24.fejezet

Az igazgatóval elég érdekes beszélgetésem volt, főleg, hogy ő sem számított a megjelenésemre. De azt hiszem, kicsit sikerült megszoknom, hogy mindenki úgy néz rám, mintha most támadtam volna fel.
Hosszasan konzultáltam vele, míg végül arra a döntésre nem jutottunk, hogy inkább magántanuló leszek. Vagyis otthon fogok tanulni. Ez a megoldás nekem is jobban tetszett, mint az, hogy berakjanak egy alsóbb évfolyamba. Nem akartam bekerülni egy nálam fiatalabbakból álló osztályba, főleg, hogy mindenki tisztában lenne vele, hogy mi történt velem. Otthon sokkal jobb lesz nekem.
Még a délelőtti órákban jártunk, amikor hazaindultam. Nem várhattam el Baekhyuntól, hogy lógjon a suliból,  pedig örültem volna neki. Nem csak azért, mert szerettem volna minél több időt tölteni vele, hanem azért is, mert már furdalta az oldalamat a kíváncsiság, hogy mi minden történt. Mert úgy tűnik igen sok minden.
Már nem emlékeztem pontosan, mit mondott Baekhyun, mikor végez, de kettő után már egészen izgatottá váltam. Meg akartam végre tudni, mi történt a balesetem után, hogy miért mentek el a fiúk, és úgy egészében minden mást is.
Szüleimmel csak telefonon keresztül beszéltem a továbbtanulásról, mert dolgozniuk kellett. Ez egyet jelentett azzal, hogy egész délután enyém volt a ház, vagyis biztos nem hallgatják ki a beszélgetésünket. Ezt azért tartottam fontosnak, mert egy csomó mindenről nem tudtak, és remélhetőleg nem is fognak.

Amikor megszólalt a csengő, két másodperc alatt ott teremtem. Baekhyun nem köszönt, vagyis azt szánta annak, hogy szorosan magához húzott, és megcsókolt.
- Ne haragudj - kezdett mentegetőzni hevessége miatt. - Csak még mindig alig fér a fejembe, hogy itt vagy - mondta egy aranyos mosollyal az arcán.
- Pedig hozzá kell szoknod - mondtam.
- Azt nem lesz nehéz.
Kitártam az ajtót, és beengedtem. Míg levette a cipőjét, az arcát vizslattam. Csak arra jutottam, hogy kimondhatatlanul szeretem őt.
Bele próbáltam képzelni magam a helyébe. Milyen lett volna, ha őt üti el egy kocsi, és kómába esik? Milyen lett volna, ha másfél évig kellett volna várnom arra, hogy felébredjen? Ha nem is teljesen, de valamennyire megértettem a helyzetét.
- Fölmegyünk? - kérdezte, amint felegyenesedett.
- Nincs itthon senki rajtunk kívül, úgyhogy itt is maradhatunk - mondtam.
- Oké - egyezett bele. Így a kanapén foglaltunk helyet, pontosabban a két végében, egymással szemben. Fél oldalamat nekidöntöttem a háttámlának, és úgy figyeltem Baekhyunt.
- Na, mit szeretnél tudni? - kérdezte.
- Hát úgy mindent, ami fontos... - mondtam kissé bizonytalanul. - A durva részeket kihagyhatod.
- Akkor végeztem a meséléssel - közölte.
Döbbenten néztem rá.
- Na jó, annyira nem vészes a helyzet. Mostanra már lenyugodtak a kedélyek. Igaz, már a két lány sincs itt...
- Elmondod végre, mi történt velük? - kérdeztem már majdnem idegesen. Pedig nem akartam ilyen hangnemet megütni, csak egyszerűen szerettem volna végre megtudni az igazságot.
- Jó, nyugi. Elmesélek mindent. Mivel kezdjem?
- Hát mondjuk - gondolkodtam. - Kezdjük az elején. Hogy tudtad meg, hogy elütött egy autó?
- Fú, de rég volt - dőlt hátra Baekhyun, és elgondolkodva a távolba meredt. - Otthon ültem, és vártam, hogy megérkezz. De ugye nem jöttél. Egy idő után kezdett gyanússá válni, mert máskor ennyi idő alatt rég ideértél volna... Így hát felhívtalak. De nem vetted föl, hiába hívogattalak. Aztán megcsörrent a telefonom, de Chanyeol volt az. Megkérdezte, hogy hallottam-e már. Fogalmam sem volt miről beszél, ezért elmondta, hogy történt egy baleset: összetalálkoztatok a fiúkkal, és valahogy kiestél az autó elé. Páran a kórházban voltak, én is azonnal odamentem.
- A fiúk eljöttek a kórházba? - kérdeztem döbbenten.
- Csak páran. Az a három ember, aki ott volt a balesetednél is.
- Mi? - kérdeztem, mintha csak rosszul hallottam volna. - Minimum öten ott voltak - közöltem.
- Azt hiszem ketten elfutottak - mondta elgondolkodva.
- De rendesek - morogtam.
- Jó, biztos megijedtek a rendőrségtől. Nem akartak bajba keveredni. Mindenesetre hárman ott maradtak, és a kórházba is elkísértek. De nem mehettünk be hozzád, úgyhogy nem sok értelme volt.
- Megtudták a fiúk? - kérdeztem. - Mármint hogy mi ketten...
- Nem csak én aggódtam ott érted, úgyhogy nem hiszem, hogy észrevettek volna bármit is. A többiek sem akarták, hogy bajod essen - magyarázta.
- Ez azelőtt nem volt probléma - mondtam szárazon.
- De ez azért most más... Eléggé megbánták, amikor látták, hogy halálos veszélyben forogsz.
Sóhajtottam egy nagyot. Eddig persze nem volt baj nekik, hogy bántanak, de amikor kiderül, hogy meghalok, akkor persze minden megváltozik.
- Ha már itt tartunk, - szóltam - mi lett a fiúkkal? A rendőrség őket hibáztatta? Vagy az autóst?
- Kimagyarázták a rendőrségnek, hogy baleset volt, és a sofőr sem lett büntetve, mert nem az ő hibája volt.
- Értem - bólogattam. De azért milyen rossz lehet annak a férfinek vagy nőnek... Elütött egy lányt, pedig csak rosszkor volt rossz helyen. - Szóval a baleset megvolt... Mi történt a suliban? - kérdeztem kíváncsian, abban reménykedve, hogy most kiderül valami Jinahról és Rimről is.
- Még csak nem is szóltunk a két lányhoz, úgyhogy semmi balhé nem volt. Mármint amiben mi is benne lettünk volna.
- Jongin sem talált ki semmit? - kérdeztem döbbenten.
- Dehogyis - rázta a fejét. - Miután majdnem a halálodat okozta... sőt, még mindig úgy tudja, hogy kómában vagy, úgyhogy pláne... Nem akart még nagyobb bajt okozni. Úgyhogy a békén hagyta őket.
- Csak? - kérdeztem folytatásra ösztönözve Baekhyunt.
- Csak anélkül is volt elég baj. Hétfőn - azaz másnap - hatalmas jelenetet rendeztek az ebédlőben, mindenki szeme láttára.
- Miért? - kérdeztem döbbenten.
- Rim teljesen ki volt akadva azon, hogy ti tudtátok hogy lesz valami, mégsem mondtátok el neki.
- Ja, igen - jutott eszembe. - Én nem hittem benne, hogy meghalok, és nem akartam, hogy ő is fölöslegesen aggódjon.
- Igen, ez így szép és jó, de ő nem akarta elfogadni. Hiába győzködte Jinah. A másik ok, amiért ordítoztak, hogy Jinah meg sem próbált segíteni, hogy ne essen bajod, hanem... már nem is tudom mit csinált.
- Drogozott - vágtam rá, mert tudtam rá a választ.
- Ja, igen - bólogatott. Nem volt nehéz leolvasni az arcáról, mit gondolt róla. - Szóval... Eléggé összevesztek, és úgy kiabáltak egymással, mintha senki nem lenne körülöttük. Csakhogy majdnem az egész suli ott volt. Annyira összekaptak, hogy onnantól fogva soha nem láttuk őket együtt.
- Jaj ne - mondtam letörten. Hogy lehet, hogy egy barátság ilyen hamar tönkremenjen? Ilyen apróság miatt? Jó, lehet, hogy nem apróság, de mindkettőben volt valami igazság, amit ép ésszel fel lehet fogni, és meg lehet érteni.
- És mi történt aztán? - kérdeztem, és titokban reméltem, hogy jön az a rész, ahol kibékülnek. Bár akkor nyilván nem mondta volna azt, hogy "onnantól fogva soha nem láttuk őket együtt".
- Jinah kicsit... Hogy is fogalmazzak... - kereste a szavakat. - Kicsit túlzásokba esett.
- Mit csinált?
- Hát ööö....
- Mondd már! - kértem idegesen.
- Jó. Eladta a testét - közölte egy fokkal halkabban.
- Hogy mit csinált? - kérdeztem pislogva. Biztos voltam benne, hogy félreértettem valamit.
- Eladta magát. Tudod, amikor... Amikor a pasi fizet, hogy lefekszik vele.
- Tudom, mi az. De biztos, hogy Jinahról beszélünk? - kérdeztem. Még mindig nem akartam elhinni. Valami tévedés lehet, mert Jinah - az a Jinah, akit én ismerek - soha nem tenne ilyet.
- Hidd el, hogy ő volt. Bizonyíték van róla.
- Bizonyíték? Miféle bizonyíték? - értetlenkedtem.
- Videó - közölte könyörtelenül.
- Na nee - ráztam a fejem. - Én ezt nem hiszem el. Jinahnak egyáltalán nincs szüksége pénzre. Vagyis nem volt... És ha lett is volna, nem így szerezte volna meg. Azt sem engedte volna meg, hogy levideózzák - győzködtem, bár inkább magamat próbáltam megnyugtatni, hogy ez semmiképp sem történhetett meg. - Mondd, hogy nem igaz!
- Nem igaz - mondta bizonytalanul.
- És komolyan is gondolod? - kérdeztem.
- Nem tehetem - tárta szét karjait. - Én is láttam...
- Te láttad!? - kiáltottam felháborodottan.
- Nyugi, természetesen nem néztem végig, csak az elejét láttam, amikor még csak beszélgetnek. Már attól is rosszul lettem - motyogta magának halkan, undorodva.
Arcomba temettem a kezem, és úgy kezdtem el beszélni, nem törődve azzal, hogy alig érthető valami, amit mondok.
- Hogyan fajulhattak idáig a dolgok? Hogy tehette ezt Jinah? És egyáltalán miért? Miért nem állította le Rim? - Kétségbeesetten keresgéltem a válaszokat, és eléggé csalódott voltam, hogy valószínűleg soha nem fogom megtudni őket.
- Ó, hidd el, Rim leordította - mondta Baekhyun, aki felfigyelt az utolsó kérdésemre. Fölnéztem rá, mire folytatta. - Ez volt a kettes számú veszekedés az ebédlőben.
- Több is volt?
- Nem - rázta a fejét.
- Akkor jó - sóhajtottam megkönnyebbülten.
Nehéz volt elképzelni, hogy ők ketten ennyire haragban legyenek egymással, de ezek után nem csodálom. Én is lehordtam volna Jinaht ilyenért.
- Még mindig nem tudom felfogni - motyogtam magam elé. - És ha te tudsz róla, akkor valószínűleg az egész iskola tud róla - következtettem.
- Igen, körülbelül - vallotta be. - Mindenki a háta mögött sugdolózott meg kibeszélte. Nem mintha nem vette volna észre.
- Zavarta? - kérdeztem. Nem rég még azt gondoltam volna, hogy biztosra tudom  a választ, de ezek után már semmiben nem mertem hinni.
- Ha zavarta is, nem mutatta ki. De egyértelmű volt, hogy nem marad már sokáig a suliban.
- Mi lett vele? - tettem fel a már sokadik kérdést.
- Nem tudjuk. Egyszer csak eltűnt. Az a hír járta, hogy már városba is költözött, bár ezek már csak feltételezések, szóbeszédek voltak.
- És Rim? Ővele mi lett?
- Úgy pár hétre rá ő is követte Jinaht. Mármint nem szó szerint, csak ő is kiiratkozott a suliból. Hogy együtt mentek-e, hogy kibékültek-e... Fogalmam sincs. Mindenesetre azóta nem láttuk őket.
Nehezen tudtam csak visszatartani a könnyeimet. Annyi minden zúdult hirtelen a nyakamba, hogy attól féltem, megszakadok. Hogy végződhet egy barátság - amit azt hittünk örökké fog tartani - így? Egyáltalán mivé változtak? Mert hogy nem ilyenek voltak, az biztos. Hogyan fajulhattak idáig a dolgok?
- Na gyere ide - húzott magához Baekhyun, mert látta, hogy már nem sokáig bírom sírás nélkül.
Baekhyun szorosan ölelt, ami jelen pillanatban jól esett. És másra nem is nagyon támaszkodhattam volna. A két legjobb barátnőm itt hagyott. Egyedül ő maradt nekem.