6.fejezet

Ma végre kialudhattam magam. Csak hétvégente van lehetőségem jó sokáig aludni, úgyhogy ezt ki is használtam. Nem reggeliztem, hanem inkább vártam egy órát ebédig.
Délután lefürödtem, és hajat is mostam. De más dolgom nem nagyon volt, úgyhogy nagyjából azt csináltam, amit máskor szoktam.
Este hat óra körül kezdtem megint készülődni. Először megcsináltam a hajam. Bár sok mindent nem csináltam, mert kiengedve hagytam. Minimális sminket tettem föl, aztán visszamentem a szobámba, és fölhúztam a ruhámat. Kerestem hozzá egy nyakláncot, pár karkötőt meg egy táskát. Aztán a cipőmet is előhalásztam a szekrényből.
Megálltam a tükör előtt, és szemügyre vettem magam. Elégedett voltam a látvánnyal. Most már csak egy valami hiányzott: az álarc. Odamentem az asztalomhoz, amin a maszk volt, és óvatosan magamra húztam. Visszasétáltam a tükörhöz. Igen. Így már tökéletes.
Azon gondolkoztam, hogy így, álarccal sétáljak végig az utcákon? Viszont azt nem tehetem meg, hogy csak a suliban húzom fel, mert akkor felismernek. Aztán végül magamon hagytam, és úgy indultam el.
Amikor a suli elé értem, örültem, hogy magamon hagytam az álarcot, mert egy csomó embert láttam abban. Bementem a suliba, és a sportcsarnok felé vettem az irányt.
Amikor beléptem, csodálkozva néztem körbe. Ki volt díszítve virágokkal, szalagokkal és lufikkal. Hátul föl volt állítva egy színpad, ahol jó magas hangfalak, meg egy DJ-pult állt. A fal mellett sorban székek voltak, és egy bárpult is volt a színpad mellett.
Elég nagy tömeg volt már. A lányok mind szebbnél szebb ruhákban, gyönyörű álarcokban, magas sarkú cipőkben, a fiúk nagy része pedig öltönyben, vagy egyszerűen csak ingben, és egyszerű, fekete maszkokban.
Odamentem a székekhez, és kényelembe helyeztem magam. Nézelődtem hátha meglátom Rimet vagy Jinaht, de egyelőre nyomuk sem volt. Senkit nem ismertem föl. Egyelőre még zene sem szólt.
Hétig szállingóztak az emberek. Sokan döntöttek úgy, mint én, hogy leülnek, és csak figyelnek. De elég sokan álltak a terem közepén, és beszélgettek. Kezdett egyre sűrűbb tömeg lenni.
Pontban hétkor az igazgató fölment a színpadra, a mikrofonhoz, és köszöntött minket. Nem volt túl érdekes, és burkoltan célzott arra, hogy azért vannak itt tanárok. Nyilván félt attól, hogy kitör valami balhé. Ki is nézném ebből a társaságból.
Miután befejezte a beszédet, azonnal elhagyta a tornatermet. Valószínűleg nem akart itt maradni. Viszont most elkezdődött a buli. Egy srác föllépett a színpadra. Rajta csak egy farmer és zakó volt, és maszkot sem viselt. Ő csak pár mondatot mondott, aztán elindította a zenét.
Azonnal jó hangulat alakult ki a teremben, és mindenki elkezdett táncolni. Én addig ültem a helyemen, míg oda nem jött hozzám egy fiú, és elhívott táncolni. Természetesen igent mondtam, úgyhogy a tömegbe vetettük magunkat. Nagyon jól éreztem magam. A srác is jó fejnek tűnt, bár nem beszéltünk semmit. Miután lement a szám, egy másik srác kért le táncolni. És ez így ment vagy 8 számon keresztül. De úgy láttam, minden fiú ezt csinálja: kiválaszt magának egy szimpatikus csajt, akivel letáncol egy számot, aztán jöhet a következő.
A fiúkat nehéz volt megkülönböztetni, mert majdnem mindegyiken fekete öltöny és fehér ing volt. Viszont nem volt két olyan lány, akinek ugyanolyan lett volna a ruhája. Ennek köszönhetően rátaláltam Rimre. A székek mellett állt, pohárral a kezében, és a tömeget nézte. Odasiettem hozzá.
- Szia - köszöntem.
- Szia - mosolygott vissza rám, majd kortyolt egyet az italából.
- Téged nem kérnek le a fiúk? - kérdeztem, majd leültem.
- Dehogyisnem. De már eleget táncoltam - mondta, amikor ő is helyet foglalt.
- Elfáradtál?
- Aha. És a cipő kitörte a sarkamat. Rohadtul fáj.
- Adjak ragtapaszt? - kérdeztem, és elkezdtem turkálni a táskámban.
- Van? - nézett rám reménykedve.
- Persze - mondtam, majd a kezébe nyomtam egyet.
- Életmentő vagy - ölelt át, mire elmosolyodtam. - Mindjárt jövök - pattant fel, és elsietett a mosdók felé.
Én addig elmentem a bárpulthoz, és kértem egy kis italt, majd a pohárral a kezemben visszaültem. Ahogy elnéztem, mindenki nagyon jól érezte magát. Ugrándoztak, röhögcséltek.
Rim visszatért, és leült mellém.
- Láttad Jinaht? - kérdeztem tőle.
- Aha. Ő is élvezi a bulit. De Jongint nem láttam. Vagy ha láttam is, de lehetetlen őket felismerni. Minden fiú ugyanúgy néz ki. Ja nem is. Van egy srác, akin piros ing van. Az lekért táncolni.
- Engem is - nevettem. - De szerinted fölismernek minket?
- Minket biztos nem. Max Jinaht. Azzal a cipővel meg a ruhával... Szerintem a suliban ő az egyetlen, aki ilyet fölhúzna.
- Sokan vannak feketében - jegyeztem meg.
- De egyiknek sincs ilyen rövid és kivágott ruhája, és szegecses cipője.
- Jó - nevettem. - De azért remélem nem bántják. Mert ha meglátják, biztos felismerik.
- Mi nem vagyunk felismerhetőek, ugye?
- Nem hiszem.
- Oké.
Ahogy Rim végignézett a tömegen, úgy tűnt, mintha unatkozna. Ezért meg is kérdeztem.
- Unatkozol?
- Kicsit. Nincs kedvem táncolni, úgy meg nincs sok értelme.
- Akkor meddig maradsz?
- Nem tudom... Ha te is unatkozol, akkor mehetünk együtt haza, és majd otthon folytatjuk a bulit. - Elmosolyodtam, és beleegyeztem. - Ott azt csinálunk, amit akarunk.
Mosolyogva figyeltem, ahogy magyaráz, hogy otthon csak mi ketten sokkal jobban ellennénk, mit itt. Komolyan, az ujjával számolgatta az okokat.
- Azért annyira nem rossz itt - mondtam.
- Nem azt mondom, hogy nem jó itt. Tényleg tök poén, hogy mindenki álarcban van, meg minden, de otthon olyan zenét is hallgathatnánk, amit szeretünk.
- De ott nincsenek fiúk - mutattam rá.
Ő nevetve megrázta a fejét, és közölte, hogy ott  a bátyja. Erre én is elnevettem magam.
Kiittam a maradék italomat, majd a műanyagpoharat kidobtam a legközelebbi kukába, majd visszaültem Rim mellé. Ő csak sóhajtott egyet, és elkezdett panaszkodni a zenéről. Csendben figyeltem rá, miközben a tömeget lestem. Néhányan nagyon furán táncoltak.

Aztán egyenesen felénk közeledett egy srác, mire Rim elhallgatott. A srácon egyszerű fekete zakó volt, fehér inggel és fekete nyakkendővel. Vagyis ugyanúgy nézett ki, mint minden más fiú. Azt se tudom, hogy táncoltam-e már vele, vagy sem. Az arcát ugye nem láttam, csak a mosolyát.
- Táncolunk? - kérdezte, amikor odaért hozzám. Kezét odanyújtotta nekem, úgyhogy mosolyogva tenyerébe helyeztem a kezem.
- Igen - válaszoltam.
Egy olyan szám volt, amire igazából csak ugrálni lehetett. Úgyhogy az egymással táncolás itt azt jelentette, hogy egymás mellett táncolunk. De azért így is jól éreztem magam. Amikor véget ért a szám, összemosolyogtunk. Azt hittem ennyi volt, de közelebb hajolt hozzám, és megkérdezte, hogy normálisan is táncolhat-e velem egy kört. Persze igent mondtam.
Bal kezemet a vállára helyeztem, ő a hátamra, jobb kezünket pedig összekulcsoltuk. A szám, amire táncoltunk, nem volt lassú, de azért annyira pörgős se. Mindenki mást táncolt rá, úgyhogy nem lógtunk ki a tömegből.
Valahogy olyan jó érzés volt, hogy testünk összesimult...

5.fejezet

Reggel a nyitott szekrényem előtt álltam, és azon gondolkoztam, mit vegyek fel. Gondolnom kellett arra, hogy a fiúk megint készülnek valamire. Bármit húzok föl, valószínűleg tönkreteszik. Vagy legalábbis  majdnem. Aztán támadt egy ötletem. Viszek váltóruhát! Nem is olyan rossz ötlet. Egyszerű szerelést választottam, aztán egy plusz pólót és nadrágot beraktam a táskámba.
- Szerintetek ma is csinálnak valamit a fiúk? - kérdezte Rim, amikor már a suli felé haladtunk.
- Biztos - feleltem. - A kérdés csak az, hogy mit.
- De basszus ez nagyon idegesítő! Mi bajuk van velünk? Miért nem hagynak békén?
Erre egyikőjünk sem válaszolt.
- Örüljetek, hogy annyira durva dolgokat nem csinálnak - mondtam.
- Mi!? - fakadt ki Jinah. - Először föllöknek, aztán leöntenek valami undorító itallal, majd vízibombákkal dobálnak meg! Ez semmiség?
- Hát annyira még nem durva dolgok - jegyeztem meg.
- De épp elég! - mondta, és dühösen fújtatott.
Én lényegébe véve örültem, hogy "csak" ilyeneket csinálnak. A fiúkból kinézek sokkal rosszabbat is. És az, hogy megdobálnak, és vizes leszek, tényleg nem olyan nagy cucc.
Amikor beértünk a suliba, sóhajtva vágódtam le a padomhoz. Kivettem a táskámból az órarendemet, és végigfutottam rajta. Annyira nem volt kedvem ehhez a naphoz. Aztán felkaptam a fejem. Végigolvastam megint a mai nap óráit, aztán elmosolyodtam.
- Hé, lányok - fordultam hátra.
- Mi az? - nézett fel Rim és Jinah a házi-másolásból.
- Ma csak a teremben lesznek óráink.
- És...? - néztek rám kérdőn.
Nem igaz, hogy nem értik!
- Nem kell más terembe menni. - Még mindig kérdőn néztek rám. - Nem kell a folyosón mászkálni...
Egyszerre mosolyodtak el.
- Végre egy nap, ahol békén hagynak - mondta Rim, és hátradőlt a székén.
Én visszafordultam, mert bejött a tanár.
Azon gondolkoztam órán, hogy ma tényleg megúszhatjuk-e a dolgot. Végül is a folyosóra nem megyünk ki, az osztályba meg biztos nem jönnek be, letámadni minket. Ez így működhet. Akkor viszont csak egy félnivaló van, az ebéd. A sulinak hatalmas ebédlője van, ahol elfér az összes tanuló. Ebédszünetben mindenki ott van, és mindenki ugyanakkor eszik. Úgyhogy ott a fiúk is ott lesznek. Ajjaj.
Szünetben meg is kérdeztem a lányoktól, hogy mit gondolnak.
- Én még soha nem láttam őket az ebédlőben - mondta Jinah.
- Na jó, de mindenki ott kajál, ők is biztos ott vannak.
- Nem hiszem, hogy az ebédlőben, az egész suli előtt csinálnának valamit. Ráadásul a tanárok is ott szoktak lenni. Nem mernék megcsinálni.
Ebben volt valami. A tanárok előtt biztos nem csinálnának semmit. Kezdtem kissé megnyugodni, és megint abban a hitben éltem, hogy a váltóruha ma fölösleges volt.
Ebédidőben leraktuk a tálcánkat az asztalra, majd leültünk. Hárman elfoglaltunk egy asztalt, Rim és Jinah velem szemben ültek. Körülnéztem. Nem láttam sehol Jongint meg a csapatát. Viszont a tanárokat se. Nem mindig szoktak leülni enni, és azt is csak pár tanár, de akkor is, legtöbbször itt szoktak lenni. Most, pont most, miért nincsenek?
- Ez megint undorító - közölte Rim, és arrébb tolta a tányérját.
- Volt már rosszabb is - feleltem, miután bekaptam egy falat spagettit.
- Holnap lesz a bál - mondta izgatottan Jinah. - Alig várom!
- Kíváncsi leszek, milyen zene lesz.
- Mint tavaly - feleltem.
- Jó, de tavaly nem voltunk ott. És az nem álarcos volt, hanem csak egy sima buli. Ezt most sokkal jobban szervezték meg, ráadásul ez az álarcos ötlet nagyon jó.
- A tavalyi bulira nagyon kevesen mentek - mondta Rim, mert ő ott volt. - Az nagyon unalmas volt. Ide szerintem mindenki eljön.
- Hát szerintem is - közöltem. - Épp ezért vigyáznunk kell, hogy ne ismerjenek fel minket. Mármint a fiúk - utaltam Jongin csapatára.
- De akkor ne is beszélgessünk, meg semmi? Nem akarok egyedül lenni egész végig - nyafogott Rim.
- Hát én se, de nem akarom, hogy ezt az estét is tönkretegyék - mondta Jinah. - Úgyhogy egyedül érkezünk a buliba. Persze nem azt mondom, hogy nem beszélgethetünk. Majd meglátjuk hogy alakul. De akkor külön megyünk.
Csöndben ettünk tovább. Tényleg furcsa lesz úgy megjelenni a bulin, hogy senkivel nem beszélek... De mindegy. Majd csak alakul valahogy.
Ezen gondolkoztam, amikor három alak lépett az asztalunkhoz.
- Sziasztok - köszönt Jongin tök átlagosan, mire kérdőn nézünk rá. - Ízlett az ebéd? - Még mindig nem értettem, miért kedveskedik. Tudtam, hogy amit akar, azt úgyis végrehajtja. Viszont nem volt semmi a kezükben, úgyhogy fogalmam sem volt, mit terveznek.
- Hát... - mondta Rim - annyira nem. - Ő is feszengett, félt a következményektől.
- Kár. Látom, sokat meghagytatok.
Megfogta Jinah tányérját. A másik két srác ugyanígy tett Rimével és az enyémmel, majd egyszerre borították ránk. Az egész adag, amit eddig nem ettem meg, a pólómon, és az ölemben volt. Hurrá.
A lányokkal egyszerre ugrottunk fel, mire a fiúk röhögve elindultak a kijárat felé, de Jinah még utánuk ordított.
- Ti barmok! Miért nem tudtok végre békén hagyni? - Lesöpörték az ölükből a spagettit, és sietve elindultak a mosdó felé. Az ebédlőben minden tekintet ránk szegeződött. Én fölszedtem a spagettikupacot a földről, majd kivittem a tálcámat, és csak utána követtem őket.
Mégsem volt olyan rossz ötlet a váltóruha.

4.fejezet

Ma reggel kicsit hidegebb volt, mint tegnap, ezért a ruhámhoz csizmát és dzsekit is húztam. Reméltem, hogy a fiúk ezt ma nem teszik tönkre. Bár igazából nem hittem benne, hogy ma békén hagynak minket.
Pont ezért sietősebbre vettük a formát a folyosón. Jinah és Rim is forgolódtak, hogy lássák, ha jönnek a fiúk.
Egyszerre torpantunk meg, amikor szemben megláttuk őket. Hirtelen nem tudtam, mit csináljunk, forduljunk meg, vagy mi? Jinah épp nyitotta volna a száját, amikor szétdurrant rajta egy vízibomba. A víz végig folyt le a ruháján, aztán mi is kaptunk belőle. Az első a hasamon, a második a mellkasomon durrant szét, és terített be vízzel.
- Fussunk - kiabáltam, mert nem úgy tűnt, hogy egyhamar abbahagyják a fiúk a dobálózást.
A fiúk irányába szaladtam, de azt is csak pár métert, mert befordultam jobbra a női mosdóba. Ide csak nem jönnek utánam a fiúk! De úgy tűnik Rim és Jinah sem. Nem értem, miért nem jöttek. Az se segít rajtuk, ha csak ott állnak. Sőt, még vizesebbek lesznek.
Csurom víz voltam, még a cipőmbe is belefolyt. Hurrá. De legalább a víz, ha megszárad, nem hagy foltokat. Ez azért haladás a tegnaphoz képest.
Fogtam pár törlőkendőt, és elkezdtem törölgetni a ruhámról a foltokat. Mire ezzel végeztem, kinéztem az ajtón, hogy még dobálóznak-e. De szerencsére nem. Viszont a lányokat sem találtam sehol. Úgyhogy visszamentem az osztályba.
A lányok épp becsengetés előtt estek be. Mint kiderült, ők is a mosdóban voltak, csak egy másikban.
- Miért nem futottatok el? - kérdeztem idegesen.
- Nem tudtunk - mondta Jinah. - Akárhova néztem, vízibombák voltak. Másodpercenként talált el egy, úgy nem lehet elfutni!
- Nekem sikerült - feleltem.
- Jó, téged nem is céloztak be annyira, mint engem.
- Elegem van belőlük! - kiabálta Rim, de abban a percben lépett be az osztályba a tanár, úgyhogy behúzta a nyakát, és csöndben maradt.
Óra végén persze folytatta.
- Ezek teljesen hülyék!? Vízibombák? Elment az eszük?
- Még mindig jobb, mint az az italos akció - mondtam.
- Dehogy jobb! Talán azért, mert nem tették tönkre a ruhánkat, de ez akkor is túlzás! Ekkora retardált állatokat!
Abban reménykedtem, hogy a tanároknak föltűnik az akció. Ők lennének az egyetlenek, akik le tudnák állítani őket. Könyörgöm, egy hatalmas víztócsa a folyosó közepén eléggé feltűnő! De látszólag semmit nem vettek észre.
- Kíváncsi vagyok, mikor fognak ezzel leállni - mondtam a lányoknak, amikor hazafelé tartottunk.
- Ajánlom, hogy holnap abbahagyják, különben...
- Jinah, nem hiszem, hogy befolyásolni tudnád őket - mondtam, miután nem tudott mit kitalálni a különben után.
- Vissza kéne vágni - mondta Rim.
- Na és hogyan? - kérdeztem.
- Mit tudom én.
Persze semmi ötletük nem támadt. Én meg nem akartam erőszakhoz folyamodni, de anélkül valószínűleg nem megy.
- Vannak női eszközeink - közölte Jinah határozottan.
- Mi? - kérdeztem értetlenül.
- El kéne csábítani őket. Vagy csak pár embert, hogy átálljanak a mi oldalunkra.
- Jinah. Ezek utálnak minket. Egyikőjük sem fog belénk szeretni. És ha egy emberrel sikerül is, akkor is heten vannak. Meg nem lesz a haverjai ellen. És ez amúgy sem "mi csapatunk" meg az " ő csapatuk". Vannak ők, és az áldozataik, mi.
- Na és ez ellen kéne tenni valamit. Vágjunk vissza! - mondta Rim.
- Mit? Mi is öntsük le őket?
- Ez beteges - mondta Jinah.
- Na jó. Én inkább elmegyek cipőt nézni magamnak - közölte Rim. - Jöttök?
- Aha.
- És kérlek, ma már egy szót se a fiúkról. Elegem van belőlük.

2.fejezet

Másnap a folyosón haladtunk, amikor Jinah megkérdezte:

- Mikor jönnek meg az álarcok?

-3-4 napon belül –válaszoltam.

- És ha nem érnek ide?

- Nyugi, biztos ideérnek.

- Elég gáz lenne, ha nem érnének ide. Nélkülük nem mehetnénk el a bálba. Gondoljatok csak bele, milyen az, hogy mindenki eltakarja valamivel az arcát, csak mi nem. Sapkát nem húzok a fejemre! És még az se jöhet szóba, hogy magamnak csinálom, mert ahhoz nem értek. Max azt csinálhatnám, hogy elkérem az unokatesóm karneváli álarcát, mert ő volt Velencében, és vett egyet, de az meg nem illene a ruhámhoz, mert eleve csupa színes toll, ami nem illene a ruhámhoz, meg ez olyan, ami az egész arcomat befedi, és akkor se beszélni, se kajálni nem tudnék. Ha már itt tartunk, mi lesz a kaja?

- Nem tudom – felelte Rim.

- Biztos lesz valami. Italok, meg harapnivaló. Az a minimum. Na, majd beszélek a –

Nem fejezte be a mondatot, mert a srác, aki tegnap nem akart arrébb állni, most hátulról nekiment, így Jinah az egyensúlyát veszítette (ilyen magas sarkú cipőben nem csodálom), és a földre borult. Rimmel egyszerre hajoltunk le, hogy fölsegítsük.

- Jujj, bocsiii – vinnyogta a srác, természetellenesen magas hangon, női hangot imitálva. Vagyis inkább lányos nyavalygást, vinnyogást imitálva.

Jinah olyan káromkodást kiabált utána, amilyet rég nem hallottam tőle.

- Jujj, csak nem letört a körmöd? – kapta „ijedten” a szája elé a kezét a srác.

- Húzzál a fenébe! – mondta Rim.

Szerencsére ő és a bandája röhögve elvonultak.

- Ezek mégis mit képzelnek!? – ordította Jinah felháborodottan.

- Egyáltalán ki ez a gyerek? – kérdezte Rim kicsit normálisabb hangerővel.

- Azt hiszem, Jonginnak hívják. Ugyanabba az évfolyamba jár, mint mi – közöltem.

- Még jó, hogy nincs közös óránk velük.

- Hát igen.

Sejtettem, hogy hogy itt azért nincs vége a történetnek. Jinah föl lett lökve, ez biztos nem nagy cucc számukra.

- Jobb lesz, ha vigyázunk velük – mondtam.

3.fejezet

Reggel meleg volt, ezért egy rövidebb ruhát vettem föl. Úgy látom, nem csak nekem volt melegem, mert amikor kiértem a ház elé, Rim is egy elég lenge ruhában volt. Csak ő egy kicsit csinosabbra vette a formát.

- Na, tetszik? – kérdezte, majd megfordult, hogy minden szemszögből láthassuk.

- Csini vagy – mondtam. – Ja, és te is jól nézel ki – néztem Jinah-ra. Őrajta egy rövid farmer volt, meg egy fehér Miki-egeres póló.

- Köszi – mosolygott.

Útközben a suli felé megbeszéltük, hogy ma délután melyik boltokba menjünk el ruhát nézni. Elvégre szombat este bál, és ma szerda van, úgyhogy épp ideje.

Megint a folyosókat jártuk, amikor velünk szemben jöttek a fiúk. Elől Jongin, körülötte meg a többiek. Gyors megszámoltam, hányan vannak. Nyolcan voltak, összesen. Először azt hittem, békén hagynak, mert egymással beszéltek, és mintha észre se vettek volna bennünket. Egyre közelebb értek, és akkor észrevettem, hogy mindegyik kezében ott volt egy műanyagpohár, tele itallal. Kezdtem rosszat sejteni. De annyira mégsem lehetnek hülyék, hogy…

De. Mégis. Először Jongin fogta a poharát, és a teljes tartalmát Jinah arcába öntötte. Aztán a Rim előtt álló srác ugyanezt tette Rimmel, mire én ösztönösen elfordítottam a fejem. Persze ettől csak a hajam lett olyan. Fordultam vissza, de akkor pedig az arcomba kaptam, merthogy nyolcan voltak, és mind meg akartak szabadulni az italuktól. Mire feleszméltünk a döbbenettől, a fiúk elhúztak onnan.

- Tönkretették az új ruhám – fakadt ki Rim.

- Menjünk a mosdóba – ajánlottam. Tisztára ragadtam, mert persze nem vízzel öntöttek le, hanem valami színes lével, ennek köszönhetően csupa folt volt a ruhám.

Sok mindent ott se tudtam csinálni. Vizes kézzel próbáltam megcsinálni a hajam, hogy ne ragadjon, de nem jutottam sokra. A ruhámról a foltokat sem tudtam lemosni. Miközben ezzel szenvedtem, Jinah panaszolását hallgattam. Teljesen odavolt.

- Még 2 órát kell kibírnunk, akkor húzhatunk haza – mondtam nekik.

De ez a két óra is elég lassan telt, ráadásul úgy, hogy tiszta foltos volt a ruhánk. Eléggé feltűnő volt, próbáltuk takargatni, de nem jártunk túl nagy sikerrel.

Hazafelé sietősre vettük. Onnan azonnal a fürdőbe mentem, mert néhány helyen még mindig ragadtam. Aztán gyorsan átöltöztem, és indultam Rimhez, mert úgy beszéltük meg, hogy nála találkozunk, és onnan indulunk bevásárolni.

- Ez nem lehet igaz – panaszkodott Jinah, amikor már úton voltunk a belváros felé. – Beraktam áztatni a fölsőm, de lehet, hogy még így sem fog kijönni belőle a folt. Nem túlzás már, amit csinálnak? Ez tényleg sok!

- Lehet, nem ártana szólni egy tanárnak – tanácsoltam.

- Ne már. Hülye ötlet. – Furcsán néztem Jinah-ra.

- Mert?

- Most komolyan, melyik tanárhoz mennél oda, és mondanád azt, hogy elnézést, a fiúk leöntöttek egy itallal, csináljon valamit! Tisztára hülyének néznének minket. Ráadásul engem egyik tanár sem bír túlzottan.

Én még mindig úgy gondoltam, hogy egy tanárnak szólni nem rossz ötlet, de persze le lettem szavazva, úgyhogy inkább hanyagoltam a témát. Legalább a vásárlás kicsit elterelte a figyelmünket.

- Ezt a cipőt figyeld – mutatott Jinah a plázában egy kirakatban a baba lábára.

- Előbb lehet, hogy ruhát kéne nézni – mondta Rim.

- De azért nézzünk be – ajánlottam.

Bementünk, és lassan jártuk a sorokat. Végül is tudtam, milyen stílusú lesz a ruhám, mert ugye tegnap már kiválasztottuk a maszkokat, ezért figyeltem, hátha találok egy jó kis cipőt.

- Ti tudjátok már, milyen színű ruhát akartok? – kérdeztem tőlük.

- Fekete – vágta rá Jinah. – Vagy vörös. Tudjátok, rossz kislányosra veszem a formát – vigyorgott. Persze ezt sejthettem.

Aztán megláttam egy gyönyörű cipőt. Fekete-fehér volt, oldalán pici rózsák, meg persze jó magas sarka volt, de az engem nem érdekelt, már megszoktam. Gyorsan fölpróbáltam, és tökéletes volt.

- Ez kell nekem – közöltem.

És meg is vettem. És Jinah is megtalálta a számára tökéletes cipőt. Igaz, egy másik cipőboltban, de akkor is. Álmodni sem mert róla, hogy talál egy ilyet. Totál az ő stílusa volt, fekete, magas sarkú, és szegecses. Míg el nem értünk a ruhabolthoz, végig a cipőről áradozott.
A ruhabolt már sokkal érdekesebb volt. Hatalmas üzlet volt, tele báli, estélyi és koktélruhákkal. Szétszéledtünk, és elkezdtük nézegetni a ruhákat. Láttam pár szép ruhát, de egyik sem volt az igazi. Nem akartam túl feszülőset, nagyon rövidet, hanem egyszerűen egy szépet. Már öt perce járkáltam, amikor megtaláltam a tökéletes ruhát. Pont olyan színe volt, mint a rózsáknak a cipőmön, pánt nélküli, a derekamnál pedig egy fekete szalag futott, ami masniban végződött. Ez kell nekem. Megnéztem a méreteket, aztán elindultam a próbafülkékhez. Szerencsére tökéletesen állt rajtam. Ez pont az én stílusom.
Gyorsan visszaöltöztem, aztán amikor kiléptem a fülkéből, láttam, hogy Rim közeledik felém.
- Melyik jobb? - kérdezte, és föltartott két ruhát.
- Nem tudom. Próbáld föl, és majd utána eldöntjük.
- Oké.
Leültem egy fotelre a próbafülkék előtt, és az ölembe raktam a ruhát. Aztán Jinah is megérkezett.

- Ez hány ruha? - kérdeztem mosolyogva a ruhahalomra.
- Csak négy - nevetett, majd behúzta maga előtt a függönyt.
- Na? - jött ki Rim.
- Hát, nem tudom. Ez túl csillogós. Nem a te stílusod.
- Igazad van - mondta, és visszament. Jinah nem jött ki minden ruha felpróbálása után, ő szerette egyedül eldönteni.
- Ez jobb, nem? - kérdezte Rim.
- De. Sokkal.
Végül Jinah is megmutatta a végleges ruháját. Az fekete volt, jó rövid, és jó kivágott. Csodálkoztam is volna, ha nem egy ilyen ruhát választ.
- Muti a tieiteket!
Mindketten megmutattuk. Aztán elmentünk fizetni.

1.fejezet

A napom átlagosan indult. Reggel fölkeltem, bementem a fürdőbe, fél óra múlva kijöttem, megreggeliztem, azaz ettem pár falatot, végül fölöltöztem. A piros cipőmet akartam felhúzni, úgyhogy húztam hozzá egy farmert, egy piros pólót, meg egy fekete dzsekit rá. Aztán még egy nyaklánc, pár karkötő, és készen is vagyok.

A lányok a ház előtt vártak, és valamin vitatkoztak.

- Sziasztok. Indulhatunk – közöltem.

Ez is csak a szokásos volt. Jinah és Rim mindig megvártak, hogy együtt mehessünk a suliba. Általában gyalog megyünk, de ha nagyon hideg van, vagy esik az eső, Jinah apukája visz minket.

Az utat végigbeszélgettünk, viszont amikor beértünk az osztályba, más merre terelődött a szó. A házira. Szokás szerint odadobtam nekik, mert én, ellentétben velük, mindig megcsinálom. Vadul kezdték el másolgatni.

Az órák úgy teltek el, mint mindig. Én próbáltam figyelni, de elég sokszor elkalandozott a figyelmem.

- Hol lesz a következő óránk? – kérdezte Rim.

- A 106-os teremben.

- Akkor menjünk.

Fölkaptuk a táskánkat, és elindultunk.

Mentünk végig a folyosón, mi hárman, Jinah középen, baloldalt Rim, jobboldalt én, Sora. Mi vagyunk a suli három legmenőbb csaja. Ez talán abban mutatkozik, hogy mi öltözködünk a legfeltűnőbben. Nem az egyszerű farmer-póló-pulcsi-tornacipő módszert alkalmazzuk. Szerintem nincs olyan a suliban, aki ne ismerne minket. Jinah persze a jegyeiről is híres. De valahogy mindig átmegy. Amikor pedig a suli folyosóján haladunk, mindenki utat enged nekünk. Kész luxus.

Ma viszont egy fiúbanda elállta az utunkat.

- Húzzatok arrébb – mondta Jinah.

A hozzá legközelebb álló fiú kérdőn nézett föl.

- Tessék?

- Húzzatok arrébb! – ismételte Jinah hangosabban.

A srác megvetően nézett végig rajta. Körülötte a haverok mind minket figyeltek.

- És ha nem? – kérdezte a srác.

Jinah persze nem szokott hozzá, hogy bárki visszaszól neki. Csak néztem, hogy ki fog-e akadni, de persze nem kezdett el hisztizni. Egyik szemöldökét felvonva nézett a fiúra.

Nem szólt semmi, csak meglökte a vállánál a srácot, aki így hátrébb lépett egyet, és átlépte a keletkezett rést. Rim követte, aztán meg én.

- Legszívesebben lefejelném őket – szólt undorodva a srác. Hát, nem volt elragadtatva tőlünk. De szerencsére nem bántott. Még.

Suli után megint együtt mentünk a lányokkal, mert úgyis egy irányba lakunk, meg ilyenkor mindig együtt töltjük az időt.

- Mikor megyünk el megvenni a ruhát? – kérdezte Rim.

- Milyen ruhát? – kérdeztem.

- Hát a bálra! Ne mondd, hogy elfelejtetted!

- Jaa, az most hétvégén lesz?

- Igen!

- Hoppá – nevettem.

- Álarcos bál – álmodozott Jinah. – Pont, mint a Rómeó és Júliában.

- Akkor először maszkot kéne venni, hogy ahhoz tudjuk venni ruhát, majd cipőt. Nem ártana már most elkezdeni, mert nem fogjuk azonnal az első boltban megtalálni, amit akarunk – mondta Rim.

- Igen, elkezdhetnénk – mondta Jinah. – Meg még be kell jelentkeznem fodrászhoz, kozmetikushoz, pedikűröshöz, manikűröshöz…

- Azért ne vidd túlzásba – mondtam.

- Nem viszem. Szépen akarok kinézni.

Úgyhogy a délutáni program az volt, hogy veszünk álarcot. Amiből persze semmi nem lett, mert körbejártuk a fél várost, de sehol nem találtunk maszkot. Úgyhogy otthon leültünk a gép elé, és a neten néztük ki magunknak és rendeltük.

- És akkor holnap a ruhát – mondta Jinah.