2013. február 1., péntek
15.fejezet
Mintha több mint egy hónapja lett volna utoljára, hogy reggel kilépek az ajtón, és a lányok ott várnak rám. Pedig csak egy hét telt el. Most kivételesen jó kedvem is volt.
- Na! Hogy összeöltöztünk - bólogatott elismerően Jinah.
- Inkább ti ketten - utaltam a hasonló mintára a fölsőjükön.
Valamiért ma úgy döntöttem, nem fogok egyszerű pulcsit fölhúzni. Nem véletlenül van tele a szekrényem szebbnél szebb ruhákkal. Azt is csak azért tettem, hogy könnyebb legyen Baekhyunnak. De most már ugye nem vagyunk együtt, úgyhogy nyugodt szívvel kaptam magamra egy fekete miniszoknyát, és egy hozzá illő fölsőt.
- Tök véletlen volt - nevetgélt Rim. - De hiába, most az amerikai zászló a divat.
- Megértem - mondta Jinah. - Én is odavagyok érte. Egy csomó hasonló cuccot szereztem be.
- Ez nem amerikai zászló - szóltam közbe. - Ez a brit zászló.
- Tökmindegy - legyintett. - Mindkét helyen angolul beszélnek.
- Hát azért van különbség a kettő között.
- Kérlek Sora, tarts már föciórát, semmi másra nem vágyok ma reggel - mondta ironikusan Jinah.
- Jól van na - mosolyodtam el kínosan.
- Ma semmi nem szegheti jókedvünket - mondta magabiztosan Jinah, majd elindultunk a suliba.
- Mikor tartja a diri azt a valamit?
- Azt hiszem az első órában - válaszoltam.
- És hol lesz?
- Gondolom az aulában. Mindig ott tart beszédet.
Igazából nem jellemző az igazgatónkra, hogy csak úgy közöljön velünk valamit. Általában csak megemlékezéseken és évnyitókon, évzárókon szoktuk beszélni hallani. Mindenkinek felkeltette az érdeklődését ez a mai találka, mert mindenki tudta (legalábbis sejtette), hogy valami nagy dologról lehet szó. Különben miért nem kérte volna, hogy egyszerűen az osztályfőnökök adják tovább az infót? Miért szakít ránk időt, úgy, hogy azzal ráadásul az első óra fele is elmegy?
Amint az aulába értünk, megpillantottuk azt a rengeteg felsorakoztatott széket. Egy csomó hely már foglalt volt, így mi is kerestünk magunknak egyet a középső sorban.
Mindhárman keresztbe tettük a lábunkat, szinte egyszerre, ami megmosolyogtatott.
Pár perce ültünk csak ott, amikor egyik percről a másikra csend telepedett a helyiségre. Ez csak egyet jelenthetett: megjött a mi kedves igazgató urunk. Kicsit jobbra döntöttem a fejem, hogy lássak is belőle valamit.
- Kedves diákok - kezdett bele. - Örülök, hogy ilyen szép számban megjelentünk ezen a szép reggelen. Mindig elfog a büszkeség, amikor látom, mennyi tanuló jár ebbe a színvonalas iskolába, és még büszkébb vagyok a teljesítményetekkel, amik az iskola nívóját erősíti....
Hátradőltem a székemben. Ez úgy kezdődött, mint minden beszéd. Az elején semmi értelmes dolgot nem mond, és nem is tér még ki a lényegre. És amúgy sem olyan nagy és színvonalas ez a suli, mint ő állítja.
Unalmamban a tömeget pásztáztam, miközben a diri még mindig arról papolt, milyen nagyszerű iskolába járhatunk. Tekintetem jobbra tévedt, és amint megláttam az ismerős arcot, összerándult a gyomrom. Így reagálok már csak arra is, ha meglátom Jongint. Félek tőle. De van is okom rá, nem véletlenül próbálom kerülni. A többi fiúból nem sokat láttam, így Baekhyunt se.
- ... de van valami, amiben különbözünk a többi iskolától. Ki tudja mi az?
Néma csönd támadt a teremben. Egyértelmű volt, hogy senki nem fog jelentkezni, mint egy elsős, de még a választ se nyögte be senki. Elkezdtem gondolkozni. Na mi az, amiben más vagyunk, mint a többi?
Nem találtam választ.
- Sokat gondolkodtam erről az utóbbi időben - folytatta a beszédet. - És végül arra a döntésre jutottam, hogy megvalósítom ezt a tervemet. Mostantól fogva kötelező lesz mindenkinek az egyenruha viselése a tanítási idő alatt.
Szinte ijesztő volt a hirtelen támadt csend. Mindenki a sokk hatása alatt állt, és próbálta feldolgozni a hallottakat. Egyenruha. Kötelező egyenruha, mint mindegyik más normális koreai suliban.
- Tudom, gyerekek, hogy ez most nagyon hirtelen jött, de csak egy kis idő kell, hogy megszokjátok. Egy hét múlva már olyan lesz, mintha mindig is így jártatok volna.
Hangos zúgolódás kezdődött a teremben. Oldalra sandítottam, hogy lássam a másik két lány reakcióját. Teljesen lefagytak, és döbbenten néztek maguk elé. Nekem is eltartott pár percig, míg fel tudtam dolgozni ezt az infót.
- Ma mindenki elmehet a ruhájáért, szünetekben vagy tanítás után. A 104-es terembe kell menni, és ott minden el lesz rendezve. Holnaptól már mindenki abban jöhet.
Holnap? Szóval ez volt az utolsó nap, hogy mindenki úgy öltözködhessen, ahogy szeretne?
- Elnézést, igazgató úr! - pattant föl e helyéről Jinah. Minden szem rá szegeződött. - Én tudok mondani egy csomó okot, hogy miért nem jó az egyenruha. - Várt egy pillanatot, de amint megbizonyosodott róla, hogy figyelnek rá, folytatta. - Vannak olyanok, akiknek nincs tökéletes alakjuk, ezért direkt olyan ruhákat hordanak, hogy előnyösen mutasson rajtuk. Ha lesz egyenruha, akkor ez nem lesz lehetséges.
Egy kis csönd keletkezett a hallottak után.
- Azt hiszed ez az egy kis ellenérv bármit is megváltoztat? - kiabálta be az egyik fiú. A hang irányába kaptam a fejem. Meg se lepődtem azon, hogy Jongin csapatából mondta valaki.
- Fogd már be, te paraszt - kiabálta vissza Jinah.
- Na! - szólt rá az igazgató. - Normálisan.
- Ilyen korban fontos, hogy mindenkinek kialakuljon a saját stílusa - fordult Jinah megint az igazgatóhoz. - Miért nem lehet mindenkinek saját egyénisége? Miért kell mindenkinek ugyanabban járni?
- Mert ez egy iskola, ahol tanulsz, és nem egy divatbemutató - kiabálta megint az a fiú.
- Nem hozzád beszélek!
- Én meg igen - mondta, és ő is fölpattant, így kitűnt a tömegből. - Az igazgató így döntött, ne nyafogj, inkább fogadd el!
- Én nem nyafogok, hanem próbálom szemléltetni az egyenruha viselésének hátrányait!
- Ha tudnád, rengeteg előnye is van, és nem véletlenül döntött így a suli. Én személy szerint örülök, mert legalább nem kell az ilyen ribancos öltözeteiket néznem.
- Én ribancosan öltözködöm!?
Most már Rim is felpattant a helyéről, és Jinahval szinte egyszerre osztották a fiúkat. Ott se volt már nyugi, az összes fiú állt már. Én is fölemelkedtem, de csak azért, hogy visszafogjam kicsit őket. Már nem is értettem ki mit mondott, mert vagy öten üvöltöztek egyszerre.
- Elég volt! - csapta össze a tenyereit az igazgató, mire néma csönd támadt a teremben. - A három lány és a... hét fiú - számolta meg őket gyorsan - most azonnal eljönnek velem az irodámba. A többiek mehetnek tanórára.
A tömeg egy emberként indult el a kijárat felé, annyi különbséggel, hogy mi hárman lányok balra fordultunk, azaz nem az osztálytermek, hanem az igazgatói felé.
Szépen indult a reggelem, mit ne mondjak.
A fiúk az igazgatóval együtt érkeztek, így együtt mentünk be az irodába.
Nem volt túl nagy helyiség, de minden rendezett és tiszta volt - amit ilyen helyen elvárás. Az egyik falat hosszú szekrény takarta, a vitrines részénél pedig láthatóvá vált a rengeteg mappa. Szemben volt egy íróasztal, de a hozzá tartozó széken kívül csak három ülőalkalmatosság volt. Mi lányok azonnal el is foglaltuk azokat, elhúztuk baloldalra, miközben a fiúk a jobb oldalra tömörültek.
Egész végig az járt a fejemben, hogy miért mondta az igazgató azt, hogy a hét fiú. Mert ugye nyolcan vannak. Most akkor vagy félreszámolta véletlenül, vagy valamelyikőjük nem állt föl, és nem szállt be a veszekedésbe...
Tekintetemmel végigpásztáztam a fiúkat, miközben az egyetlen felnőtt is elhelyezkedett a helyén. Mivel egy kupacban álltak, nehéz volt kiszemelni a hiányzót, de azért sikerült. Összevont szemekkel pásztáztam megint végig őket, de ugyanúgy nem találtam a számomra legfontosabb személyt.
Hol van Baekhyun? Iskolába se jött? Miért? Valami baja esett? Vagy ő is lógott?
Egyik kérdésre sem tudtam a választ, de nagyon kíváncsi voltam. Reméltem, hogy azért nem esett baja.
- Szeretnék magyarázatot kérni az iméntiekért - mondta az igazgató, miközben az asztalon összekulcsolta ujjait. Várakozóan és kíváncsian nézett ránk.
- A fiúk utálnak minket - közölte végül Jinah. - Egy hete nem képesek rólunk leszállni, pedig nem tettünk ellenük semmi rosszat!
- Mit értesz azalatt a "nem képesek leszállni rólunk" alatt?
Jinah egy ideig mérlegelte a választ, hogy el merje-e mondani az igazságot.
- Először leöntögettek itallal, meg ilyenek, de utána már nagyon bedurvultak. Elvittek magukhoz, és... és majdnem meg lettünk erőszakolva. - Kicsit közelebb hajolt. - Kérem, tegyen ellene valamit, mert már suliba se mertünk jönni, annyira féltünk tőlük!
- Na álljon meg a menet - szólt közbe Jongin. - Lehet, hogy elviselhetetlenek vagytok, de azért ilyenhez soha az életben nem folyamodnánk.
- De! És folyamodtatok is - vetett rá egy gyűlölködő pillantást.
- Könyörgöm, legalább ennyire mélyre ne süllyedj, hogy hazugságokat találj ki rólunk!
- Igazgató úr, ne higgyen neki! Ő az, aki hazudik! Egyszer itt is hagytak egy szál fehérneműben a suliban, és elvették a cuccainkat!
- Fejezd már be - nézett rá Jongin, mintha egy idegbeteggel lenne dolga. Meg kell hagyni neki, nagyon jól színészkedett, és tudtam, hogy az igazgató soha az életben nem fog átállni a mi oldalunkra. Pedig ő lett volna az egyetlen esélyünk. - Minek csinálnánk ilyet!?
- Hogy megalázzatok minket! Hogy kiröhöghessetek!
- Titeket csak kiröhögni lehet.
- Látja!? - mutatott Jonginra Jinah. - Utálnak minket! És kihasználják, hogy emberfölényben vannak, és megtámadnak minket! Még akkor is, amikor nem vagyunk iskolában! Megkerestek minket otthon, és elcipeltek magukhoz, hogy ott kínozzanak!
- Aha, persze - horkant föl Jongin. Összefonta a karjait. - Akkor gondolom meg tudod mondani, hogy hol lakom.
- Persze! - vágta rá, de azonnal el is hallgatott. Tudtam, hogy nem fogja tudni elmondani, ahogyan én se tudnám.
- Na látod - biccentett a fiú. - Kitalálod az egészet.
- Nem találom!
- Tényleg igazat mond - szólalt meg Rim is.
Vagy három fiú kezdett el egyszerre beszélni ellene.
Az igazgatóra pillantottam. Ide-oda kapta a tekintetét a veszekedő felek között, és az arckifejezése alapján nem tudta eldönteni, kinek higgyen.
- Elég - csapott az asztalra, amikor megelégelte a vitatkozást.
- Igazgató úr, ha fölvesszük videóra, akkor hisz nekünk? - kérdezte Rim.
- Ha bárki bármilyen bizonyítékot tud mutatni, akkor egyszerűbb dolgunk lenne - bólogatott. - De egyelőre csak annyit kérek tőletek, hogy hagyjátok békén egymást. Ha megtudom, hogy bármi ilyesmi megtörtént, következményei lesznek, érthető vagyok?
- Egy igazgató figyelmeztetés nem tudja megállítani őket. Az nem érdekli őket - rázta a fejét Jinah.
- Majd ha a harmadik után ki lesznek rúgva, akkor érdekelni fogja őket.
- Igen! - kiáltotta Jinah. - Csapja ki őket!
- Egyelőre semmi okom ilyesmire.
- Titeket kéne kicsapni - vágott közbe Jongin.
- Kapd be - mutatott be neki Jinah.
- Hééé, gyerekek - szólt közbe az igazgató. - Ilyet nem akarok többet meglátni, rendben? - kérdezte dühösen. - Viselkedjetek rendesen.
- Náluk az lehetetlen - szűrte a fogai között Jongin.
- Nálunk, mi? Nem magadról beszélsz véletlenül? - kérdezte Jinah.
A fiú már éppen készült valamit visszaszólni, amikor a diri megint közbeszólt.
- A legjobb lesz, ha távol tartjátok magatokat egymástól. Ne piszkálódjatok, mert semmin nem segít! Fejezzétek be. Nem szeretnék semmi rosszat hallani felőletek.
Aztán végre elengedett minket.
2013. január 21., hétfő
14.fejezet
Amikor reggel fölébredtem, pocsékul éreztem magam. Fájt a fejem, és nagyon gyengének éreztem magam. Örültem, hogy el tudtam vánszorogni a konyhába, és készíteni magamnak egy forró kakaót. Merthogy a torkom is kapart. Biztosan túl sokat kiabáltam tegnap... Fogtam egy kiflit is, és anélkül, hogy bármit kentem volna rá, elkezdtem eszegetni. A negyedik harapás után viszont föl kellett pattannom, és zsebkendőért rohannom, mert elkezdett folyni az orrom. Nem adtam túl nagy jelentőséget neki, folytattam a reggelit, de amint befejeztem, megint ki kellett fújnom az orrom. Lassan kezdett leesni, hogy beteg vagyok.
Elvánszorogtam a fürdőbe, és kivettem a szekrényből a lázmérőt, de amint becsuktam az ajtaját, elém tárult a tükör, én pedig szembesültem a nyúzott arcommal. Fehér voltam, mint a fal, szemeim alatt pedig sötét karikák húzódtak, összegezve: ramatyul néztem ki.
Bekapcsoltam a digitális lázmérőt, majd bedugtam a pólóm alá, a hónaljamhoz. A mosógép tetejére ültem, és úgy vártam a csipogást. Ez úgy három perc múlva történt meg, én pedig kíváncsian néztem meg az eredményt: 38,2.
Hurrá.
Anyu már nem volt otthon, elment dolgozni, és valószínűleg apu is, így teljesen magamra voltam hagyva. Fogalmam sem volt, hogy a gyógyszeres dobozban mi után kéne kutatni, úgyhogy inkább főztem magamnak egy jó forró teát, és visszafeküdtem az ágyba.
Délután, amikor szüleim hazaértek, még rosszabbul voltam, mint reggel. Most már az egész arcom is égett, de főleg az orrom, ami annyira megviselt volt, hogy teljesen kipirosodott. Orromon nem kaptam már levegőt, mert be volt dugulva, ráadásul a meleg takaró ellenére rázott a hideg. Összesen ahhoz volt erőm, hogy néha kimenjek WC-re. Még könyvet olvasni sem tudtam, egyrészt, mert nehéz volt tartani (hiába volt csak háromszáz oldalas), másrészt, mert túlságosan fájt tőle a fejem. Két dolgot tudtam csak csinálni: zenét hallgatni és aludni.
Ennél többet már nem is szenvedhetnék.
Másnapra nem javult az állapotom, sőt, ha ez lehetséges, még romlott is. Ellátogattam az orvoshoz, aki előírt nekem gyógyszereket és felmentett pár tanítási napról. Így nem csak pénteken, hanem szombaton, vasárnap és hétfőn is az ágyat nyomtam.
Keddre már javult volna az állapotom, ezért nagyon úgy nézett ki, hogy másnap mehetek suliba.
- Lányok - szóltam a telefonba. Szerintem még mindig hallatszott, hogy be volt dugulva az orrom, és hogy nemrég még hangom sem volt a torokfájás miatt. - Egész héten nem mentetek be suliba?
Pár perce tudtam csak meg ezt, mert azóta nem beszéltem velük erről. Tudták, hogy beteg vagyok, és mondtam is nekik, hogy ne jöjjenek át, mert még elkapják tőlem. Viszont a fontos dolgokat azért megbeszéltük, vagyis mondták, hogy őket is megviselte ez a dolog, amit a fiúk csináltak. Nem akartam tudni, pontosan mit műveltek, csak annyit, hogy meg lettek-e erőszakolva. De nem lettek. És ez a lényeg.
- Tudod jól, hogy nem úgy van az - mondta a vonal másik végén Jinah. - Nem mehetünk csak úgy vissza. Egyelőre örülök, hogy nem támadtak meg megint itthon.
- De ez egy rakás igazolatlan. Ki fognak csapni.
- Érdekel is az engem! Legalább elkerülök a fiúk közeléből.
Hármunk közül mindig is én voltam az egyetlen, akibe szorult egy kis felelősség, de ebből semmi nem ragadt át a másik két lányra. Tudom, hogy nem tudok hatni rájuk, úgyhogy nem is próbálkozom már.
- Holnap jöttök? - kérdeztem.
- Nem hiszem.
- Nem kerülhetitek év végéig a sulit - közöltem értetlenül.
- De a fiúk...
Sóhajtottam egyet. Ahogy a levegő a manduláimat érte, elkezdett kaparni a torkom, ezért köhintettem párat.
- A fiúk csak arra várnak, hogy megint bemenjünk a suliba, és megint megtámadhassanak - mondta Jinah a vonal másik végén.
Ebben igazat kellett adnom neki. Én sem akartam bemenni az iskolába, de tudtam, hogy előbb-utóbb muszáj lesz. És talán jobb, ha hamarabb túl leszünk rajta.
- Szóval a héten biztos nem megyek be.
- Hidd el, én sem akarok - feleltem.
- Na látod, akkor ezt megbeszéltük. Amúgy is rád fér a pihenés, mert a végén visszaesel a betegségedbe.
- Jó.
Azért elgondolkoztam rajta, hogy mióta lógnak. Előző héten szerdától, és most egész héten, akkor az nyolc tanítási nap. A szülő csak három alkalmat, azaz három napot igazolhat, a maradék öt akkor igazolatlan. Féltem, hogy ki fogják csapni őket ennyi hiányzás miatt, ráadásul a pótlás sem lesz könnyű, és így is bukásra állnak... Legalábbis Jinah.
Többet gondolkoztam az ő problémáikon, mint az enyémen. Mondjuk én nem is voltam ilyen rossz helyzetben, mint ők, mert nekem mindent leigazolt az orvos, csak azt kellett hazudnom, hogy csütörtökön se mentem be, mert már akkor is rosszul voltam.
De lehet, hogy tényleg nem kéne holnap bemenni - gondoltam magamban. Még mindig ott motoszkált a fejemben, amit Baekhyun mondott a "legnagyobb balhé"-ról. Azt mondta, valószínűleg nekem nem lesz olyan rossz, és hogy nem is lesz megerőszakolás, vagy ahhoz hasonló, de akkor miért hívta így? És mi lesz az? Fájni fog?
Ha még együtt lennék vele, akkor talán kérdezhettem volna ilyeneket tőle, és nagy valószínűséggel válaszolt is volna rájuk, de most... Most már mindegy.
Apropó Baekhyun. Vajon hiányzom neki? Azóta nem is keresett telefonon. Lehet, hogy rájött, hogy tényleg jobb lesz nekünk így? De hogy lehetne jobb, ha már most hiányzik nekem? Valószínűleg túl sokat gondoltam rá, és nem kellett volna. Csak egy kis időre van szükségem, hogy megszokjam. Jobb lesz így.
Visszatérve a lányokhoz, még mindig nem tudom, hogy lesz megoldva ez a probléma. Életünk végéig nem kerülhetjük az iskola területét. Úgyis túl kell esnünk rajta, és mint már említettem, szerintem minél előbb kéne. Persze a lányokat nem tudom meggyőzni.
Megint megmértem a lázamat, ami szerencsére már lement. A torkom se fájt már annyira, de azért a gyógyszert bevettem.
Éppen az ágyamon feküdtem, és bele voltam merülve az olvasásba, amikor megcsörrent a telefonom. Fölpattantam, hogy minél előbb elérjem, de el is hallgatott, vagyis csak sms-t kaptam. Fölvettem az asztalról a mobilom.
Amikor eljutott az agyamig, hogy Baekhyun írta, és hogy nem is biztos, hogy kíváncsi vagyok rá, már el is olvastam.
"Nyugodtan menjetek holnap suliba. Nem lesz semmi balhé, ígérem. Amúgy is, ha jól tudom, az igazgató valamit be szeretni jelenteni a diákoknak."
Háromszor végigolvastam, aztán az ölembe ejtettem a kezeimet, a telefonommal együtt.
Ez azért rendes volt tőle. Mármint ha igazat írt. Mondjuk nem tudom, Baekhyun miért hazudna nekem. Lehet, hogy nem vagyunk együtt, de azért ilyen mélyre nem süllyedne. Vagy de?
Na álljon meg a menet. Baekhyunról beszélünk. Ismerem én őt eléggé ahhoz, hogy tudjam, hogy nem tenne ilyet.
Válaszolnom kéne neki, nem? Legalább annyit, hogy elolvastam az üzenetét, és hogy vettem az adást. Vagy azt, hogy köszönöm. Nem, nem fogom megköszönni. Mármint természetesen hálás vagyok érte, de amilyen helyzetben mi most vagyunk, ahhoz nem illene. De legyek ilyen szemét? Hogy még egy 'köszönöm'öt sem tudok odabiggyeszteni?
Köszi, rendes vagy, hogy szóltál....
Nem, ez nem jó.
Oké.
De ez így kevés, nem? Csak az, hogy oké?
Oké, köszi.
Ezt küldjem el? Elolvastam az üzenetét, és hogy hogy hangzik a válaszom. Lehet, hogy az oké helyett a 'rendben't kéne írnom? Mondjuk neki inkább az okéval válaszolnék...
Ahh, miért ilyen nehéz egy választ írni?
Na mindegy, elküldöm és kész. De akkor inkább csak annyit, hogy oké. Vagy azt, hogy rendben. Nem, inkább az okét.
Azt az egyetlen egy szót küldtem el neki, de utána megint azon gondolkoztam, hogy meg kéne köszönni neki. Most már mindegy.
Kiléptem az üzenetekből, és a névjegyzékre mentem, majd tárcsáztam Jinah számát.
- Szia - köszönt bele, amint felvette.
- Szia. Csak azt szeretném mondani, hogy szerintem holnap bemehetnénk a suliba.
- Már megint ezzel jössz? - kérdezett vissza idegesen. - Nem megyünk be, oké?

- De most nem terveznek balhét - szaladt ki a számon. Pár másodperc telt el az információ feldolgozása közben, aztán megkérdezte:
- Honnan tudod?
- Öhm... - Tudod Jinah, az exarátom írta, aki szintén tagja a csapatnak. Csak kár, hogy ezt nem válaszolhatom. - Hallottam, hogy mondják. Amikor ott voltam. Tudod. Beszélgettek, és hallottam valami ilyesmit - makogtam össze-vissza.
- Biztos, hogy ezt mondták? - kérdezte kétkedve.
- Igen.
- És eddig ezt miért nem mondtad? - értetlenkedett.
- Mert... mert elfelejtettem. Most jutott eszembe két perce.
- Igen?
- Aha.
- Hát... De biztos? Lehet, hogy direkt úgy tervezték, hogy ezt halld meg.
- De halkan beszéltek, és nem tudták, hogy figyelek.
- Ja, akkor... - Egy ideig csend volt a vonal másik végén, ezért én szólaltam meg.
- Én elmegyek. És szerintem ti is gyertek. Az igazgató is be akar jelenteni valamit.
- Mit?
- Honnan tudjam!?
- És azt honnan veszed, hogy mondani akar valamit?
- A tanárok mondták még órán - találtam ki gyorsan a hazugságot. - Csak gondolom nem figyeltetek.
- Az lehet. - Sóhajtott egyet. - Akkor holnap suliba megyünk?
- Igen - mondtam magabiztosan. - Ha bármi történik, vállalom a felelősséget.
Jinah felnevetett.
- Azért ennyire nem kell komolyan venni a dolgot. Nem téged hibáztatnálak.
- Köszi - mosolyodtam el én is. - Hát akkor, szia!
- Szia. Holnap találkozunk.

2013. január 19., szombat
13.fejezet
Természetesen nem mentem ma suliba. A lányok tanácsolták, és most kivételesen beleegyeztem. Én is tudtam, hogy az a legjobb, ha kerülöm a fiúkat, ezzel együtt az iskola területét.
Jinah és Rim tegnap késő délután állítottak be hozzám, mert aggódtak, és tudni akarták, mit csináltak velem a fiúk. El is meséltem nekik, mi történt. És mivel mindhárman lógtunk, úgy döntöttünk, csináljuk együtt. Úgyhogy ma szinte egész délelőtt és délután Jinahéknál voltunk.

Sokat segített, hogy velük lehettem, mert legalább elterelődött a figyelmem a tegnapi napról. Mondjuk nem volt annyira jó kedvem, inkább csak ültem a kanapén, karjaimmal átöleltem a felhúzott lábaimat, és néztem magam elé. Azért nem volt olyan könnyű feldolgozni a történteket.
A telefonomat kikapcsoltam, mert nem akartam, hogy a lányok is lássák, hogy valaki folyton hívogat. Baekhyun ugyanis tegnap többször rám csörgött, de egyszer sem vettem föl. Nem voltam kíváncsi rá, mit szeretne, és nem is akartam vele beszélni. Eleget szenvedtem tegnap, és minél kevesebbet szerettem volna gondolni rá.
Délután három körül mindhárman a tévé előtt ültünk, popcornnal az ölünkben, és filmet néztünk, amikor csöngettek. Jinah fölpattant mellőlem, és az ajtóhoz szaladt, de amint kitárta azt, ijedten nézett a vendégekre.
- Ki az? - kérdezte Rim, miközben előrébb hajolt, hogy lásson is belőle valamit. Én már sejtettem a választ.
Jinah be akarta csapni az ajtót, de az egyik fiú odatette a lábát, úgyhogy nem jött össze neki.
Két srác lépett be az ajtón, én pedig ijedtemben fölpattantam, és menekülni akartam. Hogy hova, arról fogalmam sem volt, a lényeg az, hogy messze innen.
Végül a konyha melletti folyosó felé vettem az irányt, közben hallottam, hogy mögöttem már folyik a dulakodás. Hamar rájöttem, hogy zsákutcába kerültem, de másmerre nem is tudtam volna menekülni. Lépteket is hallottam, ezért megpördültem a tengelyem körül, hogy megnézzem, mekkora bajban is vagyok tulajdonképpen. Két fiú sietett utánam, akiknek most már felismertem az arcukat. Az egyik az volt, aki tegnap elsőnek, azaz Chanyeol előtt volt soron, a másik pedig aki a nadrágomat hámozta le rólam.
Amint megláttam őket felém közelíteni, a legközelebbi ajtóhoz rohantam, és benyitottam, bár tudtam, hogy semmi esélyem a menekülésre. Minden reményem odaveszett, amikor a fürdőszobában kapkodtam a fejem kiút után kutatva. Nem volt.
- Sora - hallottam az egyik fiút az üldözőim közül a hátam mögül. Megfordultam. - Miért lógsz ki mindig a sorból? Miért jársz mindig más úton, mint a barátnőid? - kérdezte, és nekitámaszkodott az ajtófélfának. - Tudtam, hogy nem őszintén kíváncsi, hanem inkább csak bosszantani akar.
- Nem járok más úton, mint ők - ellenkeztem.
- Na persze - horkant fel, de nem vitatkozott tovább. - Gyere inkább - mondta, majd közelebb jött, és megragadta a karom. Nem tudtam ellene mit csinálni.
Kivonszoltak a fürdőből, keresztül a nappalin, ki az utcára. Rajtunk kívül senkinek nyoma sem volt.
- Ne - sikítottam kétségbeesetten, miközben próbáltam kiszabadítani magam. - A tegnap nem volt elég!?
- Ezt én is kérdezhetném tőled. Azt hittem, sikerült megnevelnünk, de úgy látszik tévedtem.
- Tegnap eleget kínoztatok. - Már szinte sírtam, de mit sem törődve ezzel ráncigáltak tovább. - Mit akartok még tőlem?
- Majd meglátod.
A cél ugyanaz volt, mint tegnap. Jongin otthona. Kirázott a hideg a gondolattól, hogy megint be kell lépnem abba a házba,de nem volt más választásom.
Amint átléptük a küszöböt, megpillantottam Rimet és Jinaht a nappali közepén levő kanapén. Bár egymás mellett ültek, egy-egy fiú fogta őket oldalról. A többiek szétszórva helyezkedtek el a szobában, Baekhyun és Chanyeol például a heverő jobb karfája mellett álldogáltak.
Lábaim fölmondták a szolgálatot, a földre rogytam, ezért a fiúk elengedtek, de nem mozdultak mellőlem. Szerintem egyértelmű volt, hogy nem fogok csak úgy fölpattanni, és kiviharozni a szobából. Legszívesebben ezt tettem volna, de nem volt hozzá erőm. Ugyanolyan gyengének és kiszolgáltatottnak éreztem magam, mint tegnap.
- Nos - csapta össze a kezeit a szoba közepén álló Jongin. - Most, hogy mindenki megjött, kezdhetjük a játékot.
- Milyen játékot? - kérdezte Jinah. - A fiú figyelmen kívül hagyta a kérdést, és tovább beszélt.
- Akkor ugye három csapatot alkotunk, mindegyik lányhoz három-három ember, csak egyvalakihez megy kettő. Ki legyen az?
- Sora - vágta rá Baekhyun. - Ő tegnap úgyis kapott eleget - magyarázta.
- Oké - biccentett Jongin. - Vállalod?
- Persze.
- Én meg leszek a másik - közölte Chanyeol.
- Oké. Hova mentek? Fürdő, konyha...?
- A konyha jó lesz - mondta Baekhyun.
- Akkor mehettek is.
A fejem még mindig le volt hajtva, amit erre a beszélgetésre sem emeltem föl. Arcomat eltakarták a tincseim, így nem is láttam semmit a faparkettán kívül, de éreztem, ahogy valaki megragadja a karom, és fölhúz. Nem is tudom, miről ismertem föl, talán arról, hogy próbált gyengéden fölsegíteni, közben teljesen más látszatot kellett keltenie - ezért nehezen is ment neki - vagy arról, hogy eleget érintkeztünk előtte is. Valahogy azért sikerült elhúznia a konyha felé, aztán amikor oda beértünk, becsukta magunk után az ajtót.
Hosszúkás alakú konyha volt, baloldalt a sütő, a konyhapultok, a mosogatógép és fölötte a csap, a végében pedig a hűtő, aminek most éppen Chanyeol támaszkodott neki. A jobb oldalon ott volt egy kis asztal, két székkel. Kirántottam a karomat Baekhyun kezéből, és levágódtam az egyikre.
Kissé megkönnyebbültem, mert ők ketten biztosan nem fognak bántani, főleg, hogy többiek nem látnak minket. Szóval ezt a délutánt megúsztam.
- Mikor fejezitek már végre be? - kérdeztem, de kerültem Baekhyun tekintetét. Chanyeolét nem kellett, mert ő eleve a hátam mögött volt.
- Mit? - kérdezte a barátom.
- Ezt az egészet... Tudod jól, miről beszélek.
- Hát... Majd megkapjátok a legnagyobb büntetést, és utána... valószínűleg.
- Legnagyobb büntetést? - kérdeztem, és most már szemeibe néztem.
- Nem kell félned - nyugtatott. - Nem fogunk megerőszakolni, ha arra gondolsz. Semmi ilyesmi nem lesz. Neked, lehet, hogy nem is lesz olyan rossz.
- Mi lesz az? - kérdeztem. Baekhyun egy pillanatig Chanyeolra nézett, aztán vissza rám.
- Azt nem mondhatom el. De eddig se mondtam el semmit, gondolom megérted. Tényleg nem olyasmi, amitől félned kell.
- Akkor miért ez lesz a "legnagyobb büntetés"? - kérdeztem értetlenül.
- Majd meglátod.
Sóhajtottam egyet, aztán az asztalon pihenő karomra hajtottam a fejem. Pár percig néma csönd állt be a szobába.
- Nem akarom tudni, miféle játékról van szó, ugye?
- Nem hiszem. Inkább ne rontsuk a helyzet.
- Ezen már nincs mit rontani - morogtam az asztallapnak.
- Figyelj, Sora - kezdett bele óvatosan. - Tudom, hogy nehéz volt neked mostanában... És én sajnálom is, ami veled történt. Nekem se volt könnyű, hidd el. De...
- Baekhyun - szóltam közbe, és felkaptam a fejem. - Fejezzük be.
- Mit?
- Ezt, ami köztünk van.
Ez megdöbbentette, tisztán láttam rajta.
- Nemár, Sora - mondta kétségbeesetten. - Azért ennyire nem vagyunk rossz helyzetben.
- De, vagyunk - közöltem.
- Megoldjuk.
- Hogyan? És mit? - Megráztam a fejem. - Ezt nem lehet olyan könnyen... Te is jól tudod, hogy minden sokkal egyszerűbb lenne, ha nem lennénk együtt.
- Ugyanott tartanánk - közölte. - A fiúkkal akkor is ezt csináltuk volna.
- Jó, de... könnyebb lenne.
- Lehet, hogy az lenne. De nem biztos. Ezt a kis időt még túléljük.
- Utána is titkolóznunk kell! Nincs jövőnk, nem látod!?
- De van - erősködött. - Ha már nem fogunk annyit a nyakatokon lógni a fiúkkal, akkor...
- Akkor elmondod nekik? Hogy "hé, nézzétek, Sora a barátnőm" ? Nem fogjuk tudni beadni nekik. Én se a lányoknak. Te se fiúknak. - Vettem egy nagy levegőt, és lassan ki is fújtam. - Nem működik ez köztünk.
- Eddig működött.
- Igen, amikor az egész csapat betoppant a szobádba, és nekem el kellett bújnom, meg amikor majdnem rátaláltak a telefonomban az üzeneteinkre. Nagyon nehéz dolgunk van, azt be kell vallanod.
- Jó, azt én is tudom, de... ezt eddig is tudtuk, és mégsem riadtunk vissza.
Ebben igaza volt. De most be akartam fejezni. Abban reménykedtem, hogy így talán minden sokkal egyszerűbb lesz.
- Ettől izgalmas a kapcsolatunk, nem?
Tudtam, hogy most már mindenhonnan érveket kaparászik, csak azért, hogy meggondoljam magam. És igen, én is gondoltam így rá, hogy izgalmas kapcsolatunk van, de most már más szemmel láttam a világot.
- Izgalmas az, amikor senkinek nem mondhatod el, hogy barátod van, hazudnod kell, amikor arról beszélsz, hogy hol voltál, amikor senkinek nem mesélheted el, milyen izgalmas estéd volt a barátoddal? Valóban, nagyon izgalmas - bólogattam cinikusan.
- Sora, szerintem neked csak sok volt ez a pár nap, és csak azért vagy most ilyen. Gondoljuk át a dolgokat.
- Már átgondoltam.
- Jó, egy kérdésem van. Mikor jutott eszedbe a szakítás?
Nem akartam rá válaszolni, mert tudtam, hogy azt fogja hallani, amire vágyik.
- Ma, itt a konyhában - böktem ki.
- Látod - biccentett. - Aludj rá egyet - tanácsolta. Most már sokkal lágyabb volt a hangja, mit pár perccel ezelőtt. Én pedig éreztem, hogy kezdek húzni a másik irány felé...
- Nem tagadhatod, hogy voltak szép pillanataink - mondta.
- Voltak. De elmúltak.
- Sora...
- Nem - ráztam meg a fejem, és fölpattantam a helyemről. - Jobb lesz így.
- Kinek? - kérdezte kissé felháborodottan.
- Nekünk.
- Miért?
- Mert... - Hirtelen megálltam, és nagyot tüsszentettem a tenyerembe.
- Egészségedre - mondta halkan.
- Köszi. - Fogalmam sem volt, miért éppen egy veszekedés kellős közepén jött rám. Gyorsan folytattam, ahol abbahagytam.- Mert nem kell titkolóznunk, és tovább élhetjük az életünket, ahogy előtte.
- Ne már - megint átváltott kétségbeesettbe. - Ezt te sem gondolhatod komolyan.
- Baekhyun. Lásd be, hogy egyszerűbb lesz így.
- Üresebb lesz. Hiányoznál. Én... én szeretlek - vallotta be.
Kikerekedett szemekkel meredtem rá. Ez volt az első alkalom, hogy kimondta. Jó, eddig is tudtam, nem arról van szó, csak ez most hirtelen túl komolynak tűnt, és meglepetésszerűen ért. Valahogy még nyálas is volt a maga módján, de tényleg ez a megfelelő szó arra, amit éreztem. És ő is.
De mi van, ha ez csak egy sima diákszerelem? Ha éppen azért vonzott ez a kapcsolat, mert meg volt tiltva? Mert ugye a tiltott gyümölcs a legédesebb. Mondjuk már azelőtt is vonzódtam hozzá, hogy pontosan tudtam volna, ki ő...
- Jó - mondtam, mert mást nem tudtam kipréselni magamból.
- De te...?
Nyilvánvalóan egy normális válaszra várt. Amiben én is elmondom, mit érzek. De mit érzek? Hosszasan gondolkoztam, hogy hogyan fejezzem ki magam.
- Tudod - mondtam végül - nehéz egy olyan embert szeretni, aki ott áll előtted, és ő a következő a sorban, aki pár percig kínozni fog - utaltam a tegnapi napra.
- Én nem bántottalak.
- De akkor is abban a csapatban vagy! Nem fogod fel, milyen nehéz ez nekem!? Eddig még oké volt, hogy leöntöttetek, meg lökdöstetek, de ami tegnap történt, az tényleg több a soknál! Nehéz így szeretni valakit, aki egy ilyen bandában van benne, és ilyen a baráti köre. Egyáltalán nem értelek benneteket, mert ti nem ilyenek vagytok - céloztam rá és Chanyeolra.
- Sora - szólt csalódottan, majd felém lépett.
- Ne érj hozzám - közöltem vele, és feltartottam mindkét kezem.
Döbbenten állt meg.
- Mióta tartunk itt? - kérdezte.
- Tegnap óta - közöltem.
- De nem is... szóval Jongin nem erőszakolt meg, ugye?
- Nem - válaszoltam, és furcsán néztem vissza rá, mert nem értettem, mire akart ezzel kilyukadni.
- Na látod - biccentett. - Annyira azért nem vagyunk...
- Na persze - emeltem feljebb a hangomat. - Nem lettem megerőszakolva, fú, most aztán megkönnyebbültem! Ami meg előtte volt, az az egy-két puszi, a vetkőztetés, ugyan már, mi volt az!? Pff, semmiség.
- Hé, nyugi. Nem úgy értettem!
- Tudod miért nem akarok veled lenni? Mert te is a csapat tagja vagy.
- Ezt eddig is tudtad - nézett rám értetlenül.
- De most rájöttem, milyen ez a csapat igazából. Nem akarok olyan barátot, aki ebben a bandában benne van. Főleg a tegnapiak után.
- Ne csináld ezt - kérlelt. - Én is tudtam, hogy nehéz lesz, de vállaltam. Tudtam, hogy lesznek nehéz időszakaink, de azt is tudtam, hogy simán átvészeljük őket.
- A nehéz időszak elérte a csúcspontját. És talán el kéne engednünk.
- Vagy még szorosabban, kitartóbban fogni.
- Bekhyun, miért nem látod be, hogy könnyebb lesz így?
- Mert nem lesz - mondta, és megint közelebb lépett. Próbáltam hátrálni, de hátam nekiütközött a falnak. - Nem engedem - makacskodott. - Most csak sok ez neked, és azért akarod, de hidd el...
Elnéztem másmerre.
- Te sem akarod igazából ezt a szakítást- mondta.
- Fogalmad sincs, mi játszódik le bennem - közöltem vele. - Kérlek... Te is be fogod látni, hogy jót tesz a távolság.
Arcomhoz hajolt, mintha meg akart volna csókolni - valószínűleg azt is akarta, de balra fordítottam a fejem.
- Baekhyun, ne. Nem akarom.
Megragadta az államat, és maga felé fordította fejemet, arra kényszerítve, hogy nézzek a szemébe. De épphogy megtörtént volna ez, ajkai már rá is tapadtak az enyémre.
Nem szerelmes csók volt. Nem éreztem benne semmi vágyat, semmi érzelmet, ami bizonyította volna, hogy igenis szeret, és nem fogja hagyni, hogy szakítsunk, és hogy kitartunk. Inkább az erőszakot éreztem ki belőle, és a lágy csókok helyett, amiket annyira szerettem tőle, most durvát kaptam. Köszönöm, nem kérek belőle. Azonnal ellöktem magamtól.
- Tessék, itt az élő bizonyíték, hogy ugyanolyan vagy, mint a csapat összes többi tagja! - vágtam oda neki. Éppen folydogálni kezdett egy könnycsepp az arcomon, ezért gyorsan letöröltem. Sietősen az ajtó felé vettem az irányt, mert úgy éreztem, muszáj elrohannom innen.
- Sora - kiabált utánam Baekhyun, de már kitártam az ajtót, és kiszaladtam rajta. Szemeimet félig eltakartam, mert nem akartam látni, mi folyik a kanapén. Merthogy ott volt két fiú, és az egyik lány, az biztos.
- Hé - szólt egy srác, aki észrevette, hogy menekülök.
- Hagyjátok - hallottam Chanyeol hangját mögülem. - Hadd menjen.
Kinyitottam a bejáratni ajtót, kiléptem az utcára, és amilyen gyorsan csak tudtam, rohantam hazafelé.
- Hol voltál? - kérdezte aggódva anya, amint beléptem a házba.
- A lányoknál - feleltem, és reméltem, hogy nem veszi észre, mennyire megviselt vagyok.
- Jól vagy? - Persze, hogy észrevette.
- Aha - hazudtam.
Összevonta szemöldökeit, majd odalépett hozzám, és tenyerét a homlokomhoz tette.
- Elég meleg vagy...
- Nem vagyok lázas - mondtam.
- Azért pihenj le egy kicsit - ajánlotta.
- Oké. - Semmi másra nem vágytam.
Óvatosan beléptem a fürdőkádba, majd le is ültem. A víz hőmérséklete a meleg és a forró között ingadozott - nekem pillanatnyilag tökéletes volt. Hátrafeküdtem, hogy minél jobban elmerülhessek a melegségben, aztán fölsóhajtottam. Jólesett ez a béke, a nyugalom. Néma csönd honolt mindenhol. Olyan volt, mintha a víz szépen lassan kezdte volna föloldani bennem a stresszt, és azt a sok feszengést, ami bennem lakolt. Végre el tudtam magam engedni - testileg legalábbis, mert a gondolataim attól még nem hagytak nyugodni. Ennek is megtaláltam a tökéletes ellenszerét: egy könyv. Ha olvasok, legalább más gondjaival-bajaival lehetek elfoglalva, amik előbb vagy utóbb úgyis megoldódnak. Addig sem kell a saját problémáimra koncentrálnom, vagyis tökéletes figyelemelterelő. Eddig még sosem olvastam a kádban, de most rájöttem, hogy egyáltalán nem nehéz szárazon tartani a könyvet, hogy ne essen a vízbe. Arra gondoltam, hogy órákig tudnék így feküdni. És lehet, hogy azt is fogom csinálni.

2013. január 12., szombat
12. fejezet
Amikor reggel kiléptem az utcára, olyasmi fogadott, amire nem számítottam. Nem találtam ott se Rimet, se Jinaht. Azonnal a telefonom után kaptam, és tárcsázni kezdem.
- Hol vagytok?
- Otthon - közölte Jinah, mintha nem lenne egyértelmű.
- Lógtok?
- Szerinted? A tegnap történtek után én ugyan be nem megyek!
Erre tényleg gondolhattam volna, ez tisztára rájuk vall.
- És nekem nem akartatok volna szólni? - kérdeztem kicsit felháborodottan.
- Úgysem lógsz soha a suliból, most se tudtunk volna meggyőzni.
Ez igaz. Ha mondták is volna, hogy ma sulit kerülnek, én akkor is bejöttem volna.
- Jól van. Akkor jó pihenést.
De rég mentem egyedül suliba... Hiányzott az oldalamról a két lány, meg furcsa volt, hogy csönd van, mert nem csacsognak, de lehet, hogy ők jártak jobban, én pedig rosszabbul. Tegnap a saját fülemmel hallottam, hogy olyasmit akarnak kitalálni, mint tegnap. Akkor viszont tényleg én húztam a rövidebbet.
Már ott tartottam, hogy jobb lenne, ha én is otthon maradnék, de már a suli előtt jártam, úgyhogy nem fordultam meg. Elég erős vagyok. Majd csak túlélem valahogy.
Vagy mégsem?
Épphogy beléptem a suli ajtaján, beléjük botlottam. Szuperül kezdem a napom, mit ne mondjak.
- Jó reggelt - jelent meg egy gonosz vigyor Jongin arcán. Tudtam, hogy bajban vagyok. Közelebb lépett hozzám, majd a fülembe suttogta: - Elrabolhatunk egy pillanatra?
Aztán megláttam a fiú háta mögött Baekhyunt, aki kedvesen mosolygott rám.
- Ne félj - tátogta némán, amit valószínűleg senki nem látott, mert eléggé hátul állt. Megnyugatatóan mosolygott. rám.
- Öhm, inkább ne - nyögtem ki. - Első óra matek doga, és még fel szeretnék készülni rá. - Ez persze nem volt igaz, de muszáj volt valamit kitalálnom, mert nagyon féltem.
- Akkor sok sikert - mondta, és megfordult.
Először döbbenten néztem utána, hogy most mi van, de aztán leesett. Nem akart semmi mást, csak rám ijeszteni. Mondjuk sikerült is. De vajon megelégszenek ennyivel?
Már mind háttal álltak nekem, és mentek az osztálytermeik felé, amikor hirtelen a leghátul levő Baekhyun megfordult, gyorsan körbenézett, hogy látja-e valaki, és amint megbizonyosodott róla, hogy senki nem figyeli, ujjaiból egy szívet formált, és a világ legédesebb mosolyával jutalmazott engem. Aztán visszafordult, és ment tovább.
Ezzel feldobta a napomat. Egy apróság volt, mégis valami hatalmas. Eléggé idegesítő, hogy senkinek nem mondhatom el, hogy van barátom, mert mindkettőnknek annyi, de mégis van valami titokzatos benne. Valahogy sokkal izgalmasabbá teszi egy kis titkolózás, és bár nehéz, megéri. Mindenképpen megéri.
Egész nap mosolygós kedvem volt, de amúgy nem lett volna az. Igazából semmi jó nem történt velem (kivéve ma reggel Baekhyunt), furcsa volt így a két legjobb barátnőm nélkül. Laposabb, üresebb volt minden. Ráadásul olyan volt, mintha kihagytak volna valamiből, ami így bántott is. Jó, értem, miért nem hívtak föl, de legalább elmondhatták volna nekem előző nap, hogy mit terveznek.
Amikor az ebédlőben ültem, egyedül az asztalunknál, kaptam egy sms-t tőlük. Azt írták, hogy találkozzunk négy órakor a parkban. Ennek örültem, mert úgy tűnik, akkor mégis gondolnak rám, ráadásul elég rég mozdultunk ki a házból közösen.
Még a telefonom kijelzőjét bámultam, és éppen ki akartam lépni az üzenetekből, amikor valaki kikapta a kezemből. Azonnal fölpattantam, és szembe találtam magam a nyolctagú fiúbandával.
- Hol hagytad a barátnőidet, Sora? - kérdezte Jongin, aki a legközelebb állt hozzám.
Egy ideig gondolkoztam azon, hogy azt mondom, hogy itt vannak a suliban, de valószínűleg elég hamar ki tudnák deríteni az ellenkezőjét. És persze azt sem fogom mondani, hogy otthon maradtak, mert féltek.
- Semmi közöd hozzá.
- Igen? - vonta fel a szemöldökeit. - Milyen kár, akkor soha nem fogjuk megtudni, hogy lógnak a suliból, mert betojtak.
- Hagyjál békén - mondtam undorodva.
- Olvassuk el az üzeneteit - mondta az egyik fiú, és kikapta Jongin kezéből a telefonomat. Semmi esélyem se volt elérni a mobilom, aztán úgy döntöttem, nem érdekel. Dühösen fújtattam egyet, és vissza akartam ülni a helyemre, amikor tágra nyíltak a szemeim. Baekhyun. Baekhyunnal is írogattunk egymásnak, és ha azt meglátják a fiúk...
Amint találkozott vele a tekintetem, neki is azonnal leesett.
- Muti már - kapta ki barátja kezéből a telefont, és elkezdte nyomkodni rajta a gombokat. Chanyeol is fölé hajolt, és úgy tett, mintha az üzeneteimet olvasná.
- Na mutasd ide is - türelmetlenkedett egy másik fiú.
- Tessék - tartotta felé Baekhyun a tárgyat, én pedig megnyugodtam. Kihúzott minket a csőből.
- Adjátok már vissza - panaszkodtam, hogy ne essek ki a szerepemből.
- Tessék - nyújtotta oda a fiú. - Úgysincs benne semmi érdekes.
Most már nincs - gondoltam magamban.
- Na jó, menjünk - mondta Jongin, majd mind el is húztak onnan. Megkönnyebbülten rogytam vissza a helyemre.
Már rég jártam a parkban, ahova a találkozót beszéltük meg a lányokkal. Sokszor jártam erre, mert mindig is nyugodt és szép hely volt. A hosszú sétányt a víz választotta ketté. Sosem lógattuk bele a lábunkat, mert tele volt zöld hínárral, és rengeteg hal úszott benne. Inkább kiültünk egy padra, vagy ahogyan ma is tettük, kényelmesen sétálgattunk mellette.
- Mit csináltak ma a fiúk? - érdeklődött Jinah.
- Reggel rám ijesztettek, de nem csináltak semmi különöset, délben pedig elvették a telefonomat.
- És vissza is adták?
- Aha.
- Mehettünk volna suliba - sóhajtotta Rim. - Ez nem nagy cucc.
- De lehet, hogy csak azért nem csináltak semmit, mert nem voltatok ott.
- Ja, az is lehet...
- És ti mi jót csináltatok ma? - kérdeztem.
- Semmi különöset. Délig aludtunk.
Akkor mégiscsak érdekesebb napom volt, mint nekik.
Egy ideig még csendben sétáltunk, aztán a szokásos szövegelésbe kezdtünk.
- ...szóval szerintem is jót tenne a sportolás - mondta Jinah.
- És hova szeretnél járni? Valahogy nem tudlak elképzelni a lányfocicsapatban vagy a kosárcsapatban - mondtam.
- Igen, én se ilyesmire gondoltam, hanem inkább futásra. Mondjuk reggelente, suli előtt. Veletek együtt? - kérdezte egy reménykedő mosollyal az arcán.
- Én nem biztos, hogy akarok olyan korán kelni... - bizonytalankodott Rim.
- Egyszer kipróbálhatnánk, és utána majd meglátjuk - ajánlottam fel.
- Oké. De most üljünk le egy padra - mondta Jinah.
- Azt hittem mozogni akartok - hallottunk hirtelen magunk mögött egy fiúhangot. - Inkább tanuljatok meg úszni.
Mind a hárman megpördültünk a tengelyünk körül, és kerek szemekkel néztünk Jonginra, és a másik hét fiúra. Volt egy olyan érzésem, hogy vizesek leszünk...
- Tudunk úszni - mondta nagyképűen Jinah.
- Biztos?
- Igen.
- Akkor nyugodt szívvel lökünk be a vízbe - mosolygott, aztán el is indultak felénk a fiúk. Engem pont Jongin ragadott meg, és kezdett egyre közelebb tolni a vízhez.
- Nyugodt szívvel? - kérdeztem. - Mert amúgy nem nyugodt szívvel csinálnátok, vagy mi? - kérdeztem, aztán hangos sikítozást hallottam, és egy csobbanást, aztán egy következőt. Már engem is be akart lökni, de olyan szorosan kapaszkodtam a fiú karjaiba, hogy magammal rántottam be, ahol szó szerint rám esett. Mondjuk nem fájt, de azért mégis. Már kezdtem félni, hogy nem kapok levegőt, de aztán sikerült feljutnom a felszínre. A vízszint a derekamig ért, jéghideg volt, és valami undorító, zöld trutymó ragadt rám. Amilyen gyorsan csak tudtam, kimásztam. A fiúk a másik két lányon röhögtek, akik össze-vissza csapkodtak és sikítoztak. Aztán észrevették, hogy kint vagyok.
- Adj nekik, Sora! - kiáltotta Rim, mire az előttem álló fiú hátrafordult, de már késő volt védekeznie, meglöktem a mellkasánál, így egyensúlyát veszítve nagyokat kapálózott a levegőben, aztán a vízbe zuhant. Már léptem volna oda a következőhöz, de valaki megragadt a csuklómnál.
- Hagyd abba - szólt rám dühösen Jongin, aki időközben kimászott a partra, majd megragadta a másik karomat is, és mindkettőt hátraszorította.
- Eressz el - kiabáltam, de nagyon erősen fogott, és semmi esélyem nem volt ellene.
- Megérdemelsz egy kis büntetést, nem gondolod?
- Nem - ráztam kétségbeesetten a fejem, és próbáltam nem kimutatni, mennyire félek.
- Dehogyisnem.
Kicsit meglökött, hogy induljak el előre, és mivel nem akartam hasra vágódni, csináltam, amit akart. Az összes fiú követett minket, sőt, be is segítettek, hogy Jonginnak ne legyen olyan nehéz dolga. Egy-egy fiú megragadott a karomnál, és úgy vezettek.
Fogalmam sem volt, hogy hova megyünk, nem ismertem ki annyira jól magam ezen a környéken. Csak reméltem, hogy akad a környéken egy ember, akinek föltűnik, mit csinálnak a fiúk, mert ha bárki meglátna minket ebben a pillanatban, egyértelművé válna, hogy valami nagyon rosszat terveznek velem. Persze nem volt ekkora szerencsém.
- Hagyjatok már - kiabáltam, és kapálóztam össze-vissza, de ennek csak az lett az eredménye, hogy még erősebben szorítottak. - Ez fáj, ne!
- Hagyd már abba ezt a hisztizést - nézett hátra Jongin. - Az agyamra megy a nyivákolásod!
- Akkor eresszetek el!
Nem válaszolt semmit, csak megfordult, és ment tovább. A félelem kezdte egyre jobban behálózni a testemet, ahogy belegondoltam, mit is terveznek velem, vagy egyáltalán hová visznek.
Végül egy ház előtt álltunk meg. Jongin előkapott egy kulcsot, és kizárta az ajtót, amiből egyértelművé vált, hol vagyunk. Jonginnál, otthon. Nem tudom, pontosan mire számítottam, de ez valahogy még jobban megrémített, mint bármilyen más lehetőség.

Amint megpillantottam belülről a lakást, tudtam, hogy jómódú
család házáról van szó. Mindenhol tisztaság, jó illatok és rend. A szoba, ahova
felcipeltek viszont egyértelműen Jongin szobája volt, nagyobb rendetlenséggel,
szétdobált holmikkal és fiús berendezéssel. Kétszer akkora volt, mint egy
átlagos szoba, de szinte alig volt szabad hely. Jó sok helyet foglalt el
például a hatalmas ágy, amivel pont szemben találtam magam. Balra még megláttam
egy ajtót, és egy pillanatra elgondolkoztam azon, hogy vajon saját fürdője is
van, vagy csak egy egyszerű gardróbról van szó. Hatalmas házban voltam,
úgyhogy mindkettőt el tudtam képzelni.
Igazából nem vagyok egy verekedős típus, de most muszáj volt tennem valamit. Mondjuk sejtettem, hogy sok esélyem nincs egyedüli lányként nyolc fiú ellen, de azért megpróbáltam. Lábaim szabadok voltak, úgyhogy azokkal próbáltam rugdosni a fiúkat, de gyenge pontjukat nem tudtam elérni.
- Segítsetek már – kiabálta az egyik fiú, aki igen nehezen bírt velem. Még három fiú odajött, és mindenhol, ahol csak tudtak, lefogtak. Így persze már semmi esélyem nem volt ellenük, de viccesnek találtam, hogy négy-öt fiúra van szükség ahhoz, hogy teljesen le tudjanak szorítani.
- Most mit csináljunk? – kérdezte a bal kezemet fogó srác.
- Hát – mondta Jongin – hogyha ennyire vad… Talán meg kéne kicsit szelídítenünk, nem gondoljátok? – Egy gonosz vigyorral nézett rám, engem pedig a rosszullét kerülgetett. Úgy érzem, nagy bajban vagyok.
- Kötözzük össze a kezét-lábát, akkor talán egyszerűbb dolgunk van – ajánlotta föl valaki.
- Jó, szerzek kötelet.

Ez hirtelen olyan abszurdan hangzott.
- Eresszetek már el – mondtam kétségbeesetten, miközben a házigazda kisietett a szobából. Kapálóztam, ahogy csak bírtam, de semmi esélyem nem volt.
Amikor Jongin visszatért, két perc alatt összekötözték a hátam mögött a kezem, és még a lábamat is. Nem tehettem ellene semmit, pedig nagyon igyekeztem. Gondoltam, hogy nem fognak figyelni arra, hogy esetleg túl szorosan húzzák meg, de szerencsére nem szorított, persze nem is volt olyan laza, hogy ki tudnám oldozni saját magam.
Az ágy szélére ültettek, ők pedig szépen felsorakoztak előttem. Sorban végignéztem a rajtuk. Nyolc fiú, akik közül csak hármat ismerek pontosan: Baekhyunt, Chanyeolt és Jongint, a többit csak látásból, de nem is biztos, hogy meg tudnám különböztetni őket. Például már azt sem tudom pontosan, hogy melyik volt az, akit leöntöttem.
- Akkor játsszunk egy picit – mosolygott Jongin.
- Inkább ne – fintorogtam.
- Hogyha elengeded magad, és élvezed, amit csinálunk, akkor te is jobban jársz – ajánlotta. – Szóval. Minden fiú kap egy kis időt, és azalatt azt csinálhat, amit akar. Érthető, ugye?
Jobbnak láttam, ha nem szólok közbe, és nem vitatkozok, úgyis én jártam volna rosszabbul. Arra gondoltam, hogy talán nem is mennek olyan messzire, és azt kibírom. Összeszorítom a fogaimat, behunyom a szemeimet, akkor talán el tudom viselni. Egyedül Jongintól féltem.
- Sorban megyünk – mondta, majd a legbaloldalt álló személyre nézett.
A fiú előre lépett, pontosan elém, aztán letérdelt, hogy jobban hozzám férhessen. A pulcsim cipzárjához nyúlt, és miközben egy elégedett vigyor ült ki az arcára, csigalassúsággal elkezdte lehúzni rólam. Minél lejjebb került, annál hevesebben vert a szívem a félelemtől. Végül elérte a legalját, és hátradobta a ruhámat. Mondjuk nem sikerült teljesen levenni, mert összekötözött kezeim megakadályozták benne, de mintha legkevésbé sem zavarta volna. Combomat kezdte el markolászni, aztán száját a nyakamhoz tapasztotta, és elkezdte csókokkal ellepni a bőrömet. Nem csinálta rosszul, de én mégis undorodtam ettől az egésztől, annyira visszataszító volt. Ráadásul minden fiú minket nézett. Nem akartam látni az arcukat, ezért a fejük felett kerestem egy pontot, amire a tekintetemet szegezhetem. A barna szekrény fölső éleit kezdtem el vizslatni, hátha kicsit el tudom terelni a figyelmemet, de ez szinte lehetetlen volt. A fiú már az állam vonalánál járt, és egyre közelebb került a számhoz. Oldalra fordítottam a fejem, de nem ért semmit – természetesen.

- Oké, következő – mondta Jongin. –
Chanyeol, te jössz.
Megkönnyebbülten sóhajtottam fel.
Egyen túl vagyok. Ráadásul ha mindegyikőjük csak ilyeneket csinál, akkor az
annyira nem vészes. Azt valahogy kibírom. Csak az a baj, hogy sorban megyünk,
és a sor végén pont Jongin van, akitől a legjobban félek. Mondjuk most
Chanyeoltól sem voltam boldogabb. Egyáltalán nem az a fiú, akiből ilyesmit
kinézek. Ráadásul bocsánatkérő tekintetéből – amit a többiek nem láttak, mert
háttal állt nekik – láttam, hogy nem szívesen csinálja. Meg is értem,
nála a legjobb barátjának a barátnőjéről is van szó. Kínos szituáció. Egyáltalán
elképzelni sem tudtam, mit fog csinálni. De hamar kiderült.
Ő is elém térdelt, hogy egy szemmagasságban
legyünk, aztán a vállamhoz, pontosabban a pólóm széléhez nyúlt, és óvatosan
lehúzta a vállamról. Ugyanígy tett a melltartóm pántjával is, aztán a szabaddá
vált bőrfelületet lepte el csókokkal, ugyanúgy, mint az előző srác. Éreztem,
ahogyan hátulról a hajamba túr, másik kezével pedig benyúl a pólóm alá, de épp
csak annyira, hogy megragadhassa a derekamat. Aztán rájöttem, hogy nem is csak
megragadta, hanem elkezdett csiklandozni, amitől még ebben a keserves
helyzetben is mosolyognom kellett. Ajkaimat összepréseltem, hogy a többiek ne
vegyenek észre belőle semmit, de abban a pillanatban Chanyeol is olyan közel
hajolt, hogy fejével eltakarta a többiek elől az arcomat. Nagyon közel volt
hozzám, orraink már épp súrolták egymást, amikor egy szomorú mosolyra húzta a
száját.
- Következő – parancsolta Jongin.
Ahogy Chanyeol elhúzódott, és
megláttam a következő fiúnak a perverz mosolyát, összerándult a gyomrom a
félelemtől. Szépen lassan hozzám sétált, majd miután ő is térdre ereszkedett,
hüvelykujját végighúzta alsó ajkamon, közben végignyalta szája alsó peremét.
Aztán megcsókolt. Követelőző és durva csók volt, semmi érzelemmel. Undorító
volt, mint minden, amit csinált. Benyúlt pólóm alá, ahol először csak
játszadozott ujjaival a hasamon és a hátamon, egészen addig, amíg át nem tért
mellemhez, amire azonnal rá is markolt. Kétségbeesetten nyögtem egyet, de
ugyanúgy folytatta. Egészen addig elvolt így, amíg a következőt szólították.
Nagyobb darab srác volt, de nem a
zsír, hanem az izom miatt. Még jóképűnek is lehetett volna nevezni, de ebben a helyzetben
nem számított semmit.
- Nincs meleged? – kérdezte, amint az
ágy széléhez nem ért.
- Nincs – mondtam remegő hangon,
mert tudtam, mi következik.
Megragadta derekamnál a farmerom
szélét, és elkezdte lehúzni rólam. Föl is emelt, hogy ne üljek rajta, és hogy
könnyebben lejöjjön rólam, ami így elég hamar sikerült is. Bokámnál tovább
viszont nem ment, mert a kötözés nem engedte. Szabaddá vált combjaimhoz hajolt,
és ajkait húzta végig rajta, miközben kezei a derekamba kapaszkodtak. Egyre beljebb
haladt, és már féltem, hogy ajkai olyan helyre is tévednek, ahová nagyon nem
szeretném, ráadásul előtte még lassabban csinálta, hogy fokozza az izgalmat. De szerencsére áttért a
másik combomra. Amikor ott visszaért a térdemhez, Jongin megint félbeszakította,
és jött a következő.
Nem volt nehéz kitalálni, hogy az mit fog
csinálni. Ott ültem bugyiban és pólóban, természetesen a fölsőmtől akart
megszabadítani. Csigalassúsággal húzta egyre feljebb az anyagot, aztán át a fejemen, és lecsúsztatta
a csuklómhoz. Tekintete végigjárt a testemen, és megállapodott melleimnél. Fejével közelíteni kezdett, mire hátrébb húzódtam, már annyira, hogy alig bírtam tartani magam, mire a srác direkt kihasználta a helyzetet. Vállaimnál fogva lefektetett az ágyra, és fölém tornyosult. Ajkait a kulcscsontomhoz tapasztotta, majd egyre lejjebb haladt, a melleim közé.
Jobbnak láttam nem behunyni a szemem, mert akkor csak még jobban az érzésre koncentrálnék. Szerencsére a fehér plafon volt szemeim előtt, és nem a fiúk tekintete. Mit gondolhatnak vajon... Főleg Baekhyun. Vajon rossz neki? Jó, ez hülye kérdés volt, egyértelmű, hogy rossz nézni neki, ahogyan éppen a barátnőjét vetkőztetik, csókolgatják, és még nem is tehet ellene semmit. Még mi sem kerültünk ilyen közel egymáshoz, mint én most ezzel az öt fiúval. Azt már előtte is sejtettem, hogy fog fehérneműben látni, de ilyen hamar, és ilyen körülmények között, azt soha nem gondoltam volna.
Egy pillanatig átfutott rajtam a sajnálat, de aztán rájöttem, hogy én valószínűleg százszor rosszabb helyzetben vagyok, mint ő. Főleg, hogy a fiú, aki éppen rám nehézkedett, már a fejét is a melleimhez hajtotta, és kezeivel meztelen combomat markolászta. Összeszorított fogakkal vártam, hogy Jongin szóljon már közbe, ez a fiú így is hosszabb ideig volt már, mint a többi.
Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor megtette. Már csak hárman vannak hátra. Furdalt a kíváncsiság, hogy Baekhyun mit fog csinálni, de ettől függetlenül nem vártam. Egyszerűen így akartam feküdni, ahogy voltam, minél tovább, nyugiban, de megpillantottam a következő felém igyekvő fiút. Akár még aranyosnak is lehetett volna nevezni, ha kedvesen mosolygott volna. De ő most elgondolkodva nézett maga elé, és úgy mászott rám. Kezein támaszkodott, feje pont fölöttem volt, így tökéletesen ráláttam az arcára. Ajkait harapdálva gondolkozott a következő lépésen.
- Hagyjak rajta nyomot? - kérdezte, miközben féloldalasan hátrafordult a többiekhez.
- Persze, hogy hagyhatsz. Hagyjál is - válaszolta Jongin.
A srác gonoszan vigyorogva fordult vissza hozzám.
- Na, Sora, van barátod? Örülni fog, ha meglátja?
- Repesni fog az örömtől - morogtam. Ha csak sejtenék, hogy a barátom itt áll két méterre... - Főleg, ha elmondom neki, hogy pontosan mit csináltatok - mondtam hirtelen.
Néma csönd állt be a szobába. Nyilván elgondolkoztak azon, hogy a fiúm meg fog haragudni rájuk, és fölkeresi őket. Legalábbis abban reménykedtem, hogy ilyenben gondolkodnak.
De a srác úgy csinált, mintha meg se hallotta volna, és ajkaival rátapadt a kulcscsontom fölötti részhez. Elkezdte szívogatni a bőrömet, egészen addig, amíg pirosas folt nem maradt a helyén. Elégedetten bólintott, aztán hirtelen ötlettől vezérelve a melltartóm kapcsához nyúlt.
- Ne hogy le verd venni - kiáltottam hangosan, ezzel ráhozva a fiúra a frászt. Nyilván nem számított hirtelen kitörésemre.
- Jó, hagyjad - mondta Jingin. - Baekhyun, te jössz.
Futni, rohanni akartam, messze innen, magam mögött hagyni ezt az egészet, de minden erőm elhagyott. Úgy feküdtem ott, mint egy rongybaba, teljesen kimerülve.
Nem akartam látni Baekhyunt. Nem akartam, hogy hozzám érjen, nem akartam, hogy közelebb kerüljön hozzám, de megtörtént.
Azon kaptam magam, hogy ülök. Talán mégis el tudok futni? Ha elég gyors vagyok... Nyolc fiú figyelte minden mozzanatomat, úgyhogy hamar rájöttem a válaszra. Nem. Semmi esélyem menekülni.
Baekhyun a szép lassú tempójával odaért hozzám, majd letérdelt elém. Kezeit a combomra helyezte, és szája szélét harapdálva gondolkozott. Kerültem a tekintetét, inkább a földet pásztáztam Jongin lába előtt.
Hosszú másodpercek teltek el néma csöndben, de Baekhyun nem mozdult. Tudtam, hogy a következő lépésen töri a fejét. Aztán sóhajtott egyet, és lehajtotta a fejét.
- Kifogytál az ötletekből, mi? - kérdezte Jongin. Ezen meglepődtem, de nem kaptam fel a fejem.
- Igen - sóhajtotta Baekhyun egy kínos mosoly kíséretében.
- Sejtettem, hogy a végére lesz ilyen. Hát akkor... - gondolkodott el egy pillanatra. - Kötözd ki.
Na erre már fölkaptam a fejem. Vége van?
- Biztos? - kérdezte Baekhyun.
- Biztos. Most én jövök - közölte, mire összeugrott a gyomrom.
Először azt hittem, hogy Baekhyun átölel, de aztán rájöttem, hogy csak hátranyúlt, hogy kioldozza a kötést. Feje pont eltakarta az arcomat, füle pont ott volt a szám előtt, úgyhogy ki is használtam a helyzetet.
- Segíts - suttogtam kétségbeesetten, mert nagyon féltem Jongintól. Csak egy pillanatra állt meg, amikor eljutott agyáig, mit mondtam, de aztán ugyanúgy folytatta.
Éreztem, ahogyan a kötelek ellazulnak a csuklómon, és szabaddá válnak kezeim. Ha nem Baekhyun lett volna itt előttem, biztos, hogy lekevertem volna egy pofont. De így... nem tehettem. Nem is volt szívem hozzá. Viszont ha nem teszem meg, a fiúk gyanút fognak. Akkor most mit csináljak? Nem fogom felpofozni a barátomat!
Túl sokáig gondolkoztam, Baekhyunnak már a hátát láttam, ahogyan visszaáll a helyére. A fiúk néma csendben néztek, én pedig lehajoltam, hogy kioldozzam a lábamat. Egy ideig szenvedtem vele, de aztán sikerült. Épp nyúltam volna a nadrágomhoz, hogy visszahúzzam, de Jongin elindult felém, amitől annyira megijedtem, hogy hasam elé kaptam karjaimat.
- Most, hogy már szét tudod tárni a lábaidat... - kezdett bele egy perverz mosollyal az arcán. Nem fejezte be a mondatot, hanem megragadott a karomnál, és felhúzott az ágyról. Ahogy elindult velem, gyorsan kiléptem a nadrágomból, mert nem akartam hasra esni. Egy ajtó felé igyekezett, de nem ahhoz, amin bejöttünk, hanem az ágytól nem messze levőhöz.
- Erős a csaj - szólalt meg hirtelen az egyik fiú.
- Miből gondolod? - kérdezte egy másik.
- Nem kiabált össze-vissza, és még csak nem is sírt.
- Szerintem most már fog...
Többet már nem hallottam, mert Jongin behúzott a sötét szobába, és becsapta magunk mögött az ajtót. Egy pillanatra rá fölkapcsolódott a villany. Elég kicsi helyiség volt, gardróbnak és raktárnak lehetett a keveréke. A földön pár doboz hevert, egy nyitott szekrényben pedig mindenféle ruhák lógtak.
Jongin a vállamnál fogva nekiszorított a falnak, majd lekapta magáróla felsőjét.
Lehajtottam a fejem, és próbáltam elfojtani a könnyeimet, de nem sikerült. Teljesen kétségbe voltam esve, mert tudtam, hogy innen nincs menekülés. Jongin ismételten nekitolt a falnak, majd a könnyeimet látva lesajnálóan nézett rám.
Hamar rájöttem, hogy a sírásom nem fogja meghatni, másképp kell próbálkoznom. Minden bátoságomat összeszedtem, majd megszólaltam.
- Komolyan, mi bajod velem? - Hangom határozottabb volt, mint gondoltam.
- Minden - felelte lesajnálóan.
- Na jó, figyelj, én komolyan nem értelek benneteket. Azt megértem, hogy nem bírtok minket, de ez messze nem ad okot arra, hogy ilyeneket csináljatok!
- Azt csinálunk, amit akarunk - közölte, majd letolta magáról a nadrágját.
- De velem mi bajod? - Most már hisztérikusabban kérdeztem, mert megrémített ez a tette. - Normálisan öltözködöm, farmerben, pólóban, mint mindenki!
- A viselkedésed is rohadt idegesítő - mondta.
- Mi? Az, hogy visszavágok? Gondolj csak bele, hogy ti mit csináltok velünk, és gondolj bele, ahhoz képest mi az, amit én csinálok!
- Na jó, fogd be, vagy nagyon megbánod!
- Fáj az igazság? - kérdeztem, bár fogalmam sincs, honnan támadt a hirtelen bátorságom.
Összeszűkült szemekkel nézett rám, aztán hátam mögé nyúlt, és kicsatolta a melltartóm pántját. Reagálni sem volt időm, száját erőszakosan az enyémre tapasztotta, és kezével bejárta a testemet. Próbáltam ellökni magamtól, de olyan szorosan fogott, hogy semmi esélyem nem volt.
- Csinálj úgy, mintha élveznéd - mondta.
- Mi? - kérdeztem döbbenten.
- Hadd hallják kint a fiúk, gyerünk.
Kerek szemekkel néztem rá, hogy vajon komolyan gondolja-e, majd közöltem vele, hogy nem. Amint meghallotta a válaszomat, olyan szinten a falhoz préselt, hogy alig kaptam levegőt.
- Eressz el - nyögtem - különben...
- Különben mi? Nem hiszem, hogy olyan helyzetben lennél, hogy fenyegetőzz.
- Eressz el - mondtam, de szavaimat természetesen elengedte füle mellett. - Tényleg ilyen dög vagy? - kérdeztem hirtelen. - Meg akarsz erőszakolni egy lányt? Ilyen mélyre süllyedsz? Nem szégyelled magad, legalább egy picit?
Döbbenten nézett rám. Azért van még, amivel meg tudom lepni.
- Nem látod, hogy magad alatt vágod a fát ezekkel a bejelentésekkel? - kérdezte végül.
- Fogadni mernék, hogy a csapatod fele ellenzi, amit éppen csinálsz. A fele szerintem nem is akarta ezt csinálni. Nem gondoltál erre?
- Az ő ötletük volt - közölte.
Erre már nem tudtam mit szólni.
- Na most mi lesz? - kérdezte, és oldalra döntött fejjel nézett rám.
Megint nem válaszoltam, csak lehajtottam a fejem. Jó pár másodperc telt el így, néma csöndben, de mertem a fiú szemeibe nézni. Őneki ez viszont nem tetszett, megragadta államat, és fejemet is nekinyomta a falnak. Lehunytam a szemeimet, miközben fájdalmas grimasz terült szét az arcomon.
- Megérdemled a szenvedést - közölte, aztán elengedett, és mivel egész végig ő tartott, lerogytam a földre. Összekuporodtam, karomat a térdemre támasztottam, és nekitámasztottam homlokomat, ő pedig a hangok alapján ítélve visszaöltözött.
Néma csöndben vártam, míg be nem csapta maga mögött az ajtót, és magamra nem hagyott. Tudtam, hogy vége van, de előtört belőlem a zokogás. Túl sok volt ez most nekem.
Még perceken keresztül ültem ott, mert képtelen voltam felállni, de aztán összeszedtem minden erőmet, visszahúztam magamra a melltartót, majd óvatosan az ajtóhoz lopóztam. Nem hallottam kintről semmilyen hangokat, ezért óvatosan kinyitottam az ajtót. A szoba tényleg üres volt, úgyhogy az ágyhoz siettem, és felöltöztem. A ruháim még mindig nedvesek voltak valamennyire, de nem érdekelt.
Amilyen gyorsan csak tudtam, elhagytam a házat, és szerencsére nem akadályozott meg benne senki.
Amint hazaértem, első dolgom volt, hogy átöltözzek, aztán bevonultam a fürdőbe. Először megmostam meleg vízzel az arcomat, aztán a piros kiszívást kezdtem el súrolni a bőrömön, hogy lejöjjön, de nem sikerült. Már szinte fájt is, annyit dörzsöltem, ezért inkább abbahagytam.
Lerogytam a fürdőkád mellé, nekidöntöttem a hátamat, és lehunytam a szemem.
Te jó ég, mi történt ma velem?

2012. december 28., péntek
11.fejezet
Farmer, póló, pulcsi, tornacipő. Egyszerű, és mégis divatos. Talán jó lesz mára.
A lányok nagyon jó kedvükben voltak. Biztosan voltak abban, hogy valamilyen szinten legyőzték a fiúkat, és most már nem is bántanak majd minket. Én viszont tudtam, hogy a tegnapi akcióm nem félemlítette meg őket, sőt, pont hogy valami durvább dolgon törik elvileg a fejüket. De ezt inkább nem említettem a lányoknak. Nem akartam lerombolni a boldogságukat.Szinte mindegyik szünetben kint voltunk a folyosón, de legnagyobb döbbenetemre egyszer sem futottunk össze a fiúkkal. Ebből arra következtettem, hogy a "nagy balhét" az ebédre tartogatják. Először arra gondoltam, hogy hasfájásra hivatkozom, és kihagyom az ebédet, de nem akartam cserben hagyni a barátnőimet, ezért inkább követtem őket.
- Szóljatok, ha látjátok a fiúkat.
- Nyugi Sora, ne parázz - mondta Jinah. - Nem fognak semmit csinálni. Tegnap lealáztuk őket.
- Csak összeleveseztem az egyik srácot, ez nem nagy cucc - néztem értetlenül.
- De akkor is. Érzem, hogy most itt nem lesz semmi. Nyugi - mosolygott rám bíztatóan.
És hihetetlen, de megtörtént az, amire egyáltalán nem számítottam. Tényleg nem jelentek meg, és egész nap nem is láttam egyikőjüket a suliban.
- Látod? - kérdezte vidáman Jinah, amikor kicsöngettek az utolsó óráról. - Semmi. Gyávák. Megfutamodtak egy kis levestől a szegénykék. Pacsit - emelte föl a kezét, mire mindketten belecsaptunk. Kicsit jobb kedvem támadt, mert kezdtem hinni benne, hogy tényleg békén hagynak.
- Csak siessünk haza - mondtam.
- Miért?
- Mert már elegem van a suliból. - Meg mert féltem, hogy mégiscsak kitör egy kisebb balhé.
Kisiettünk a főbejáraton, de hirtelen megtorpantam. Ott álltak mind a nyolcan és egymással beszélgettek. A csajok is megálltak egy pillanatra, de aztán magabiztosan mentek tovább. Úgy képzelték, hogy egyszerűen elsétálnak mellettük,de persze nem így lett. Az egyik srác felkapta a fejét, majd végignézett rajtuk. Aztán a fiúk mind megindultak, és mielőtt észbe kaptam volna, már le is fogtak mindhármunkat. A suli felé tuszkoltak, be az épületbe, azon belül a sportcsarnok felé, pontosabban az öltözőkhöz.
- Hé, eresszetek el - kiabálta Jinah, és össze-vissza kapálózott, ahogyan mi is, de nem volt esélyünk a fiúk ellen, túl erősen szorították ujjaikat a csuklónk köré.
Betuszkoltak minket egy kisebb terembe, és én komolyan kezdtem félni. Mit akarnak itt?
A nyolc fiúból mindegyik lánynál volt kettő, a maradék két srác pedig az ajtó mellett állt, és összefont karral néztek minket. Baekhyun éppen Rim mellett állt, és figyelte, ahogyan társa elkezdte lehámozni róla a pólót. Aztán én is azon kaptam magam, hogy a pulcsim a földön fekszik, és a srác már nyúlt a fölsőmhöz.
- Mit csináltok? - akadtam ki teljesen. Persze tudtam mit csináltak. Vetkőztettek.
- Azonnal hagyjátok abba - parancsolta Jinah, de nem ért semmit.
- Most komolyan megerőszakoltok? - szólt teljesen kétségbeesetten Rim.
- Csak figyeljetek - vigyorgott Jongin.
Akárhogy ellenkeztem, akárhogy csapkodtam, semmit nem ért, sikerült leszedniük rólam a fehér pólómat. Ott álltam előttük egy szál melltartóban és nadrágban, amikor eldöntöttem, hogy muszáj cselekednem. A kezeimet lefogták, de a lábamat nem, így tökéletesen bele tudtam térdelni az előttem álló fiú ágyékába.
- Bassza meg - engedett el, és fájdalmasan a földre rogyott. Lehet, hogy kicsit erős volt.
Kirántottam a karomat a másik fiú szorításából, és az ajtó felé indultam, de persze nem jutottam sokra, mert ott is álltak. Azonnal odaléptek hozzám, és addig dulakodtunk, amíg a földre nem kerültem. Ők ezt ki is használták, így könnyen lehámozták rólam a nadrágot.
- Hagyjatok - kapálóztam össze-vissza sikertelenül.
Aztán hirtelen elengedtek. Szó nélkül fölkapták a ruháinkat a földről, és kimentek. Szóval erre ment ki a játék. Nem is megerőszakolásról volt szó, hanem egyszerű megaláztatásról. Itt hagynak minket fehérneműben, és elviszik a ruháinkat is.
- Most mit csináljunk? - kérdezte Rim hisztérikusan. Nyilván nem fogunk utánuk menni, az összes diák kint van még a folyosón.
- Megvárjuk, míg mindenki elmegy, úgy négy óráig. Mást nem igazán tudunk csinálni - mondta Jinah.
- Na jó, de úgy akarsz hazamenni? Azért az utcán az már kínos lenne - mondtam.
- Basszus, tényleg.
Elkezdtem gondolkozni valamilyen megoldáson, miközben Jinah káromkodott egy sort. Rim a kezébe temette az arcát, és ugyanúgy, mint mi, teljesen odavolt.
- Hé! Itt hagyták az iskolatáskáinkat - néztem a sarokba.
- De rendes tőlük - fintorgott Jinah. - Amúgy igazad van, takarjuk magunkat könyvekkel. Az sokkal jobb.
- Nem - ráztam a fejem. - Úgy értem benne van a telefonunk. Valakinek szólunk.
- Ez jó ötlet - kapta fel a fejét Rim. - De mégis kinek?
Az biztos, hogy nem a szüleinknek, mással meg annyira nem vagyunk jóban, hogy föl mernénk hívni, ráadásul eléggé égnénk előttük. Barát meg... Nyilván nem fogom fölhívni Baekhyunt. Úgyhogy nekem itt ki is futott.
- A bátyám? - kérdezte Rim. - Jobb úgysincs, ugye?
- Szerintem nincs - ráztam a fejemet.
- Talán nem néz teljesen idiótának - sóhajtotta, majd odament a táskájához, és kivette a telefonját.
Sungmin szerencsére elég hamar fölvette. Rim először még akadozva beszélt, de aztán elmondta neki, milyen helyzetben vagyunk.
- Tíz perc és itt lesz - közölte, amikor letette a telefont. - És hoz ruhákat is.
- Még jó, hogy tudtunk kinek szólni - mondta Jinah. - Már tényleg túlzás, amit csinálnak. Főleg, hogy mi nem tettünk semmi rosszat!
Be kell valljam, ügyes terv volt. Tényleg nem kispályások a fiúk. Azért remélem most egy ideig beérték vele, mert már kezd nagyon elegem lenni belőlük. Igazán befejezhetnék már, mert mi tényleg nem csináltunk semmi olyasmit, amivel ezt érdemelnénk. Egyszer-kétszer még oké, de most már mióta csinálják? Nem igaz, hogy nem unják.
Tíz percen keresztül mind a hárman némán meredtünk magunk elé, de szerintem ugyanazon gondolkoztunk. Nem csak nekem volt elegem a fiúkból.
A csendet egy fiúhang törte meg.
- Erre vagytok?
- Igen - válaszolt Rim, majd mind a hárman fölpattantunk.
Sungmin eléggé furán nézett ránk, gondolom nem lát minden nap fehérneműs lányokat. Szerintem a húgát sem látta még ennyire alul öltözve.
Gyorsan magunkra kaptuk Rim ruháit, és nem győztünk hálálkodni a fiúnak.
- Tényleg nagyon köszi - ölelte át szorosan Rim a bátyját.
- Ugyan, semmiség. Vigyek haza valakit? Mocival vagyok.
- Én közel lakom, hazagyalogolok - mondtam.
- Én szívesen megyek - mosolygott Jinah. És mivel csak egy személyt tud vinni...
- Én Sorával megyek - jelentette ki Rim.
Mondjuk Jinah sem lakik messzebb, mint én, de ki nem hagyta volna a motorozást Sungminnal.
Hívott. De kinyomtam. Hadd gondolja azt, hogy haragszom. És mivel nem ért el, küldött egy sms-t.
Otthon vagy már?
Sóhajtottam egyet. Na jó, nem leszek bunkó. Válaszolok.
Igen.
Már előre sejtettem mit fog írni. És úgy is lett.
Nincs kedved átjönni?
Hát, kedvem az éppen van, csak... Na jó, miért haragszom rá? Nem az ő ötlete volt.
De.
- Úgy örülök, hogy itt vagy - mondta negyed óra múlva, amikor már a szobájában voltam, és szorosan magához ölelt. Ezen halványan elmosolyodtam.
- Ennél durvább dolgokat nem fogtok csinálni, ugye? - kérdeztem, amikor elengedett.
- Nem tudok róla.
- Én komolyan nem értem - ráztam a fejem. - Te is a csapat tagja vagy, de soha semmiről nem tudsz.
- De csak azért, mert a suliban szoktunk beszélni. Délután nem találkozunk.
- Azt hittem már, direkt hallgatsz el előlem dolgokat - mondtam halkabban.
- Nem - nevetett.
Aztán leültünk a kanapéra, és ott folytattuk a beszélgetést.
- Hogy jutottatok ki?
- Rim fölhívta a bátyját, aki értünk jött. Ruhával együtt. Tényleg, mit csináltatok a cuccainkkal?
- Ki lettek dobva a kukába.
- Mi!?
- Miért, szerinted mégis mit csináljuk velük? - nézett rám értetlenül.
- Ahh - döntöttem hátra a fejem. Ez nem lehet igaz. - Elegem van. - Egy jó ideig a gondolataimba voltam merülve, aztán hirtelen fölkaptam a fejem. - Basszus! Ez nem lehet igaz, olyan hülye vagyok! - tenyerembe temettem az arcomat.
- Mi van?
- Olyan idióta vagyok!
- Miért?
- Mert... ott volt a táskámban a váltóruhám. Simán fölhúzhattam volna. De nem jutott az eszembe. Pedig mennyivel egyszerűbb lett volna! Annyira, de annyira hülye vagyok.
Baelhyun csak nevetett.
- Nem vicces - morogtam a tenyerembe.
- Ne dühöngj már - mondta, és lefejtette arcomról a kezem. - Kijutottatok, az a lényeg.
- De.. ahhj.
Ismét kuncogott egyet, majd miután kaptam tőle egy édes csókot, az ölébe vont.
- Ma nem jön a barátod, ugye? - kérdeztem.
- Chanyeol? Nem, nem hiszem.
- Akkor jó - mosolyogtam, majd ajkaira tapadtam.
- És ha jönne? - kérdezte, amikor egy pillanatra elváltunk.
- Akkor... akkor nem ülnék így az öledben - nevettem, és átfontam karjaimat a nyaka körül, ő pedig derekamra csúsztatta kezét. - Szerintem így is sok neki.
- Próbálja megszokni a helyzetet.
- Nem lehet könnyű - mondtam, majd arcomat a mellkasára hajtottam.
- Már nem azért, de ebben helyzetben mi könnyű? Semmi.
- Hát igen.
Sóhajtottam egyet, majd leszálltam Baekhyunról.
- Szeretnél filmet nézni?- kérdezte.
- Aha, az kicsit elterelné a figyelmemet. Ami pillanatnyilag jól jönne.
- Oké - mosolygott, majd fölkelt, és a tévéjéhez sétált. - DVD-t? Azóta sem néztem végig, amit együtt kezdtünk el.
- Jó, azt berakhatjuk - bólintottam. Odasétáltam mellé, és éppen le akartam ülni, amikor... nyílt az ajtó.
Chanyeol egy másodperc alatt felmérte a helyzetünket, majd a szemembe nézett.
- Jönnek a fiúk.
- Mi? - kérdeztük mind a ketten riadtan.
- Miért? Soha nem szoktak ide jönni. Mit akarnak? - nézett értetlenül Baekhyun.
- Hova bújjak el? - sürgettem. Szívem a torkomban dobogott a félelemtől. Ha a fiúk megtudják, hogy itt vagyok, nem úszom meg szárazon a dolgot.
- Öhm... a... - mondta Baekhyun, miközben a fejét kapkodta egy jó helyet keresve. - Szekrénybe.
Azonnal odaszaladtam, lekuporodtam az aljába, majd be is csuktam magam után. Elég kevés helyem volt, a vállfára akasztott ruhái a fejemhez lógtak, és szerintem a cipőin ültem. Nagyon kényelmetlen volt, de nem mertem mozdulni, mert kinti hangok alapján megjött a csapat.
- Hát ti? - kérdezte Baekhyun meglepetten.
- Éppen erre jártunk, gondoltuk, beugrunk - mondta Jongin. - Nem zavartunk meg semmiben, ugye?
- Dehogyis. - Á, persze, hogy nem.
- Akkor jó.
Egy kis mozgolódás, amúgy csönd.
- Szerintetek bent vannak még a lányok? - kérdezte az egyik fiú.
- Nem hiszem, hogy kijöttek volna - hallottam egy másik hangot. - Túl hülyék ahhoz, hogy normális ötletük legyen.
- Ja, valószínűleg bugyiban rohantak haza.
- Ott kellett volna maradni egy kamerával - röhögött az egyik.
Most komolyan ennyire idiótának néznek bennünket?
- Annyira azért nem voltunk gonoszak. Ott hagytuk a táskájukat. Csak rájönnek, hogy létezik a világon telefon - mondta Jongin.
- Jó, de szerinted kit mernek fölhívni?
- Jogos. A szüleiket biztos nem, más barátnőjük nincs, max a pasijukat.
- Ha van egyáltalán olyan.
- De azt is kinézem belőlük, hogy nem mernek szólni nekik, mert túl nagy beégés nekik.
- Miért, az jobb, ha egy szál fehérneműben szaladnak haza?
- Olyan kíváncsi lennék, hogyan gondolkodnak a lányok - szólt valaki elmerengve.
- Szerintem jobban jársz, ha nem tudod meg - mondta Baekhyun.
- Én sem vagyok kíváncsi a rózsaszín ködre ott bent.
- Majd holnapra megint ki kell találunk valami jót - mondta Jongin.
- Olyasmit mint ma?
- Akár. Majd még gondolkozunk.
- Oké.
- Meddig maradtok? - kérdezte a házigazda.
- Csak egy percre ugrottunk be. Szerintem megyünk is.
- Oké. Kikísérlek benneteket.
- Ohh, milyen rendes vagy - viccelődött Jongin.
- Hát igen - mondta büszkén Baekhyun.
Aztán ismét csönd telepedett a szobára. Maradtam a helyemen, bár már tényleg kezdett elviselhetetlenül kényelmetlenné válni. De elhatároztam, hogy amíg Baekhyun vissza nem jön, itt maradok.
Nem sokkal később már hallottam is, hogy nyílik az ajtó, majd a szekrény is kitárult.
- Kijöhetsz - mondta Baekhyun, és odanyújtotta a kezét, hogy fölsegítsen.
- Tényleg nem jön ma Chanyeol. És a fiúkkal sem szoktál találkozni - közöltem fintorogva.
- Jól van na - nevetett, aztán láttam, hogy Chanyeol is itt van még.
- Nem zavarok, ugye?
- Nem - ráztam a fejem. - Nyugodtan itt maradhatsz.
- Hát... kösz az engedélyt - nevetett, mire nekem is mosolyra húzódott a szám.
- Tényleg nem számítottam rá, hogy jönnek. Soha nem jöttek még - magyarázkodott Baekhyun.
- Mi amúgy is olyan szerencsés páros vagyunk, úgyhogy mindegy. A lényeg az, hogy megúsztuk. Amúgy - néztem kérdőn a fiúkra.
- Ti tényleg ennyire hülyének néztek minket?
- Ig... - szólt Chanyeol, de aztán észbe kapott, és módosított a válaszán. - Kicsit. Amúgy hogyan jöttetek ki?
- Rim felhívta a bátyját, aki értünk jött - közöltem.
- Mennyi ideig tartott rájönni a megoldásra?
- Ne szemétkedj - nevetett fel Baekhyun úgy, mint aki egyáltalán nem haragszik a barátjára.
- Nem sokáig. Nem kell ennyire idiótának nézni - mondtam kissé sértetten, mire Baekhun mosolyogva megölelt.
- Nyugi, nem nézünk annak.
- Csak egy kicsit - tátogta Chanyeol Baekhyun háta mögött, mire felnevettem. Tudtam, hogy csak hülyéskedik.
Láttam rajta, hogy már elfogadta a tényt, hogy együtt vagyunk, és talán még örült is kicsit nekünk.
- Amúgy, Sora - szólt Baekhyun. - Szerintem ne vágjál mindig vissza, mert csak rosszabbul fogsz járni.
- Ma nem is csináltam semmit - néztem rá ártatlanul.
- Á, nem rúgtál senkit tökön.
- Ja. Tényleg.
- Nagyon kemény csajszi vagy - nevetgélt Chanyeol.
- Na jó, de mégis mit csináljak? - néztem rá. - Komolyan azt hittem, hogy meg fogtok erőszakolni. És nem mondhatod azt, hogy hülye vagyok, mert mi másra gondolhattunk volna, ha elkezdtek minket vetkőztetni?
- Amúgy tényleg kinéznéd belőlünk? - kérdezte Baekhyun.
- Őszintén? Igen.
2012. december 19., szerda
10. fejezet
A szekrényem előtt álltam, és azon gondolkoztam, mit vegyek fel ma. Egy divatos, de egyszerű pulcsi mellett döntöttem, hozzá egy szűkebb farmer és tornacipő. Talán jó lesz. És persze a váltóruháról sem feledkeztem meg.
Amikor kiértem a ház elé, döbbenten néztem a lányokra, pontosabban Rimre, aztán felnevettem.
- Ezt meddig tartott felhúzni?
- Nagyon sokáig. De megérte!
Fogalmam sem volt, hogy hívják ezt, amit ő viselt. Igazából cipő, de a szára felér egészen a csípőjéig, azaz már nadrágnak nevezhető. Hiába, Rim ilyen. De hogy honnan szedi ezeket a cuccokat... fogalmam sincs. Én biztos nem szenvednék az ilyennel.
- Na jó - kezdett bele Jinah, amint elindultunk a suliba. Én csak azt néztem, hogy Rim tud-e rendesen járni ebben a valamiben, de úgy tűnt, semmi gondja vele. - Ha a folyosón meglátjuk a fiúkat, megfordulunk, és beszaladunk a női mosdóba. Ha az ebédlőben közelednek felénk, akkor is fölpattanunk, és elszaladunk.
- Kár, hogy nem emlékszel arra a fiúra a bálból - nézett Rim Jinahra. - Lehet, hogy mellénk állna, és elijesztgetné a fiúkat. Az egy jó izmos srác volt. És Sora, a tiéd is. Mondjuk az nem hiszem, hogy meg tudott volna minket védeni.
- Én sem - ráztam a fejem. Azért az vicces lenne.
- Legalább egy tanárt kérdezzünk meg, hogy ebédeljen az ebédlőben.
- Á, az nem tartja őket vissza - mondta Jinah. - Meg a tanárok sem szoktak annyira figyelni.
- De akkor is... hátha.
Mondjuk nem lett belőle semmi, nem beszéltünk egy tanárral se. Viszont a rohanás taktikát kipróbáltuk.
Szokásosan haladtunk a folyosón, amikor velünk szemben megjelentek a fiúk Jonginnal az élen. Mindhárman földbe gyökereztünk, aztán Jinah és Rim megfordultak, és elrohantak. Én meg ott álltam, és azon gondolkoztam, hogy ez mennyire nevetséges. Mondjuk én is elfutottam, de ez valahogy mégis más volt. Én is ilyen szánalmasnak tűntem, amikor elfutottam?
Mire észbe kaptam a fiúk már ott voltak. Igen, el kellett volna futnom nekem is. De most már késő.
A fiúk félkört alakítottak, így be voltam szorítva a falhoz. Amikor megpillantottam Baekhyunt, és ahogy csillogó szemekkel néz rám, elfolytottam egy mosolyt.
- Máskor te szoktál elfutni. Mi van veled? - kérdezte Jongin.
- Nem tudom - vontam vállat.
Tetőtől talpig végigmért, ami zavarba hozott. Aztán úgy döntöttem cselekszem.
- Ebédnél találkozunk - közöltem, majd gyorsan átcsusszantam két fiú között, és sietősen a lány WC felé vettem az irányt, de az egyik srác megragadott a csuklómnál, és visszarántott. Farkasszemet néztünk egészen addig, amíg Jongin meg nem szólalt.
- Engedd, hadd menjen.
Döbbenten néztem rá. Ezt most komolyan mondta? Úgy tűnik igen, mert a fiú lazított a szorításon, majd el is engedett. Még egy pillanatig Jongin szemeibe néztem, aztán megfordultam, és elsiettem.
- Mi történt? - támadtak le azonnal a lányok, amint a mosdóba értem.
- Semmi. Elengedtek.
- Csak úgy?
- Aha.
Kérdőn néztek össze. Én sem értettem ezt az egészet. Talán beszélek este Baekhyunnal...
- Jó, ezt megúsztuk - mondta Jinah. - De az ebéd még hátra van, ne feledjétek.
- Hát persze - kaptam észbe. - Biztos azért engedtek el.
- Vagy mert egyedül nem akarnak bántani.
- Lehet. De most menjünk órára, két perc és becsöngetnek.
Szerintem eléggé idiótának nézhettek minket az ebédlőben, ahogy folytonosan forgattuk a fejünket. De mit mondjak, eléggé féltünk. Egymással szemben ültünk le, nehogy váratlanul meglepjenek minket hátulról. Lehet, hogy túlzásba vittük, de a lányok izgulása átragadt rám is.
- Hé - kapta föl hirtelen a fejét Rim. - Ott egy tanár.
Mi is odanéztünk, és valóban. A fizikatanár éppen leült egy kétszemélyes asztalhoz, nem sokkal utána pedig az angoltanár foglat helyet vele szemben.
- Hát ezt szívták - mosolygott Jinah. Visszajött a jókedvük. Mondjuk nekem annyira azért nem, mert ahogy a fiúkat ismerem, ez nem állítja meg őket. Mindenesetre most már nyugiban folytattuk az evést. Egészen addig, amíg valaki meg nem szólalt közvetlen mögülem.
- Sziasztok, lányok.
Összerándultam ijedtségemben. A srác nem zavartatta magát, leült mellém, majd közelebb is húzódott. A lányok kitágult szemekkel nézték a jelenetet, én meg hirtelen pánikba estem. Szinte reflexszerűen nyúltam a levesestálamhoz, és öntöttem a srác ölébe az egészet. Azzal a lendülettel föl is pattantam a helyemről, és elindultam az ajtó irányába, de beleütköztem Jonginba. Merthogy ott állt az egész csapat az asztal mögött. Gyorsan kikerültem őket, és elrohantam.
Amint beértem a női mosdóba, lerogytam, hátammal pedig nekitámaszkodtam a falnak. Lehet, hogy hideg volt, de pillanatnyilag a legkevésbé sem érdekelt. Feszülten vártam, mikor érkeznek meg a lányok.
Idegesen doboltam az ujjaimmal a padlón, egészen addig, amíg meg nem hallottam kintről Rim és Jinah nevetését, majd az ajtó nyílását.
- Mi volt? - kérdeztem azonnal, amint beléptek, és becsukták maguk után az ajtót.
- Fú hallod - kezdett bele izgatottan Rim. - Az a srác tiszta ideg lett. Nem számított erre a lépésedre.
- Ja, ráadásul a fiúk sem mertek semmit csinálni, mert mi is kezünkbe vettük a tányért - folytatta Jinah. - Meg a tanárok is elég gyakran pillantgattak felénk, úgyhogy gyorsan elhúztak onnan.
- Tényleg? - néztem nagy szemekkel.
- Aha. Ügyes voltál - mosolygott rám.
- Reflex volt - közöltem.
- Látnod kellett volna az arcukat - mondta Rim.
- Jobbnak láttam elhúzni onnan.
- Jól is tetted - bólogatott Jinah. - De most menjünk haza.
Otthon ültem az íróasztalomnál és a kezemben forgattam a telefonomat, miközben azon gondolkoztam, hogy hívjam-e fel Baekhyunt. Mindenképpen beszélni szerettem volna vele, de nem tudtam, hogy éppen a fiúkkal van-e, vagy sem. Végül az sms mellett döntöttem.
Hiba volt?
Ennyit írtam csak, de ezzel magába foglaltam minden kérdésemet.
Gyere át, akkor megtudod - jött a válasz azonnal. Hát jó. Akkor valószínűleg otthon van, és egyedül. És mivel nagyon kíváncsi voltam rá, hogy mit mond, gyorsan elkészültem, és indultam is.
Még a lámpáknál is zöldet kaptam, ezért csak 10 percbe tellett, mire odaértem. Miután megnyomtam a csengőt, azonnal nyílt az ajtó.
- Szia - mosolygott rám kedvesen Baekhyun. Akkor biztosan nem vagyok akkora bajban.
- Helló.
- Gyere be - tárta ki előttem az ajtót.
Megint a szobájába mentünk. Azonnal előtörtek az előző nap emlékei, ami mosolyt csalt az arcomra. Aztán levágtam magam a fiú mellé az ágyra.
- Szóval... - kezdtem bele. - Hiba volt?
- Hogy visszatámadtál?
- Aha.
- Hát... A fiúk eléggé haragszanak rád - közölte, miközben az összekulcsolt ujjait nézegette.
- Bajban vagyok?
- Egy kicsit - felelte, majd egy zavart mosoly csúszott az arcára.
- Csak tudod... Megijedtem, és reflexszerű cselekedet volt.
Aprókat bólintott.
- Mindenesetre a fiúk nagyon terveznek valamit. Csak hogy számíts rá - nézett rám.
- Mit?
- Azt nem mondhatom el. Meg nem is tudom még.
- Hát akkor sokat segítettél - sóhajtottam.
- Csak szólni akartam, hogy készülj föl rá.
- De nem tudom mire!
- Én se - rázta a fejét.
Egy ideig csöndben néztünk magunk elé. Szóval valamit forgatnak a fejükben a fiúk, de hogy mit, az csak holnap derül ki.
- Miért engedtetek el csak úgy, amikor egyedül voltam? - kérdeztem, amikor eszembe jutott a kérdés.
- Nem tudom. Kai döntött így. Gondolom azért, mert az ebédlőben úgyis megkaptad volna. Csak akkor a többiekkel együtt... Ráadásul egyedül nem akartunk bántani. - Akkor jól sejtettem. - Az úgy az igazi, ha hárman vagytok.
- Ti fiúk olyan hülyék vagytok - ráztam a fejem, mire kérdőn nézett rám. - És te vagy a főhülye - néztem rá egy huncut mosollyal.
- Igen? - vonta föl mindkét szemöldökét, miközben neki is ott bujkált a mosoly az arcán.
Aztán hirtelen ajkait az enyémre tapasztotta, és óvatosan hátradöntött az ágyon. Négykézláb állt fölöttem, miközben még mindig nem vált el ajkaimtól. Beletúrtam a hajába, ezzel jelezve, hogy tetszik, amit csinál.
- Még mindig? - kérdezte, amikor fölemelte egy pillanatra a fejét.
- Igen - mondtam, majd kinyújtottam a nyelvem, de gyorsan vissza is húztam.
- Na majd megmutatom én nekem hova dugd a nyelved - vigyorgott, majd birtokba vette saját nyelvével az enyémet. Kicsit sem bántam. Sőt. Karjaimat nyaka köré fontam, ezzel közelebb húzva magamhoz.
Ismét kimondhatatlan boldogság fogott el, mint mindig, amikor ajkai enyémet kényeztették, és hajába túrhattam. testemet átjárta az izgatott bizsergés, és szívem olyan hevesen dobogott, mintha ki akart volna ugrani a helyéről. Egy-egy sóhaj törte csak meg néha a csöndet, meg ahogyan kapkodtuk a levegőt, de ettől függetlenül tisztán hallottuk, amikor nyílt az ajtó.
Mindketten oldalra kaptunk a fejünket, és akkor megláttam az ajtóban egy magas srácot. Ismerős volt, hamar is eszembe is jutott honnan. A bálról. Ő volt Baekhyunnak az a barátja, aki kétszer is odajött hozzánk.
Éppen elkaptam azt a pillanatot, amikor a "hoppá, rányitottam barátomra miközben egy csajjal van" pillantása átváltott a "rányitottam a barátomra, aki éppen Sorával van" pillantásra.
Baekhyun azonnal leszállt rólam, és kerek szemekkel nézett a fiúra.
- Ez most komoly? - ocsúdott fel a döbbenettől. Közben én is felültem, és zavartan nézegettem az ujjaimat.
- Várj, Chanyeol, hadd magyarázzam el!
- Te nem vagy normális - közölte, majd megfordult, de Baekhyun utána szaladt. Az ajtót becsapta maga után, ezért nem láttam, mi is történik kint pontosan. Fölpattantam az ágyról, az ajtóhoz szaladtam, és odatapasztottam a fülem, hogy halljam, mit beszélnek.
- Mondd, hogy az a csaj nem Sora.
- Hát... mondanám, de nem lenne igaz - vallotta be szégyenlősen Baekhyun.
- Nem veszem be, hogy együtt vagytok. Vagy forgatsz valamit a fejedben?
- Nem. Mi tényleg... együtt vagyunk. Annyira nem rossz. Mármint úgy értem... Jó vele. Jó fej. Szeretek vele lenni. - Úgy tűnt, eléggé zavarban van. - Jól van, ne nézz így rám - nevetett kínosan. - Sora tényleg jó fej. A többi lányról nem nyilatkozom.
- De legjobb barátnők...
- Az még nem jelent semmit. A mi csapatunkban is van egy-két ember, akikhez egyáltalán nem hasonlítunk, mégis jóban vagyunk.
- De ő is úgy öltözködik, meg minden...
- Annyira azért nem. Ő a legnormálisabb a három közül, ezt neked is be kell látnod. - A fiúk tényleg így gondolkodnak? Hogy én vagyok a legrendesebb? De kedvesek...
- Ja, igazad van. De azért mégis... Nem lehet, hogy valami hátsó szándéka van?
- Nem - közölte határozottan Baekhyun. - Már azelőtt megtetszettünk egymásnak, hogy tudtuk volna, kik is vagyunk igazából.
- Ja - esett le neki. - Ő volt az a csaj a bálból, ugye?
- Aha.
Egy ideig néma csönd volt, de nem mentem vissza a helyemre, mert tudtam, hogy még nincs vége a beszélgetésüknek.
- Ez gáz - mondta Chanyeol. - És egész végig együtt voltatok?
- Hát, igen. De ez csak a szombat estét, a vasárnapot, és a mai napot jelenti.
- Igaz... És ezután is végig kitartasz mellette?
- Igen.
- Ha a fiúk megtudják...
- Nem fogják.
- Remélem. Mert akkor iszonyatos balhéban lesz részed. Én még megértem, de a többiek... nem biztos.
- Tudom. De vigyázunk. - Baekhyun sóhajtott egyet. - Menjünk vissza.
Na ez volt az a pont, ahol fölugrottam, és visszaszaladtam az ágyhoz, ahol elvileg végig ültem. Még egy picit várnom kellett, de aztán nyílt az ajtó. Kínosan néztem Chanyeolra, aki ugyanolyan zavarban volt, mint én.
- Bocsi, hogy az előbb kiakadtam.
- Semmi baj. Megértem.
Kínos volt a csönd, ezért megköszörültem a torkom, aztán fölálltam.
- Akkor én most megyek is.
- Máris? - nézett rám kerek szemekkel Baekhyun.
- Aha. Nem akarok zavarni. Meg majd este még beszélünk.
- Oké - mosolygott.
Megint elég kínos szituációba kerültem. Nyilván nem fogok úgy elköszönni úgy, ahogyan szeretnék... Nem Chanyeol előtt. Végül csak intettem egyet, és elindultam kifelé.
- Öhm.. Nyugodtan elköszönhettek egymástól rendesen - szólt kínosan Chanyeol.
- Köszi, de...
Baekhyun mosolyogva mellém lépett, és rövid, de lágy csókkal ajándékozott meg. Amikor elváltunk, éreztem, hogy rákvörös a fejem.
- Akkor sziasztok - köszöntem el tőlük, majd hazasiettem.

2012. december 12., szerda
9.fejezet
Biztosan nem látta, hogy egyre közelebb viszem arcom, mert még mindig behunyt szemmel mosolygott. Amikor aztán ajkaimat övére tapasztottam, teljesen ledöbbent. Tovább csókoltam, és kezemet a nyakára csúsztattam, mire észbe kapott, és visszacsókolt. Keze végigvándorolt a vállamtól egészen a derekamig, ahol megragadott, és magára húzott. Így sokkal kényelmesebb volt, mint négykézláb támaszkodni fölötte. Kezdtünk egyre jobban belemelegedni, egyre vadabbul faltuk egymás ajkait, míg végül levegőhiány miatt szétváltunk. Fölemelkedtem, azaz a csípőjén ültem, és az arcát vizslattam. Persze ő is kapkodta egy kicsit a levegőt, aztán a szemembe nézett, és összeráncolta a szemöldökét.
- Mi a baj? - kérdeztem, és megint fölé hajoltam, de most elfordította a fejét, és leemelt magáról. Ott ültem mellette, miközben ő alkarját térdén támasztotta, és lehajtotta a fejét. Fogalmam sem volt, hirtelen mi történt. Lehet, hogy mégsem volt olyan jó ötlet csak úgy letámadni. Viszont akkor miért viszonozta? Nekem nagyon úgy tűnt, mintha ő is élvezte volna.
A kezeimet morzsolgattam, és vártam, hogy szólaljon meg. Először sóhajtott egyet, majd hátradőlt a kanapén, és oldalra, azaz felém fordította a fejét.
- Ez... olyan... nehéz - mondta, és láthatólag nagyon kereste a szavakat.
- Micsoda? - kérdeztem.
- A csók közben... tisztára beleélem magam. Élvezem is - bólogatott - aztán kinyitom a szemem, és te vagy előttem - fintorgott. - Mármint - nézett rám riadtan, és azonnal magyarázásba kezdett, mert rájött, hogy ez rám nézve elég bunkó volt. - Úgy értem az a lány van előttem, akit a fiúkkal... szépen szólva lenézünk. Érted, mire gondolok? - kérdezte mélyen a szemembe nézve.
- Igen, értem - feleltem, és én is hátradőltem. Nem akartam, hogy ilyen nehéz legyen neki. Ha ilyen rossz neki, akkor inkább ki se nyissa a szemét...
- Van egy kendőd? - kérdeztem, mert hirtelen támadt egy ötletem. - Vagy legalább valami hasonló? - reménykedtem.
- Szerintem van - gondolkodott, majd fölkelt és elindult a szobájába, én pedig követtem. Elkezdett turkálni a ruhái között, egészen addig, amíg elő nem húzott egy fekete kendőt a szekrényből.
- Ilyen jó? - kérdezte. Valószínűleg nem egészen értette, mit szeretnék vele.
- Tökéletes- mondtam. Odaléptem hozzá, és miután kivettem a kezéből az anyagot, mögé mentem, és szeméhez emeltem az anyagot.
- Várj - szólt. - Neked is bekötjük?
Erre nem tudtam mit válaszolni, így egy ideig engem nézett, de mivel nem kapott választ, ismét a szekrényéhez lépett, és előkapott egy ugyanolyan színű és anyagú kendőt. Aztán visszasétált hozzám, és óvatosan bekötötte a szemem. Furcsa volt, hogy hirtelen a feketeségen kívül semmit nem láttam.
- Huh - mondta - ez nagyon furcsa. - Ebből egyértelműen azt vettem ki, hogy ő is eltakarta a szemeit.
- Várjál, hol vagy? - kérdeztem, és elkezdtem tapogatózni a levegőben, hogy elérjem. Egy ideig csak a levegőt markolásztam, aztán mellkasát értem, mire megragadott a kezemnél, és magához húzott. Keze a nyakamra tévedt, ujjai lassan haladtak arcomig, aztán amikor megtalálta a számat, ajkaival kezdte kényeztetni azt.
Furcsa volt, hogy nem láttam semmit. Jó, eddig sem volt nyitva a szemem csók közben, de ez most valamiért mégis más volt. Tényleg csak az érzésre koncentráltunk, semmi másra.
Amikor szétnyitottam ajkaimat, hogy utat engedjek nyelvének, szorosabban húzott magához, így majdnem minden testrészünk egymásnak préselődött. Végigsimítottam karján, nyakán, majd - amennyire a kendő engedte - beletúrtam a hajába. Az ő keze a derekamról a fenekemre csúszott, amibe bele is markolt. Ajkaimat nehezen elválasztatottam övétől, hogy nyakát kényeztethessem, aztán pólóját kicsit arrébb húztam, hogy áttérhessek a kulcscsontjára. Amikor nyelvem véletlenül puha bőréhez ért, felsóhajtott. Elkezdtem szívogatni, de hamar rájöttem, hogy nem ajánlatos nyomot hagyni rajta. A végén még észreveszik a fiúk, elkezdenek kérdezősködni, és ezt lehetőleg szerettem volna elkerülni. Így is elég nehéz lesz titokban tartani ezt az egészet. Gondolni se mertem rá, mi történik, ha a többiek megtudják... Kimagyarázni sem olyan könnyű, mert kötve hiszem, hogy bárkit is meghatna, ha közölném, hogy tényleg kedvelem őt. A lányok főleg nem. Ők azt mondanák, hogy vannak sokkal jobb pasik is, hogy csak elcsábította a fejem, meg biztos van valami hátsó szándéka...
Úgy tűnt, ez a szembekötős-dolog bevált, mert Baekhyun kezdte egyre jobban beleélni magát, mondjuk én is. Az idő és a tér összefolyt, már fogalmam sem volt, mióta csináljuk, de nem is érdekelt, csak az, hogy abba ne hagyjuk.
A fiú keze először csak játszadozott fölsőm aljával, aztán be is nyúlt alá. Ahogy megéreztem hosszú ujjait hátamon, egy picit kirázott a hideg.
Furcsa érzések kavarogtam bennem, mert olyan dolgokat tapasztaltam, amilyet ezelőtt soha. Szívem majd kiugrott a helyéről, olyan hevesen vert, és liftezett a gyomrom. Kezdtem elveszíteni a józan eszemet. Ahogy ajkaival áttért nyakam kényeztetéséhez, kezdtem érezni, hogy alig állok meg remegő lábaimon. Gondolom megérezte, hogy erősebben kell tartania, mert megkérdezte:
- Szerinted eltalálunk az ágyig?
- Én biztos nem - lihegtem, mire ő is kifújta a levegőjét, és kezét kihúzta pólóm alól.
- Gyere - mondta, mire megragadtam a karjánál, és szépen lassan követtem. Azonnal rájöttem, amikor megtalálta a célt, mert a hangok alapján ítélve belerúgott.
- Áu, ez fájt - panaszkodott.
Amint kitapogattam az ágy körvonalát, meg a takarót, fölmásztam rá, és kényelmesen elhelyezkedtem rajta. Nemsokára éreztem, ahogy Baekhyun is elhelyezkedik fölöttem, de nem nehezedett rám teljes testsúlyával, ebből következtettem, hogy valószínűleg könyököl.
Körülbelül ott folytattuk, ahol abbahagytuk, csak most én húztam fel háta közepéig a pólóját, és kezdtem el játszadozni ujjaimmal puha bőrfelületén.
Szinte elvesztem a boldogságban, ahogy ajkaink kényeztették egymást. Még adott egy cuppanós puszit a számra, aztán kezével a fejem mögé nyúlt, és elkezdte kilazítani a kötést. Amikor lekerült rólam a kendő, a hirtelen támadt világosság miatt először pislognom kellett párat, aztán láttam is valamit. Nem is akármit.
- Mióta nincs rajtad? - néztem mélyen Baekhyun szemeibe.
- Amióta belerúgtam az ágyba - mosolygott. - Már nagyon zavart, hogy nem látok semmit.
- És nem zavar, hogy... én...
- Muszáj lesz megszoknom. Annyira már nem is zavar. És amúgy is, csak nézegethetem a barátnőm arcát.
- Barátnő? - néztem rá nagy szemekkel.
- Aha - vigyorgott, majd újra megcsókolt. Engem meg szétvetett a boldogság. Ez azt jelenti, hogy igenis együtt leszünk...
Ajkai ismét az enyémre tapadtak.
Egész jól elvoltunk... egészen addig, amíg meg nem csörrent a telefonom. Gyorsan fölpattantam, és a táskámhoz rohantam.
- Igen? - szóltam bele.
- Hol vagy!? It várunk a házatok előtt - panaszolta Jinah.
- De... nem vagyok otthon.
- Tudom! Hol vagy?
- Öhm... Bevásárolni - jutott eszembe hirtelen egy ötlet.
- Jól van - sóhajtotta. - Akkor megvárunk itt. De siess! - Azzal letette.
- Na kösz - néztem a telefonom kijelzőjére.
- Mi az? - kérdezte Baekhyun, aki azóta fölült az ágyon.
- A lányok várnak - közöltem.
- Oké, akkor menjél - mosolygott kedvesen.
Sajnáltam, hogy így egyik másodpercről a másikra el kellett szakadnunk, de nem volt más választásom.
- Majd este beszélhetünk még.
- Hát ha megadod a telefonszámodat - nézett rám.
- Ja, persze - nevettem, majd miután a kezembe adta a telefonját, bepötyögtem a számomat.
- Akkor... szia - mosolyogtam, mire Baekhun odajött hozzám, és egy jó hosszú csókkal elbúcsúzott tőlem.
A lányok tényleg ott vártak a házunk előtt. Hogy miért nem mentek be? Fogalmam sincs. Talán mert az túl logikus lenne.
- Na végre itt vagy - mondta Rim. - Ezer éve várunk.
- Ha előre szóltatok volna, nem lenne okotok panaszra.
- Jól van, de vasárnap általában otthon szoktál lenni. - Sóhajtottam egyet, mert azért igazuk volt.
- Amúgy - nézett rám fintorogva Jinah. - Mi ez rajtad?
- Egy szürke pulcsi - vontam meg a vállam. - Jó, jó, tudom. De kényelmes.
Szerencsére nem is szóltak többet, hanem bejöttek a házba, és közösen fölmentünk a szobámba.
- Szóval, ki az a srác, akivel elmentél? - kezdett bele azonnal Rim. Mindketten elterpeszkedtek az ágyon, és kérdőn néztek rám.
- Nem tudom. Csak hazakísért, semmi más nem volt - hazudtam.
- Ajj, azt hittem valami izgi - nézett rám csalódottan Rim.
- Én is örültem volna neki - vontam meg a vállam. - És veled, Jinah, mi volt? Megtaláltak a fiúk? Mármint a rosszak - helyesbítettem.
- Aha. De szerencsére nem bántottak. És a jók is megtaláltak - vigyorgott.
- Láttuk - nevetgélt jókedvűen Rim. - Jé - kapta fül a fejét -az ott milyen maszk? - Én is odanéztem, és akkor észrevettem, hogy Baekhyun álarca még mindig ott hever az asztalon.
- Öhm... - gyorsan gondolkoztam a válaszon, de hirtelen semmi nem jutott az eszembe.
- Ez egy fiúé - pattant föl Rim, majd odaszaladt, és a kezébe vette. Aztán kérdőn nézett rám.
- Ja, igen. Odaadta nekem - vontam vállat.
- Akkor láttad az arcát.
- Nyilván.
- És? Helyes? - Rim tisztára fel volt pörögve. Nagyon jó kedve volt.
- Aha - mosolyogtam, ahogy eszembe jutott Baekhyun.
- Jujj, de jó. De tényleg nem tudod, ki az?
- Nem - ráztam meg a fejem.
- A nevét se?
- A nevét se - nevettem. - De most váltsunk témát - kértem.
- Miért?
- Mert eleget beszéltem! Most meséljetek ti is valamit!
- Oké.
Vagy egy órán keresztül beszélgettünk még, és szerencsére a téma, amit annyira kerülni akartam, nem is jött föl.Viszont amikor arról beszéltünk, hogy vajon a fiúk mit csinálnak majd hétfőn a suliban, elkalandozott a figyelmem. Leragadtam Baekhyunnál.
Amikor este elmentek a lányok, küldtem Baekhyunnak egy sms-t, hogy elmentek a lányok. Két perc múlva csörgött is a telefonom.
- Szia - köszöntem bele boldogan.
- Szia. Milyen volt a lányokkal? - kérdezte udvariasan, de fogadni mertem volna, hogy nem érdekli túlzottan.
- Mint mindig.
- Akkor jó. Figyelj, szerintem ma már nem megyek át, mert késő van.
- Oké, nem baj.
- Viszont valami meg kell beszélnünk.
- Igen?
- Szóval, nálunk általában Jongin szokott rábökni az emberekre, hogy ki mit csináljon... szóval ha holnap nekem adja azt a feladatot, hogy köpőcsövezzelek le, akkor nem mondhatom azt, hogy nem. Vagyis mondhatom, de mindenki hülyének nézne.
- Köpőcsövezés? Ez komoly? - kérdeztem.
- Nem - nevetett. - Csak az jutott hirtelen az eszembe. De ha holnap te pont rám leszel kiosztva, akkor ne haragudj meg rám, vagy ilyesmi, oké?
- Jó. Értem mire gondolsz. Nem várhatom el tőled.
- Köszönöm.
- Szerintem holnap is vihetek váltóruhát - sóhajtottam, miközben az asztalomon lévő tollal matattam.
- Váltóruhát viszel? - kérdezte döbbenten.
- Hát figyelj, minden nap leöntötök valamivel. Mit csináljak?
- Végül is... nem is rossz ötlet.
- Holnap is szükségem lesz rá? - kérdeztem.
- Nem tudom. A suliban beszéljük majd meg, mi legyen. - Erre a kijelentésre csak sóhajtottam egyet. - Amúgy ma anyuék meglátták a palacsintát, és ettek is belőle - váltott gyorsan témát.
- Igen? És?
- Nagyon ízlett nekik. Majd máskor is csinálhatunk ilyet.
- Oké - egyeztem bele. - Meg a filmet se néztük végig - jutott eszembe.
- Jobb dolgunk volt - nevetett.
- Hát az biztos - bólogattam.
- Na jó, most hagylak. Akkor holnap találkozunk.
- Aha. Jó éjt!
- Neked is, Sora.

Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)