nem - vágtam rá. Az agyam eltaszította azokat a gondolatokat.
- Akkor gondolkozz egy kicsit, mert tudod.
Azt hittem ott fog várni, míg ki nem nyögöm a választ, de ehelyett kiment a teremből. Kicsit megnyugodtam, és megint hátradőltem.
Magamban is hasonló kérdéseket tettem fel, mint amilyeneket az imént kaptam. Felidéztem az otthonomat, a barátnőimet (Rimet és Jinaht), aztán eszembe jutott Baekhyun. Vele együtt minden az emlékeimbe tört. A nyolctagú fiúcsapat, a jóslat, a zebra a város közepén, és a kék BMW. Szinte vissza tudtam emlékezni a fájdalomra, ami akkor ért. De vajon milyen rég lehetett? Mennyi ideig voltam eszméletlen? Az ápolónő azt mondta, jó sokáig aludtam. Az hány hetet jelent? Netán egy hónapot?
Hiába kerestem, nem találtam naptárat a helyiségben, és semmi másból sem tudtam rá következtetni.
Kíváncsi voltam, mi történt időközben Jinahval és Rimmel. Meg természetesen Baekhyunnal. De várnom kellett, hogy bármit is megtudjak.
Az ápolónő jött be ismét, és hozott nekem egy kis ennivalót. Nem volt túl finom koszt, de a semminél mégiscsak jobb volt.
Amikor ismét nyílt az ajtó, azt hittem újra a nővér jön be, de ehelyett a szüleimet pillantottam meg. Úgy tűnt, mintha nagyon siettek volna, hogy ideérjenek.
- Sora - nézett rám anyu megkönnyebbülten, és azonnal odajött hozzám, hogy szorosan megölelhessen. Örültem, hogy eljöttek, de úgy tűnt, anyu sokkal többet aggódott értem, mint gondoltam, mert még sírni is kezdett.
- Minden rendben - mondtam neki, mire szorosabban fogott.
- Tudom - szipogta, aztán elhúzódott, és boldogan, könnyein keresztül felnevetett.
Apu is odajött hozzám, és azt hiszem még szorosabban ölelt, mint anyu.
- Annyit aggódtunk érted! Már azt hittük, soha nem kapunk vissza - magyarázta anyu, amikor mindketten helyet foglaltak az ágyam szélén.
- Miért, életveszélyben voltam? - kérdeztem.
- Egész végig - bólogatott. - Az elején azt mondták, hogy jól sikerültek a műtétek, és kezdtünk reménykedni.... De aztán közölték velünk, hogy kómába estél.
- Kómába estem? - kérdeztem kerekre tágult szemekkel.
- Igen. És az se volt biztos, hogy valaha fölébredsz még.
- Te jó ég! - Azért még csak nem is sejtettem, hogy ilyen rossz volt a helyzet.
- És most értesítettek minket, és... - Boldogságában újra sírni kezdett. Furcsa volt így látni, mert ezelőtt alig láttam még ilyennek.
- És, hogy érzed magad? - kérdezte apu.
- Jól - feleltem. Sok mást nem tudtam hozzáfűzni. - Hogy tudtatok meg a balesetemről? - kérdeztem.
- A rendőrség hívott fel minket - válaszolta anyu. - Hallottuk, hogy valami különleges eset volt, mert nem te ugrottál elé, és nem is a kocsis hibája volt, hanem valami dulakodás volt a fiúkkal...
- Beszéltünk is velük - folytatta apu. - Azt mondták, hogy egyáltalán nem volt szándékos, és véletlen volt az egész. Hittünk nekik, mert tényleg eléggé odavoltak, és látszott, hogy emészti őket a bűntudat.
Ezt valahogy nem tudtam elképzelni róluk, de nem szóltam semmit.
- Pár srác még be is járt hozzád az első hónapokban.
Baekhyun - gondoltam. Még az is lehet, hogy Chanyeol eljött vele.
Aztán az agyamban kattant valami.
- Várjunk. Az első hónapokban? - kérdeztem. - Mennyi ideje...
Nem voltam képes befejezni a mondatot, és a választól is féltem.
- Mióta is... - gondolkodott anya, és a férjére nézve számolgatott. - Másfél éve - mondta végül.
- Mennyi? - kérdeztem döbbentem. - Másfél éve?! Te jó ég!
Alig tudtam felfogni. Az rengeteg idő! Háromszázhuszonöt nap, meg még plusz százötven valamennyi... Rengeteg. Belegondolni is rossz, mennyi minden történik, változik az idő alatt.
És így már az is érthető, miért volt olyan boldog anyu, hogy felébredtem.
- Igen, ez elég sok idő - mondta.
Megráztam a fejem. Hihetetlen.