5.fejezet

Reggel a nyitott szekrényem előtt álltam, és azon gondolkoztam, mit vegyek fel. Gondolnom kellett arra, hogy a fiúk megint készülnek valamire. Bármit húzok föl, valószínűleg tönkreteszik. Vagy legalábbis  majdnem. Aztán támadt egy ötletem. Viszek váltóruhát! Nem is olyan rossz ötlet. Egyszerű szerelést választottam, aztán egy plusz pólót és nadrágot beraktam a táskámba.
- Szerintetek ma is csinálnak valamit a fiúk? - kérdezte Rim, amikor már a suli felé haladtunk.
- Biztos - feleltem. - A kérdés csak az, hogy mit.
- De basszus ez nagyon idegesítő! Mi bajuk van velünk? Miért nem hagynak békén?
Erre egyikőjünk sem válaszolt.
- Örüljetek, hogy annyira durva dolgokat nem csinálnak - mondtam.
- Mi!? - fakadt ki Jinah. - Először föllöknek, aztán leöntenek valami undorító itallal, majd vízibombákkal dobálnak meg! Ez semmiség?
- Hát annyira még nem durva dolgok - jegyeztem meg.
- De épp elég! - mondta, és dühösen fújtatott.
Én lényegébe véve örültem, hogy "csak" ilyeneket csinálnak. A fiúkból kinézek sokkal rosszabbat is. És az, hogy megdobálnak, és vizes leszek, tényleg nem olyan nagy cucc.
Amikor beértünk a suliba, sóhajtva vágódtam le a padomhoz. Kivettem a táskámból az órarendemet, és végigfutottam rajta. Annyira nem volt kedvem ehhez a naphoz. Aztán felkaptam a fejem. Végigolvastam megint a mai nap óráit, aztán elmosolyodtam.
- Hé, lányok - fordultam hátra.
- Mi az? - nézett fel Rim és Jinah a házi-másolásból.
- Ma csak a teremben lesznek óráink.
- És...? - néztek rám kérdőn.
Nem igaz, hogy nem értik!
- Nem kell más terembe menni. - Még mindig kérdőn néztek rám. - Nem kell a folyosón mászkálni...
Egyszerre mosolyodtak el.
- Végre egy nap, ahol békén hagynak - mondta Rim, és hátradőlt a székén.
Én visszafordultam, mert bejött a tanár.
Azon gondolkoztam órán, hogy ma tényleg megúszhatjuk-e a dolgot. Végül is a folyosóra nem megyünk ki, az osztályba meg biztos nem jönnek be, letámadni minket. Ez így működhet. Akkor viszont csak egy félnivaló van, az ebéd. A sulinak hatalmas ebédlője van, ahol elfér az összes tanuló. Ebédszünetben mindenki ott van, és mindenki ugyanakkor eszik. Úgyhogy ott a fiúk is ott lesznek. Ajjaj.
Szünetben meg is kérdeztem a lányoktól, hogy mit gondolnak.
- Én még soha nem láttam őket az ebédlőben - mondta Jinah.
- Na jó, de mindenki ott kajál, ők is biztos ott vannak.
- Nem hiszem, hogy az ebédlőben, az egész suli előtt csinálnának valamit. Ráadásul a tanárok is ott szoktak lenni. Nem mernék megcsinálni.
Ebben volt valami. A tanárok előtt biztos nem csinálnának semmit. Kezdtem kissé megnyugodni, és megint abban a hitben éltem, hogy a váltóruha ma fölösleges volt.
Ebédidőben leraktuk a tálcánkat az asztalra, majd leültünk. Hárman elfoglaltunk egy asztalt, Rim és Jinah velem szemben ültek. Körülnéztem. Nem láttam sehol Jongint meg a csapatát. Viszont a tanárokat se. Nem mindig szoktak leülni enni, és azt is csak pár tanár, de akkor is, legtöbbször itt szoktak lenni. Most, pont most, miért nincsenek?
- Ez megint undorító - közölte Rim, és arrébb tolta a tányérját.
- Volt már rosszabb is - feleltem, miután bekaptam egy falat spagettit.
- Holnap lesz a bál - mondta izgatottan Jinah. - Alig várom!
- Kíváncsi leszek, milyen zene lesz.
- Mint tavaly - feleltem.
- Jó, de tavaly nem voltunk ott. És az nem álarcos volt, hanem csak egy sima buli. Ezt most sokkal jobban szervezték meg, ráadásul ez az álarcos ötlet nagyon jó.
- A tavalyi bulira nagyon kevesen mentek - mondta Rim, mert ő ott volt. - Az nagyon unalmas volt. Ide szerintem mindenki eljön.
- Hát szerintem is - közöltem. - Épp ezért vigyáznunk kell, hogy ne ismerjenek fel minket. Mármint a fiúk - utaltam Jongin csapatára.
- De akkor ne is beszélgessünk, meg semmi? Nem akarok egyedül lenni egész végig - nyafogott Rim.
- Hát én se, de nem akarom, hogy ezt az estét is tönkretegyék - mondta Jinah. - Úgyhogy egyedül érkezünk a buliba. Persze nem azt mondom, hogy nem beszélgethetünk. Majd meglátjuk hogy alakul. De akkor külön megyünk.
Csöndben ettünk tovább. Tényleg furcsa lesz úgy megjelenni a bulin, hogy senkivel nem beszélek... De mindegy. Majd csak alakul valahogy.
Ezen gondolkoztam, amikor három alak lépett az asztalunkhoz.
- Sziasztok - köszönt Jongin tök átlagosan, mire kérdőn nézünk rá. - Ízlett az ebéd? - Még mindig nem értettem, miért kedveskedik. Tudtam, hogy amit akar, azt úgyis végrehajtja. Viszont nem volt semmi a kezükben, úgyhogy fogalmam sem volt, mit terveznek.
- Hát... - mondta Rim - annyira nem. - Ő is feszengett, félt a következményektől.
- Kár. Látom, sokat meghagytatok.
Megfogta Jinah tányérját. A másik két srác ugyanígy tett Rimével és az enyémmel, majd egyszerre borították ránk. Az egész adag, amit eddig nem ettem meg, a pólómon, és az ölemben volt. Hurrá.
A lányokkal egyszerre ugrottunk fel, mire a fiúk röhögve elindultak a kijárat felé, de Jinah még utánuk ordított.
- Ti barmok! Miért nem tudtok végre békén hagyni? - Lesöpörték az ölükből a spagettit, és sietve elindultak a mosdó felé. Az ebédlőben minden tekintet ránk szegeződött. Én fölszedtem a spagettikupacot a földről, majd kivittem a tálcámat, és csak utána követtem őket.
Mégsem volt olyan rossz ötlet a váltóruha.