Másnap a folyosón haladtunk, amikor Jinah megkérdezte:
- Mikor jönnek meg az álarcok?
-3-4 napon belül –válaszoltam.
- És ha nem érnek ide?
- Nyugi, biztos ideérnek.
- Elég gáz lenne, ha nem érnének ide. Nélkülük nem mehetnénk
el a bálba. Gondoljatok csak bele, milyen az, hogy mindenki eltakarja valamivel
az arcát, csak mi nem. Sapkát nem húzok a fejemre! És még az se jöhet szóba,
hogy magamnak csinálom, mert ahhoz nem értek. Max azt csinálhatnám, hogy
elkérem az unokatesóm karneváli álarcát, mert ő volt Velencében, és vett egyet,
de az meg nem illene a ruhámhoz, mert eleve csupa színes toll, ami nem illene a
ruhámhoz, meg ez olyan, ami az egész arcomat befedi, és akkor se beszélni, se
kajálni nem tudnék. Ha már itt tartunk, mi lesz a kaja?
- Nem tudom – felelte Rim.
- Biztos lesz valami. Italok, meg harapnivaló. Az a minimum.
Na, majd beszélek a –
Nem fejezte be a mondatot, mert a srác, aki tegnap nem akart
arrébb állni, most hátulról nekiment, így Jinah az egyensúlyát veszítette
(ilyen magas sarkú cipőben nem csodálom), és a földre borult. Rimmel egyszerre
hajoltunk le, hogy fölsegítsük.
- Jujj, bocsiii – vinnyogta a srác, természetellenesen magas
hangon, női hangot imitálva. Vagyis inkább lányos nyavalygást, vinnyogást
imitálva.
Jinah olyan káromkodást kiabált utána, amilyet rég nem
hallottam tőle.
- Jujj, csak nem letört a körmöd? – kapta „ijedten” a szája
elé a kezét a srác.
- Húzzál a fenébe! – mondta Rim.
Szerencsére ő és a bandája röhögve elvonultak.
- Ezek mégis mit képzelnek!? – ordította Jinah
felháborodottan.
- Egyáltalán ki ez a gyerek? – kérdezte Rim kicsit
normálisabb hangerővel.
- Azt hiszem, Jonginnak hívják. Ugyanabba az évfolyamba jár,
mint mi – közöltem.
- Még jó, hogy nincs közös óránk velük.
- Hát igen.
Sejtettem, hogy hogy itt azért nincs vége a történetnek.
Jinah föl lett lökve, ez biztos nem nagy cucc számukra.
- Jobb lesz, ha vigyázunk velük – mondtam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése