30.fejezet (Vége)

A vonat zötykölődése miatt a fejem neki-nekiütközött a hideg, kemény ablaknak. Egy idő után elegem lett belőle, ezért kiegyenesedtem. Sehogy sem tudtam kényelmesen aludni, ami a mellettem ülő Baekhyunról nem volt igaz. Úgy tűnt, kényelmesen elszundított. Egy sóhaj kíséretében hátradöntöttem a fejem, mert tudtam, hogy úgysem fogok tudni már aludni. De nem is annyira bántam, inkább néztem ki az ablakon, úgysem jártam még az országnak e részein. A szüleimmel soha nem utaztam semerre, egyszer-kétszer jártunk csak külföldön, akkor is csak rokonokat látogattunk. Pont emiatt csak még jobban feldobott a gondolat, hogy Baekhyunnal kettesben nyaralunk.
Az elsuhanó tájat nézve eszembe jutott, amikor pár hónappal ezelőtt bemutattam őt a szüleimnek. Pontosabban csak anyunak, apa ugyebár nem tartózkodott otthon. Nem is tudom, miért féltem annyira ettől a találkozástól, és miért halogattuk ilyen sokáig a dolgot. Minden rendben ment, és anya a végén meg is jegyezte, milyen rendes srác. Baekhyun szüleivel sem akadtak gondok, hamar megszerettek, és legnagyobb örömömre úgy bántak velem, mintha már régóta a család tagja lennék. Amellet, hogy megengedjék ezt a kétszemélyes utat, sokat kellett érvelni, de végül is nem szólt ellene semmi. Engem is ismertek már, és tudták, hogy mindketten eléggé felelősségteljesek vagyunk, ráadásul Baekhyun vizsgái is nagyon jól sikerültek – nem volt más választásuk, muszáj volt megengedniük.
Baekhyun sokat mesélt a nyaralóról, meg úgy összességében mindenről errefelé, ezért nagyjából tudtam, mire kell majd számítanom. De izgatottan vártam, mert tudtam, hogy így is rengeteg meglepetés fog érni.
Baekhyunnak hirtelen előrecsuklott a feje, amitől azonnal fel is ébredt, de nem nyitotta ki a szemeit, csak – ahogyan én is tettem – nekidöntötte a fejét az ülésnek. Viszont amint a vállára hajtottam a fejem, lepillantott rám, és halványan elmosolyodott. Jó sokáig pihentünk így, mással nem is nagyon tudtuk volna eltölteni az időnket. Baekhyun a karórájára pillantott.
- Nemsokára ott leszünk – közölte. – Nagyjából negyed óra – saccolta be. Láttam az arcán, de még a hangján is hallatszott, mennyire fel van dobva. Majdnem minden nyarát itt töltötte, mégis szinte ugyanolyan izgatott volt, mint én, aki most járok először ezen a helyen.
Ezután már tényleg repült az idő: hamar megérkeztünk a végállomásunkhoz. Mielőtt a vonat folytatta volna az útját, mi ketten kipattantunk belőle jól megpakolva csomaginkkal. A fáradság egy pillanat alatt kiszállt belőlem, ahogy az új, ismeretlen környéket fürkésztem. Nagy tömeg volt körülöttünk, így eltartott egy ideig, míg egy nyugisabb utcába értünk.
- Hívjunk taxit, vagy sétálunk? – kérdezte Baekhyun. – Körülbelül negyed óra lenne gyalog.
- Inkább sétáljunk – mondtam, több okból kiindulva. Egyrészt eleget ültünk idáig, jól esett végre mozogni, másrészt ha lassabban haladunk, sokkal több mindent látok.
Az egyik kezemmel húztam magam után a bőröndömet, a másikat Baekhyun fogta, és így sétáltunk az utcákon. Körülbelül öt perc után levetettem a vékony hosszúujjúmat.- Elég meleg van, ugye? – kérdezte Baekhyun, mire én csak bólogattam.
– Remélem végig ilyen jó idő lesz, mert egész nap a házban ücsörögni nem olyan élvezetes. Persze mi ketten feltalálnánk magunkat, de azért mégis. A tengerben fürödni sokkal jobb. Talán eléggé felmelegedett a víz. De hogyha túl hidegnek találod, és nagyon vágysz melegre, akkor otthon is fürödhetünk a meleg vizes medencénkben.
- Hűha – kaptam fel csodálkozva a fejem. Említette, hogy nem rég lett felújítva a ház, de fogalmam sem volt, pontosan menniyre is új az az új. – Nektek olyan is van?
- Aha. Fürdőkádnak hívják – közölte, mire én felnevettem.
- Á, értem – bólogattam. – Mondjuk az kicsit szűkös lenne kettőnknek, nem gondolod? – kérdeztem.
- Ugyan már! Simán elférünk benne ketten. Akarat kérdése – nézett le rám egy csibészes mosollyal.

Elpirultam a gondolatra, és gyorsan elfordítottam a fejem.
Baekhyun elkezdett halkan dúdolni egy dalt, miközben én a boltokat, kiratakokat, éttermeket és a gyönyörű házakat figyeltem amik a főutcán sorakoztak. Még a tenger sós ízét is éreztem a levegőben.
Egy idő után letértünk a fűútról kisebb mellékutcákba, ahol addig járkáltunk, míg meg nem érkeztünk a nyaralóhoz.
Miközben Baekhyun a kulcsot keresve kotorászott a hátizsákjában, én szemügyre vettem a házat. Nem volt hatalmas, nem volt mesebeli, mégis a maga módján tökéletes. Egyszintes volt, és szürke és fehér színekben pompázott. A ház jobb oldalánál volt a kocsifelhajtó, ahol mi is végigmentünk, miután bejutottunk a kapun. A ház mögött egy szép kis udvar rejtőzködött, ami a kerítésnél bokrokkal volt körülvéve, a közepén pedig szép nagy füves terület volt. A jobb sarokban egy faházikó állt.
- Mindjárt jövök - közölte Baekhyun, miközben visszasiettet a bejárati ajtóhoz, ami az utcára néző oldalon volt. A háznak ennek a hátsó részénél, ahol én álltam, egy nagy terasz volt, ahová négy lépcsőfok vezetett.
Most figyeltem csak meg pontosabban, és vettem észre, hogy a falnak ezt a részét üveg borítja, csak éppen ott volt a redőny, ezért nem is tűnt fel azonnal. Baekhyun éppen azt húzta fel belülről, majd kitárta az ajtót, és fejével inetett, hogy jöjjek.
A cuccaimat a földön hagyva siettem utána.
- Az elülső ajtó általában zárva van, és itt szoktunk közlekedni - magyarázta, aztán beléptem az ajtón.
Sokkal hűvösebb volt a kinti hőmérséklethez képest, de nem zavart, pont hogy jól esett. A nappaliban voltunk, ahol baloldalt egy kanapé állt, előtte a tévé és a szekrények. Két szobaajtót pillantottam meg velem szemben, ahová pár másodperc múlva be is mentünk.
- Ez az én szobám - mondta a jobb oldali helyiségre. Bekukucskáltam mellette, de nem sokat láttam. - Várj egy pillanatot - szólt Baekhyun. Az ablakokhoz ment, és itt is felhúzta a redőnyöket.
Nem volt túl nagy szoba, a legtöbb helyet egy kisebb franciaágy foglalta el, mellette egy kis éjjeliszekrénnyel, meg egy nagyobb ruhászekrénnyel a sarokban.
- Lenne egy kérdésem - közöltem.
- Igen? - nézett rám kérdőn.
- Lehetek gyerekes?
Először összevont szemöldökökkel nézett rám - gondolom erre a kérdésemre nem számított. De végül elmosolyodott. - Persze.
- Jó.
A tekintetemet Baekhyunról az ágyra szegeztem, majd egy vidám kiáltással, végtagjaimat széttárva az ágyra vetettem magam. Az ugrásom kíséretében még rugózott párat alattam a matrac, de amint befejezte azt, a hátamra fordultam, és a nevető Baekhyunra mosolyogtam.
- Olyan jó itt - mondtam. Baekhyun csak állt az ágy végében, én engem nézett. - Mi az? - kérdeztem, miközben az alkaromra támaszkodtam. Ahogy szája szélét rágva figyelt engem, tudtam, hogy forgat valamit a fejében. Féloldalas mosolyra húzódott a szája, ismét megjelent az a csibészes mosoly az arcán. Szép lassan felmászott az ágyra, és mint egy ragadozó, négykézláb közelített felém.
Kitágultak a szemeim, és nagyot nyeltem, miközben összeszorítottam a számat, mert nehezemre esett visszafolytani a mosolyomat. Amikor már egy vonalban voltunk, hirtelen rám nehezkedett a teljes testsúlyával. Nagyon nyögtem, miközben lélegzete a nyakamat csiklandozta.
- Nehéz vagyok? - kérdezte, majd két kezére támaszkodva készült leszállni rólam.
- Ne hogy elmenj - mondtam, és nyakát átölelve viszahúztam magamhoz. Teljesen közelről figyeltem arcát, a gyönyörű vonásait, a csillogó szemeit, aztán felemeltem a fejem, hogy megcsókolhassam. Nem sokáig bírtam.
- Na szállj le mert tényleg nehéz vagy - mondtam nevetve. Nem emelkedett fel, csak legurult rólam, de azzal a lendülettel engem is húzutt magával, pontosabban magára.
- Várj egy pillanatot - kértem gyorsan, és felültem. Meztelen combom a térdére simult, de nem ez zavart, hanem az, hogy a lenge szoknyám korca felcsúszott már egészen a hasamhoz. Visszacsúsztattam a csímőmre, de addigra Baekhyun felült, amitől hátratántántorodtam volna, ha nem ölel át.
- Megmutatom a ház a töbib részét.
- Oké - egyeztem bele. Úgyis miénk még az elkövetkező két hét...
Bepillantást nyertem a szülők hálószobájába, a fürdőbe, végül a konyhába, ami a nappaliból nyílt, és aminek közepén egy négyszemélyes étkezőasztal állt.
- Majd elmehetün éttermekbe is, de szerintem nagyrészt itthon fogunk enni - mondta Baekhyun. - És mint tudod, és nem sok mindent tudok főzni - célozgatott. - Persze majd segítek...
- Szívesen főzök - néztem fel rá. - Nekem nem gond.
- Akkor jó - mosolygott rám. - Tudod mit kéne csinálnunk?
- Na mit?
- Nutellás palacsintát.
Mosoly kúszott az én arcomra is. Tisztán emlékeztem arra, amikor csak pár napja ismertük egymást, és nekiálltunk nutellás palacsintát csinálni a konyhájában.
- Benne vagyok - közöltem.
- Gondoltam. Viszont ha jól tudom, a hűtő üres - bökött a fejével a sarokba. Odamentem, és kinyitottam a hűtő ajtaját.
- Bizony - mondtam, amint én is megbizonyosodtam róla.
- Szerintem először is pakoljunk ki, aztán elszaladunk a boltba. Vagyis... A francba.
- Mi az? - kérdeztem.
- Innen elég messze van csak bolt, és csak egy biciklink van.
Egymásra szegezve tekintetünket gondolkodtunk a megoldáson.
- Hát nincs más választásunk - közöltem végül.
- De nem akarlak egyedül hagyni - mondta, miközben átölelte a derekam.
- Mi mást tudsz csinálni?
Sóhajtott egy nagyot.
- Tudod mit? Amíg elmész bevásárolni, én kifekszem a napra és olvasok - ajánlottam. - Azt úgyis akartam, de te közben biztos unatkoznál, szóval így kapóra jön.
- Hát jó. És amint megjöttem, kimegyünk a partra.
- Oké - egyeztem bele lelkesen.
És így is tettünk. Mire én becipeltem a bőröndömet a szobába, Baekhyun már útnak is indult, hogy minél hamarabb visszaérjen. A fal mellé raktam le a bőröndömet, majd miután felnyitottam, egy ideig kutattam a bikinim után, míg végre a kezem ügyébe került. A törölközőmön és a könyvemen kívül mást nem is vettem ki, hanem azonnal nekiálltam átöltözni. Amikor már a kék-fehér csíkos bikinimet viseltem, kimentem az udvarra, és a fürdőlepedőmre feküdtem.
Először csak behunytam a szemem, és szívtam magamba a nap melegét. Tökéletes idő volt: tűzött a nap, de egy apró szellőnek köszönhetően pont elviselhető és kellemes volt a meleg. Nem túl erősen, de most is éreztem a tenger sós ízét a levegőben. A békés csöndben csak a madarak csicsergése hallatszot a közelben lévő fák irányából. Olyan nyugodt volt minden, hogy jó sokáig nem voltam képes mozdulni onnan.
Egy idő után aztán hasra fordultam, és kinyitottam az első oldalon a könyvemet. Mostanában rászoktam az olvasásra, mert igen sok szabadidőm volt. Régebben csak magazinokat olvasgattam, de Tia egyszer a kezembe nyomta a kedvenc könyvét, és közölte, hogy muszáj elolvasnom. Egy hétig feküdt az íróasztalomon, míg rászedtem magam, hogy elolvassam. Utána pedig alig tudtam letenni, anniyra szerettem. Azóta folyamatosan kértem kölcsönbe tőle könyveket, és magam is meglepődtem, menniyre magával tudott ragadni néhány történet. A mostani ugyan nem Tiától van, de ő ajánlotta, és tudtam, hogy rossz ötlete még nem volt, ezért azonnal bele is kezdtem.
Már a huszonnegyedik oldalnál tartottam, amikor hallottam, hogy megjött Baekhyun. Felpillatottam a sorokból, és amikor láttam, hogy Baekhyun leállítja a biciklit, felültem, és készültem felállni, de Baekhyun megállított.
- Maradj csak. Mindjárt jövök én is, csak gyorsan kipakolok és átöltözök.
- Oké - mondtam, de nem feküdtem vissza, és a könyvemet sem nyitottam ki újra, hanem figyeltem Baekhyunt, amint pedig eltűnt a házban, vártam rá.
Pár perccel később már készen is volt: a sötétkék, térdig érő fürdőnadrágjában igyekezett felém. Nem bírtam ki, hogy ne bámuljam meg meztelen felsőtestét. Hasonló lehetett az arkifejezésem, amilyen az övé abban a pillanatban, amikor tekintete végigfutott rajtam. Még nem nagyon láttuk egymást enniyre alulöltözve, és volt egy olyan érzésem, hogy nemsokára megtesszük a következő lépést...
Amikor letérdelt mellém, azonnal odahajoltam hozzá, és gyorsan megcsókoltam.
- Gyönyörű vagy - mosolygott rám. Majdnem kicsúszott a számon, hogy "te is", de az nem lett volna ide illő, meg fiúra nem is szoktunk ilyet mondani, ezért inkább csak átöleltem, miközben arcomat az övéhez szorítottam. Ahogy megéreztem a puha bőrét, ahogy jó pár helyen az enyémnek simul, összerándult a gyomrom, mintha pillangók csapkodnának benne.
- Szeretlek - mondtam halkan, de érthetően.
Már azt hittem, viccelődni fog, mint mindig, amikor olyan jó kedve van, de most nem tette. Belepuszilt a hajamba. - Én is téged.
Elmosolyodtam, de nem mozdultam semmit.
- Ugye nem sírsz? - kérdezte hirtelen Baekhyun.
- Nem - mondtam, és elhúzódtam, hogy szemébe nézhessek. - Miért sírnék? Csak akkor szoktam sírni, ha boldogtalan vagyok. De most nem vagyok az.
- Hát remélem is - mosolyodott el. - Azért hoztalak el ide, hogy jól érezzük magunkat, szóval elvárom, hogy a nap huszonnégy órájában mosolyogj.
- Ezt nem várhatod el tőlem. Erre csak Chanyeol képes. - Baekhyun elnevette magát, és egyetéertően bólogatott a legjobb barátjára gondolva. - De ne aggódj, nem leszek depressziós vagy ilyesmi.
Amíg velem vagy... - gonoltam magamban.
Lassan felkeltünk, és eldöntöttük, hogy kimegyünk a partra.
Már sokadszorra ezen a napon elmosolyodtam, mert belegondoltam, hogy mi mindent csinálunk még ma. Elmegyünk a vízhez, fürdünk benne, még akkor is, ha hideg - igaz, ezt még csak én gondoltam így. Ott leszünk ki tudja meddig, aztán hazajövünk, és valószínűleg nekiállunk palacsintát sütni a régi emlékek kedvére. Vacsora után filmet nézünk vagy sétálunk a sétányon, attól függően, mihez lesz kedvünk. Utána pedig fáradtak leszünk, és lefekszünk aludni. Vagy sem...
És akkor még ott van az apró meglepetésem Baekhyunnak. Pár héttel ezelőtt rendet raktam az íróasztalomnál, és az egyik fiók végében találtam valamit, ami már jó régóta porosodott ott. Nem is voltam tudatában, hogy ott van, hogy az én birtokomban van. De nagyon megörültem neki, és el is hoztam, mert eldöntöttem, hogy látni szeretném ott, ahol legelőször is láttam. Ahol minden elkezdődött.
Baekhyun egyszerű fekete álarca.
Belegondoltam, milyen rég volt az a bál, és ahhoz képest hol tartunk most. A szerelmünk nagyon sok mindent kibírt, ahogyan én is. És jöhet bármi, minket semmi és senki nem lesz képes elválasztani egymástól.

29.fejezet

Másnap este anyuval vacsoráztam, amikor egyszer csak felhozakodott egy olyan témával, amire egyáltalán nem számítottam.

- Tegnap járt itt egy fiú. Téged keresett.

- És meg is talált - mondtam a vacsorámat bámulva a tányéromban.

- Ki volt?

- Sungmin. Rim bátyja - válaszoltam.

- Tényleg? - nézett fel érdeklődve anya. - És Rim? - érdeklődött.

- Ővele nem találkoztam. Sungmin egyetemre jár ide, és beugrott, hogy beszéljen velem - magyaráztam, erősen ügyelve, hogy normális szituációnak tűnjön.

- Na. Az jó - mosolygott boldogan. - Rendes gyereknek tűnik.

- Igen... - De csak tűnik, gondoltam magamban. - Ne gondolj semmi másra anyu, nem vagyunk együtt - mondtam, mert arckifejezéséből mindent láttam. - Van barátom.

- Tudom, de örülnék, ha egyszer be is mutatnád - célozgatott.

- Majd... Majd bemutatom.

- Tudod azzal, hogy nem akarod bemutatni, csak arra tudok következtetni, hogy annyira nem is komoly a kapcsolatotok...

Türelmetlenül sóhajtottam egyet. - Jó, anya. Be fogom mutatni, ne aggódj. Amúgy hol van apa? - kérdeztem, mert már épp ideje volt, hogy témát váltsunk. Kínosan megköszörülte a torkát.

- Nem tudom.

Felvont szemöldökökkel néztem rá. Tovább ettem, de nem bírtam ki, hogy ne kérdezősködjek tovább. Látszódott az arcán, hogy valamit mégiscsak tud.

- Semmit nem tudsz?
Anyu csak sóhajtott egy nagyot, letette a villáját, aztán kelletlenül belekezdett:
- El kell mondanom valamit.
Ez elég rosszul kezdődött, ezért én is letettem az evőeszközömet a tányérom mellé, és minden figyelmemet anyára fordítottam.
- Azt hiszem van valakije - közölte egyszerűen.
- Tessék? - kérdeztem döbbenten, és előrébb hajoltam, mert nem voltam biztos benne, hogy jól hallottam.
- Nem tűnt fel mostanában, milyen keveset van itthon?
- De, feltűnt. De miért...? - Hátradőltem a szék támlájának, és csak a fejemet ráztam. Azt, hogy apa mással jön össze, még elképzelni is alig tudtam, nem hogy elhinni! - Hogy lehetsz ilyen nyugodt? - kérdeztem ingerülten anyutól.
- Már régóta tudom - vont vállat közönyösen, de láttam rajta, hogy azért mégiscsak bántja, és megviseli a dolog.
- Milyen régóta?
Egyértelmű volt, hogy nem szívesen beszél róla, de én csak azért is tovább kérdezősködtem. Elvégre a szüleimről van szó, csak van jogon tudni!
- Már a baleseted előtt is sokat veszekedtünk, de azt hiszem, ezekről nem sokat tudsz.
- Én csak arról tudok, hogy állást kapott... - idéztem fel a ködös emlékeimet.
- Na igen. Már akkor fontosabb volt neki a munkája, mint a családja - mondta félig mérgesen, mintha megint felidegesítette volna. Újból enni kezdett.
- De ennyire összevesztetek ezen?
- Nem csak ez volt a baj. Sok minden más is... Nem is volt soha itthon, amikor a kórházban feküdtél. Talán egyszer-kétszer jött csak haza, azt is azért, hogy elvigye a dolgait.
- De most végig itthon volt - értetlenkedtem.
- Csak a te kedvedért.
- Szóval ha jól értem... A kedvemért úgy tettetek, mintha minden rendben lenne?
Anyu nem válaszolt, de arcáról mindent le tudtam olvasni.
- Köszönöm a vacsorát - álltam fel hirtelen az asztaltól.
- Nem eszel még?
- Nem, köszönöm.
Gyorsan beraktam a tányéromat a mosogatógépbe, aztán felszaladtam a szobámba, és azonnal előkaptam a telefonomat. Két csörgés után fel is vette Baekhyun.
- Szia. Mi újság?
- Szia. Átjöhetek? - kérdeztem rá azonnal.
- Öö, persze - mondta kissé meglepetten.
- Akkor öt perc múlva ott vagyok.
Gyorsan letettem, aztán magamra kaptam a dzsekimet, és indultam is kifelé.
- Elmész? - állított meg anyu.
- Aha. De kilencre hazaérek - közöltem, aztán ki is léptem az ajtón. Amint leléptem a járdára, idegesen fordultam vissza.
- Mégsem mész? - kérdezte anyu.
- De, csak esik - morogtam, majd egy esernyőt előkapva másodjára is útnak indultam.
Eléggé erősen esett, de ez nem tartott vissza, így hát a pocsolyákat kerülgetve lépkedtem az úton.
A szokásos utamat követtem, de annál a bizonyos kereszteződésnél mint mindig rám tört a pánik. Hiába tudtam, hogy nem történhet semmi rossz, mindig szorongtam még belül. És ennél a résznél sikerült a legtöbbször pirosat kapnom, ahogyan most is.
Toporogva álltam az út szélén, és vártam, hogy a jelzőlámpa zöldre váltson, amikor hirtelen elhajtott mellettem egy nagy teherautó, és egy jó nagy adag vizet zúdított rám. Összerezzentem a hirtelen zuhatagtól, aztán erősen vissza kellett fognom magam, hogy ne vágjam a földhöz az esernyőmet idegességemben, a káromkodást viszont nem tudtam visszatartani. Megtöröltem magam, ugyanis a nyakamtól lefelé csurom vizes és mocskos lettem.
Miután végre átkerültem az út másik oldalára, már futólépésben haladtam az utcák között, egyrészt, mert már fáztam, másrészt, mert már így is jó páran megnéztek, és szerettem volna minél hamarabb odaérni.
Amikor megnyomtam a csengőt, nem sokat kellett várnom, már nyílt is az ajtó. Baekhyun végigmért, miközben kitárta az ajtót, aztán elnevette magát.
- Jót fürödtél? - kérdezte.
- Nem vicces - fortyogtam, és ledobtam az esernyőt a földre.
- Ez sár? - hajolt kicsit közelebb.
- Egy hülye gyorshajtónak köszönhetően igen - dühöngtem.
- Látom ma nem vagy túl jó formában - jegyezte meg.
- Hát nem - morogtam, majd lehámoztam magamról a cipőt. Állt benne a víz. Kiegyenesedtem, és idegesen megtöröltem kezemmel az arcomat.
- Mi a baj? - kérdezte már aggodalmaskodva Baekhyun.
- Nincs jó kedvem.
- Nem ezt kérdeztem.
Felpillantottam rá. Komoly arccal nézett a szemembe, mire én sóhajtottam egyet.
- Tudsz adni valami száraz ruhát? - kérdeztem már valamivel kedvesebb hangnemben.
- Persze - bólintott, majd felmentünk a szobájába.
Előkaparászott a szekrényéből egy melegítőt, majd a kezembe nyomta. Nekiálltam levetkőzni, miközben ő letelepedett az ágyára. Egy kis ideig tétováztam, ugyanis még nem láttuk egymást hiányos öltözetben. Aztán mégiscsak nekiálltam vetkőzni, elvégre már jó régóta együtt vagyunk, és az mégiscsak furcsán venné ki magát, ha megkérném, hogy menjen ki a szobából. Nem mintha gondoltam volna ilyesmire, meg se fordult a fejemben, hogy kiküldjem. Semmi bajom nem volt azzal, hogy előtte kell öltöznöm.
A ruha ugyan nagy volt rám, de ebben a pillanatban nem számított. A lényeg, hogy jó meleg és kényelmes volt. Bemásztam mellé az ágyba, ahol azonnal az ölébe vont. Olyan jól esett a közelsége, a törődése, hogy átöleltem a nyakát, és a vállára hajtottam a fejem.
- Egy idegroncs vagyok - közöltem, miután pár percig csendben nyújtott támaszt.
- Nem vagy, csak túl sok rossz dolog történik veled - mondta. - Teljesen normális, hogy kiakadsz ilyen dolgokon. A te helyedben én sem repesnék az örömtől.
- De nem csak ez az incidens a bajom, hanem...
Türelmesen várt, míg össze nem szedtem az erőt és a gondolataimat, és elhúzódva fel nem pillantottam rá.
- A szüleim elválnak. Igazából már el is váltak, csak nem mondták el, hogy ne legyen rosszabb nekem - mondtam szomorúan. - És apa talált magának valószínűleg egy új nőt.
Baekhyun együttérzően nézett rám, de mivel nem tudott szavakkal biztatni, inkább magához húzott, és elkezdte simogatni a hátamat.
- Igazából számíthattam volna rá, mert majdnem egy olyan nap lett volna, ahol nem történik velem semmi rossz - motyogtam a mellkasának. - Ami az én esetemben ugye lehetetlenség.
- Ugyan már! Ez nem igaz.
- De igen. - A hangomból áradt a szomorúság, az elkeseredettség és a reménytelenség.
- Akkor majd teszünk ellene - közölte Baekhyun.
- Mégis hogyan? - kérdeztem.
- Nem tudom. Majd kitalálunk valamit...
Megéreztem száját a hajamon, és tudtam, hogy gondolkodik. Én csak lehunytam a szemem, mert máris elárasztotta a mellkasomat a békesség és a nyugodtság, mint mindig, amikor a karjai közt tart. Néha átfutott a gondolat a fejemben, hogy Rim útján kéne követnem. Át tudtam érezni, miért cselekedett úgy, ahogy. De Baekhyun közelében szerencsére ezek a gondolataim szertefoszlottak.
- Hmm - szólt hirtelen.
- Mi az? - emeltem fel a fejem.
Elgondolkodva meredt a szoba másik felébe a fejem felett, aztán mosolyra húzódott a szája, és a szemembe nézett. - Említettem már, hogy van egy nyaralónk a tengerparton?
- Nem - mondtam, de ez azonnal felkeltette az érdeklődésemet.
- Még a nagyszüleim építették, de most már anyáéké. Gyakran járunk oda nyaralni. Arra gondoltam, hogy elmehetnénk...
Boldog mosoly kúszott az arcomra.
- Nagyon jó hely, mert közel van a vízhez, és egy csendes utcában van. Lehet, hogy el tudom intézni, hogy kettesben mehessünk. Na, mit szólsz?
- Fúú, nagyon jó lenne - feleltem izgatottan.
- Gondoltam, hogy tetszeni fog az ötlet - vigyorgott. - És tennék róla, hogy ott végig jól érezd magad. Ráadásul a sok vizsga és tanulás után nekem is jól fog esni.
- Jaa, tényleg - kaptam észbe. - Most is tanultál?
- Igen, de nem baj, hogy jöttél. Úgyis akartam egy kis szünetet tartani.
Nem voltam teljesen biztos benne, hogy igazat mondott, de nem szóltam semmit.
- Viszont ha el akarsz jönni... - tért vissza az előző témához. - Szerintem könnyebben meg tudnám győzni a szüleimet, ha ismernének.
- Hát igen, az nem árt - bólogattam egyetértően. - Anya ma is rágta a fülemet, hogy mutassalak be neki.
- Akkor lassan sort kerítünk rá? - kérdezte.
- Aha. Valamikor úgyis is túl kell esni rajta.

28.fejezet

- Chanyeollal elugrunk a tortáért - közölte Baekhyun, amint Tiával együtt visszajött hozzám.
- Oké - mondtam.
- Te itt maradsz, ugye? - kérdezte tőlem Tia. Kérdőn néztem rá, elvégre a torta nálam, otthon van. - Naa, maradj itt - kérlelt. - Nekünk úgyis meg kell terítenünk, és te jobban kiismered magad itt, mint én.
Baekhyunra néztem, mert igazából szívesebben mentem volna velük, minthogy itt maradjak a fiúk társaságában. Igaz, itt van még Tia, de akkor is.
- Mi Chanyeollal úgyis be szeretnénk ugrani még máshová is - mondta a Baekhyun. - De ne aggódj, sietünk vissza - mosolygott rám.
- Hát jó - adtam meg magam. Elővettem a kulcsomat, és a kezébe ejtettem.
- Szüleid otthon vannak? - kérdezte tőlem.
- Ha siettek, akkor még elkerülhetitek őket - mondtam az órámra pillantva.
- Oké. Akkor megyünk is.
Még nyomott gyorsan egy puszit a számra, aztán indultak is kifelé. Amikor rájöttem, hogy Tián kívül csak a fiúk tartózkodnak itt, azonnal megbántam, hogy nem mentem velük. Ha Tia nem kezd el kérdezősködni, lehet, hogy még utánuk is szaladtam volna.
- A szüleid nem bírják, vagy mi?
Felnéztem Tia arcába, mert először nem értettem, miért kérdezi. Aztán leesett.
- Nem - ráztam a fejem. - Csak még nem ismerik Baekhyunt. Sikerült mindig elkerülni őket. És ha most betoppanna, ráadásul nélkülem, akkor elég sokat kéne magyarázkodnia.
- Jaa, értem - bólogatott. - Remélem nem baj, hogy itt tartottalak. De sokkal jobb, hogy itt vagy. Legalább így én sem vagyok egyedül. - Jonginra pillantottam, mert nem értettem, miért lenne egyedül, ha itt van a barátja. Vette az adást, azonnal magyarázni kezdett. - Tudod, ilyenkor olyan jól elvan a fiúkkal, és ha oda is megyek hozzájuk, olyanról beszélnek, amihez nem értek, és így nem is tudok hozzá szólni semmit. Hiába hívnak meg engem is mindig mindenhová, sokszor érzem, hogy én mégiscsak egy lány vagyok, és nem tartozom olyan szorosan közéjük. De már most jobban érzem magam, pedig alig fél órája ismerlek - mosolygott rám kedvesen.
- Igen, így nekem is könnyebb valamennyivel - mondtam egyetértően.
- Na gyere, terítsünk meg - intett a fejével a konyha felé.
Igazából én sem ismertem ki sokkal jobban magam itt Baekhyunéknál mint Tia, csak pár dolognak tudtam a helyét. De azért boldogultunk, minden szekrényajtót kinyitottunk, minden fiókot kihúztunk, hogy megtaláljuk, amit keresünk.
A fiúk mind az asztal körül ültek, ezért én nem is terítettem, hanem rábíztam ezt Tiára, aki csak úgy áthajolt közöttük. Nekem elég volt az a feladat is, hogy csak adogatom neki a tányérokat, poharakat, evőeszközöket.
- Jut eszembe - kezdett bele Tia, miután végeztünk. - Én hoztam sütit. A táskámban van.
- Hozd ide, addig én keresek egy tálat - ajánlottam. És így is tettünk. Eltartott egy darabig, míg megtaláltam, mert az szekrény legfelső részén sorakoztak ezek a tálak, én pedig nem értem el. Megvártam hát vele Tiát, mert ő mégiscsak magasabb nálam egy kicsivel. Ő is felnyújtózkodott, és még ugrott is egyet, de nem érte el.
A következő pillanatban megjelent mögötte Jongin, átölelte a derekánál, és felemelte a levegőbe. Tia hangosan felnevetett meglepettségében, és le is szedte a tálcát. Amikor Jongin leengedte, köszönetképpen megcsókolta. Összeszorult a gyomrom, olyan tökéletes párnak tűntek.
- Köszi - mosolygott rá Tia.
- Ott segítek a törpéknek, ahol tudok - vont vállat Jongin tetetett lazasággal.
- Ezt nem Chanyeol szokta mondani?
- De - nevette el magát a fiú. - Csak hozzá képest mindenki törpe.
Halványan elmosolyodtam. Jongin még mindig ölelte a barátnője derekát, amikor rám pillantott, mire én ösztönösen lesütöttem a szemem.
- Beszélhetnénk? - kérdezte. Felpillantottam, és sajnos beigazolódott a sejtésem: engem kérdezett.
- I-igen - mondtam bizonytalanul.
- Úgy értem, négyszemközt.
Megráztam a fejem. Na azt már nem. Jongin kérdőn felvonta szemöldökét.
- Ha akarsz valamit, itt is elmondhatod - közöltem. A barátnője szeme láttára csak nem bánt.
- Tudod mit? - kérdezte. - Menjünk a fürdőbe, és Tia is jön.
- Jó - egyeztem bele azonnal, mert ez az ajánlat már sokkal jobban hangzott.
Előre lettem engedve, így szépen besétáltam a fürdőszobába - nem értettem, miért pont ide jöttünk - és leültem a kád szélére. Jongin is belépett, de még mielőtt Tia is bejöhetett volna, annyit mondott, hogy két perc, és becsukta előtte az ajtót.
Azonnal úrrá lett rajtam a félelem és a düh, mert rájöttem, hogy nem sokat változott, még mindig ugyanolyan szemét, mint régen. Most is becsapott.
- Két perc - tette fel ártatlanságot színlelve a kezeit. - És ha ez megnyugtat, nem jövök közelebb hozzád, jó?
Na ez kivételesen jól hangzott. Bólintottam egy aprót, bár nem voltam teljesen biztos, hogy megbízhatok benne.
Jongin felpattant a mosógép tetejére, és komoly arccal nézett rám.
- Békét szeretnék kötni veled - vágott azonnal a dolgok közepébe. - Nem azt kérem, hogy barátok legyünk, mert azt nem várhatjuk el egymástól, és valószínűleg nem is tudnánk teljesíteni. Csak legyen béke köztünk, mert mostantól feltehetőleg gyakran fogunk találkozni, és nem szeretném, ha rosszul éreznéd magad, és folyton azt lesnéd, mikor támadunk. Mi is visszafogjuk magunkat, és nem szólunk semmit. Érthető? Ha Baekhyunnak te kellesz, akkor azt tiszteletben tartjuk.
Csak pislogni tudtam a beszéde hallatán. Erre aztán nem számítottam. Komolyan ezt akarja?
Végül csak bólintottam egy aprót, jelezve, hogy én is jó ötletnek tartom.
- És az a baleset... az tényleg baleset volt.
- Ne beszéljünk róla - ráztam meg a fejem.
- Ahogy gondolod. Csak nem szeretném, ha emiatt utálnál minket.
- Nem csak emiatt - mondtam halkan, lesütött szemekkel. - De tökmindegy - utaltam arra, hogy elvileg pár perce kötöttünk békét. - Hagyjuk.
- Oké.
A következő pillanatban csöngettek, és hálás voltam érte, mert kimentett a kínos szituáció alól. Jongin felpattant, és elhagyta a helyiséget, én pedig követtem.
Azt hittem, Baekhyunék lesznek azok, és nem is tűnt fel, hogy még túl korán lett volna ahhoz. Amikor Jongin hirtelen megtorpant, és közölte, hogy "Na most azonnal húzzál haza", rájöttem, hogy nem ők jöttek  meg.
- Nyugi már, csak kis időre ugrottam be - mondta a vendég. Ismerős volt a hangja, ezért közelebb mentem, hogy láthassam. Amikor megpillantottam, földbe gyökerezett a lábam.
- Sungmin! - kiáltottam döbbentettem.
Azonnal rám kapta a tekintetét, és szélesen elmosolyodott.
- Te ismered? - kérdezte Jongin.
- Persze, hogy ismerem! - válaszoltam. - A legjobb barátnőm bátyja, hogy ne ismerném!?
Erre nem tudott mit mondani, csak visszanézett Sungminra. Teljesen fel voltam dobódva a hírtől, hogy itt van,  de úgy tűnt, én vagyok az egyetlen, ugyanis a többiek mind úgy néztek rá, mint egy korcsra, akit látni se akarnak. Fogalmam sem volt, mégis mi lehet a bajuk.
- Akkor? Beszélhetek egy régi baráttal? - kérdezte Sungmin.
- Nem - vágta rá Jongin, amin én teljesen ledöbbentem. Most komolyan nem emlékszik, mit beszéltünk meg pár perce?
- Ne legyél már ilyen - akadtam ki, azzal mit sem törődve a többiekkel odamentem hozzá, és megöleltem a régi barátomat. Utoljára akkor láttam, amikor a fiúk egyedül hagytak minket fehérneműben, és őt riasztottuk, hogy segítsen. Az pedig már milyen rég volt!
- Jó újra látni - mosolygott rám utána kedvesen.
- Téged is jó látni - mondtam.
- Menjünk már egy külön szobába, nem bírom, hogy mindenki minket bámul - közölte. Valóban zavaró volt, hogy minden egyes szempár ránk szegeződik.
- Fölmegyünk Baekhyun szobájába, jó? - néztem Jonginra, aztán Tiára. Mielőtt bárki tiltakozhatott volna, karon ragadtam Sungmint és elindultam vele felfelé a lépcsőn, majd benyitottam a szobába.
- Mi járatban errefelé? - kezdtem bele a csevegésbe, miközben kényelmesen elhelyezkedtünk az ágyon.
- Hallottam hírét, hogy már nem nyomod a kórház ágyát, ezért gondoltam megkereslek. Viszont amikor becsöngettem hozzátok, anyukád azt mondta, nem vagy otthon, de gondoltam nem baj, akkor is megkereslek. Azt mondta, hogy valószínűleg itt vagy, ezért el is jöttem ide - mesélte.
- De nem lett volna egyszerűbb, ha másnap jössz el? - kérdeztem értetlenül.
- Egyetemista vagyok, nincs annyi időm - mondta.
- Ja, hogy te itt egyetemista vagy? - kérdeztem.
- Persze - nézett rám úgy, mintha elvárta volna, hogy ezt tudjam. Pedig honnan tudtam volna?
- Azt hittem, az egész család itt van - magyaráztam. - Akkor fölösleges reménykednem, hogy Rim is itt van.
- Igen, gondoltam, hogy kíváncsi leszel rá, de sajnos ő nincs itt. Az egész család elköltözött, ezért is lettem kollégista. Pedig régebben sokkal jobb volt. Egy ideig utáltam is ezért a húgomat.
- Rimet? Miért?
- Ha nem vagdosta magát, nem is lett volna semmi baj. Gondolhatod, hogy miután vérben feküdve találták a suli mosdójában, nem szívesen látták már.
Azt hittem, nem kapok levegőt. A döbbenettől és a sokktól kikerekedett szemekkel néztem magam elé, és moccanni nem tudtam. Sungmin nem is vett észre belőle semmit, mert ő is csak maga elé nézett, és magyarázott tovább. Viszont le kellett állítanom.
- Rim vagdosta magát!? - Valószínűleg hallatszott a hisztérikus hangnememen, hogy teljesen ki vagyok akadva.
- Aha. Nem tudtad?
Megráztam a fejem.
- Mégis miért? - kérdeztem, mert elképzelésem se volt, hogyan történhetett ez.
- Túl sok volt már neki, szerintem. Amúgy is ki volt teljesen bukva azon, ami veled történt, meg Jinahra is haragudott, tehát már nem is volt semmilyen támasza. Aztán rám is megharagudott. Még meg is vert! - mondta, mint aki még mindig nem akarja elhinni, hogy a saját húga emelt kezet rá. De ennek nem volt semmi értelme, ezért tovább kérdezősködtem.
- Miért haragudott meg rád?
- Mert lefeküdtem Jinahval.
Pár pillanatig tartott a hatásszünet, míg feldolgoztam, amit mondott. Igazából annyira nem is lepődtem meg ezen, mert tudtam - na jó, csak sejtettem - hogy egy nap egymásra fognak találni. Csak az lepett meg, hogy miért nem azt mondta, hogy "összejöttem Jinahval".
- És...?
- Tudod, már régebben is csináltam ilyet - kezdett bele egy másik történetbe. - Jinah kiderítette, és eljött hozzám, de neki természetesen nem fizettem...
Először nem értettem, miről beszél, aztán eszembe jutott, mit mesélt Baekhyun. Jinah eladta a testét. És a videót róla szinte az egész iskola látta...
- Te jó ég! - kiáltottam, és fölpattantam mellőle. - Az TE voltál!?
- Aha - mondta egyszerűen, bár látszott rajta, hogy meglepte hevességem. - De most mit vagy úgy ezen kiakadva?
Nem tudtam válaszolni, csak kezembe temettem az arcomat. Ennek nem volt semmi értelme. Tényleg Sungmin lett volna az a fiú, akivel Jinah lefeküdt, és róluk készült az a videó, ami kikerült az internetre? Az a Sungmin, akit én ismerek, sosem tett volna ilyet! Igaz, Jinah se...
- Elment az eszed!? - kérdeztem tőle felháborodottan.
- Nyugodj már le! Rim is nagy dobra verte, pedig semmi értelme.
- Még csodálkozol, hogy Rim kiakadt!? Ezek után simán megértem! Úristen, szegény Rim! Hogy tehettétek ezt vele!?
- Befejeznéd? Hidd el, elég volt őt hallgatni.
Nehéz volt visszafognom magam, de valahogy sikerült. Elfordultam, látni sem akartam az arcát. Sikerült elérnie, hogy undorodjam tőle.
- Tudod miért csináltam? - kérdezte.
- Na miért? - kérdeztem, de nem fordultam meg.
- Mert buli - közölte egyszerűen. - De ha jól sejtem, nem volt még ilyenben részed, ugye? Nem is tudhatod.
- Hogy mondhatsz ilyet!? - kérdeztem felháborodottan, és megpördültem a tengelyem körül, aztán azonnal hátra is tántorodtam, mert közben közel jött hozzám.
- Bocs, nem akartalak leszólni - mondta, és tett egy lépést felém. Hátam beleütközött a szekrénybe, így nem tudtam kitérni előle. Közel hajolt, kezét a derekamra csúsztatta, és szinte a számba suttogott: - Mindhárman jó csajok voltatok. És te még mindig az vagy.
Undorodva elfordítottam a fejem, csakhogy a következő pillanatban a száját az enyémre tapasztotta. Kétségbeesetten nyögtem párat, de nem tudtam menekülni. Még fel sem fogtam igazán, mi folyik itt, annyira hirtelen történt minden.
Aztán észbe kaptam és ellöktem magamtól - már amennyire tudtam.
- Az a barom ott lent a pasid? - kérdezte hirtelen.
Megráztam a fejem.
- Akkor nem is lehet semmi kifogásod ellene.
- Miről beszélsz!?
- Ugyan már, ne játszd itt a kis ártalmatlant - mondta, és újra a közelembe férkőzött, hogy átölelhessen.
- Azonnal eressz el! - parancsoltam, és próbáltam ellökni magamtól, de a karjaim túl gyengék voltak az izmos felsőtest ellen.
- Nyugodj már meg, mi bajod van?
- Szerinted!?
- Jinaht könnyebb volt rávenni - közölte.
- De én nem Jinah vagyok! Eressz már el! Mégis hogy képzeled? Itt és most? Komolyan?
- Ha elég halkak leszünk, nem lesz semmi baj.
- Mikor lett belőled ekkora idióta? - kérdeztem, és végre sikerült kiszabadítanom magamat a szorításából.
A következő pillanatban viszont megragadta a karom, és rálökött az ágyra, és rám mászott. Sosem gondoltam volna, hogy valaha le fogok keverni egyet neki, de most nem volt más választásom. Jó nagyot csattant a tenyerem az arcán, mire olyan hévvel ragadta meg a karjaimat és szorította le az ágyra, mintha egy elmebeteg lenne. Őszintén szólva, nagyon megijedtem tőle.
- Nem megerőszakolni akarlak, te hülye! Csak egy kicsit élvezkedni, ami neked sem ártana.
- Fejezd már be - mondtam kétségbeesetten, de szavaimat figyelmen kívül hagyva újra ajkaimra tapadt.
Egyik pillanatról a másikra teljesen legyengültem. Már erőm se volt tiltakozni, és a könnyeim is elkezdtek végigfolyni az arcomon. Ismerős érzés volt. Már jó párszor megéltem ehhez hasonló helyzetet, és most mégis sokkal rosszabb volt. Talán azért, mert egyáltalán nem voltam felkészülve rá, vagy azért, mert pont ő csinálja ezt velem, vagy azért, mert pont Baekhyun szobájában történik mindez. Sok volt. Csak feküdtem alatta behunyt szemekkel, mint egy rongy, és moccanni sem tudtam.
Kezei már rég illetlen helyeken kalandoztak, és láthatóan élvezte a helyzetet. Csak tudnám, mikor fajultak idáig a dolgok! Mindenki, a fontos volt számomra, teljesen megváltozott. Rimet még megértem, annyi csapás érte, mint előtte még összesen se, Jinah pedig olyan lett, amilyennek mindenki látta, de igazából nem volt. Vagy csak én nem ismertem ezt az oldalát? És Rim bátyja, Sungmin, aki mindig is jó fej volt, és sikerült mindig megnevettetnie minket... Akit mindig rávettünk, hogy fuvarozzon minket, mivel hogy csak neki volt jogsija... A régi szép időkhöz képest mi ez itt most? Bárcsak átaludtam volna még öt évet! Vagy ami még jobb lett volna, ha az az autó tényleg elütött volna. Miért volt akkora szerencsém, hogy túléljem? Talán minden egyszerűbb lett volna.
Igaz, akkor nem láthattam volna soha többé Baekhyunt. És ha minden maradt volna a régiben, akkor Baekhyunt se ismerném. Legalábbis nem úgy, ahogyan most. De talán ő az egyetlen aki mellettem áll mindvégig, akármi történik...
Az, hogy Baekhyunra gondoltam, valamelyest erőt adott. Elhatároztam, hogy csak azért is küzdeni fogok. És ha belegondolunk, csak nem hagyom, hogy Sungmin ezt tegye velem, amikor egy emelettel lejjebb egy csapat fiú tartózkodik. Csak meg kell hallaniuk, hogy bajban vagyok.
Így hát cselekedtem: amikor Sungmin legkevésbé számított rá, hangosan felsikítottam. Természetesen azonnal a számra tapasztotta a tenyerét, de reménykedtem benne, hogy ez is elég volt ahhoz, hogy a fiúk lent meghallják.
- Fogd már be - nézett rám dühösen Sungmin.
Megráztam a fejem, jelezve, hogy eszemben sincs.
- Mondom, hogy nem akarlak megerőszakolni! Ha ellazulnál egy kicsit, te is élvezhetnéd az egészet.
Legszívesebben visszavágtam volna, de semmi értelme nem lett volna, mert még mindig befogta a szám. És mivel nem is várt válaszra, a nyakamhoz hajolt, és apró csókokkal lepte el azt.
- Most mondd, hogy nem élvezed - suttogta, aztán folytatta. Csakhogy amit ő kényeztetésnek szánt, az nekem a világ legrosszabb kínzása volt.
Aztán meghallottam a lépteket a lépcsőn - éppen a legjobbkor, ugyanis Sungmin már unta az előjátékot, és éppen neki akart volna állni a vetkőztetésemnek. De már semmitől nem féltem, teljesen megkönnyebbültem, mert tudtam, hogy megérkezett a megmentésem.
Ahogy vártam, kinyílt az ajtó, de hogy ki lépett be rajta, nem láttam, ugyanis Sungmin még mindig rajtam feküdt. Az arcán látszódott, hogy elege van mindenből, és dühös, de simán megérdemli, főleg, hogy volt akkora hülye, hogy még az ajtót sem zárta be.
- Látom mennyire szereted Baekhyunt - jegyezte meg szárazon Jongin. Hamar rájöttem, hogy nekem szólt, mert teljesen félreértette a helyzetet.
Miután becsapódott az ajtó, és Sungmin diadalittasan elvigyorodott, teljesen kétségbeestem.
- Ne, gyere vissza! - sikítottam, de Sungmin azonnal elhallgattatott, így nem is tudtam folytatni.
Hála égnek, Jongin meghallotta, és visszafordult. Legalábbis ezt következtettem abból, hogy újra nyílt az ajtó.
- A rohadt életbe, mit akarsz már? - kérdezte dühösen Sungmin.
- Szállj le róla, te nyomorék - mondta Jongin. Sungmin így is tett, de úgy lépett a fiú elé, mintha egy jó kis verekedés előtt állna.
- Azt hiszed, félek tőled? - kérdezte.
- Tőlem talán nem, de szerintem túlerőben vagyunk hozzád képest - célzott arra, hogy még vagy hét fiú sorakozik mögötte. És egy lány, aki sajnálkozva figyelte, ahogy felülök, és letörlöm a nedvességet az arcomról.
Sungmin káromkodott egyet, aztán szerencsére elhúzta a csíkot. Minden tekintet rám szegeződött.
- Gratulálok - biccentett lekezelően Jongin.
- Most mi bajod!? - kelt a védelmemre Tia.
- Nem véletlenül nem akartam beengedni! Tudtam jól, hogy semmi jó nem fog kisülni belőle, és lám - tárta ki felém a karját.
- Nem tudtam! - fakadtam ki. - Fogalmam sem volt róla, hogy ő volt Jinahval! Különben szerinted tárt karokkal fogadtam volna!?
- Nem tudtad? - nézett döbbenten és értetlenül Kai. Válaszul csak megráztam a fejem.
A keletkezett csöndben ökölbe szorított kezemet a homlokomhoz szorítottam, főképpen azért, hogy eltakarjam az arcom. Így is kínos volt, hogy az összes fiú tanúja lett a történteknek.
Hirtelen megéreztem, hogy besüpped mellettem az ágy, és hogy megölelnek.
- Hagyjuk őket - mondta Jongin, és becsukta maguk mögött az ajtót, miközben én is átöleltem Tiát. Jól esett a tudat, hogy mellettem áll, és hogy szó nélkül tűri, hogy percekig csak ülünk így. Csak akkor szólalt meg, amikor én is meghallottam lentről a hangokat.
- Azt hiszem, megjöttek - erősítette meg sejtésemet. - Ugye nem akarod, hogy Baekhyun így lásson?
Tia bátorításának köszönhetően sikerült valamelyest összeszednem magam - és nem csak kívülről - de mosolyt elég nehezen varázsoltam az arcomra.
A fiúk igen jó kedvükben voltak - legfőképpen Baekhyun és Chanyeol. Miközben kipakolták a hozott cuccokat, próbáltam én is boldognak tűnni, de ilyen esemény után nehezemre esett. Szerencsére minden figyelem a tortára esett, ugyanis már mindenki ki volt éhezve rá, ezért azonnal az asztal köré tömörültek, és elkezdték felvágni az édességet. Baekhyun egyre többet pillantgatott felém, ami zavarba hozott.
- Mindjárt jövök - szóltam hirtelen, és elindultam a fürdő felé.
- Hova mész? - kérdezte Baekhyun.
- Csak kezet mosni - hazudtam, és gyorsan el is siettem onnan.
Igazából fogalmam sincs, mi jött rám. Lerogytam a mosógép mellé, hátamat nekidöntöttem, és sírni kezdtem. Újra. Nem tudtam már kontrollálni érzéseimet, csak úgy előtört belőlem minden, és nem tudtam visszatartani.
Túl sok volt, ami történt velem.
Miért akar engem mindenki bántani? Ártottam én valakinek? Jonginhoz egy ujjal nem értem, sosem mondtam neki vagy akármelyik fiúnak semmi rosszat, és mégis azonnal elítéltek. Hát milyen világban élünk!? És ez a dolog Sungminnal... Mi baj van velem? Miért ment ennyire tönkre körülöttem minden?
Azt hiszem, Baekhyun túl jól ismer már ahhoz, hogy rájöjjön, ha valami baj van, ugyanis két perc elteltével benyitott a fürdőbe. Csak úgy, kopogás nélkül, ezért nem is volt semmi időm felkészülni rá.
Gyorsan eltakartam az arcom, de már késő volt.
- Hé, mi a baj? - guggolt le azonnal mellém.
- Semmi - mondtam, és elhúzódtam tőle.
- Na - noszogatott, és karomra tette a kezét. - Mi történt?
- Semmi - ismételtem.
- Sora, ne csináld már. Bántottak? Vagy nem érzed jól itt magad?
- Miért nem mondtad el? - kérdeztem hirtelen. Mélyen a szemébe néztem, a gyönyörű, de pillanatnyilag értetlenül tekintő szemeibe.
- Mit? - kérdezett vissza.
- Ami Rimmel történt. Hogy vagdosta magát, és hogy az iskolában találtak rá félholtan. És hogy az ő bátyjával, Sungminnal feküdt le Jinah. Hmm? Miért nem mondtad el?
Baekhyun azonnal megértette a helyzetet.
- Emiatt sírsz?
- Nem csak emiatt - feleltem, de még vártam a válaszára.
Egy nagyot sóhajtott, utána elkezdett magyarázni.
- Figyelj, az, hogy Rim bátyjával feküdt le Jinah, az csak szóbeszéd volt, mi sem voltunk biztosak benne. Ezért nem is mondtam el. Ami pedig Rimmel történt... Így is elég feldúlt voltál Jinah miatt, nem akartam rontani a helyzeten.
- De elhallgattad előlem az igazságot! Rimról van szó, aki a legjobb barátnőm volt!
- Tudom, és el is akartam mondani - bizonygatta. - Csak utána valahogy mindig kiment a fejemből.
- Hogy mehet ilyesmi ki a fejedből?
- Úgy, hogy nekem nem volt sok közöm hozzá.
- De nekem igen!
- Most ezen ne vesszünk össze - kérlelt.
Elfordítottam a fejem. Haragudtam is rá, meg nem is, így nem tudtam, hogyan reagáljak. Végül felálltam a helyemről, és közöltem, hogy hazamegyek.
- Ne csináld már - ragadta meg a csuklómat Baekhyun. - Ne haragudj - kért bocsánatot. - Nem akartam hazudni neked, és nem is akartalak megbántani!
- Nem kell magyarázkodnod - mondtam neki, mert szegény teljesen kétségbe volt esve attól, hogy megint el akarom hagyni. Természetesen eszem ágában sem volt, csak rosszul esett, hogy most az ő támaszára is szükségem lenne, de közben haragudnom kéne rá... Elegem volt a mai napból, és úgy éreztem, pihenésre van szükségem, ezért szerettem volna hazamenni. - Holnap beszélünk, jó? - kérdeztem, és elsétáltam a kijárat felé, csakhogy keresztül kellett mennem a nappalin, azaz mindenki látószögébe kerültem.
- Sora - szaladt utánam Baekhyun. - Ne menj már el. Tényleg nem akartalak megbántani!
- Tudom. De haza szeretnék menni.
- De... - Valószínűleg látta, hogy nem egészen nyert meg az érvelésével.
- Hagyjuk, jó? - Zavart, hogy mindenki szeme láttára rendezek megint jelenetet, és mindenki csak minket figyelt. Szerintem eddig is csak rosszabbodott a véleményük rólam.
Megfordultam, hogy kimehessek az ajtón, de Chanyeol elállta az utamat.
- Engedj el - kértem.
- Elég volt egyszer végignéznem, hogy szétmentek - mondta. - Nem akarom még egyszer látni, mert semmi értelme.
Csak megráztam a fejem. Miért nem engednek már el innen? Már nagyon nehezen bírtam idegekkel.
Aztán egyszer csak Tia állt fel az asztaltól, és lépett mellém.
- Engedj ki minket - kérte Chanyeolt. - Vissza fogunk jönni, ígérem - mondta őszintén. Chanyeol egy másodpercig habozott, de végül félreállt, így végre elhagyhattam a házat.
Amint kiértünk az utcára, azonnal megkérdeztem Tiától, hogy tényleg vissza kell-e mennem, mire ő azt válaszolta, hogy igen. Nem nagyon örültem ennek.
- Figyelj, tudom, hogy nehéz - fordult felém, miközben haladtunk tovább az úton. - De elmesélhetnél nekem mindent. Úgyis ráérünk. Egyrészt, mert kíváncsi vagyok rá, másrészt, mert akkor kiadsz mindent magadból, és talán jobb lesz.
Nem tudtam, mennyire van igaza, de végül el kezdtem mesélni neki mindent, elejétől végéig. A fiúk legelső próbálkozásairól, a zaklatásaikról, a bálról, az utána történteken... Sok bizalmas dologról számoltam be neki, amiről talán nem kellett volna, de eléggé bíztam benne. Elmondtam azt is mind, amit a fiúk csináltak velem. Tudtam, hogy tőlem fogja őket először és utoljára hallani, de úgy éreztem, tisztában kell lennie azzal, kikkel is van együtt, és amúgy is hozzátartozott az én történetemhez. Néhány dolgon eléggé meglepődött, de nem szólt egy szót se, végig hallgatott. Amikor a végére értem, rájöttem, hogy tényleg jól esett, hogy mindent kiadhattam magamból.
- Most te jössz - mondtam neki.
- Én? - kérdezte döbbenten.
- Én is kíváncsi vagyok a te történetedre - magyaráztam.
Vonakodva, de beleegyezett.
- Igazából semmi különleges nincs benne... A bátyám által ismerkedtem meg velük, de nem sok közöm volt hozzájuk. Csak látásból ismertem Jongint, és nem is vonzott annyira, hogy közelebbről meg akarjam ismerni. Viszont egyszer elmentem hozzá. Nem saját akaratomból, hanem Kyungsoo ott hagyta nála a telefonját, és engem kért meg, hogy ugorjak be érte, ha már úgyis arra járok. És amikor ott voltam Jongin szobájában, elkezdtünk beszélgetni. Csak úgy, semmi különösről. Körülbelül egy órát maradtam ott, és nagyon jól éreztem magam, pedig nem történt semmi különös... És rá körülbelül egy hétre pedig már meghívott valahová. Azt hiszem, az volt az első randink. De amint látod, semmi különös... Nincs olyan izgalmas love story-m, mint nektek - nevetgélt kínosan.
- Viccelsz? - kérdeztem. - Bármit megadnék azért, hogy nekem is ilyen legyen. Mennyivel könnyebb lenne minden...
Ábrándoztam ezen egy sort, de hamar be is fejeztem, mert a múlton már úgysem lehet változtatni semmit.
- Visszamegyünk? - kérdezte Tia.
- Igen - egyeztem bele.
Megnyugtatott a tény, hogy ha el is veszítettem két jó barátnőmet, kaptam helyettük egy újat, aki már most mellettem áll, és támogat, ha kell.

Amikor visszaértünk, természetesen mindenki ránk kapta a tekintetét. És ahogy elnéztem az asztal körül ülő társaságot, biztos voltam benne, hogy nem csak mi beszéltük meg a dolgokat, hanem ők is.
- Minden rendben? - kérdezte Baekhyun, amint mellé értem, és ösztönösen átkarolta a derekam.
- Igen - mosolyogtam rá szívből, mire közel hajolt hozzám, és megcsókolt. Belemosolyogtam a csókba, mert most különösen jól esett és boldoggá tett.
- Könyörgöm, ne előttünk - szólalt meg hirtelen az egyik srác, mire felkaptuk a fejünket. - Jongint meg Tiát még elviseljük, de titeket még így is nehéz szokni - mondta szenvedő hangon.
Az egész társaság felnevetett, de tudtuk, hogy komolyan is gondolja, ezért mi ketten visszafogtuk magunkat.
- Apropó - jutott eszébe hirtelen Tiának. Felpillantott a barátja arcára, aztán még mielőtt bárki felfoghatta volna, mi fog történni, lekevert neki egy jó nagyot. Jongin azonnal felpattant a székről dühében, és először azt hittem, hogy vissza fog verni, de hamar rájöttem, hogy soha az életben nem tenne ilyet. Tia még csak meg sem rezzent, magabiztosan állt a lábán. - Ezt Rim és Jinah nevében kaptad - magyarázta a lány. - És te is tudod jól, hogy megérdemled.
Mindenki döbbenten figyelte a jelenetet, én is csak néztem, hogy lehet ilyen bátor Tia.
Jongin rám pillantott, de megráztam a fejem, jelezve, hogy semmi közöm ehhez.
- De miért csak én kapok ezért? - nézett vissza Tiára.
- Mert a többiektől félnék, hogy visszavernek - mondta. - És amúgy is te vagy a feje ennek a bandának. De ti is megérdemelnétek - pillantott a többiekre.
Senki nem mert szólni semmit, Jongin kivételével mindenki bűnbánóan meredt maga elé. Vagy csak úgy tettek, mintha. Jongin viszont folyton Tiára pillantott, mert nem tudta, mennyire haragszik rá a lány. Valószínűleg féltette a kapcsolatát. Nem is csodálom, ez a jelenet után én sem tudtam, hányadán állnak, és nem akartam, hogy emiatt szétmenjenek. Akkor jobb lett volna, ha el sem mondom neki, mi minden történt. De Tia következő lépése mindent helyre hozott.
- Csak tudnám, miért egy ilyen idiótába vagyok szerelmes - sóhajtotta, és hozzábújt a barátjához. A jelenet és Jongin megkönnyebbült arca megmosolyogtatott.
- Na - csapta össze tenyereit Chanyeol. - Mikor esszük már meg azt a tortát?
- Ennyire éhes vagy? - kérdezték tőle.
- Túl jól néz ki - magyarázta.
- Persze, mert én sütöttem - hülyéskedtem, mire páran felnevettek.
- Akkor a legjobb lesz, ha te is vágod fel, Csipkerózsika - mondta Chanyeol.
- Csipkerózsika? - kérdeztem vissza.
- Hát nem én aludtam végig a fél életem - mutatott rá.
Ennek hallatán elmosolyodtam. Lett egy új becenevem.
A nap további része is jól alakult, szerencsére minden zökkenésmentes volt. De nem is baj. Nem hiányzott további balhé, így is ez volt életem egyik legzűrösebb napja.

27.fejezet

A fiúk már kicsit jobb kedvre derültek. Ott tolongtak az asztal körül, néhány idióta ajándékon röhögtek, és hülyéskedtek. Én Baekhyun mögött álltam, és csak kínosan néztem magam elé. Nem igazán találtam a helyem. Nem is haragudhattam Baekhyunra, hogy nem rám figyel, elvégre nem én vagyok a világ közepe, és nagyon is jól elvolt a többiekkel. De mégiscsak egyedül maradtam. Csak álltam, mint aki teljesen el van veszve.
Ezt, úgy tűnik észrevette az ismeretlen lány, mert egy másodpercre találkozott a pillantásunk, aztán oda is jött hozzám.
- Gyere, menjünk a nappaliba - mondta kedvesen. - A fiúk megvannak nélkülünk is.
Természetesen követtem, mert jó ötletnem találtam. Sok mindenre kíváncsi voltam vele kapcsolatban.
A kanapéra telepedtünk le, így a fiúk még hallótávolságon belül voltak, mégis messze tőlünk.
- Gondolom, nem tudod, ki vagyok - kezdett bele.
- Hát nem - ráztam meg a fejem.
- Tia vagyok - mutatkozott be, és kedvesen elmosolyodott. - Te pedig Sora, ugye?
- Igen. Akkor gondolom hallottál már rólam ezt-azt...
- Nem - rázta a fejét. - Mondták itt a neved, azért tudom. Csak sejtéseim vannak. Ahhoz viszont túl rendesnek tűnsz, úgyhogy fogalmam sincs.
- Mihez tűnök túl rendesnek? - kérdeztem.
- Mindegy - legyintett. - Mindenesetre örülök, hogy megismerhetlek.
- Én is téged - mondtam neki, mert tényleg nagyon aranyosnak tűnt. Kedves, jó fej, mégis talpraesett és magabiztos.
- Jól ki fogunk jönni egymással - közölte mosolyogva.
- Ez róluk nem mondható el - böktem a hátam mögé, ahol a fiúk tartózkodtak.
- Á, majd megszokják.
- Nincs más választásuk.
Tia halkan elnevette magát, és ezt látva én se nagyon bírtam ki, hogy ne húzódjon mosolyra a szám. Fertőző volt a jókedve, akár Chanyeolnak.
- Egészen meglepődtem, amikor megláttam, hogy egy lány is a csapat tagja lett - mondtam. Nem akartam egyenesen azt kérdezni, hogy miért van itt, inkább puhatolózva közelítettem meg a témát.
- Igen. Néha nekem is furcsa. De most már legalább nem én leszek az egyedüli lány - vigyorgott rám. - Igazából már valamennyire megszoktam. És jól is érzem magam velük, főleg, hogy a bátyám is itt van.
- Tényleg? - kérdeztem. - Melyik az?
- Kyungsoo - felelte, de értetlen arckifejezésemet látva pontosabb magyarázatot adott. - Aki ott áll Jongin mellett. Farmerben és fekete alapon mintás pólóban.
Hátrafordultam, hogy megnézhessem, és a leírás alapján nem is volt nehéz megtalálnom. Az a fiú volt, akit szintén nem ismertem még. Visszafordultam Tiához, és bólintottam egy aprót.
- Körülbelül egy éve költöztünk ide - magyarázta. Szóval ezért nem voltak ismerősek. - Én is csak őáltala ismerkedtem meg a többiekkel.
- Aha. És mi a véleményed róluk?
- Irtó jó fejek - közölte lelkesen. Nehéz volt elképzelni, de azért megértően bólogattam. - Jó, gondolom, neked nem azok.
- Hát nem.
Fogalmam sem volt, mennyit tud Tia a fiúk régebbi tevékenykedésükről. De sejtettem, hogy a véres részletekbe nincsen beavatva. Evvel a témával viszont nem akartam felhozakodni ezért nem is kérdeztem meg.
- Pedig majd meglátod, ha többet lógunk együtt.
Ezzel csak az volt a baj, hogy nem nagyon akartam együtt lógni a fiúkkal. És valószínűleg ők sem velem. Nekem Baekhyun bőven elég. Ezért csak annyit feleltem, hogy aha, biztos.
- Amúgy Baekhyun soha semmit nem mesélt rólad, azt is épp hogy bevallotta, hogy van barátnője, így nem sok mindent hallottam rólad. Mármint semmi jót.
- Akkor rosszat igen? - következtettem.
- Egy kicsit. De várjunk... - gondolkodott el. - Te vagy az, aki felébredt a kómából, ugye?
- Igen - bólogattam.
- Hű. Szegény... Gondolom eléggé haragudtál a kocsisra, aki nem figyelt, ugye? Úgy értem a figyelmetlensége miatt feküdtél ennyi ideig a kórházban... - Beszédéből azonnal leesett, hogy nem mesélték el pontosan a részleteket a fiúk. De úgy tettem, mintha tényleg így történt volna.
- Igen. De még mindig jobb, mintha lebénultam volna. Vagy esetleg meghaltam volna.
- Hát az biztos.
Tia már nyitotta a száját, hogy hozzáfűzzön valamit, de pillantása hirtelen a hátam mögé siklott, a következő pillanatban pedig két kéz takarta el a szemem. Jól ismertem ezt a "találd ki, ki vagyok"-játékot. Halványan elmosolyodtam.
- Egy olyan ember van a teremben, aki ezt megcsinálná - közöltem. - Na jó, kettő, de kötve hiszem, hogy Chanyeol ilyet csinálna. Úgyhogy Baekhyun, nem nehezítetted meg a dolgom.
Válaszként csak kaptam egy apró puszit az arcomra, majd lehuppant mellém a kanapéra Baekhyun.
- Mi újság? - kérdezte. Látszódott rajta, hogy jó kedve van, és hogy fel van dobva. Olyan aranyos volt ilyenkor...
- Még furcsa, hogy egy teremben vagyok a fiúkkal, és mégis nyugodtan ülhetek - közöltem. - Egészen jó érzés.
- Mostantól mindig így lesz. Remélem legalábbis - nevetett, ami egyértelművé tette, hogy hülyéskedik.
- És hogy bírják? - kérdezte Tia azt, amire én is kíváncsi voltam.
- Szörnyülködtek egy sort, de amúgy kifejezetten jól viselik - válaszolta Baekhyun.
- Azt hittem, hogy azért kicsit komolyabban fognak reagálni az együttlétünkre - mondtam.
- Próbálják visszafogni magukat. Amúgy tudtam, hogy ez lesz. Miután majdnem meg... - Itt hirtelen megakadt, és Tiára nézett. - Miután majdnem meghaltál, sok minden változott - javította ki a mondatot. Feltételezem, a meghaltál helyett először megöltek-et akart mondani.
- Remélem, hogy igazad van - biccentettem.
Egy kis csend bekövetezése után Tia közölte, hogy odamegy Jonginhoz. Kérdőn néztem utána, miért pont hozzá ment. Aztán leesett az állam.
Tia egyszerűen odasétált Jonginhoz, és hozzáért a karjához. Jongin még beszélt valakihez, de ösztönösen átölelte a derekát, és amint befejezte a mondatát, a lányhoz fordult, rámosolygott, és megcsókolta.
Azonnal visszafordultam Baekhyunhoz.
- Ők járnak!? - kérdeztem, és erősen próbáltam visszafogni a hangomat, mert nem akartam ordítani. De azért ez eléggé lesokkolt.
- Aha. Nem mondta?
- Nem. Csak azt, hogy Kyungsoo a bátyja.
Megint megfordultam, mintha csak rosszul láttam volna.
- Min vagy annyira meglepődve? - kérdezte.
- Azon, hogy Jonginnak barátnője van. Vagy nem is. Inkább azon, hogy ilyen rendes barátnője van. Vagy nem is tudom - ráztam a fejem.
- Pedig nagyon jól kijönnek egymással.
- Még jó, hogy nem panaszkodtam neki Jonginról - nevettem kínosan. - Te jó ég...
- Majd megszokod - vont vállat.
- Ezt ma már hallottam - mondtam. - Sok mindent meg kell még szoknom.
Egy kis csend után megkérdeztem:
- Azért jól telik a szülinapod, ugye?
- Persze. Nagyon jól érzem magam. És mindenki itt van, aki számít. Végre nem kell külön választanalak benneteket - mondta mosolyogva.
Hát, legalább őt boldoggá teszi. Szájam szélét rágva gondolkodtam, amikor hirtelen eszembe jutott valami.
- Jaj ne!
- Mi az? - kapta fel fejét Baekhyun.
- A torta! Otthon maradt!
- Azt hittem valami komolyabb baj van - nevetett.
- Ez igenis komoly! - közöltem. - El kellett volna hoznunk! Teljesen kiment a fejemből...
- Nyugi, elintézzük - mondta, majd megpaskolta a combomat. - Beszélek Tiával, mi legyen. Elvégre ő itt a háziasszony, vagy mi. Az egyik fő szervező.
Felhúztam a lábaimat törökülésbe, és úgy figyeltem, ahogyan Baekhyun felkel a helyéről, és megbeszéli, mi legyen.
És ahogy így vártam, rájöttem, hogy annyira nem is rossz itt. Sőt. Kezdett nekem is egyre jobb kedvem lenni, és ténylegesen jól éreztem magam.

26.fejezet

Földbe gyökerezett lábakkal néztem végig a társaságon. A szokásos fiúcsapat minden tagja kikerekedett szemekkel nézett minket, egyedül két arc volt zavarodott, de őket nem is ismertem. Az egyik egy fiú volt, a másik pedig egy lány, aki Jongin mellett állt. Senki nem szólt semmit, mindenki a magyarázatra várt. Legszívesebben kirohantam volna a házból, hogy elmenekülhessek a szituáció elől, de tudtam, hogy már úgyis mindegy.
 Baekhyun elengedte a kezem, mintha ez bármit is megoldana. Rajta is látszódott, hogy nem számított erre. Csak vártam, hogy végre valaki szólaljon meg, de közben féltem is a következményektől.
- Hát most lebuktatok - jegyezte meg halkan, kicsit lehajtott fejjel Chanyeol, aki baloldalt állt.
- Te tudtál róla? - fordult felé azonnal Jongin.
Chanyeol arckifejezése mindent elárult: rájött, hogy saját magát is lebuktatta.  Ajkaiba harapott, de nem szólt semmit, csak továbbra is zavartan, zsebre dugott kezekkel bámulta a padlót.
- Ez direkt volt? - kérdezte tőle Baekhyun, mire barátja felnézett rá, és őszintén válaszolt:
- Dehogyis! Direkt úgy terveztem, hogy véletlenül se bukjatok le, de nem gondoltam, hogy ennyire össze vagytok nőve!
Erre Baekhyun már nem felelt semmit. Mindkét fiú idegesen tekintgetett a lefagyott csapatra, én pedig zavarba jöttem a sok rám koncentrálódó tekintettől.
- Baekhyun, nem szeretnél véletlenül elmondani nekünk valamit? - kérdezte végül Jongin türelmetlenül.
- De - bólogatott válaszul. Vett egy mély levegőt, és jó lassan fújta ki. Aztán egy gyors pillantást vetett rám, mielőtt társaihoz fordult. - Srácok, ez itt... - kezdett bele, miközben jobb karját kitárta felém. De megakadt a mondandójában, ezért kezei visszahullottak teste mellé. - Nem fogom bemutatni, mert ismeritek. Szóval Sora a barátnőm - közölte egy szuszra, és félve várta a reakciókat, ugyanúgy, ahogy én.
Az arcokon sokféle érzelem tükröződött: értetlenség, hitetlenség, de legfőképpen a döbbenet. Mindenkinek torkán akadt a szó, még Jongin is csak rázni tudta a fejét.
- Nagyon örülök, hogy megis... - kezdett bele lelkesen a Jongin mellett álló lány, de a fiú egy karmozdulattal elhallgattatta.
- Mióta vagytok együtt? - kérdezte minket vizslatva.
- Hát... - pillantott rám Baekhyun. Tudtam, miért néz rám kérdőn. Volt, amikor szakítottunk; és hivatalosan nem is jöttünk még össze, amikor a baleset történt, mégis együtt voltunk. Akkor pedig a kórházban töltött éveimet is bele kéne számolni. Elég nehéz így meghatározni a pontos időt.
- Az álarcos bálon ismerkedtünk meg - közöltem végül egyszerűen.
- Az előtte, vagy utána...? - kérdezte Jongin összeráncolt szemöldökökkel. Nem kellett befejeznie, mindenki tudta, hogy zaklatásunkra gondolt.
- Közben - vágta rá Baekhyun.
- Basszus - kapta el rólunk a tekintetét. Ismét megrázta a fejét, és kezével idegesen beletúrt hajába. Látszólag nem nagyon tudott mit kezdeni a helyzettel.
- Ha-ha, jó vicc - szólalt meg mögötte az egyik srác, de arcáról lerítt, hogy tudja jól, hogy nem vicc.
Egy páran elkezdtek sugdolózni, de még messze nem oldódott fel a kínos hangulat.
- Szóval amikor Sora ott volt nálunk... Akkor is? - kérdezte Jongin, mire Baekhyun aprót bólintott.
- Hogy bírtad ki? - kérdezte hitetlenkedve.
- Nehezen - vallotta be, majd kínosan elnevette magát.
- Nem utáltál minket érte? - Ezen már nekem is átfutott az agyamon, de én sem tudtam haragudni a lányokra ezért. Mondjuk a lányok nem is bántották Baekhyunt...
- De. Kicsit. De mégis mit tehettem volna?  Gondolj csak bele, hogy mi lett volna, ha elmondom? Alighanem kinyírtatok volna.
- És a két lány tudott róla? - fordult felém Jongin.
- Dehogyis - ráztam a fejem. - Ők még annyira sem értették volna meg. Egyedül Chanyeolnak sikerült rajtakapnia minket - mondtam, és fejemmel az említett személy felé böktem.
- Hát meg kell hagyni, jól titkoltátok - dicsért meg minket Jongin. Aztán némán maga elé meredt, valószínűleg megpróbált visszagondolni a régi időkre. Kíváncsi lettem volna, hogy emlékszik-e a részletekre.
- Ház ez gáz - hallottam valakit hátulról.
Furcsállottam, hogy senki nem tűnt dühösnek. Senki nem merte kérdőre vonni, mégis miért vagyunk együtt, senki nem is próbált szidni, vagy hibáztatni engem. Csak döbbentek voltak, semmi más. Baekhyunnak igaza volt benne, hogy nem fognak bántani.
- Úgy tűnik, eléggé félreismertünk - nézett rám ismét Jongin.
- Miért? - kérdeztem vissza.
- Nem egyértelmű? - vágott közbe Chanyeol. - Utáltunk benneteket, gondom így sem volt könnyű helyzetetek. Ha tényleg olyan lettél volna, amilyenek hittünk, akkor Baekhyun az első pillanatokban ott hagyott volna. Elég nagy akaraterő lehetett bennetek.
- Szóval elég komoly a kapcsolatotok, ugye? - kérdezte Jongin.
- Hát igen. Eléggé - bólogatott Baekhyun.
Ismét beállt a kínos csend a helyiségbe. Zavartan matattam ujjaimmal, és reméltem, hogy minél hamarabb feloldódik a hangulat.
- Na, emberek - csapta össze tenyereit az ismeretlen lány a nagy némaság hallatán. - Szedjük össze magunkat, elvégre szülinapot ünneplünk!
Mindenki mocorogni kezdett, aztán elkezdték énekelni a szülinapi dalt Baekhyunnak. Eléggé gyér ének volt, mert még érződött rajta az előző hangulat, de ezzel együtt sikerült is azt lassan elfeledtetni. Minden szempár ránk szegeződött, amikor Baekhyun átölelte a derekamat, és még nekem is kínos volt a szituáció, de tudtam, hogy meg kell szoknom. És nem csak nekem.
- Gyere, bontsd fel az ajándékaidat - mondta a dal vége után ismét a lány. Nem tudtam, kicsoda ő, de mindenképpen hálás voltam, hogy segít feloldani a hangulatot. Miközben mindenki az asztal köré gyűlt, egy gondolat cikázott a fejemben:
Ezen is túl vagyunk.

25.fejezet

Már majdnem egy hónapja volt, hogy a kórházban felébredtem. Az életem visszaállt a régi kerékvágásba, vagy ha nem is a régibe, egy újba. Eleinte nehéz volt megszoknom Rim és Jinah hiányát, meg persze hozzászokni, hogy Baekhyun délelőttönként nem ér rá. De délutánonként ki szoktuk használni a helyzeteket. Ahogyan most is.

- A fiúk tudják, hogy van barátnőm - mondta Baekhyun. - Vagy ha nem is tudják, akkor sejtik.
Egy ideig csöndben maradtam. Féltem, hogy egyszer sor kerül egy ilyen beszélgetéshez, és lehetőleg szerettem is volna elkerülni. Bár sejthettem, hogy kevés rá az esély.
- Nem vagy túl jó színész - poénkodtam, közben pedig idegesen morzsolgattam ujjaimat.
- Talán nem is akarok tovább színészkedni.
Nagyot sóhajtottam, és hátradöntöttem a fejem Baekhyun kanapéjának. Valószínűleg nem fogjuk nyugiban végignézni a filmet...
- Nem hagyhatnánk ezt a témát? - kérdeztem reménykedve.
- Szeretném bemutatni nekik a barátnőmet. Ugyanúgy, ahogyan ők is szokták.
- De engem ismernek, úgyhogy nem kell bemutatni - makacskodtam tovább.
- Sora, kérlek. Szeretném, hogy tőlem tudnák meg, és ne maguktól jöjjenek rá. Te is jól tudod, hogy ezerszer rosszabb, ha véletlenül rajtakapnak miket.
- Vigyázunk magunkra - válaszoltam erre. Elvégre régebben is mindig sikerült.
- Miért is vagy pontosan ennyire ellene? - kérdezte.
- Te is tudod jól - vágtam rá. A válaszom igazából az lett volna, hogy félek a fiúktól, de ezt nem mondhattam el neki.
- Kérlek! Egyszer muszáj lesz nekik elmondanunk.
- Nem lesz muszáj. Mindenki boldogan él anélkül is, hogy megtudják.
- Komolyan azt hiszed, hogy titokban tudjuk tartani örökre?
- Igen - feleltem magabiztosan.
- Jó, figyelj. Ha hosszabb távban gondolkodunk... Nem tudom, hogyan gondolkodsz a kapcsolatunkról, de hogyha netán hosszabb ideig tervezel együtt lenni velem, akkor ez nem nagyon fog menni.
Volt valami abban, amit mondott, de nem akartam elgondolkodni rajta. Csak el akartam kerülni azt a találkozást a fiúkkal.
- Jó, tudod mit? Majd egyszer elmondjuk nekik. Csak... csak ne most. Kérlek.
- Pedig a ma délután tökéletes lett volna - mondta.
- A ma délután? Miért?
- Mert átjön a csapat egy része.
- Ide hozzád? - kérdeztem. Aprót bólintott. - Mikor?
- Hát úgy... - gondolkodott, aztán ránézett az órájára. Ugyanabban a pillanatban megszólalt a csengő. - Most.
- Te jó ég - pattantam fel a helyemről. - És ezt miért nem mondtad előbb!?
- Nem kérdezted - vágta á tökéletes választ.
- Na jó - mondtam gyorsan, miközben egy megoldáson agyaltam. - Te lemész ajtót nyitni, közben én a konyhában leszek, amikor meg följönnek a szobába, és kimegyek. Így nem vesznek észre semmit.
- Anya lent van, valószínűleg már rég ajtót nyitott - közölte halál nyugodtan.
- Akkor elbújok megint a szekrényben.
Az izgalomnak és a félelemnek köszönhetően vadul dobogott a szívem. Hirtelen déjà vu érzésem támadt. Ugyanez megtörtént már egyszer velem, hogy itt vagyunk Baekhyun szobájában, és el kell bújnom, azért, hogy megőrizhessük titkunkat. Csakhogy most már az egyik fél nem akart titkolózni.
Baekhyun hirtelen megragadta a csuklómat, és visszarántott maga mellé, a szoba közepére.
- Nem - mondta nyugodtan.
- Mit nem? - kérdeztem értetlenül.
- Nem bújsz el a szekrényben.
- Akkor hol bújjak el? - kérdeztem ingerülten. Bármelyik pillanatban betoppanhatnak a többiek, és ha így folytatjuk, akkor az első, amit meglátnak, az én leszek.
- Sehol.
- Baekhyun, légyszíves ne most - ráztam a fejem kétségbeesetten. Még mindig fogta a csuklómat, és nem úgy tűnt, hogy egyhamar el szeretné engedni. Elkezdtem rángatni, és mint egy hisztis kisgyerek, ugrálni is kezdtem hozzá. - Kérlek, kérlek eressz el!
- Nem - mosolygott, mint aki jó poénnak tartja.
- Ne hülyéskedj már, ez nem vicces!
Aztán meghallottam a kopogást az ajtón. Kikerekedett szemekkel néztem Baekhyunra.
- Könyörgöm, ne csináld! Engedd, hogy elbújjak!
Végig az arcomba nézett, még akkor is, amikor azt mondta:
- Gyere be!
Az ajtó felé fordultam, felkészülve a legrosszabbra, de az ajtón csak Chanyeol lépett be.
- Sziasztok! - köszönt szokása szerint vidáman.
- Többiek? - kérdeztem még mindig hevesen dübörgő szívvel.
- Csak én jöttem - közölte.
Nagy kő esett le a szívemről. Lassan Baekhyun felé fordultam, aki eléggé ártatlan arccal próbált barátjára mosolyogni.
- Olyan szemét vagy! - fakadtam ki, és rávertem egyet a vállára. - Komolyan a szívbajt hoztad rám! Aahhjj, utállak - duzzogtam, de természetesen nem gondoltam komolyan, és ezt a többiek is látták.
-  Akkor ellentétes érzések kavarognak bennünk.
- De én igazából szeretlek. Akkor te igazából utálsz?
- Na jó, inkább ne forgassuk ki egymás szavait - nevetett.
Aztán mindketten Chanyeolra néztünk.
- Csak rövid időre ugrottam be - mondta. - Meg szeretnék beszélni veletek valamit.
- Ajjaj. Velünk? - kérdeztem félve.
- Nyugi, nincs semmi baj. Csak a pénteki programot akarom leegyeztetni.
- Mi lesz pénteken? - kérdeztem Baekhyun felé fordulva.
- A szülinapom.
Döbbent arcomat látva Chanyeol megkérdezte:
- Elfelejtetted?
- Nem felejtettem el! Nem tudtam. Nem ugyanaz - magyaráztam neki. - Ő sem tudja az enyémet, úgyhogy nem vagyok bűnös.
- Senki nem mondta, hogy az lennél - nevette el magát Baekhyun, majd maga mellé húzott, és fél kézzel átölelte a derekam.
- Szóval - kezdett bele újra Chanyeol. - A fiúkkal megbeszéltük, hogy hatra jövünk át. Ezzel csak annyit szeretnék, hogy ha véletlenül betoppan kilenc-tíz ember a házba, ne érjen meglepetésszerűen.
- Vagyis ne legyek itt - vontam le a következtetést.
- Igen - bólogatott. - Mert tudom, hogy ha nem szólok, előfordulna. Úgyhogy előtte ünnepeljetek, Baekhyun, te pedig ötre gyere haza, hogy elkezdhessünk készülődni.
- Oké - bólogatott.
- Akkor így minden rendben lesz? - kérdezte Chanyeol.
- Persze. És köszi - mosolyogtam rá hálásan. Már nem először ment meg minket a lebukás elől.

A pénteki programom tehát a következő volt: Reggel kilencig aludtam, utána nekiálltam tortát sütni, délben ebédeltem, aztán becsomagoltam Baekhyun ajándékait, és elkezdtem készülődni. Elvileg úgy volt, hogy kettőre átmegyek hozzá, de amikor az órára néztem, már fél három volt, úgyhogy késésben voltam. Amikor el akartam indulni, rájöttem, hogy a cuccaimat sem bírom mind el, úgyhogy előkaptam a telefonomat, és elkezdtem tárcsázni a szülinapos számát. Nem kellett sokáig várnom, hogy fölvegye.
- Szia. Mi újság? - kérdezte.
- Szia. Egy kérdésem lenne. Nem szeretnél inkább te átjönni? Vagy csak gyere ide és segíts.
- Miért?
- Mert nem tudom úgy átvinni a cuccaimat, hogy közben a tortát is vigyem - feleltem.
- Milyen cuccaidat? Nem tudtam, hogy hozzánk költözöl.
- De nem vagy ellene, mi? - ugrattam.
- Egyáltalán nem. Bőven van hely. Amúgy meg milyen torta?
- Sütöttem neked tortát - feleltem büszkén. - Igazéból Chanyeol kért meg rá, mert ő nem akart a cukrászdából szerezni, egyrészt mert drága, másrészt mert nem biztos, hogy finom.
- Ezért téged állított be cukrásznak?
- Pontosan. De ha nem szeretnéd, hogy  kilapítva érjen el hozzád, akkor gyere át és segíts.
- Öt perc és ott vagyok - mondta, és hallottam a hangján, hogy mosolyog. Aztán letette.
Amíg úton volt, addig én beraktam a süteményt egy dobozba, hogy könnyebben lehessen vinni, és hogy Baekhyunnak meglepetés maradjon. Aztán kivettem a sütőből egy még meleg muffint, kerestem egy gyertyát, és beleszúrtam. Úgy gondoltam, ez nem maradhat el. Egy apró, aranyos gesztus.
Az ajándékai is az asztalon voltak. Nem gondolkodtam sokat, mit vegyek neki. Csak apróságokat: a kedvenc előadójától egy CD-t, és egy pólót. Jó, először egyáltalán nem terveztem ruhát venni neki, de amikor ezt megláttam, azonnal ő jutott róla az eszembe, és tudtam, hogy neki is tetszene, ezért gondoltam belefér. És akkor ezek mellé még vettem párat a kedvenc édességeiből.
Amikor megérkezett, megkapta a legelső ajándékát: egy hosszú, szenvedélyes csókot. Aztán odaadtam neki a muffint.
- Ugye nem erre mondtad, hogy nem bírod el? - kérdezte, miközben az édességet a kezébe kapta.
- Nem, van egy normális, nagy tortád is, de azt majd a fiúkkal eszitek meg.
- Csak kár, hogy nem dicsekedhetek el vele, hogy a barátnőm sütötte - mondta lehangoltan.
Kilesett szempillái alól, hogy mit szólok hozzá. De nem mondtam semmit. Nem akartam megint errefelé terelni a témát.
- Szóval majd másnap mond meg, hogy milyen lett, mert még nem sokszor próbálkoztam tortával. Sütit persze sütöttem, de ez sokkal nehezebb.
- Nem akarsz te is ott lenni, amikor megesszük? - tett újabb próbálkozást.
- Nem - közöltem egyszerűen, aztán az asztalra kaptam a tekintetem, és megint más témával rukkoltam elő. - Kibontod az ajándékaid?
- Tudod jól, mit szeretnék tőled - mondta. Semmit nem mozdult, még mindig ugyanúgy nézett rám.
- Nem fogom beadni a derekam - közöltem, és összefontam a mellkasomnál a karjaimat.
- Pedig jó lenne. Ma úgyis jönnek a fiúk, tökéletes lenne. - Megráztam a fejem. Ne is reménykedjen. - Mi is pontosan a baj?
- Hogy mi a baj? Éld át azt, amit én a baleset előtt, és akkor rájössz, mi a baj!
Hosszan kifújtam a levegőmet, hogy kicsit lenyugodjak. Nem akartam jelenetet rendezni, és összeveszni vele - főleg a szülinapján nem.
- Attól félsz, hogy bántanának? Mert nem tennék. És nem is te lennél az egyedüli lány a társaságban. És amúgy is, szerintem változnál a szemükben, ha kiderülne, hogy végig a barátnőm voltál. Nem is mernének bántani, mert a barátnőm vagy.
- De te ezt nem érted - panaszkodtam. - Én nem...
Nem tudtam már mit mondani. Tisztában voltam vele, hogy előbb-utóbb túl kell esni ezen a találkozáson.
- Ha megint kitör a balhé, kinyírlak - közöltem, mire mosolyra húzódott a szája.
- Szóval mégis beadod a derekad? - kérdezte.
- Van más választásom?
- Ha velem vagy? Nincs.
Azzal vett egy nagy levegőt, és elfújta a muffinon a már majdnem tövig égett gyertyát.
- Kívántál valamit? - kérdeztem.
- Kellett volna?
Megforgattam szemeimet.
- Amúgy igen, kívántam.
- Akkor jó.
Ezután már egyszer sem hozta fel a nem kívánatos témát, ezért nyugodtan ünnepeltünk tovább.

Az idő kicsit gyorsan szaladt, mint mindig, amikor vele voltam. De nagyon jól éreztük magunkat, és úgy érzem, tökéletes délután volt. Baekhyun is teljesen megfeledkezett az időről, mert egyszer csak megcsörrent a telefonja. Amikor felvette, még én is hallottam, ki van a túloldalon.
- Nem úgy volt, hogy ötre hazajössz? - kérdezte Chanyeol.
- Miért, mennyi az idő?
- Mindjárt fél hat.
- Hoppá - nézett rám.
- Látom bennetek sem lehet bízni. De akkor most siess.
- Jó, jó. Azonnal indulok.
Miután Baekhyun újra elsüllyesztette zsebében a mobilt, fölpattant, és megragadott a csuklómnál.
- Gyere - mondta.
- Mi? Hova? - kérdeztem értetlenül.
- Hozzám, haza. Megígérted, hogy elmondjuk nekik.
- Igen, de nem ma! - Nem is állítottam, inkább könyörögtem. Nem voltam még felkészülve rá.
- De ma jó lesz. Gyere - kezdett el húzni kifelé.
- Baekhyun, nee.
Gyorsan magára kapta a cipőt. Én csak álltam előtte, és figyeltem. Tényleg nem álltam még készen erre. Nem is adott semmi időt.
- Nem lesz semmi baj, oké? - kérdezte, aztán biztatásul hozzám hajolt, és megcsókolt. Éreztem rajta, hogy izgatott.
- Oké - mondtam, amikor elváltunk. Majd csak túlélem valahogyan...

Amikor az utcán haladtunk végig, végig fogta a kezem. Kezdtem elveszíteni azt a kevés bátorságot is, ami eddig még bennem volt. De még volt egy kis időm a fiúk megérkezéséig. Úgy jó fél óra. Az idő alatt talán össze tudom szedni magam. És úgy beszéltem meg Baekhyunnal, hogy nem is azonnal engem fognak meglátni, hanem majd ha már mindenki ott lesz, akkor fölkészíti őket rá, hogy itt van a barátnője, és hogy ismerik is, de nem lesznek elragadtatva... Szóval valami ilyesmit fog mondani nekik, míg én végig ott leszek a szobájában, és várni fogok. Ez a terv nekem is elfogadható volt, és beleegyeztem, hogy így legyen.
Végig azon gondolkodtam, mit fognak szólni a fiúk. Ha Baekhyunnak igaza van, akkor tényleg nem fognak bántani. De még nem bízok bennük annyira, hogy ezt el is higgyem.
Amikor megérkeztünk a házhoz, Baekhyun kinyitotta előttem az ajtót. Még mindig gondolataimba voltam merülve. Elterveztem, hogy akkor most szépen fölmegyek az emeletre...
Abban a pillanatban, ahogy beléptünk a házba, egy pillanat alatt megfagyott az ereimben a vér.
- MEGLEPETÉS! - kiáltotta egyszerre vagy tíz ember. De csak az eleje volt erőteljes, a 'tés'-t már alig hallottam, mert az már nem jött ki a torkukon. Nem csak én voltam meglepődve.
Kilenc szempár meredt rám döbbenten.

24.fejezet

Az igazgatóval elég érdekes beszélgetésem volt, főleg, hogy ő sem számított a megjelenésemre. De azt hiszem, kicsit sikerült megszoknom, hogy mindenki úgy néz rám, mintha most támadtam volna fel.
Hosszasan konzultáltam vele, míg végül arra a döntésre nem jutottunk, hogy inkább magántanuló leszek. Vagyis otthon fogok tanulni. Ez a megoldás nekem is jobban tetszett, mint az, hogy berakjanak egy alsóbb évfolyamba. Nem akartam bekerülni egy nálam fiatalabbakból álló osztályba, főleg, hogy mindenki tisztában lenne vele, hogy mi történt velem. Otthon sokkal jobb lesz nekem.
Még a délelőtti órákban jártunk, amikor hazaindultam. Nem várhattam el Baekhyuntól, hogy lógjon a suliból,  pedig örültem volna neki. Nem csak azért, mert szerettem volna minél több időt tölteni vele, hanem azért is, mert már furdalta az oldalamat a kíváncsiság, hogy mi minden történt. Mert úgy tűnik igen sok minden.
Már nem emlékeztem pontosan, mit mondott Baekhyun, mikor végez, de kettő után már egészen izgatottá váltam. Meg akartam végre tudni, mi történt a balesetem után, hogy miért mentek el a fiúk, és úgy egészében minden mást is.
Szüleimmel csak telefonon keresztül beszéltem a továbbtanulásról, mert dolgozniuk kellett. Ez egyet jelentett azzal, hogy egész délután enyém volt a ház, vagyis biztos nem hallgatják ki a beszélgetésünket. Ezt azért tartottam fontosnak, mert egy csomó mindenről nem tudtak, és remélhetőleg nem is fognak.

Amikor megszólalt a csengő, két másodperc alatt ott teremtem. Baekhyun nem köszönt, vagyis azt szánta annak, hogy szorosan magához húzott, és megcsókolt.
- Ne haragudj - kezdett mentegetőzni hevessége miatt. - Csak még mindig alig fér a fejembe, hogy itt vagy - mondta egy aranyos mosollyal az arcán.
- Pedig hozzá kell szoknod - mondtam.
- Azt nem lesz nehéz.
Kitártam az ajtót, és beengedtem. Míg levette a cipőjét, az arcát vizslattam. Csak arra jutottam, hogy kimondhatatlanul szeretem őt.
Bele próbáltam képzelni magam a helyébe. Milyen lett volna, ha őt üti el egy kocsi, és kómába esik? Milyen lett volna, ha másfél évig kellett volna várnom arra, hogy felébredjen? Ha nem is teljesen, de valamennyire megértettem a helyzetét.
- Fölmegyünk? - kérdezte, amint felegyenesedett.
- Nincs itthon senki rajtunk kívül, úgyhogy itt is maradhatunk - mondtam.
- Oké - egyezett bele. Így a kanapén foglaltunk helyet, pontosabban a két végében, egymással szemben. Fél oldalamat nekidöntöttem a háttámlának, és úgy figyeltem Baekhyunt.
- Na, mit szeretnél tudni? - kérdezte.
- Hát úgy mindent, ami fontos... - mondtam kissé bizonytalanul. - A durva részeket kihagyhatod.
- Akkor végeztem a meséléssel - közölte.
Döbbenten néztem rá.
- Na jó, annyira nem vészes a helyzet. Mostanra már lenyugodtak a kedélyek. Igaz, már a két lány sincs itt...
- Elmondod végre, mi történt velük? - kérdeztem már majdnem idegesen. Pedig nem akartam ilyen hangnemet megütni, csak egyszerűen szerettem volna végre megtudni az igazságot.
- Jó, nyugi. Elmesélek mindent. Mivel kezdjem?
- Hát mondjuk - gondolkodtam. - Kezdjük az elején. Hogy tudtad meg, hogy elütött egy autó?
- Fú, de rég volt - dőlt hátra Baekhyun, és elgondolkodva a távolba meredt. - Otthon ültem, és vártam, hogy megérkezz. De ugye nem jöttél. Egy idő után kezdett gyanússá válni, mert máskor ennyi idő alatt rég ideértél volna... Így hát felhívtalak. De nem vetted föl, hiába hívogattalak. Aztán megcsörrent a telefonom, de Chanyeol volt az. Megkérdezte, hogy hallottam-e már. Fogalmam sem volt miről beszél, ezért elmondta, hogy történt egy baleset: összetalálkoztatok a fiúkkal, és valahogy kiestél az autó elé. Páran a kórházban voltak, én is azonnal odamentem.
- A fiúk eljöttek a kórházba? - kérdeztem döbbenten.
- Csak páran. Az a három ember, aki ott volt a balesetednél is.
- Mi? - kérdeztem, mintha csak rosszul hallottam volna. - Minimum öten ott voltak - közöltem.
- Azt hiszem ketten elfutottak - mondta elgondolkodva.
- De rendesek - morogtam.
- Jó, biztos megijedtek a rendőrségtől. Nem akartak bajba keveredni. Mindenesetre hárman ott maradtak, és a kórházba is elkísértek. De nem mehettünk be hozzád, úgyhogy nem sok értelme volt.
- Megtudták a fiúk? - kérdeztem. - Mármint hogy mi ketten...
- Nem csak én aggódtam ott érted, úgyhogy nem hiszem, hogy észrevettek volna bármit is. A többiek sem akarták, hogy bajod essen - magyarázta.
- Ez azelőtt nem volt probléma - mondtam szárazon.
- De ez azért most más... Eléggé megbánták, amikor látták, hogy halálos veszélyben forogsz.
Sóhajtottam egy nagyot. Eddig persze nem volt baj nekik, hogy bántanak, de amikor kiderül, hogy meghalok, akkor persze minden megváltozik.
- Ha már itt tartunk, - szóltam - mi lett a fiúkkal? A rendőrség őket hibáztatta? Vagy az autóst?
- Kimagyarázták a rendőrségnek, hogy baleset volt, és a sofőr sem lett büntetve, mert nem az ő hibája volt.
- Értem - bólogattam. De azért milyen rossz lehet annak a férfinek vagy nőnek... Elütött egy lányt, pedig csak rosszkor volt rossz helyen. - Szóval a baleset megvolt... Mi történt a suliban? - kérdeztem kíváncsian, abban reménykedve, hogy most kiderül valami Jinahról és Rimről is.
- Még csak nem is szóltunk a két lányhoz, úgyhogy semmi balhé nem volt. Mármint amiben mi is benne lettünk volna.
- Jongin sem talált ki semmit? - kérdeztem döbbenten.
- Dehogyis - rázta a fejét. - Miután majdnem a halálodat okozta... sőt, még mindig úgy tudja, hogy kómában vagy, úgyhogy pláne... Nem akart még nagyobb bajt okozni. Úgyhogy a békén hagyta őket.
- Csak? - kérdeztem folytatásra ösztönözve Baekhyunt.
- Csak anélkül is volt elég baj. Hétfőn - azaz másnap - hatalmas jelenetet rendeztek az ebédlőben, mindenki szeme láttára.
- Miért? - kérdeztem döbbenten.
- Rim teljesen ki volt akadva azon, hogy ti tudtátok hogy lesz valami, mégsem mondtátok el neki.
- Ja, igen - jutott eszembe. - Én nem hittem benne, hogy meghalok, és nem akartam, hogy ő is fölöslegesen aggódjon.
- Igen, ez így szép és jó, de ő nem akarta elfogadni. Hiába győzködte Jinah. A másik ok, amiért ordítoztak, hogy Jinah meg sem próbált segíteni, hogy ne essen bajod, hanem... már nem is tudom mit csinált.
- Drogozott - vágtam rá, mert tudtam rá a választ.
- Ja, igen - bólogatott. Nem volt nehéz leolvasni az arcáról, mit gondolt róla. - Szóval... Eléggé összevesztek, és úgy kiabáltak egymással, mintha senki nem lenne körülöttük. Csakhogy majdnem az egész suli ott volt. Annyira összekaptak, hogy onnantól fogva soha nem láttuk őket együtt.
- Jaj ne - mondtam letörten. Hogy lehet, hogy egy barátság ilyen hamar tönkremenjen? Ilyen apróság miatt? Jó, lehet, hogy nem apróság, de mindkettőben volt valami igazság, amit ép ésszel fel lehet fogni, és meg lehet érteni.
- És mi történt aztán? - kérdeztem, és titokban reméltem, hogy jön az a rész, ahol kibékülnek. Bár akkor nyilván nem mondta volna azt, hogy "onnantól fogva soha nem láttuk őket együtt".
- Jinah kicsit... Hogy is fogalmazzak... - kereste a szavakat. - Kicsit túlzásokba esett.
- Mit csinált?
- Hát ööö....
- Mondd már! - kértem idegesen.
- Jó. Eladta a testét - közölte egy fokkal halkabban.
- Hogy mit csinált? - kérdeztem pislogva. Biztos voltam benne, hogy félreértettem valamit.
- Eladta magát. Tudod, amikor... Amikor a pasi fizet, hogy lefekszik vele.
- Tudom, mi az. De biztos, hogy Jinahról beszélünk? - kérdeztem. Még mindig nem akartam elhinni. Valami tévedés lehet, mert Jinah - az a Jinah, akit én ismerek - soha nem tenne ilyet.
- Hidd el, hogy ő volt. Bizonyíték van róla.
- Bizonyíték? Miféle bizonyíték? - értetlenkedtem.
- Videó - közölte könyörtelenül.
- Na nee - ráztam a fejem. - Én ezt nem hiszem el. Jinahnak egyáltalán nincs szüksége pénzre. Vagyis nem volt... És ha lett is volna, nem így szerezte volna meg. Azt sem engedte volna meg, hogy levideózzák - győzködtem, bár inkább magamat próbáltam megnyugtatni, hogy ez semmiképp sem történhetett meg. - Mondd, hogy nem igaz!
- Nem igaz - mondta bizonytalanul.
- És komolyan is gondolod? - kérdeztem.
- Nem tehetem - tárta szét karjait. - Én is láttam...
- Te láttad!? - kiáltottam felháborodottan.
- Nyugi, természetesen nem néztem végig, csak az elejét láttam, amikor még csak beszélgetnek. Már attól is rosszul lettem - motyogta magának halkan, undorodva.
Arcomba temettem a kezem, és úgy kezdtem el beszélni, nem törődve azzal, hogy alig érthető valami, amit mondok.
- Hogyan fajulhattak idáig a dolgok? Hogy tehette ezt Jinah? És egyáltalán miért? Miért nem állította le Rim? - Kétségbeesetten keresgéltem a válaszokat, és eléggé csalódott voltam, hogy valószínűleg soha nem fogom megtudni őket.
- Ó, hidd el, Rim leordította - mondta Baekhyun, aki felfigyelt az utolsó kérdésemre. Fölnéztem rá, mire folytatta. - Ez volt a kettes számú veszekedés az ebédlőben.
- Több is volt?
- Nem - rázta a fejét.
- Akkor jó - sóhajtottam megkönnyebbülten.
Nehéz volt elképzelni, hogy ők ketten ennyire haragban legyenek egymással, de ezek után nem csodálom. Én is lehordtam volna Jinaht ilyenért.
- Még mindig nem tudom felfogni - motyogtam magam elé. - És ha te tudsz róla, akkor valószínűleg az egész iskola tud róla - következtettem.
- Igen, körülbelül - vallotta be. - Mindenki a háta mögött sugdolózott meg kibeszélte. Nem mintha nem vette volna észre.
- Zavarta? - kérdeztem. Nem rég még azt gondoltam volna, hogy biztosra tudom  a választ, de ezek után már semmiben nem mertem hinni.
- Ha zavarta is, nem mutatta ki. De egyértelmű volt, hogy nem marad már sokáig a suliban.
- Mi lett vele? - tettem fel a már sokadik kérdést.
- Nem tudjuk. Egyszer csak eltűnt. Az a hír járta, hogy már városba is költözött, bár ezek már csak feltételezések, szóbeszédek voltak.
- És Rim? Ővele mi lett?
- Úgy pár hétre rá ő is követte Jinaht. Mármint nem szó szerint, csak ő is kiiratkozott a suliból. Hogy együtt mentek-e, hogy kibékültek-e... Fogalmam sincs. Mindenesetre azóta nem láttuk őket.
Nehezen tudtam csak visszatartani a könnyeimet. Annyi minden zúdult hirtelen a nyakamba, hogy attól féltem, megszakadok. Hogy végződhet egy barátság - amit azt hittünk örökké fog tartani - így? Egyáltalán mivé változtak? Mert hogy nem ilyenek voltak, az biztos. Hogyan fajulhattak idáig a dolgok?
- Na gyere ide - húzott magához Baekhyun, mert látta, hogy már nem sokáig bírom sírás nélkül.
Baekhyun szorosan ölelt, ami jelen pillanatban jól esett. És másra nem is nagyon támaszkodhattam volna. A két legjobb barátnőm itt hagyott. Egyedül ő maradt nekem.