A kérdést elkerülte azzal, hogy nem is engedte el a kezem. Egymásra mosolyogtunk, és kíváncsian vártuk a következő számot.
Nem egészen olyan szám csendült fel, amilyet vártunk, vagy amilyet szerettünk volna. Tipikus bulizene volt, semmi dallammal. Ehhez képest mindenki vadul ugrálni, tombolni kezdett.
- Sztrájkoljunk - néztem a fiúra, mert gondolom őneki sem volt kedve az ilyen tánchoz.
- Oké - egyezett bele mosolyogva.
Úgyhogy amíg a többiek körülöttünk vadul nyomatták, én a nyakánál összefontam a kezem, ő pedig a derekamnál, fejemet a vállára hajtottam, és így lassúztunk.
Próbáltam kicsit kizárni a külvilágot, de ez nehezen ment, tekintve hogy olyan hangosan szólt a zene, hogy csak ordibálva lehetett kommunikálni. És mégis jól éreztem magam.
A legtöbben megszokták, hogy vannak fura emberek, de néhányan elég hülyén néztek ránk, úgyhogy inkább becsuktam a szemem, és úgy táncolgattam tovább.
Azt akartam, hogy örökké tartson ez a pillanat. Igaz, hogy csak ide-oda lépegettünk, meg néha megforgatott, de attól függetlenül élveztem. Nem láttam nagy esélyét annak, hogy még egy kört táncoljunk, mert az ár tényleg sok lenne. Azt hiszem, ős is így gondolta, mert amikor véget ért a szám, azt mondta:
- Most csináljunk valami mást.
- Oké. Mit?
- Ne tudom - válaszolta. Egy ideig a tömeget pásztázta a fejem fölött elnézve, aztán tekintete lesiklott ajkamra.
- Jó ötlet - mosolyodtam el, és közelebb hajoltam hozzá.
Ajkaink gyengéden találkoztak. Egész este boldog voltam, de szerintem most voltam a legboldogabb. Sajnos ez sem tartott sokáig, mert valaki hátulról nekem jött. Vagyis inkább föllökött. Szerencsére nem estem el, de hát ez nehéz is lett volna, mert a srác tartott.
- Menjünk máshová - szólt. Azonnal beleegyeztem, mert tényleg nem a legjobb ötlet volt a tánctér közepén csinálni ezt.
A színpad irányába húzott. Pontosabban a jobb széle felé, ahol a mosdók is voltak. Elhaladtunk először a női, majd a férfi WC mellett ( kicsit megkönnyebbültem), majd egy harmadik ajtó felé vette az irányt. Erre még sosem jártam, úgyhogy kíváncsian vártam, mi van ott. Kitárta az ajtót, majd behúzott maga után.
Egy hosszú folyosó tárult szemeim elé. Inkább amolyan raktár-féleség volt, mert a fal mellett egy csomó csomó doboz, bútor és egyéb dolog állt. Jobbra-balra ajtók nyíltak kisebb termekbe.
- Hova menjünk? - kérdeztem, mert csak ment előre a hosszú folyosón.
- Nem tudom. Itt jó lesz? - állt meg egy régi szekrény mellett.
- Tökéletes - mosolyodtam el.
Ajkai másodszorra tapadtak az enyéimre. Szorosan átöleltem a nyakát, és beletúrtam a hajába, mire nekitolt a falnak. Egyik kezét a derekamon, a másikat a nyakamon pihentette.
Furcsa érzés kerített hatásába. Sok fiúval csókolóztam már, de ez... mégis más volt. Hogy miben volt más? Egyszerűen csak sokkal jobb volt. Először csak óvatosan ízlelgettük egymás ajkait, utána már faltuk egymást.
Aztán elhúzódott és a szemembe nézett. Lehet, hogy nem láttam az egész arcát, de a mosolya és a csillogó, sötét szeme elbűvölő volt.
- Gyönyörű vagy - suttogta a fülembe, aztán ajkaink megint összeforrtak.
Fogalmam sem volt, mennyi ideje csókolózhattunk, mert teljesen megszűnt körülöttem a tér és az idő. De egyszer csak lépteket hallottunk, úgyhogy felkaptuk a fejünket, de a derekamat nem engedte el. Egy elég magas srác közeledett felénk, ugyanolyan öltözetben, mint az összes többi fiú az iskolából.
- Hé - lépett oda hozzánk, majd rám nézett. - Ha egy éjszakás kalandra vágysz, akkor rossz helyen vagy - mondta mély hangján, majd elvigyorodott.
- Na húzz innen - lökte meg a nevetve a másik fiú a vállánál, mire az el is ment.
Megint megcsókolt, de eltoltam magamtól, mert kíváncsi voltam.
- Ez ki volt? - kérdeztem.
- Csak egy haverom - legyintett.
- Akkor biztos igazat mondott - gondolkodtam hangosan, és kíváncsian néztem rá.
- Hát... végül is... igen - mondta. Mintha eléggé zavarban lett volna. - Baj? - kérdezte végül.
- Dehogyis - válaszoltam. - Ugyanezt fogom érezni irántad holnap is - magyaráztam.
- Akkor jó. Mert én is - mosolyodott el, majd ismét megcsókolt.
Tényleg nem akartam, hogy ez csak egy éjszakáig tartson. Ez ahhoz túl jó volt.
Ismét az zavart meg minket, hogy nyílt a folyosó végén az ajtó, csak most egy másik srác jött be, kézen fogva egy vihorászó lánnyal. Jinahval. A srác minden ajtón benyitott, de egyik sem volt nyitva. Minden próbálkozás után röhögött egyet, és fordult a következő ajtóhoz. Rólunk tudomást sem vettek, pedig el is haladtak mellettünk. Sőt, pont a mellettünk lévő ajtó volt nyitva, úgyhogy oda gyorsan be is vonultak.
Mielőtt bármit szólhattunk volna, megint nyílt az ajtó. Az a fiú volt, aki először is.
- Bocs - nézett rám, amikor hozzánk ért, aztán barátjára nézett. - Beszélnünk kéne.
Egy ideig néztek egymásra, majd rám, úgyhogy felajánlottam, hogy akkor visszamegyek a terembe. Amíg a folyosón haladtam, nem beszéltek semmit, ezért fogalmam sem volt, mit akart az a srác.
Visszaérve a terembe próbáltam átverekedni magam a tömegen, de nem sikerült, mert felkértek táncolni. Nem akartam bunkó lenni, és nemet mondani, így még vagy három percig ugrálhattam. A szám végén megpillantottam Rimet, ezért odasiettem hozzá.
- Fáj még a lábad? - kérdeztem, amikor odaértem.
- Kicsit jobb. Azóta táncoltam is pár kört. Te amúgy hol voltál?
- Én is táncoltam - feleltem. Ez részben igaz is volt. - Láttam Jinaht - tértem ki a további faggatózások elől.
- Tényleg? Mit csinált?
- Bezárkózott egy sráccal egy szobába.
- Ezen meg se lepődöm - rázta mosolyogva a fejét. - Legalább részeg is volt?
- Igen. Eléggé - bólogattam.
- Sejtettem.
Egy kis idő múlva Rimet lekérték, ezért én is beálltam a táncoló tömegbe. Jobb dolgom úgyse volt. És most már majdnem minden fiú nyomult. Először Rim adta szépen a tudatára a partnerének, hogy vegye le a kezét a fenekéről, az enyém meg úgy döntött, hogy ez olyan romantikus pillanat, és közelebb hajolt, hogy megcsókoljon. De az utolsó pillanatban elfordítottam a fejem, így az arcomra kaptam puszit. Sikerült szegény srácot teljesen ledöbbenteni.
- Ne haragudj - szabadkoztam - de...
Aztán mellém lépett egy ismerős fiú. Fölismertem a mosolyáról, ami még mindig teljesen elbűvölő volt.
- Már foglalt - fejezte be a megkezdett mondatomat, miközben átölelt a vállamnál.
- Ne haragudjatok - motyogta kínosan, majd kicsit meghajolt, és elsietett.
- Szegény srác - nevettem, majd átöleltük egymást, és elkezdtünk táncolgatni.
- Én nem sajnálom - közölte.
- Csak nem féltékenykedsz? - kérdeztem vigyorogva.
- Képzeld el, hogy feléd tartok, miközben egy másik srác éppen le akar smárolni, ráadásul nem is toltad el magadtól. Már azt hittem engedsz neki. Nem jó így, hogy minden srác rád nyomul.
- Nem minden srác nyomul rám - mondtam. - De ha gondolod, hazamehetünk, ott egyedül lehetünk - ajánlottam, és kérdőn néztem föl, hogy láthassam az arcát.
- De én veled akarok lenni, és nem egyedül - fintorgott.
- Jaj, de úgy értem mi ketten egyedül - magyaráztam kicsit erősebben hangsúlyozva azt, hogy mi ketten.
- Ja, oké - nevetett, amikor leesett neki.
- Csak gyorsan elköszönök a barátnőmtől - mondtam, és elkezdtem forgolódni.
- Oké, én is még gyors elszaladok. Két perc múlva a kijáratnál, jó? - kérdezte, mikor karórájára nézett.
- Rendben - egyeztem bele, majd gyors puszit nyomtam szájára.
Aztán odasiettem Rimhez, de mivel épp egy fiúval táncolt, esetlenül álltam meg mellettük. Amikor ezt barátnőm észrevette, szólt a táncpartnerének, hogy egy pillanat, majd felém fordult.
- Én elmegyek haza, jó?
- Egyedül? - kérdezte értetlenül.
- Nem...
- Ja, értem - mosolyodott el, ahogy azonnal leesett neki. - Akkor további jó szórakozást.
- Köszi, neked is. Szia - intettem még egy utolsót, aztán elsiettem a kijárat felé. A fiú még nem volt ott, ezért vártam egy kis ideig, míg meg nem jött.
- Mehetünk - mosolygott, majd kitárta előttem az ajtót. - Hozzád vagy hozzám? - kérdezte, amikor el kellett döntenünk, melyik irányba menjünk.
- Mondjuk hozzám. Úgysincs otthon senki.
- Rendben - bólintott egyet, majd jött utánam.
Kezdtem egyre jobban izgulni. Tudtam, hogy egyre közelebb kerülünk ahhoz, hogy megismerjük egymást, úgy igazából. Hogy levegyük az álarcot. Igazából nem volt mitől félnem, mert nem volt olyan, akit utáltam volna, vagy az, akit igen (célzok itt Jonginra) annak biztos felismertem volna a hangját. És biztos nem volt senki az osztálytársaim közül, mert azoknak ugyancsak ismerem a hangjukat.
- De várom már, hogy teljes arcodat láthassam - mondta a fiú. Úgy tűnik, ő is ugyanarra gondolt, mint én. - A nevedet megtudhatom?
- Szerintem azzal is várjunk míg hazaérünk - közöltem- mert lehet hogy névről ismerjük egymást. - Szerintem legalábbis ha elmondtam volna a nevem, biztos tudta volna, ki vagyok. De ezzel várni akartam, hogy egyszerre derüljön fény az igazi énünkre.
- Szerinted lehetséges, hogy egyáltalán nem ismerjük egymást? - tette fel a kérdést.
- Végülis - gondolkoztam - elég nagy sulink van, de látásból biztos ismerjük egymást.
- És ha nem, az se baj - nézett le rám, majd megfogta a kezem. - Szóval szüleid nincsenek otthon?
- Nincsenek - válaszoltam. - Ők is sokszor elmennek estére.
- Az én szüleim otthon lettek volna. De lehet tényleg jobb így, hogy csak egyedül vagyunk.
- Aha - bólogattam. - Azért ajánlottam fel.
Nemsokára meg is érkeztünk a házunk elé. Előkaparásztam a kulcsot a táskámból, és gyorsan kizártam a bejárati ajtót. Amikor mindketten beléptünk, be is zártam magam után, ahogyan anyáék megkértek rá. Utána lerúgtam magamról a cipőmet.
- Úristen, hogy bírtad ki ilyen cipőben? - kérdezte szörnyülködve, amikor meglátta milyen magas a cipőm sarka. Úgy tűnik, eddig nem vette észre.
- Lányból vagyok - magyaráztam, aztán megragadtam a karjánál, és elkezdtem húzni magam után. - Fönt van a szobám - magyaráztam.
Felsiettünk a lépcsőn, aztán benyitottam a szobámba. A srác végignézett rajta, majd megjegyezte, hogy tök jó.
- Köszi. Akkor most...
- Aha. Csináljuk - nézett rám, majd arcához kapott.
- Várj - állítottam meg. Odamentem, és egy apró csókot leheltem ajkára. Aztán elléptem tőle.
- Háromra vegyük le egyszerre - mondtam, mire ő beleegyezésként bólogatott. - Egy... - Egyre hevesebben kezdett verni a szívem az izgalomtól. - Kettő. - Egy másodperc, és kiderül, ki ő. Hogy ismerem-e. Egy apró szócskát kell csak kimondanom... - Három.
Először is örültem, hogy végre megpillanthattam. Így, maszk nélkül még észvesztőbb volt. Másodszor arra gondoltam, hogy ismerős az arca. Igen, biztos láttam már a suliban, de hol... Annyira jól azért nem ismerem, sőt, a nevét sem tudom.
Ő, úgy tűnik azonnal rájött, ki vagyok. Döbbenet ült ki az arcára. De nem az az izgatott döbbenet, hanem egy teljesen másféle. Mintha teljesen kétségbeesett volna, hogy én vagyok az.
És akkor leesett honnan ismerem. Jongin nyolctagú csapatának ő az egyik tagja. Én komolyan mindenre számítottam, csak erre nem. És így már érthető volt, miért nézett így rám.
- Jézusom - mondta, miközben arcát tenyerébe temette, és hátat fordított nekem.
És akkor valahogy előtört belőlem. Nem tudom mi ütött belém, de elkezdtem ordítani vele.
- Nektek elment az eszetek!? Mégis mire jó az, hogy csak úgy ok nélkül letámadtok minket?
Erre szembefordult velem, és lesajnálóan a szemembe nézett.
- Nem ok nélkül csináljuk, hanem azért, mert egyszerűen idegesítőek vagytok.
- Idegesítőek? - kérdeztem vissza. - Mégis mi idegesít benneteket?
- Az öltözködésetek, a bunkósságotok, meg úgy eleve az egész viselkedésetek.
- Mi az, hogy a bunkósságotok? - kérdeztem felháborodottan. - Attól, hogy Jinah egyszer bunkón viselkedett, nem jelenti azt, hogy mi is mindig úgy viselkedünk. Teljesen alaptalanul ítéltek meg bennünket, fogalmatok sincs, mit miért csinálunk!
- Na akkor miért öltözködtök ilyen idegesítően feltűnően?
- Nem feltűnően öltözködünk, hanem másképpen. Tetszik nekünk ez a stílus, hogy nem csak egyszerű ruhákat húzunk. Most komolyan, ez miért baj?
- Mert olyan ruhákat húztok fel, amikből azonnal ki lehet szűrni, mik vagytok.
- Na mik? - kérdeztem, mert tényleg lövésem se volt, mire gondol.
- Hisztis, nyafogós kurvák.
Lesütöttem a szemem. Ez nagyon rosszul esett. Odasétáltam az ajtóhoz és kitártam, jelezve, hogy ha így gondolja, akkor el is mehet. Egy ideig csak állt, és nézett engem, de én a földet bámultam. Aztán szép lassan elindult az ajtó irányába, előttem viszont megállt. Megint engem nézett, aztán hozzám lépett, és megölelt. Sorosan tartott, miközben én arcomat a nyakába fúrtam.
Teljesen ellentétes érzések kavarogtak bennem. Egyrészt ott voltak a ma esti élmények, hogy mennyire jól éreztem magam, hogy megígértem, hogy holnap is ugyanezt fogom érezni iránta. Másrészt ott volt az, hogy föllöktek, leöntöttek, megdobáltak, és hogy mennyire utáltam őket ezért. De valahogy mégsem tudtam elengedni.
- Itt maradsz az éjjel? - kérdeztem halkan.
- Az előbb még azt akartad, hogy menjek - válaszolt.
- Meggondoltam magam.
Elengedett, és egymás szemébe néztünk.
- Nem tudom, hogy ez jó ötlet-e - rázta meg a fejét.
- Kérlek - néztem rá nagy szemekkel.
- De nincs pizsamám - jutott eszébe.
- Tudok adni. Veszek egyet aputól. Van olyan, ami még soha nem volt rajta.
- De... A szüleid mit fognak szólni reggel?
- Semmit. - Kérdőn nézett rám. - Nem érdekli őket, ki van nálam, nagy vagyok már.
- És... Egy ágyban aludnánk?
- Aha.
- De nem fogunk elférni.
- Azért annyira nem kicsi. Jó, tudom, hogy egyszemélyes ágy, de elég széles, el fogunk férni.
- De...
- Tudod mit? - fakadtam ki, mert tényleg csak kifogásokat keresett, hogy miért ne aludhasson itt. - Akkor inkább menj haza - mondtam, miközben megint a nyitott ajtó mellé álltam.
Csak nézett rám, aztán leült az ágyamra és óvatosan felelt.
- Inkább mégis maradok.
Sóhajtottam egy nagyot, és kezembe temettem az arcom. Ez így nagyon nehéz lesz.
- Ne haragudj. Mostantól nem szólok egy rossz szót se - mondta a földet bámulva.
- Oké- egyeztem bele végül. - Akkor... Hozzak pizsamát?
- Azt megköszönném - nézett fel rám egy halvány mosoly kíséretében.
Leszaladtam a gardróbba, és elkezdtem kutatni egy póló után. Sikeresen találtam is egy nagyobb méretűt, ami szerintem meg fog felelni neki.
Amikor visszaértem a szobámba, az íróasztalom feletti képeket nézegette. Pár családi fotó volt ott, egy közös kép Jinahval és Rimmel, amúgy meg dalszövegek, énekesek, meg ehhez hasonló dolgok.
- Öhm - szóltam, mire megfordult. - Ez jó lesz?
- Aha, persze - mondta, majd a kezébe nyomtam.
-Én most elvonulok a fördőbe - közöltem, és kezembe kaptam a pizsamám. - Addig nyugodtan átöltözhetsz.
- Oké - bólogatott.
A fürdőben átöltöztem, még fogat is mostam. Aztán azon kaptam magam, hogy a fürdőkád szélén ülök, és gondolkozom. Gyorsan megráztam a fejem, és kisiettem.
A szobám előtt megálltam. Most kopogjak be a saját ajtómon? Elég hülyén venné ki magát. Viszont nem akartam csak úgy rá nyitni. Mi van, ha még öltözik? Bár kötve hiszem, hogy ennyi idő alatt nem tudott átöltözni.
- Öhm.. Bejöhetek? - kérdeztem végül.
- Aha.
Óvatosan nyitottam be. Ott állt az ágy mellett és engem figyelt. Aztán becsuktam magam mögött az ajtót.
- Kösz a pólót - mondta.
- Szívesen.
Kínos csönd állt be közénk. Fogalmam sem volt, mit mondjak, vagy hogyan kezdjem... Csak bámultam kínosan a földet.
- Akkor - szólt óvatosan a srác - esetleg...
Fölnéztem rá.
- Aha - bólogattam. Óvatosan bemásztam az ágyba, és próbáltam minél jobban a falhoz simulni. Ő is bemászott mellém.
- Ha kényelmetlen vagy akármi baj van, akkor szólj.
- Oké.
Még mindig elég feszült volt köztünk a hangulat. Aztán áthajoltam fölötte, azzal a szándékkal, hogy lekapcsoljam a villanyt, de nem értem el, és nem akartam annyit nyújtózkodni. Így is melleim eléggé közel voltak az arcához, ami miatt zavarba is jöttem.
- Lekapcsolom - mondta, mire én visszaültem a helyemre, és kezemet a nyakamhoz tettem.
Sötétség borult a szobára. Óvatosan visszafeküdtem e helyemre.
Próbáltam aludni, de eléggé ideges voltam. Folyamatosan kattogott az agyam, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy éberebb vagyok, mint amikor lefeküdtem. Sóhajtottam egy nagyot. Aztán rájöttem, hogy ezt valószínűleg hallotta a srác.
- Ébren vagy? - suttogtam halkan.
- Aha - válaszolt.
- Egy kérdésem még lehet?
- Aha.
- Hogy hívnak?
- Baekhyun - felelte.
- Én - kezdtem bele, de aztán azonnal abba is hagytam. - Gondolom tudod, hogy hívnak.
- Aha. Sora.
- Igen. - Megint néma csönd támadt köztünk, úgyhogy sejtettem, hogy nem fogunk többet beszélgetni.
- Jó éjt, Baekhyun.
- Neked is, Sora.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése