18.fejezet

Az osztályfőnökünk az órájára pillantott, aztán látva, hogy egy perc és vége az órának, elkezdte diktálni a házi feladatot. Amikor ezzel végzett, a terem hátsó végébe, azaz felénk nézett.
- Lányok, ti gyertek velem - mondta.
Rim és Jinah kelletlenül, de feltápászkodtak a helyükről, és a tanár után mentek. Tudtam, hogy bajok lesznek belőle, ha még mindig nem hajlandók fölvenni az egyenruhát. Most mehetnek az igazgatóhoz - legalábbis gondolom, hogy odamennek. Beszélhetnék a fejükkel, de minek? Úgysem hallgatnának rám, nem használna semmit, és amúgy sem szeretném a saját barátnőimet kioktatni. Arra nem lennék képes, és csak a veszekedés lenne belőle.
Összepakolgattam a könyveimet, és mivel nem tudtam, mikor végeznek a lányok, egyedül indultam haza.

Körülbelül egy órája voltam otthon, amikor Jinah fölhívott, hogy megbeszéljük a délutánt. Abban állapodtunk meg, hogy átmegyek hozzá, és onnan gyalogolunk el a városba, Jung asszonyhoz.
Nem volt túl sok kedvem hozzá, mert tudtam, hogy a fele sem fog beteljesedni annak, amit mondd, tehát teljesen fölösleges ellátogatni hozzá. De ha másért nem, azért teszem, hogy Jinahnak jobb kedve legyen. Biztos nem a legboldogabb, főleg, hogy az osztályfőnök elvitte a dirihez. Egy negyed órával később, amikor együtt sétáltunk, erre rá is kérdeztem.
- Mit mondott az igazgató?
- Semmit - legyintett. - Nem tud mivel fenyegetőzni, csak pár beírással, de az tudod kit érdekel.
- Nem félsz attól, hogy kicsapnak?
- Egyáltalán nem. Azt csinálok, amit akarok.
Ezzel nem egészen értettem egyet, de ráhagytam a dolgot.
- Annyira örülök, hogy eljössz velem - váltott szebb témára. - Kíváncsi vagyok, mit jósol majd neked. Annyira jó! Lehet, hogy kedvet kapsz hozzá, és akkor majd máskor is jössz.
Próbáltam olyan lelkes lenni, mint ő, de nehezen ment.
- Aha, lehet.
- Tudod, azt is megjósolta nekem, hogy rosszabb idők jönnek. Igaza lett. És ő mondta, hogy nem fogok suliba menni, ezért nem is mentem.
Elgondolkoztam azon, mi lett volna, ha mégis megy. Csak azért nem ment, mert tudta, hogy így lesz. De simán változtathatott volna rajta. Nem olyasmiket kéne jósolni, hogy miket fog csinálni, hanem hogy mi fog történni. Így irányítani lehet, hogy mikor mit cselekedjen.
- És egy csomó minden... eddig minden beteljesedett. Remélem, ő tudni fogja, hogy tényleg befejezték-e a fiúk. Csak akkor nyugszom meg, ha az ő szájából hallom.
Kíváncsi voltam, hogy ez a nő tippelgetni szokott-e, vagy hogyan sikerült neki eddig. Elképzelésem se volt.
- Tényleg minden beteljesedett? Minden? - kérdeztem kételkedve.
- Igen - bólogatott. - Ezért imádom. Majd meglátod, nagyon jó.
- Hát jó - vontam vállat.
Nemsokára meg is érkeztünk. Még sosem jártam ezelőtt ilyen helyen, ezért kíváncsi voltam, hogy is néz ki ez az egész. Egy sima lakóház előtt álltunk meg, Jinah pedig megnyomta a csengőt. Egy kis várakozás után ajtót nyitott egy hölgy.
Pont úgy nézett ki, amilyennek egy jósnőt képzeltem: rengeteg karkötő és nyaklánc csörgött a nyakában és a karján, hosszú, színes szoknyát és bő fölsőt viselt. Kicsit idősebb lehetett egy középkorú nőnél, őszülő, hosszú haját egy konttyá tűzte.
- Csókolom -  köszönt vidáman Jinah.
- Sziasztok - mosolygott ránk a nő, mint egy boldog nagymama, aki újra láthatja a kis unokáit. - Gyertek csak, gyertek - tárta szélesebbre az ajtót.
A helyiség, ahová beléptünk, egy előszoba és egy váróterem keveréke lehetett: fogasok, cipőtartók és pár szék volt benn, a falakat pedig színes képek borították. Két ajtót is láttam, mi a jobb oldali felé mentünk. A másik valószínűleg a saját lakása felé vezethetett.
Amikor beértünk a szobába, csodálkozva néztem körül. Középen egy asztal volt, székekkel körülötte, a függönyök behúzva, a falak mentén pedig vitrinek sorakoztak, mindenféle tárgyakkal benne. Elképzelni nem tudtam, mik azok. Ezen kívül rengeteg csecse-becse díszítette a helyiséget. Megéreztem az igen erős füstölő illatát is.
- Foglaljatok csak helyet - mondta a nő, miközben szemben velünk ült le az asztalhoz. - Hogy is hívnak? - kérdezte tőlem kedvesen.
- Sora - feleltem, miközben elhelyezkedtem.
- Sora - bólogatott, a nevemet memorizálva. - Remélem nem okozok csalósást neked.
- Biztos nem - mondtam, bár tudtam, hogy túl sok örömöt sem fog szerezni.
- És, veled mi újság? - fordult barátnőmhöz.
- Úgy tűnik, vége a nehéz napoknak - válaszolta Jinah. - Vagyis... nem tudom pontosan. Ön meg tudja nekünk mondani? Nagyon kíváncsi lennék.
- Hát persze - mondta. - Mindjárt megnézzük.
Fölállt a helyéről, odament az egyik sötét szekrényhez, és kutakodni kezdett benne. Jinah biztatón és izgatottan nézett rám.
Amikor a nő visszajött, valamilyen üveg volt a kezében. Bekente vele a kezét, aztán Jinah tenyeréért nyúlt, aki készségesen nyújtotta oda. Kíváncsian figyeltem, mi fog történni.
- Megnézzük, mi történik veled a következő hetekben, jó?
- Persze - bólogatott. - Mint mindig.
Jung asszony lehunyta a szemét, miközben Jinah kezét fogta. Pár pillanatig néma csöndben koncentrált, aztán elkezdett beszélni.
- Ma este föl fog hívni egy fiú, és nagyon boldog leszel a hívásától. Holnap buliba mész... Vasárnap pedig nagy csapás fog érni.
Én szívem szerint rákérdeztem volna már egy csomó mindenre, de Jinah csak kíváncsian figyelte. Elképzelni sem tudtam, honnan veszi ezeket.
- Hétfőn nem mész suliba, kedden megint nem fogsz egyenruhát húzni, amiért igazgatói figyelmeztetést kapsz. Viszont otthon egyszer fel fogod próbálni, mert kíváncsi leszel, és be fogod látni, hogy annyira nem rossz.
Hülyeségnek tartottam az egészet, de azért figyeltem.
- A fiúk... nem fognak bántani. Egész héten még csak hozzátok sem fognak szólni.
Jinah megkönnyebbülten fölsóhajtott, aztán Jung asszony is kinyitotta a szemét. Kedvesen nézett a barátnőmre, aztán elengedte a kezét, és rám pillantott.
- Most jössz te.
- Előtte lehet egy kérdésem? - kérdeztem.
- Persze.
- Hogy működik ez Önnél? Honnan veszi ezeket...?
- Hallom a fejemben. Látom magam előtt, hogy mi fog történni, kedvesem.
Bizonyára látta rajtam, hogy nem nagyon hiszek benne.
- És mi ez a csapás, ami vasárnap érni fogja Jinah-t?
- Azt sajnos nem tudom.
Nem valami meggyőző - gondoltam magamban, de aztán odanyújtottam a karom. Legyünk hamar túl rajta, utána mehetek haza, és egész hétvégén pihenhetek.
- Nos, nézzük csak.
Nekem is megszorította a kezemet, majd lecsukta szemeit, és várt.
- Ma este sms-re vársz, de nem kapsz.
Egyik pillanatról a másikra elfogott a rémület. Ha ez a nő bármit is szól Baekhyunról Jinah jelenlétében, nekem végem van.
- Szombaton rossz napod lesz. Sok szerencsétlenség fog történni veled. Többek között összetörsz pár dolgot, és megvágod magad... Anyukáddal fogsz főzni, aki elmeséli neked a problémáit. - Kicsi szünetet tartott, aztán folytatta. - Te is ott leszel azon a bulin, és megismerkedsz egy új fiúval. Rossz kedved lesz, de aztán megjelenik a képben a barátod.
Kínosan figyeltem, hogy Jinah felkapja a fejét, és kerek szemekkel néz rám.
- Ó - mosolyodott el a nő. Feszülten figyeltem, és azon imádkoztam, hogy ne szóljon semmit. Reméltem, hogy rájön a titkomra, és tudja, hogy nem szabadna szólnia róla.
- Aggódni fog érted. Szép estének nézel elébe. Másnap viszont...
Itt megakadt, és kinyitotta a szemeit. Zavartság, értetlenség, és döbbenet tükröződött az arcán.
- Mi az? - kérdeztem.
- Érdekes - beszélt magának. - Ilyennel még sosem találkoztam.
Kérdőn felvontam a szemöldökömet.
Felfelé fordította a tenyeremet, és elkezdte nézni. Ujjait végighúzta a vonalakon, aztán hirtelen felpattant, majd kártyákkal tért vissza. Egy szó nélkül elkezdte keverni őket.
Jinahra pillantottam, de ő ugyanolyan értetlenül nézett vissza rám. Jung asszony közben kiterítette a kártyákat, a piros hátterüket felfelé fordítva.
- Húzz egyet - parancsolt rám.
Nem értettem, mi történt éppen, de csináltam, amit kért. Hosszan nézegettem a lapokat, majd véletlenszerűen rámutattam az egyikre. A nő fölvette, és hosszasan nézegette. Megköszörültem a torkomat, mire felkapta a fejét.
- Sajnálom, kedvesem, de...
Megfordította a lapot, ami egy csuklyás alakot ábrázolt, kaszával a kezében. A háttérben egy fekete fa volt.
- ... meg fogsz halni.
Jinahnak elakadt a lélegzete, és úgy nézett rám, mintha szellemet látott volna.
- Meg fogok halni? - kérdeztem cinikusan. - Ne már, azt hittem, halhatatlan vagyok.
Az asszony megrázta a fejét.
- Én a közeljövőt jósolom meg. Most éppen vasárnapról beszéltem. Vagyis a holnaputánról.
Felvontam a szemöldökömet. Most jött el az a pillanat, hogy hivatalosan is hülyeségnek és időpocsékolásnak tartsam ezt az egészet.
- Hogyha egy héttel ezelőtt jöttetek volna, talán több időd lett volna, de így csak két napod maradt. Sajnálom.
Zavart, hogy Jinah elhitte az egészet, pedig nyilvánvaló, hogy hülyeség ez az egész. Egy másodpercig nem gondolkodtam azon, hogy komolyan vegyem.
- Szerintem menjünk - javasoltam. - Köszönöm szépen ezt a...
Nem tudtam, hogy fejezzem be, de nem is volt szükségem rá, mert Jinah közbeszólt.
- Várjunk. Nem tudja, hogyan fog meghalni? - nézett Jung asszonyra.
- Sajnálom, de nem. És azt is sajnálom - nézett rám bocsánatkérően - hogy nem tettem túl jó benyomást rád. De nem én tehetek róla, ez a jövőd. Így legalább fel tudsz készülni rá valamelyest.
Persze, akkor még örüljek is, hogy megjósolta a halálomat. Köszönöm szépen.
Jinah lassan felállt a helyéről, de még mindig nem tért egészen magához a sokkból. Most az egyszer sajnáltam, mert fölösleges dolgokon aggódott, de hétfőn majd meglátja, hogy mindhiába.
- 4000 won lesz - közölte a nő.
Na persze, még fizessek is neki...
Minél hamarabb távozni akartam.


- Jaj, Sora - fakadt ki Jinah, miután kiléptünk az utcára. - Annyira sajnálom!
Megállt, és megölelt, de olyan szorosan szorított, mintha már csak pár napom lenne hátra. Valószínűleg így is gondolta.
- Jinah - mondtam, miután elengedett. - Nem fogok meghalni, oké? Mármint nyilván meg fogok halni valamikor, de minimum hatvan évvel később, jó?
- De a Jung asszony mondta...
- Az engem nem érdekel. Fiatal vagyok, és makkegészséges. Szerinted mégis hogyan halhatnék meg?
- Mit tudom én. Mondjuk Jongin beléd szúr egy kést.
Hangosan felnevettem.
- Igen, biztosan - bólogattam.
- Na, vegyük komolyan.
- Jó. Nem lesz semmi baj.
- De ezek egyértelmű jelek voltak. Az a kaszás emberke a kártyán...
- Figyelj, én nem hiszek egy nőnek, aki hangokat hall a fejében, és abban sem, hogy véletlenül pont a rossz kártyára böktem rá.
- Ez sokkal komolyabb, mint gondolod! Nekem eddig minden beteljesült, most miért lenne más?
- Neked minden beteljesült. Nekem nem, oké?
- De még nekem is mondta, hogy vasárnap valami nagy csapás fog érni.
- Lehet, hogy másra célzott. És amúgy is, a nagy csapás nem feltétlenül rossz, az lehet valami jó dolog is.
- Na persze - felelte hitetlenkedve.
- Figyelj - kezdtem bele. - Rimnek ne mondjuk el, jó? Fölöslegesen aggódna. És ha a végén életben maradok, akkor még inkább.
- Oké - egyezett bele Jinah.
Semmi kedvem nem volt továbbra erről beszélni, de ha másra nem, egyvalamire jó volt: Jinah elfelejtett arról a barátos dologról kérdezni.
És ha már itt tartunk, ebben sem volt igaza a jósnőnek. Hogyan jelenhetne meg a barátom, ha nincs is barátom? Igaz, nem a legjobb kifogás, de bizonyítéknak jó, hogy hülyeségeket beszélt. Elejétől végéig.

17.fejezet

Reggel eléggé fáradtan sétáltam a szekrényemhez. Nagyokat ásítottam, miközben kihalásztam egy nadrágot, és egy csinos blúzt. Magamra kaptam őket, aztán lesétáltam a konyhába, hogy egyek valamit, de útközben megakadt a szemem a kanapén, pontosabban a támláján fekvő egyenruhán. Teljesen megfeledkeztem róla. Azért volt itt, mert tegnap még meg akartam mutatni anyunak, de itt felejtettem. Visszavánszorogtam a szobámba, és átöltöztem.
A tükröm elé álltam, hogy szemügyre vehessem magam. Annyira tényleg nem volt vészes a kinézetem, csak kissé kényelmetlen volt a ruha. Eléggé furcsa lesz megszokni, hogy minden nap ebben legyek... Megigazítottam a galléromat, aztán egy sóhaj kíséretében elindultam reggelizni.

- Ez komoly!? - mért végig Jinah, amint bezártam magam után az ajtót. Őrajtuk természetesen nem az egyenruha volt. - Borzalmasan nézel ki!
- Kösz - morogtam.
- Ne haragudj, úgy értem ez a ruha borzalmas!
Vállat vontam, majd elindultunk.
- Miért húztad föl? Tudtad, hogy mi nem akartuk, ugye?
- Igen, tudtam. De ez olyan, mint a lógás. Mondtátok, hogy lógtok, és meg mentem suliba.
- De ez más - húzta a száját. - Hogy voltál képes felvenni ezt a borzadájt!?
- Úgyis hozzá kell szoknom - magyaráztam. - Mostantól mindig így leszünk.
- Ne is mondd - rázta a fejét. - Én ugyan föl nem húzom.
- Én se - szólt Rim is.
- Igazából azért is húztam föl - mondtam, - hogy ha a fiúk megint terveznek valami olyat, akkor legalább ezt tegyék tönkre.
Természetesen nem így gondoltam, de muszáj volt kitalálnom valamit.
- Szerinted lesz még balhé? - kérdezte döbbenten Rim.
- Nem tudom - ráztam a fejem. - Náluk sosem lehet tudni.
- Basszus tényleg - fintorodott el Jinah. - Hogyha csak hazudták, hogy befejezték, és ma is... A francba.
- Nem tudhatjuk.
Én igazából legkevésbé sem féltem. Inkább az izgatott, hogy Baekhyun ma már jön suliba. Elvileg.

Furcsa volt látni az egész sulit kékben, mindenkit ugyanabban a ruhában. Ezt nem lesz egy könnyű megszokni... Ráadásul mindenki minket bámult, mert most tényleg kiríttunk a tömegből, Jinah a fekete, bőr miniszoknyájával, Rim pedig az ugyancsak nagyon rövid, szakadozott farmerével. A két pár magassarkú cipő kopogása visszhangzott, mindenki más ugye lapos talpú lábbelit hordott. Kicsit kínos volt, főleg, hogy engem is megbámultak, mert velük voltam. Tudtam, hogy a fiúk nem fogják szó nélkül hagyni.
Amikor a lányok megtorpantak, én is megláttam őket. Baekhyun ott jött a jobb szélén, majdnem szemben velem, és irtó jól nézett ki az egyenruhájában. Igazából az összes fiún nagyon jól állt.
- Vedd elő a telefonod - sürgetett Jinah.
- Mi? Miért? - kérdeztem értetlenül, és lekaptam a szemem a fiúkról.
- Hogy levideózzuk! Azért!
Teljesen összezavarodva néztem rá, de Rim sietősen a kezembe nyomta a saját mobilját. Rámentem a videó-módra, és a hasam magasságába eresztettem a telefont, hogy ne legyen túl feltűnő. Addigra a nyolctagú csapat is megérkezett. A lányok idegesen néztek őket. Nyilván féltek, hogy kiterveltek valamit, de semmilyen jel nem utalt arra, hogy így lenne.
- Milyen csinosan vagytok - "dicsérte" meg őket Jongin. Próbáltam nem zavarba jönni attól, hogy hozzám legközelebb, szinte mellettem Baekhyun állt. Ráadásul pont a kezemben lévő telefont figyelte.
- Te kamerázol? - kérdezte.
Szinte az összes szempár rám szegeződött, én pedig zavaromban lejjebb eresztettem a kezem.
- Nagyon eredeti - nézett rám lesajnálóan Jongin. - De tudod mit? Nyugodtan videózd le, hogy nem csinálunk semmit. Az igazgatónak is mutassátok meg. Legalább látja, hogy nincs rajtatok egyenruha. - Mire észbe kaptam, már közelebb is lépett hozzám, és kitépte a kezemből a mobilt. Egyenesen Jinahra és Rimre igazította a képet, majd megnyomta a "felvétel" gombot.
A két lány riadtan nézett rá.
- Elmondod neki? - kérdezte Jinah.
- Persze, elmegyek árulkodni az igazgató bácsinak, hogy nem követitek a házirendet - felelte cinikusan. - Már ne is haragudj, de én már kinőttem az oviból. És a tanárok úgyis észre fogják venni.
Ehhez nem tudtak mit szólni. Csak nézték Jongint, ahogy még mindig őket veszi. Aztán a fiú lassan leeresztette a kezét, és odanyújtotta nekem a mobilt. Elvettem tőle, miközben tetőtől talpig végigmért.
- Követhetnétek a barátnőtök példáját - közölte végül, aztán elhaladva mellettünk ment tovább, és a csapat összes többi tagja is követte őt.
- Ez... nem is volt olyan vészes - közöltem.
- Utálom ezt a gyereket - mondta dühösen Jinah.
Én visszaadtam Rimnek a telefonját, aztán mentünk tovább.
Tényleg úgy volt, ahogy Jongin mondta: a tanárok mind felfigyeltek a két szabálysértőre. Szerencsére nem kaptak semmit, csak figyelmeztették őket, hogy ha holnap is így jelennek meg, akkor már következményei is lesznek. De a két lányt nem különösebben érdekelte.
Ugyanúgy, mint tegnap, ma is ott forgattam a pad alatt a kezemben a mobilomat. Azt is tudtam, hogy kinek írnék, azt is, hogy mit, csak azt nem, hogy válaszolna-e. Mert most már ő is órán van. Nem tudom, hogy visszaírna-e, vannak olyan tanárok, akiknél nagyon nehéz lenne. És ha az első padsorban ül, a tanár előtt, akkor sem egyszerű. De egy próbát megér, nem?

Hogy lehet az, hogy a lányoknak tegnap óta megvan a ruhájuk, és mégsincs rajtuk, te meg nem voltál itt, és mégis hordtad?

Vagy öt percen keresztül vártam, de végül kaptam választ.

Ma reggel tanítás előtt le kellett mennem az irodába, és azt mondták, azonnal húzzam át. Kicsit túlzásba viszik, de mindegy. Neked hogy tetszik?

Nem rossz. Csak furcsa lesz megszokni.

Megértem. De egész jól viseled.

A lányokhoz képest? Igen. Amúgy jobban vagy már?

Igen, minden rendben. És veled?

Velem is.

- Kivel beszélsz? - kérdezte Jinah, amint mellém lépett. Fölpillantottam, és láttam, hogy a tanár már nincs az osztályban, ergo szünet van. Észre sem vettem.
- Öhm... senkivel - mondtam zavaromban, és lefelé fordítottam a kijelzőt. - Úgy értem - javítottam ki magam gyorsan - az unokatesómmal.
- Melyikkel?
- Ööö.. JinMi.
- És? Mit ír? - csevegett tovább.
- Semmi különöset... csak azt, hogy mi történt vele ma.
- Ja, értem.
Ezután már nem nagyon mertem írni, mert nagyon feltűnő lett volna, úgyhogy a zsebembe süllyesztettem a kis készüléket.
Amikor hazafelé sétáltunk hárman, nem sokat kellett beszélnem, mert Jinah folyton szitkozódott. Panaszkodott, hogy a fiúk tönkretették az életét (ez azért túlzás), és hogy mennyire gyűlöli az egyenruhát. Többek között azért járt ebbe az iskolába, mert itt nem volt kötelező az egyenruha viselése, de most...
- Az lesz a legjobb, ha sulit váltok.
- Mi? - kérdezte Rim döbbenten.
- Annyira elegem van - rázta a fejét.
- De ez nem ok arra, hogy... ne már, ugye nem gondoltad komolyan?
- Nem, de gondoljatok bele, milyen jó lenne. Ott nem lennének fiúk, akik ezt csinálják.
- Most már nem csinálják - mutattam rá.
- Jó, de minden nap attól félünk, hogy mi van, ha mégis? Most sem bírták ki, hogy ne szóljanak le bennünket. Szerinted meddig fogják bírni? Egyszer megint megjön a kedvük rá, és akkor kezdődik az egész előröl.
Erre még nem is gondoltam, de teljesen igaza volt. A fiúk csak gondolnak egyet, és megint minden beindul...
- Kicsit ki kéne kapcsolódnunk - mondta Jinah. - Elmenni valahová, vagy ilyesmi.
- Hát, ami azt illeti... - kezdett bele Rim. - Nekem ma délután randim van.
- Tényleg? - kérdeztünk vissza egyszerre.
- Aha. Még nagyon kezdeti stádiumban van, de... majd meglátjuk.
- De jó - mosolyodtam el. - Érezd jól magad!
- Köszi.
- Akkor mi ketten elmegyünk valahová? - fordult felém Jinah.
- Persze - vontam vállat.
- Tudom! - támadt hirtelen egy ötlete. - Menjünk el Jung asszonyhoz!
- Kihez? - kérdeztem értetlenül. Mintha kicsit ismerős lett volna a név, de fogalmam sem volt, honnan.
- Jung asszony. Tudod! A jósnő, akihez járok.
- Jaa - esett le azonnal.
Jinah már évek óta eljár egy jósnőhöz, aki elvileg tenyérből, kártyákkal és kristálygömbből jósol. Én hülyeségnek tartottam ezt az egészet, de ő odavolt a dologért, főleg, hogy mindig beteljesültek a jóslatok. Eddig egy-kéthavonta ment mindig el, és egyszer Rimet is magával vitte - én akkor pont nem értem rá. Most, úgy tűnik pont fordítva lesz.
- Naa, eljössz?
- Elmehetek - válaszoltam. Igazából tudtam, hogy az egész hülyeség, de gondoltam kipróbálom. Jobb dolgom úgysincs, és legalább nem ücsörgök otthon.
Előre tudtam, hogy nem lesz semmi értelme, ugyanúgy, mint a horoszkópnak. El szoktam olvasni néha, de a legkevésbé sem hittem, hogy akár egy szava igaz lenne, és nem is vártam, hogy bármi beteljesedjen. Egy kis varázslat, ami nem létezik. Ugyanúgy a jövőbe sem lát senki, az a nő is biztosan valami trükköket használ.
- Oké - dobódott fel Jinah. - Fölhívom, hogy ellátogatunk hozzá.
- Mikor? - kérdeztem.
- Holnap.
- Szuper - feleltem az izgatottság legkisebb jele nélkül.

16.fejezet

Mivel ugyanarra volt az osztálytermünk, egy ideig kénytelenek voltunk egymás mellett menni. Amint az várható volt, nem sokáig bírtuk csöndben.

- Levideóztok kamerával? Nagyon ötletes - morogta cinikusan Jongin. Tartottuk a két méter távolságot, de ezt így is meghallottuk, és amúgy is nekünk szólt.

- Valamit muszáj kitalálnunk - mondta Jinah ugyanolyan kedvesen. - Legalább leszálltok rólunk.

- Jókor jut eszetekbe. Pont amikor már abbahagytuk.

- Mi? - kapták egyszerre föl a fejüket a lányok.
- Nyugodtan visítozhattok örömötökben, mint az idióták - mondta lenézően.

Mielőtt bármit szólhattunk volna, befordultak a sarkon, az osztályuk irányába. Mi lefagyva álltunk, és döbbenten néztünk egymásra.
- Vége? - kérdezte Jinah reménykedve.
- Úgy tűnik - mosolyogtam vissza.
Most bebizonyosodott, amit Baekhyun mondott.
- Lehet, hogy hazudtak - szólt Rim bizonytalanul.
- Nem hiszem - rázta a fejét Jinah. - Most, hogy az igazgató is sejt valamit... Bár lehet, hogy tényleg... Mindegy, inkább hagyjuk. Nem akarok gondolni rá.

Órák alatt egyáltalán nem tudtam figyelni, folytonosan kattogott az agyam. Egyrészt furdalt a kíváncsiság, hogy merre van Baekhyun, másrészt azon gondolkoztam, amit a fiúk mondtak. Tényleg vége lenne? Baekhyun is mondta, hogy a nagy balhé után befejezik, de akkor mi volt a nagy balhé? Nem is csináltak semmit.
Vagy mégis?
A pad alatt forgattam a telefonomat a kezemben. Addig tanakodtam, míg arra a döntésre nem jutottam, hogy írok neki. Végül is... miért ne?
Hosszan gondolkoztam, hogy mit írjak neki, végül azt kérdeztem, amire a legkíváncsibb voltam, és ami az előbb is eszembe jutott már.

Van valami közötök ehhez?

Lehet, hogy kicsit kétértelműen fogalmaztam, de biztos voltam benne, hogy tudja, miről beszélek. Elvégre még ő figyelmeztetett, hogy az igazgató be fog jelenteni valamit.
Izgatottan vártam a válaszát.

Lehet, hogy célozgattunk az igazgatónak...

Szóval igen.

És ez lett volna az a "nagy balhé"?

Igen. Mondtam, hogy neked nem lesz olyan rossz. Vagy tévedtem?

Hát... Nem örülök neki, de tényleg rosszabbra számítottam. A lányok eléggé kiborultak.

Volt balhé?

Csak egy kis veszekedés, amiért az igazgató behívatott minket magához.

És...?

Nem történt semmi különös, csak figyelmeztetett minket, hogy fejezzük be.

Értem.

Már arra gondoltam, hogy itt vége lesz a beszélgetésünknek, de kíváncsi voltam még.

És te hol voltál?

Otthon, egész nap. Megbetegedtem.

Te is?

Miért, te is?

Aha. Tegnap még én se voltam suliban, mert az ágyat nyomtam. Valami vírusos fertőzés, elvileg.

Aha, nekem is. Bár én is jobban vagyok már. Sajnálom, ha tőlem kaptad el.

Majdnem visszaírtam, hogy ugyan, mikor kaptam volna el, amikor nem is voltunk együtt, de eszembe jutott, hogy Jongin házában igenis elcsattant közöttünk egy csók.

Lehet, hogy pont te kaptad el tőlem.

Örök titok marad.

Igen... Holnap már jössz?

Valószínűleg igen. Mostanra már én is jobban vagyok.

Akkor jó.

Már nem volt mit írnom neki, pedig szívesen beszélgettem volna még vele. Mondjuk a telefonszámlám kicsit drágább lesz, mint általában, de nem érdekelt. Kicsit boldogabbá tett ez a beszélgetés. Tudtam, hogy nem vagyunk együtt, meg hogy haragudnom kéne rá, de erre most nem voltam képes. És igenis tisztában voltam azzal, hogy vonzódom még hozzá. Nem is azért akartam szakítani, mert nem szerettem már.
Amikor negyedik órában megrezzent a zsebemben a telefonom, azonnal előkaptam.

És, milyen az egyenruha?

Elmosolyodtam. Szóval nem csak én szeretnék még beszélgetni.

Nem tudom, még nem kaptuk meg. Vagyis nem mentünk el érte.

Gondolom ma nem is fogtok.

Ha a lányokon múlik, biztos nem.

Nagyon ki vannak akadva?

Hát... Egész órán azt tervezgetik, hogy hogyan játsszák ki a szabályokat.

És te?

Majdnem visszaírtam, hogy én veled beszélgetek, de meggondoltam magam. Biztos nem arra gondolt, hogy én mit csinálok éppen, hanem hogy mit fogok csinálni.

Valószínűleg azt csinálom majd, amit ők. De majd meglátjuk. Amúgy ti hogyhogy vágytatok egyenruhára?

Nem vágytunk, csak jó ötletnek tűnt így ellenetek. És minket amúgy sem zavar, hogy ebben vagy abban megyünk suliba.

De azért csak kényelmesebb a saját ruhád, nem?

De. De mindegy.

Elgondolkoztam. Ha így nézzük, tényleg nagy lépés, hogy őmiattuk kell egyenruhát hordani az egész iskolának.

Nem is értem, hogy sikerült az igazgatót rábeszélni ilyesmire.

Nem volt nehéz. A legtöbb suliban van egyenruha.

Most már semmin nem fogok meglepődni.

Mivel kapcsolatban?

Veletek kapcsolatban.

Nem hiszem, hogy most tervezgetnénk valamit még ellenetek.

Hát remélem is.

Belegondoltam, mi lesz ezután. Ha tényleg vége lesz ennek az ellenségeskedésnek, és lenyugodnak a kedélyek...
Jó ideig nem érkezett válasz, és úgy gondoltam, nem is fog, de azért ott forgattam a kezemben a telefonom. Semmire nem emlékeztem, amit a tanárok mondtak órán, de nem is figyeltem. Amit a táblára írtak, azt lemásoltam, de azon kívül csak a beszélgetés kötött le Baekhyunnal.
A lányok tényleg úgy döntöttek, hogy nem mennek el a ruháért, és holnap se. Csakhogy utolsó óránkon megkérdezte az osztályfőnök:
- Ki ment már el az egyenruháért?
Senki nem tette fel a kezét.
- Gondoltam. Ezért most közösen megyünk.
- El tudunk menni egyedül is - mondta Jinah.
- Igen, de nem fogtok. Ismerlek benneteket.
Így történt az, hogy az egész osztállyal elvonultunk az irodák felé. Rim és Jinah folyton zsörtölődtek, és azt tervezgették, hogyan tudnák mégiscsak kijátszani ezt az egészet.
- Figyeljetek - mondta halkan Rim, miközben közelebb hajolt. - Hogyha egy számmal kisebbeket kérünk, akkor holnap nem tudunk eljönni bennük, mégis ártatlanoknak tűnünk.
- Nem rossz ötlet - vidult fel azonnal Jinah. - Igen - bólogatott. - Így csináljuk.
Én nem szóltam semmit. Igazából azt se tudtam, hogy csináljam-e azt, amit ők, vagy sem. A gondolataim teljesen máshol kavarogtak.
Amikor beléptünk az ajtón, azonnal meg is álltunk, mert a kis teremben már nem volt túl sok hely. Előttünk az osztálytársaink álltak, akik ugyanúgy, mint mi, nem voltak túl lelkesek.
Miközben vártunk a sorunkra, Jinah félig megfordult, és fintorogva megszólalt:
- Nem akarom meglátni a ruhát.
- Azért talán van reményünk - mondta Rim. - Vannak dögös egyenruhák, jó rövid szoknyákkal.
- És vannak térdig érő unalmas kék szoknyák, térdzoknival, barna cipővel, és fehér blúzzal - tettem hozzá.
- Ugye nem a miénkről beszélsz? - kérdezte kikerekedett szemekkel Jinah.
- Nem - mosolyodtam el.
- Akkor jó - sóhajtotta.
Bevallom, kezdtem egyre kíváncsibb lenni, hogyan is néz ki pontosan az uniformunk, ezért lábujjhegyre álltam, hogy jobban lássak.
Az íróasztal tele volt pakolva különféle ruhadarabokkal, amikből nem tudtam pontosan kivenni, mik azok, vagy hogy néznek ki, mert össze voltak hajtogatva. Viszont az egyik osztálytársam, AeRa éppen egy blézert próbált fel.
- Azta - mondtam.
- Nagyon rossz? - kérdezte a választól félve Jinah.

- Egyáltalán nem - ráztam a fejem a kék felsőrészt nézegetve. - Szerintem egész elfogadhatón néz ki.
- Ne már, muti - nyújtózkodott most már ő is. Úgy tűnik, sikerült felkeltenem az érdeklődését. - Lehetne rosszabb is - ismerte be végül.
A fiúknak is hasonló volt az öltözetük, olyan színű volt a nadrágjuk, mint a mi blézerünk, és ahhoz fehér inget kaptak, amire egy jelvény volt hímezve.
Úgy negyed óra múlva mi is sorra kerültünk.
- Milyen méretek vannak? - érdeklődött Jinah. Gondolom véghez akarták vinni, hogy egy számmal kisebbet vagy nagyobbat kérnek, de nem jött be, mert a titkárnő direkt figyelt arra, hogy mindenkinek jó mérete legyen, és pár dolgot fel is próbáltatott velünk.
Igazából tényleg nem volt annyira rémes, mint amire számítottunk. A rakott szoknya elég rövid volt ahhoz, hogy jól nézzen ki, még a térdzokni is passzolt hozzá. Mondjuk a magassarkú meg van tiltva, ami elég gáz, tekintve, hogy alig van más.
Miután elraktunk minden ruhadarabot, és aláírtunk valami papírt, mehettünk is haza.
- Most komolyan ebben kell lennem életem végéig!? - fakadt ki Jinah.
- Csak a suliban. Az már csak pár év. És amúgy is, délután abban vagy, amiben akarsz - mondtam, miközben lassan haladtunk az utcákon.
- De a legtöbben a suliban látnak! A cuccaim felére nem is lesz szükség már!
- Igen, ez jogos - bólogattam.
- Ez annyira rossz - panaszkodott Rim.
- Majd csak túléljük valahogy - biztattam őket.
Csak fintort kaptam válaszul. Én talán túlélem. Ők nem biztos.

15.fejezet

Mintha több mint egy hónapja lett volna utoljára, hogy reggel kilépek az ajtón, és a lányok ott várnak rám. Pedig csak egy hét telt el. Most kivételesen jó kedvem is volt.
- Na! Hogy összeöltöztünk - bólogatott elismerően Jinah.
- Inkább ti ketten - utaltam a hasonló mintára a fölsőjükön.
Valamiért ma úgy döntöttem, nem fogok egyszerű pulcsit fölhúzni. Nem véletlenül van tele a szekrényem szebbnél szebb ruhákkal. Azt is csak azért tettem, hogy könnyebb legyen Baekhyunnak. De most már ugye nem vagyunk együtt, úgyhogy nyugodt szívvel kaptam magamra egy fekete miniszoknyát, és egy hozzá illő fölsőt.
- Tök véletlen volt - nevetgélt Rim. - De hiába, most az amerikai zászló a divat.
- Megértem - mondta Jinah. - Én is odavagyok érte. Egy csomó hasonló cuccot szereztem be.
- Ez nem amerikai zászló - szóltam közbe. - Ez a brit zászló.
- Tökmindegy - legyintett. - Mindkét helyen angolul beszélnek.
- Hát azért van különbség a kettő között.
- Kérlek Sora, tarts már föciórát, semmi másra nem vágyok ma reggel - mondta ironikusan Jinah.
- Jól van na - mosolyodtam el kínosan.
- Ma semmi nem szegheti jókedvünket - mondta magabiztosan Jinah, majd elindultunk a suliba.

- Mikor tartja a diri azt a valamit?
- Azt hiszem az első órában - válaszoltam.
- És hol lesz?
- Gondolom az aulában. Mindig ott tart beszédet.
Igazából nem jellemző az igazgatónkra, hogy csak úgy közöljön velünk valamit. Általában csak megemlékezéseken és évnyitókon, évzárókon szoktuk beszélni hallani. Mindenkinek felkeltette az érdeklődését ez a mai találka, mert mindenki tudta (legalábbis sejtette), hogy valami nagy dologról lehet szó. Különben miért nem kérte volna, hogy egyszerűen az osztályfőnökök adják tovább az infót? Miért szakít ránk időt, úgy, hogy azzal ráadásul az első óra fele is elmegy?
Amint az aulába értünk, megpillantottuk azt a rengeteg felsorakoztatott széket. Egy csomó hely már foglalt volt, így mi is kerestünk magunknak egyet a középső sorban.
Mindhárman keresztbe tettük a lábunkat, szinte egyszerre, ami megmosolyogtatott.
Pár perce ültünk csak ott, amikor egyik percről a másikra csend telepedett a helyiségre. Ez csak egyet jelenthetett: megjött a mi kedves igazgató urunk. Kicsit jobbra döntöttem a fejem, hogy lássak is belőle valamit.
- Kedves diákok - kezdett bele. - Örülök, hogy ilyen szép számban megjelentünk ezen a szép reggelen. Mindig elfog a büszkeség, amikor látom, mennyi tanuló jár ebbe a színvonalas iskolába, és még büszkébb vagyok a teljesítményetekkel, amik az iskola nívóját erősíti....
Hátradőltem a székemben. Ez úgy kezdődött, mint minden beszéd. Az elején semmi értelmes dolgot nem mond, és nem is tér még ki a lényegre. És amúgy sem olyan nagy és színvonalas ez a suli, mint ő állítja.
Unalmamban a tömeget pásztáztam, miközben a diri még mindig arról papolt, milyen nagyszerű iskolába járhatunk. Tekintetem jobbra tévedt, és amint megláttam az ismerős arcot, összerándult a gyomrom. Így reagálok már csak arra is, ha meglátom Jongint. Félek tőle. De van is okom rá, nem véletlenül próbálom kerülni. A többi fiúból nem sokat láttam, így Baekhyunt se.
- ... de van valami, amiben különbözünk a többi iskolától. Ki tudja mi az?
Néma csönd támadt a teremben. Egyértelmű volt, hogy senki nem fog jelentkezni, mint egy elsős, de még a választ se nyögte be senki. Elkezdtem gondolkozni. Na mi az, amiben más vagyunk, mint a többi?
Nem találtam választ.
- Sokat gondolkodtam erről az utóbbi időben - folytatta a beszédet. - És végül arra a döntésre jutottam, hogy megvalósítom ezt a tervemet. Mostantól fogva kötelező lesz mindenkinek az egyenruha viselése a tanítási idő alatt.
Szinte ijesztő volt a hirtelen támadt csend. Mindenki a sokk hatása alatt állt, és próbálta feldolgozni a hallottakat. Egyenruha. Kötelező egyenruha, mint mindegyik más normális koreai suliban.
- Tudom, gyerekek, hogy ez most nagyon hirtelen jött, de csak egy kis idő kell, hogy megszokjátok. Egy hét múlva már olyan lesz, mintha mindig is így jártatok volna.
Hangos zúgolódás kezdődött a teremben. Oldalra sandítottam, hogy lássam a másik két lány reakcióját. Teljesen lefagytak, és döbbenten néztek maguk elé. Nekem is eltartott pár percig, míg fel tudtam dolgozni ezt az infót.
- Ma mindenki elmehet a ruhájáért, szünetekben vagy tanítás után. A 104-es terembe kell menni, és ott minden el lesz rendezve. Holnaptól már mindenki abban jöhet.
Holnap? Szóval ez volt az utolsó nap, hogy mindenki úgy öltözködhessen, ahogy szeretne?
- Elnézést, igazgató úr! - pattant föl e helyéről Jinah. Minden szem rá szegeződött. - Én tudok mondani egy csomó okot, hogy miért nem jó az egyenruha. - Várt egy pillanatot, de amint megbizonyosodott róla, hogy figyelnek rá, folytatta. - Vannak olyanok, akiknek nincs tökéletes alakjuk, ezért direkt olyan ruhákat hordanak, hogy előnyösen mutasson rajtuk. Ha lesz egyenruha, akkor ez nem lesz lehetséges.
Egy kis csönd keletkezett a hallottak után.
- Azt hiszed ez az egy kis ellenérv bármit is megváltoztat? - kiabálta be az egyik fiú. A hang irányába kaptam a fejem. Meg se lepődtem azon, hogy Jongin csapatából mondta valaki.
- Fogd már be, te paraszt - kiabálta vissza Jinah.
- Na! - szólt rá az igazgató. - Normálisan.
 - Ilyen korban fontos, hogy mindenkinek kialakuljon a saját stílusa - fordult Jinah megint az igazgatóhoz. - Miért nem lehet mindenkinek saját egyénisége? Miért kell mindenkinek ugyanabban járni?
- Mert ez egy iskola, ahol tanulsz, és nem egy divatbemutató - kiabálta megint az a fiú.
- Nem hozzád beszélek!
- Én meg igen - mondta, és ő is fölpattant, így kitűnt a tömegből. - Az igazgató így döntött, ne nyafogj, inkább fogadd el!
- Én nem nyafogok, hanem próbálom szemléltetni az egyenruha viselésének hátrányait!
- Ha tudnád, rengeteg előnye is van, és nem véletlenül döntött így a suli. Én személy szerint örülök, mert legalább nem kell az ilyen ribancos öltözeteiket néznem.
- Én ribancosan öltözködöm!?
Most már Rim is felpattant a helyéről, és Jinahval szinte egyszerre osztották a fiúkat. Ott se volt már nyugi, az összes fiú állt már. Én is fölemelkedtem, de csak azért, hogy visszafogjam kicsit őket. Már nem is értettem ki mit mondott, mert vagy öten üvöltöztek egyszerre.
- Elég volt! - csapta össze a tenyereit az igazgató, mire néma csönd támadt a teremben. - A három lány és a... hét fiú - számolta meg őket gyorsan - most azonnal eljönnek velem az irodámba. A többiek mehetnek tanórára.
A tömeg egy emberként indult el a kijárat felé, annyi különbséggel, hogy mi hárman lányok balra fordultunk, azaz nem az osztálytermek, hanem az igazgatói felé.
Szépen indult a reggelem, mit ne mondjak.
A fiúk az igazgatóval együtt érkeztek, így együtt mentünk be az irodába.
Nem volt túl nagy helyiség, de minden rendezett és tiszta volt - amit ilyen helyen elvárás. Az egyik falat hosszú szekrény takarta, a vitrines részénél pedig láthatóvá vált a rengeteg mappa. Szemben volt egy íróasztal, de a hozzá tartozó széken kívül csak három ülőalkalmatosság volt. Mi lányok azonnal el is foglaltuk azokat, elhúztuk baloldalra, miközben a fiúk a jobb oldalra tömörültek.
Egész végig az járt a fejemben, hogy miért mondta az igazgató azt, hogy a hét fiú. Mert ugye nyolcan vannak. Most akkor vagy félreszámolta véletlenül, vagy valamelyikőjük nem állt föl, és nem szállt be a veszekedésbe...
Tekintetemmel végigpásztáztam a fiúkat, miközben az egyetlen felnőtt is elhelyezkedett a helyén. Mivel egy kupacban álltak, nehéz volt kiszemelni a hiányzót, de azért sikerült. Összevont szemekkel pásztáztam megint végig őket, de ugyanúgy nem találtam a számomra legfontosabb személyt.
Hol van Baekhyun? Iskolába se jött? Miért? Valami baja esett? Vagy ő is lógott?
Egyik kérdésre sem tudtam a választ, de nagyon kíváncsi voltam. Reméltem, hogy azért nem esett baja.
- Szeretnék magyarázatot kérni az iméntiekért - mondta az igazgató, miközben az asztalon összekulcsolta ujjait. Várakozóan és kíváncsian nézett ránk.
- A fiúk utálnak minket - közölte végül Jinah. - Egy hete nem képesek rólunk leszállni, pedig nem tettünk ellenük semmi rosszat!
- Mit értesz azalatt a "nem képesek leszállni rólunk" alatt?
Jinah egy ideig mérlegelte a választ, hogy el merje-e mondani az igazságot.
- Először leöntögettek itallal, meg ilyenek, de utána már nagyon bedurvultak. Elvittek magukhoz, és... és majdnem meg lettünk erőszakolva. - Kicsit közelebb hajolt. - Kérem, tegyen ellene valamit, mert már suliba se mertünk jönni, annyira féltünk tőlük!
- Na álljon meg a menet - szólt közbe Jongin. - Lehet, hogy elviselhetetlenek vagytok, de azért ilyenhez soha az életben nem folyamodnánk.
- De! És folyamodtatok is - vetett rá egy gyűlölködő pillantást.
- Könyörgöm, legalább ennyire mélyre ne süllyedj, hogy hazugságokat találj ki rólunk!
- Igazgató úr, ne higgyen neki! Ő az, aki hazudik! Egyszer itt is hagytak egy szál fehérneműben a suliban, és elvették a cuccainkat!
- Fejezd már be - nézett rá Jongin, mintha egy idegbeteggel lenne dolga. Meg kell hagyni neki, nagyon jól színészkedett, és tudtam, hogy az igazgató soha az életben nem fog átállni a mi oldalunkra. Pedig ő lett volna az egyetlen esélyünk. - Minek csinálnánk ilyet!?
- Hogy megalázzatok minket! Hogy kiröhöghessetek!
- Titeket csak kiröhögni lehet.
- Látja!? - mutatott Jonginra Jinah. - Utálnak minket! És kihasználják, hogy emberfölényben vannak, és megtámadnak minket! Még akkor is, amikor nem vagyunk iskolában! Megkerestek minket otthon, és elcipeltek magukhoz, hogy ott kínozzanak!
- Aha, persze - horkant föl Jongin. Összefonta a karjait. - Akkor gondolom meg tudod mondani, hogy hol lakom.
- Persze! - vágta rá, de azonnal el is hallgatott. Tudtam, hogy nem fogja tudni elmondani, ahogyan én se tudnám.
- Na látod - biccentett a fiú. - Kitalálod az egészet.
- Nem találom!
- Tényleg igazat mond - szólalt meg Rim is.
Vagy három fiú kezdett el egyszerre beszélni ellene.
Az igazgatóra pillantottam. Ide-oda kapta a tekintetét a veszekedő felek között, és az arckifejezése alapján nem tudta eldönteni, kinek higgyen.
- Elég - csapott az asztalra, amikor megelégelte a vitatkozást.
- Igazgató úr, ha fölvesszük videóra, akkor hisz nekünk? - kérdezte Rim.
- Ha bárki bármilyen bizonyítékot tud mutatni, akkor egyszerűbb dolgunk lenne - bólogatott. - De egyelőre csak annyit kérek tőletek, hogy hagyjátok békén egymást. Ha megtudom, hogy bármi ilyesmi megtörtént, következményei lesznek, érthető vagyok?
- Egy igazgató figyelmeztetés nem tudja megállítani őket. Az nem érdekli őket - rázta a fejét Jinah.
- Majd ha a harmadik után ki lesznek rúgva, akkor érdekelni fogja őket.
- Igen! - kiáltotta Jinah. - Csapja ki őket!
- Egyelőre semmi okom ilyesmire.
- Titeket kéne kicsapni - vágott közbe Jongin.
- Kapd be - mutatott be neki Jinah.
- Hééé, gyerekek - szólt közbe az igazgató. - Ilyet nem akarok többet meglátni, rendben? - kérdezte dühösen. - Viselkedjetek rendesen.
- Náluk az lehetetlen - szűrte a fogai között Jongin.
- Nálunk, mi? Nem magadról beszélsz véletlenül? - kérdezte Jinah.
A fiú már éppen készült valamit visszaszólni, amikor a diri megint közbeszólt.
- A legjobb lesz, ha távol tartjátok magatokat egymástól. Ne piszkálódjatok, mert semmin nem segít! Fejezzétek be. Nem szeretnék semmi rosszat hallani felőletek.
Aztán végre elengedett minket.

14.fejezet

Amikor reggel fölébredtem, pocsékul éreztem magam. Fájt a fejem, és nagyon gyengének éreztem magam. Örültem, hogy el tudtam vánszorogni a konyhába, és készíteni magamnak egy forró kakaót. Merthogy a torkom is kapart. Biztosan túl sokat kiabáltam tegnap... Fogtam egy kiflit is, és anélkül, hogy bármit kentem volna rá, elkezdtem eszegetni. A negyedik harapás után viszont föl kellett pattannom, és zsebkendőért rohannom, mert elkezdett folyni az orrom. Nem adtam túl nagy jelentőséget neki, folytattam a reggelit, de amint befejeztem, megint ki kellett fújnom az orrom. Lassan kezdett leesni, hogy beteg vagyok.

Elvánszorogtam a fürdőbe, és kivettem a szekrényből a lázmérőt, de amint becsuktam az ajtaját, elém tárult a tükör, én pedig szembesültem a nyúzott arcommal. Fehér voltam, mint a fal, szemeim alatt pedig sötét karikák húzódtak, összegezve: ramatyul néztem ki.

Bekapcsoltam a digitális lázmérőt, majd bedugtam a pólóm alá, a hónaljamhoz. A mosógép tetejére ültem, és úgy vártam a csipogást. Ez úgy három perc múlva történt meg, én pedig kíváncsian néztem meg az eredményt: 38,2.

Hurrá.

Anyu már nem volt otthon, elment dolgozni, és valószínűleg apu is, így teljesen magamra voltam hagyva. Fogalmam sem volt, hogy a gyógyszeres dobozban mi után kéne kutatni, úgyhogy inkább főztem magamnak egy jó forró teát, és visszafeküdtem az ágyba.

Délután, amikor szüleim hazaértek, még rosszabbul voltam, mint reggel. Most már az egész arcom is égett, de főleg az orrom, ami annyira megviselt volt, hogy teljesen kipirosodott. Orromon nem kaptam már levegőt, mert be volt dugulva, ráadásul a meleg takaró ellenére rázott a hideg. Összesen ahhoz volt erőm, hogy néha kimenjek WC-re. Még könyvet olvasni sem tudtam, egyrészt, mert nehéz volt tartani (hiába volt csak háromszáz oldalas), másrészt, mert túlságosan fájt tőle a fejem. Két dolgot tudtam csak csinálni: zenét hallgatni és aludni.

Ennél többet már nem is szenvedhetnék.

Másnapra nem javult az állapotom, sőt, ha ez lehetséges, még romlott is. Ellátogattam az orvoshoz, aki előírt nekem gyógyszereket és felmentett pár tanítási napról. Így nem csak pénteken, hanem szombaton, vasárnap és hétfőn is az ágyat nyomtam.

Keddre már javult volna az állapotom, ezért nagyon úgy nézett ki, hogy másnap mehetek suliba.

- Lányok - szóltam a telefonba. Szerintem még mindig hallatszott, hogy be volt dugulva az orrom, és hogy nemrég még hangom sem volt a torokfájás miatt. - Egész héten nem mentetek be suliba?

Pár perce tudtam csak meg ezt, mert azóta nem beszéltem velük erről. Tudták, hogy beteg vagyok, és mondtam is nekik, hogy ne jöjjenek át, mert még elkapják tőlem. Viszont a fontos dolgokat azért megbeszéltük, vagyis mondták, hogy őket is megviselte ez a dolog, amit a fiúk csináltak. Nem akartam tudni, pontosan mit műveltek, csak annyit, hogy meg lettek-e erőszakolva. De nem lettek. És ez a lényeg.

- Tudod jól, hogy nem úgy van az - mondta a vonal másik végén Jinah. - Nem mehetünk csak úgy vissza. Egyelőre örülök, hogy nem támadtak meg megint itthon.

- De ez egy rakás igazolatlan. Ki fognak csapni.

- Érdekel is az engem! Legalább elkerülök a fiúk közeléből.

Hármunk közül mindig is én voltam az egyetlen, akibe szorult egy kis felelősség, de ebből semmi nem ragadt át a másik két lányra. Tudom, hogy nem tudok hatni rájuk, úgyhogy nem is próbálkozom már.

- Holnap jöttök? - kérdeztem.

- Nem hiszem.

- Nem kerülhetitek év végéig a sulit - közöltem értetlenül.

- De a fiúk...

Sóhajtottam egyet. Ahogy a levegő a manduláimat érte, elkezdett kaparni a torkom, ezért köhintettem párat.
- A fiúk csak arra várnak, hogy megint bemenjünk a suliba, és megint megtámadhassanak - mondta Jinah a vonal másik végén.
Ebben igazat kellett adnom neki. Én sem akartam bemenni az iskolába, de tudtam, hogy előbb-utóbb muszáj lesz. És talán jobb, ha hamarabb túl leszünk rajta.
- Szóval a héten biztos nem megyek be.
- Hidd el, én sem akarok - feleltem.
- Na látod, akkor ezt megbeszéltük. Amúgy is rád fér a pihenés, mert a végén visszaesel a betegségedbe.
- Jó.

Azért elgondolkoztam rajta, hogy mióta lógnak. Előző héten szerdától, és most egész héten, akkor az nyolc tanítási nap. A szülő csak három alkalmat, azaz három napot igazolhat, a maradék öt akkor igazolatlan. Féltem, hogy ki fogják csapni őket ennyi hiányzás miatt, ráadásul a pótlás sem lesz könnyű, és így is bukásra állnak... Legalábbis Jinah.
Többet gondolkoztam az ő problémáikon, mint az enyémen. Mondjuk én nem is voltam ilyen rossz helyzetben, mint ők, mert nekem mindent leigazolt az orvos, csak azt kellett hazudnom, hogy csütörtökön se mentem be, mert már akkor is rosszul voltam.
De lehet, hogy tényleg nem kéne holnap bemenni - gondoltam magamban. Még mindig ott motoszkált a fejemben, amit Baekhyun mondott a "legnagyobb balhé"-ról. Azt mondta, valószínűleg nekem nem lesz olyan rossz, és hogy nem is lesz megerőszakolás, vagy ahhoz hasonló, de akkor miért hívta így? És mi lesz az? Fájni fog?
Ha még együtt lennék vele, akkor talán kérdezhettem volna ilyeneket tőle, és nagy valószínűséggel válaszolt is volna rájuk, de most... Most már mindegy.
Apropó Baekhyun. Vajon hiányzom neki? Azóta nem is keresett telefonon. Lehet, hogy rájött, hogy tényleg jobb lesz nekünk így? De hogy lehetne jobb, ha már most hiányzik nekem? Valószínűleg túl sokat gondoltam rá, és nem kellett volna. Csak egy kis időre van szükségem, hogy megszokjam. Jobb lesz így.
Visszatérve a lányokhoz, még mindig nem tudom, hogy lesz megoldva ez a probléma. Életünk végéig nem kerülhetjük az iskola területét. Úgyis túl kell esnünk rajta, és mint már említettem, szerintem minél előbb kéne. Persze a lányokat nem tudom meggyőzni.

Megint megmértem a lázamat, ami szerencsére már lement. A torkom se fájt már annyira, de azért a gyógyszert bevettem.
Éppen az ágyamon feküdtem, és bele voltam merülve az olvasásba, amikor megcsörrent a telefonom. Fölpattantam, hogy minél előbb elérjem, de el is hallgatott, vagyis csak sms-t kaptam. Fölvettem az asztalról a mobilom.
Amikor eljutott az agyamig, hogy Baekhyun írta, és hogy nem is biztos, hogy kíváncsi vagyok rá, már el is olvastam.
"Nyugodtan menjetek holnap suliba. Nem lesz semmi balhé, ígérem. Amúgy is, ha jól tudom, az igazgató valamit be szeretni jelenteni a diákoknak."
Háromszor végigolvastam, aztán az ölembe ejtettem a kezeimet, a telefonommal együtt.
Ez azért rendes volt tőle. Mármint ha igazat írt. Mondjuk nem tudom, Baekhyun miért hazudna nekem. Lehet, hogy nem vagyunk együtt, de azért ilyen mélyre nem süllyedne. Vagy de?
Na álljon meg a menet. Baekhyunról beszélünk. Ismerem én őt eléggé ahhoz, hogy tudjam, hogy nem tenne ilyet.
Válaszolnom kéne neki, nem? Legalább annyit, hogy elolvastam az üzenetét, és hogy vettem az adást. Vagy azt, hogy köszönöm. Nem, nem fogom megköszönni. Mármint természetesen hálás vagyok érte, de amilyen helyzetben mi most vagyunk, ahhoz nem illene. De legyek ilyen szemét? Hogy még egy 'köszönöm'öt sem tudok odabiggyeszteni?
Köszi, rendes vagy, hogy szóltál....
Nem, ez nem jó.
Oké.
De ez így kevés, nem? Csak az, hogy oké?
Oké, köszi.
Ezt küldjem el? Elolvastam az üzenetét, és hogy hogy hangzik a válaszom. Lehet, hogy az oké helyett a 'rendben't kéne írnom? Mondjuk neki inkább az okéval válaszolnék...
Ahh, miért ilyen nehéz egy választ írni?
Na mindegy, elküldöm és kész. De akkor inkább csak annyit, hogy oké. Vagy azt, hogy rendben. Nem, inkább az okét.
Azt az egyetlen egy szót küldtem el neki, de utána megint azon gondolkoztam, hogy meg kéne köszönni neki. Most már mindegy.
Kiléptem az üzenetekből, és a névjegyzékre mentem, majd tárcsáztam Jinah számát.
- Szia - köszönt bele, amint felvette.
- Szia. Csak azt szeretném mondani, hogy szerintem holnap bemehetnénk a suliba.
- Már megint ezzel jössz? - kérdezett vissza idegesen. - Nem megyünk be, oké?

- De most nem terveznek balhét - szaladt ki a számon. Pár másodperc telt el az információ feldolgozása közben, aztán megkérdezte:
- Honnan tudod?
- Öhm... - Tudod Jinah, az exarátom írta, aki szintén tagja a csapatnak. Csak kár, hogy ezt nem válaszolhatom. - Hallottam, hogy mondják. Amikor ott voltam. Tudod. Beszélgettek, és hallottam valami ilyesmit - makogtam össze-vissza.
- Biztos, hogy ezt mondták? - kérdezte kétkedve.
- Igen.
- És eddig ezt miért nem mondtad? - értetlenkedett.
- Mert... mert elfelejtettem. Most jutott eszembe két perce.
- Igen?
- Aha.
- Hát... De biztos? Lehet, hogy direkt úgy tervezték, hogy ezt halld meg.
- De halkan beszéltek, és nem tudták, hogy figyelek.
- Ja, akkor... - Egy ideig csend volt a vonal másik végén, ezért én szólaltam meg.
- Én elmegyek. És szerintem ti is gyertek. Az igazgató is be akar jelenteni valamit.
- Mit?
- Honnan tudjam!?
- És azt honnan veszed, hogy mondani akar valamit?
- A tanárok mondták még órán - találtam ki gyorsan a hazugságot. - Csak gondolom nem figyeltetek.
- Az lehet. - Sóhajtott egyet. - Akkor holnap suliba megyünk?
- Igen - mondtam magabiztosan. - Ha bármi történik, vállalom a felelősséget.
Jinah felnevetett.
- Azért ennyire nem kell komolyan venni a dolgot. Nem téged hibáztatnálak.
- Köszi - mosolyodtam el én is. - Hát akkor, szia!
- Szia. Holnap találkozunk.

13.fejezet

Természetesen nem mentem ma suliba. A lányok tanácsolták, és most kivételesen beleegyeztem. Én is tudtam, hogy az a legjobb, ha kerülöm a fiúkat, ezzel együtt az iskola területét.
Jinah és Rim tegnap késő délután állítottak be hozzám, mert aggódtak, és tudni akarták, mit csináltak velem a fiúk. El is meséltem nekik, mi történt. És mivel mindhárman lógtunk, úgy döntöttünk, csináljuk együtt. Úgyhogy ma szinte egész délelőtt és délután Jinahéknál voltunk.

Sokat segített, hogy velük lehettem, mert legalább elterelődött a figyelmem a tegnapi napról. Mondjuk nem volt annyira jó kedvem, inkább csak ültem a kanapén, karjaimmal átöleltem a felhúzott lábaimat, és néztem magam elé. Azért nem volt olyan könnyű feldolgozni a történteket.

A telefonomat kikapcsoltam, mert nem akartam, hogy a lányok is lássák, hogy valaki folyton hívogat. Baekhyun ugyanis tegnap többször rám csörgött, de egyszer sem vettem föl. Nem voltam kíváncsi rá, mit szeretne, és nem is akartam vele beszélni. Eleget szenvedtem tegnap, és minél kevesebbet szerettem volna gondolni rá.

Délután három körül mindhárman a tévé előtt ültünk, popcornnal az ölünkben, és filmet néztünk, amikor csöngettek. Jinah fölpattant mellőlem, és az ajtóhoz szaladt, de amint kitárta azt, ijedten nézett a vendégekre.

- Ki az? - kérdezte Rim, miközben előrébb hajolt, hogy lásson is belőle valamit. Én már sejtettem a választ.

Jinah be akarta csapni az ajtót, de az egyik fiú odatette a lábát, úgyhogy nem jött össze neki.
Két srác lépett be az ajtón, én pedig ijedtemben fölpattantam, és menekülni akartam. Hogy hova, arról fogalmam sem volt, a lényeg az, hogy messze innen.
Végül a konyha melletti folyosó felé vettem az irányt, közben hallottam, hogy mögöttem már folyik a dulakodás. Hamar rájöttem, hogy zsákutcába kerültem, de másmerre nem is tudtam volna menekülni. Lépteket is hallottam, ezért megpördültem a tengelyem körül, hogy megnézzem, mekkora bajban is vagyok tulajdonképpen. Két fiú sietett utánam, akiknek most már felismertem az arcukat. Az egyik az volt, aki tegnap elsőnek, azaz Chanyeol előtt volt soron, a másik pedig aki a nadrágomat hámozta le rólam.
Amint megláttam őket felém közelíteni, a legközelebbi ajtóhoz rohantam, és benyitottam, bár tudtam, hogy semmi esélyem a menekülésre. Minden reményem odaveszett, amikor a fürdőszobában kapkodtam a fejem kiút után kutatva. Nem volt.
- Sora - hallottam az egyik fiút az üldözőim közül a hátam mögül. Megfordultam. - Miért lógsz ki mindig a sorból? Miért jársz mindig más úton, mint a barátnőid? - kérdezte, és nekitámaszkodott az ajtófélfának. - Tudtam, hogy nem őszintén kíváncsi, hanem inkább csak bosszantani akar.
- Nem járok más úton, mint ők - ellenkeztem.
- Na persze - horkant fel, de nem vitatkozott tovább. - Gyere inkább - mondta, majd közelebb jött, és megragadta a karom. Nem tudtam ellene mit csinálni.
Kivonszoltak a fürdőből, keresztül a nappalin, ki az utcára. Rajtunk kívül senkinek nyoma sem volt.
- Ne - sikítottam kétségbeesetten, miközben próbáltam kiszabadítani magam. - A tegnap nem volt elég!?
- Ezt én is kérdezhetném tőled. Azt hittem, sikerült megnevelnünk, de úgy látszik tévedtem.
- Tegnap eleget kínoztatok. - Már szinte sírtam, de mit sem törődve ezzel ráncigáltak tovább. - Mit akartok még tőlem?
- Majd meglátod.
A cél ugyanaz volt, mint tegnap. Jongin otthona. Kirázott a hideg a gondolattól, hogy megint be kell lépnem abba a házba,de nem volt más választásom.

Amint átléptük a küszöböt, megpillantottam Rimet és Jinaht a nappali közepén levő kanapén. Bár egymás mellett ültek, egy-egy fiú fogta őket oldalról. A többiek szétszórva helyezkedtek el a szobában, Baekhyun és Chanyeol például a heverő jobb karfája mellett álldogáltak.
Lábaim fölmondták a szolgálatot, a földre rogytam, ezért a fiúk elengedtek, de nem mozdultak mellőlem. Szerintem egyértelmű volt, hogy nem fogok csak úgy fölpattanni, és kiviharozni a szobából. Legszívesebben ezt tettem volna, de nem volt hozzá erőm. Ugyanolyan gyengének és kiszolgáltatottnak éreztem magam, mint tegnap.
- Nos - csapta össze a kezeit a szoba közepén álló Jongin. - Most, hogy mindenki megjött, kezdhetjük a játékot.
- Milyen játékot? - kérdezte Jinah. - A fiú figyelmen kívül hagyta a kérdést, és tovább beszélt.
- Akkor ugye három csapatot alkotunk, mindegyik lányhoz három-három ember, csak egyvalakihez megy kettő. Ki legyen az?
- Sora - vágta rá Baekhyun. - Ő tegnap úgyis kapott eleget - magyarázta.
- Oké - biccentett Jongin. - Vállalod?
- Persze.
- Én meg leszek a másik - közölte Chanyeol.
- Oké. Hova mentek? Fürdő, konyha...?
- A konyha jó lesz - mondta Baekhyun.
- Akkor mehettek is.
A fejem még mindig le volt hajtva, amit erre a beszélgetésre sem emeltem föl. Arcomat eltakarták a tincseim, így nem is láttam semmit a faparkettán kívül, de éreztem, ahogy valaki megragadja a karom, és fölhúz. Nem is tudom, miről ismertem föl, talán arról, hogy próbált gyengéden fölsegíteni, közben teljesen más látszatot kellett keltenie - ezért nehezen is ment neki - vagy arról, hogy eleget érintkeztünk előtte is. Valahogy azért sikerült elhúznia a konyha felé, aztán amikor oda beértünk, becsukta magunk után az ajtót.
Hosszúkás alakú konyha volt, baloldalt a sütő, a konyhapultok, a mosogatógép és fölötte a csap, a végében pedig a hűtő, aminek most éppen Chanyeol támaszkodott neki. A jobb oldalon ott volt egy kis asztal, két székkel. Kirántottam a karomat Baekhyun kezéből, és levágódtam az egyikre.
Kissé megkönnyebbültem, mert ők ketten biztosan nem fognak bántani, főleg, hogy többiek nem látnak minket. Szóval ezt a délutánt megúsztam.
- Mikor fejezitek már végre be? - kérdeztem, de kerültem Baekhyun tekintetét. Chanyeolét nem kellett, mert ő eleve a hátam mögött volt.
- Mit? - kérdezte a barátom.
- Ezt az egészet... Tudod jól, miről beszélek.
- Hát... Majd megkapjátok a legnagyobb büntetést, és utána... valószínűleg.
- Legnagyobb büntetést? - kérdeztem, és most már szemeibe néztem.
- Nem kell félned - nyugtatott. - Nem fogunk megerőszakolni, ha arra gondolsz. Semmi ilyesmi nem lesz. Neked, lehet, hogy nem is lesz olyan rossz.
- Mi lesz az? - kérdeztem. Baekhyun egy pillanatig Chanyeolra nézett, aztán vissza rám.
- Azt nem mondhatom el. De eddig se mondtam el semmit, gondolom megérted. Tényleg nem olyasmi, amitől félned kell.
- Akkor miért ez lesz a "legnagyobb büntetés"? - kérdeztem értetlenül.
- Majd meglátod.
Sóhajtottam egyet, aztán az asztalon pihenő karomra hajtottam a fejem. Pár percig néma csönd állt be a szobába.
- Nem akarom tudni, miféle játékról van szó, ugye?
- Nem hiszem. Inkább ne rontsuk a helyzet.
- Ezen már nincs mit rontani - morogtam az asztallapnak.
- Figyelj, Sora - kezdett bele óvatosan. - Tudom, hogy nehéz volt neked mostanában... És én sajnálom is, ami veled történt. Nekem se volt könnyű, hidd el. De...
- Baekhyun - szóltam közbe, és felkaptam a fejem. - Fejezzük be.
- Mit?
- Ezt, ami köztünk van.
Ez megdöbbentette, tisztán láttam rajta.
- Nemár, Sora - mondta kétségbeesetten. - Azért ennyire nem vagyunk rossz helyzetben.
- De, vagyunk - közöltem.
- Megoldjuk.
- Hogyan? És mit? - Megráztam a fejem. - Ezt nem lehet olyan könnyen... Te is jól tudod, hogy minden sokkal egyszerűbb lenne, ha nem lennénk együtt.
- Ugyanott tartanánk - közölte. - A fiúkkal akkor is ezt csináltuk volna.
- Jó, de... könnyebb lenne.
- Lehet, hogy az lenne. De nem biztos. Ezt a kis időt még túléljük.
- Utána is titkolóznunk kell! Nincs jövőnk, nem látod!?
- De van - erősködött. - Ha már nem fogunk annyit a nyakatokon lógni a fiúkkal, akkor...
- Akkor elmondod nekik? Hogy "hé, nézzétek, Sora a barátnőm" ? Nem fogjuk tudni beadni nekik. Én se a lányoknak. Te se fiúknak. - Vettem egy nagy levegőt, és lassan ki is fújtam. - Nem működik ez köztünk.
- Eddig működött.
- Igen, amikor az egész csapat betoppant a szobádba, és nekem el kellett bújnom, meg amikor majdnem rátaláltak a telefonomban az üzeneteinkre. Nagyon nehéz dolgunk van, azt be kell vallanod.
- Jó, azt én is tudom, de... ezt eddig is tudtuk, és mégsem riadtunk vissza.
Ebben igaza volt. De most be akartam fejezni. Abban reménykedtem, hogy így talán minden sokkal egyszerűbb lesz.
- Ettől izgalmas a kapcsolatunk, nem?
Tudtam, hogy most már mindenhonnan érveket kaparászik, csak azért, hogy meggondoljam magam. És igen, én is gondoltam így rá, hogy izgalmas kapcsolatunk van, de most már más szemmel láttam a világot.
- Izgalmas az, amikor senkinek nem mondhatod el, hogy barátod van, hazudnod kell, amikor arról beszélsz, hogy hol voltál, amikor senkinek nem mesélheted el, milyen izgalmas estéd volt a barátoddal? Valóban, nagyon izgalmas - bólogattam cinikusan.
- Sora, szerintem neked csak sok volt ez a pár nap, és csak azért vagy most ilyen. Gondoljuk át a dolgokat.
- Már átgondoltam.
- Jó, egy kérdésem van. Mikor jutott eszedbe a szakítás?
Nem akartam rá válaszolni, mert tudtam, hogy azt fogja hallani, amire vágyik.
- Ma, itt a konyhában - böktem ki.
- Látod - biccentett. - Aludj rá egyet - tanácsolta. Most már sokkal lágyabb volt a hangja, mit pár perccel ezelőtt. Én pedig éreztem, hogy kezdek húzni a másik irány felé...
- Nem tagadhatod, hogy voltak szép pillanataink - mondta.
- Voltak. De elmúltak.
- Sora...
- Nem - ráztam meg a fejem, és fölpattantam a helyemről. - Jobb lesz így.
- Kinek? - kérdezte kissé felháborodottan.
- Nekünk.
- Miért?
- Mert... - Hirtelen megálltam, és nagyot tüsszentettem a tenyerembe.
- Egészségedre - mondta halkan.
- Köszi. - Fogalmam sem volt, miért éppen egy veszekedés kellős közepén jött rám.  Gyorsan folytattam, ahol abbahagytam.- Mert nem kell titkolóznunk, és tovább élhetjük az életünket, ahogy előtte.
- Ne már - megint átváltott kétségbeesettbe. - Ezt te sem gondolhatod komolyan.
- Baekhyun. Lásd be, hogy egyszerűbb lesz így.
- Üresebb lesz. Hiányoznál. Én... én szeretlek - vallotta be.
Kikerekedett szemekkel meredtem rá. Ez volt az első alkalom, hogy kimondta. Jó, eddig is tudtam, nem arról van szó, csak ez most hirtelen túl komolynak tűnt, és meglepetésszerűen ért. Valahogy még nyálas is volt a maga módján, de tényleg ez a megfelelő szó arra, amit éreztem. És ő is.
De mi van, ha ez csak egy sima diákszerelem? Ha éppen azért vonzott ez a kapcsolat, mert meg volt tiltva? Mert ugye a tiltott gyümölcs a legédesebb. Mondjuk már azelőtt is vonzódtam hozzá, hogy pontosan tudtam volna, ki ő...
- Jó - mondtam, mert mást nem tudtam kipréselni magamból.
- De te...?
Nyilvánvalóan egy normális válaszra várt. Amiben én is elmondom, mit érzek. De mit érzek? Hosszasan gondolkoztam, hogy hogyan fejezzem ki magam.
- Tudod - mondtam végül - nehéz egy olyan embert szeretni, aki ott áll előtted, és ő a következő a sorban, aki pár percig kínozni fog - utaltam a tegnapi napra.
- Én nem bántottalak.
- De akkor is abban a csapatban vagy! Nem fogod fel, milyen nehéz ez nekem!? Eddig még oké volt, hogy leöntöttetek, meg lökdöstetek, de ami tegnap történt, az tényleg több a soknál! Nehéz így szeretni valakit, aki egy ilyen bandában van benne, és ilyen a baráti köre. Egyáltalán nem értelek benneteket, mert ti nem ilyenek vagytok - céloztam rá és Chanyeolra.
- Sora - szólt csalódottan, majd felém lépett.
- Ne érj hozzám - közöltem vele, és feltartottam mindkét kezem.
Döbbenten állt meg.
- Mióta tartunk itt? - kérdezte.
- Tegnap óta - közöltem.
- De nem is... szóval Jongin nem erőszakolt meg, ugye?
- Nem - válaszoltam, és furcsán néztem vissza rá, mert nem értettem, mire akart ezzel kilyukadni.
- Na látod - biccentett. - Annyira azért nem vagyunk...
- Na persze - emeltem feljebb a hangomat. - Nem lettem megerőszakolva, fú, most aztán megkönnyebbültem! Ami meg előtte volt, az az egy-két puszi, a vetkőztetés, ugyan már, mi volt az!? Pff, semmiség.
- Hé, nyugi. Nem úgy értettem!
- Tudod miért nem akarok veled lenni? Mert te is a csapat tagja vagy.
- Ezt eddig is tudtad - nézett rám értetlenül.
- De most rájöttem, milyen ez a csapat igazából. Nem akarok olyan barátot, aki ebben a bandában benne van. Főleg a tegnapiak után.
- Ne csináld ezt - kérlelt. - Én is tudtam, hogy nehéz lesz, de vállaltam. Tudtam, hogy lesznek nehéz időszakaink, de azt is tudtam, hogy simán átvészeljük őket.
- A nehéz időszak elérte a csúcspontját. És talán el kéne engednünk.
- Vagy még szorosabban, kitartóbban fogni.
- Bekhyun, miért nem látod be, hogy könnyebb lesz így?
- Mert nem lesz - mondta, és megint közelebb lépett. Próbáltam hátrálni, de hátam nekiütközött a falnak. - Nem engedem - makacskodott. - Most csak sok ez neked, és azért akarod, de hidd el...
Elnéztem másmerre.
- Te sem akarod igazából ezt a szakítást- mondta.
- Fogalmad sincs, mi játszódik le bennem - közöltem vele. - Kérlek... Te is be fogod látni, hogy jót tesz a távolság.
Arcomhoz hajolt, mintha meg akart volna csókolni - valószínűleg azt is akarta, de balra fordítottam a fejem.
- Baekhyun, ne. Nem akarom.
Megragadta az államat, és maga felé fordította fejemet, arra kényszerítve, hogy nézzek a szemébe. De épphogy megtörtént volna ez, ajkai már rá is tapadtak az enyémre.
Nem szerelmes csók volt. Nem éreztem benne semmi vágyat, semmi érzelmet, ami bizonyította volna, hogy igenis szeret, és nem fogja hagyni, hogy szakítsunk, és hogy kitartunk. Inkább az erőszakot éreztem ki belőle,  és a lágy csókok helyett, amiket annyira szerettem tőle, most durvát kaptam. Köszönöm, nem kérek belőle. Azonnal ellöktem magamtól.
- Tessék, itt az élő bizonyíték, hogy ugyanolyan vagy, mint a csapat összes többi tagja! - vágtam oda neki. Éppen folydogálni kezdett egy könnycsepp az arcomon, ezért gyorsan letöröltem. Sietősen az ajtó felé vettem az irányt, mert úgy éreztem, muszáj elrohannom innen.
- Sora - kiabált utánam Baekhyun, de már kitártam az ajtót, és kiszaladtam rajta. Szemeimet félig eltakartam, mert nem akartam látni, mi folyik a kanapén. Merthogy ott volt két fiú, és az egyik lány, az biztos.
- Hé - szólt egy srác, aki észrevette, hogy menekülök.
- Hagyjátok - hallottam Chanyeol hangját mögülem. - Hadd menjen.
Kinyitottam a bejáratni ajtót, kiléptem az utcára, és amilyen gyorsan csak tudtam, rohantam hazafelé.


- Hol voltál? - kérdezte aggódva anya, amint beléptem a házba.
- A lányoknál - feleltem, és reméltem, hogy nem veszi észre, mennyire megviselt vagyok.
- Jól vagy? - Persze, hogy észrevette.
- Aha - hazudtam.
Összevonta szemöldökeit, majd odalépett hozzám, és tenyerét a homlokomhoz tette.
- Elég meleg vagy...
- Nem vagyok lázas - mondtam.
- Azért pihenj le egy kicsit - ajánlotta.
- Oké. - Semmi másra nem vágytam.

Óvatosan beléptem a fürdőkádba, majd le is ültem. A víz hőmérséklete a meleg és a forró között ingadozott - nekem pillanatnyilag tökéletes volt. Hátrafeküdtem, hogy minél jobban elmerülhessek a melegségben, aztán fölsóhajtottam. Jólesett ez a béke, a nyugalom. Néma csönd honolt mindenhol. Olyan volt, mintha a víz szépen lassan kezdte volna föloldani bennem a stresszt, és azt a sok feszengést, ami bennem lakolt. Végre el tudtam magam engedni - testileg legalábbis, mert a gondolataim attól még nem hagytak nyugodni. Ennek is megtaláltam a tökéletes ellenszerét: egy könyv. Ha olvasok, legalább más gondjaival-bajaival lehetek elfoglalva, amik előbb vagy utóbb úgyis megoldódnak. Addig sem kell a saját problémáimra koncentrálnom, vagyis tökéletes figyelemelterelő. Eddig még sosem olvastam a kádban, de most rájöttem, hogy egyáltalán nem nehéz szárazon tartani a könyvet, hogy ne essen a vízbe. Arra gondoltam, hogy órákig tudnék így feküdni. És lehet, hogy azt is fogom csinálni.

12. fejezet

Amikor reggel kiléptem az utcára, olyasmi fogadott, amire nem számítottam. Nem találtam ott se Rimet, se Jinaht. Azonnal a telefonom után kaptam, és tárcsázni kezdem.
- Hol vagytok?
- Otthon - közölte Jinah, mintha nem lenne egyértelmű.
- Lógtok?
- Szerinted? A tegnap történtek után én ugyan be nem megyek!
Erre tényleg gondolhattam volna, ez tisztára rájuk vall.
- És nekem nem akartatok volna szólni? - kérdeztem kicsit felháborodottan.
- Úgysem lógsz soha a suliból, most se tudtunk volna meggyőzni.
Ez igaz. Ha mondták is volna, hogy ma sulit kerülnek, én akkor is bejöttem volna.
- Jól van. Akkor jó pihenést.

De rég mentem egyedül suliba... Hiányzott az oldalamról a két lány, meg furcsa volt, hogy csönd van, mert nem csacsognak, de lehet, hogy ők jártak jobban, én pedig rosszabbul. Tegnap a saját fülemmel hallottam, hogy olyasmit akarnak kitalálni, mint tegnap. Akkor viszont tényleg én húztam a rövidebbet.
Már ott tartottam, hogy jobb lenne, ha én is otthon maradnék, de már a suli előtt jártam, úgyhogy nem fordultam meg. Elég erős vagyok. Majd csak túlélem valahogy.
Vagy mégsem?
Épphogy beléptem a suli ajtaján, beléjük botlottam. Szuperül kezdem a napom, mit ne mondjak.
- Jó reggelt - jelent meg egy gonosz vigyor Jongin arcán. Tudtam, hogy bajban vagyok. Közelebb lépett hozzám, majd a fülembe suttogta: - Elrabolhatunk egy pillanatra?
Aztán megláttam a fiú háta mögött Baekhyunt, aki kedvesen mosolygott rám.
- Ne félj - tátogta némán, amit valószínűleg senki nem látott, mert eléggé hátul állt. Megnyugatatóan mosolygott. rám.
- Öhm, inkább ne - nyögtem ki. - Első óra matek doga, és még fel szeretnék készülni rá. - Ez persze nem volt igaz, de muszáj volt valamit kitalálnom, mert nagyon féltem.
- Akkor sok sikert - mondta, és megfordult.
Először döbbenten néztem utána, hogy most mi van, de aztán leesett. Nem akart semmi mást, csak rám ijeszteni. Mondjuk sikerült is. De vajon megelégszenek ennyivel?
Már mind háttal álltak nekem, és mentek az osztálytermeik felé, amikor hirtelen a leghátul levő Baekhyun megfordult, gyorsan körbenézett, hogy látja-e valaki, és amint megbizonyosodott róla, hogy senki nem figyeli, ujjaiból egy szívet formált, és a világ legédesebb mosolyával jutalmazott engem. Aztán visszafordult, és ment tovább.
Ezzel feldobta a napomat. Egy apróság volt, mégis valami hatalmas. Eléggé idegesítő, hogy senkinek nem mondhatom el, hogy van barátom, mert mindkettőnknek annyi, de mégis van valami titokzatos benne. Valahogy sokkal izgalmasabbá teszi egy kis titkolózás, és bár nehéz, megéri. Mindenképpen megéri.
Egész nap mosolygós kedvem volt, de amúgy nem lett volna az. Igazából semmi jó nem történt velem (kivéve ma reggel Baekhyunt), furcsa volt így a két legjobb barátnőm nélkül. Laposabb, üresebb volt minden. Ráadásul olyan volt, mintha kihagytak volna valamiből, ami így bántott is. Jó, értem, miért nem hívtak föl, de legalább elmondhatták volna nekem előző nap, hogy mit terveznek.
Amikor az ebédlőben ültem, egyedül az asztalunknál, kaptam egy sms-t tőlük. Azt írták, hogy találkozzunk négy órakor a parkban. Ennek örültem, mert úgy tűnik, akkor mégis gondolnak rám, ráadásul elég rég mozdultunk ki a házból közösen.
Még a telefonom kijelzőjét bámultam, és éppen ki akartam lépni az üzenetekből, amikor valaki kikapta a kezemből. Azonnal fölpattantam, és szembe találtam magam a nyolctagú fiúbandával.
- Hol hagytad a barátnőidet, Sora? - kérdezte Jongin, aki a legközelebb állt hozzám.
Egy ideig gondolkoztam azon, hogy azt mondom, hogy itt vannak a suliban, de valószínűleg elég hamar ki tudnák deríteni az ellenkezőjét. És persze azt sem fogom mondani, hogy otthon maradtak, mert féltek.
- Semmi közöd hozzá.
- Igen? - vonta fel a szemöldökeit. - Milyen kár, akkor soha nem fogjuk megtudni, hogy lógnak a suliból, mert betojtak.
- Hagyjál békén - mondtam undorodva.
- Olvassuk el az üzeneteit - mondta az egyik fiú, és kikapta Jongin kezéből a telefonomat. Semmi esélyem se volt elérni a mobilom, aztán úgy döntöttem, nem érdekel. Dühösen fújtattam egyet, és vissza akartam ülni a helyemre, amikor tágra nyíltak a szemeim. Baekhyun. Baekhyunnal is írogattunk egymásnak, és ha azt meglátják a fiúk...
Amint találkozott vele a tekintetem, neki is azonnal leesett.
- Muti már - kapta ki barátja kezéből a telefont, és elkezdte nyomkodni rajta a gombokat. Chanyeol is fölé hajolt, és úgy tett, mintha az üzeneteimet olvasná.
- Na mutasd ide is - türelmetlenkedett egy másik fiú.
- Tessék - tartotta felé Baekhyun a tárgyat, én pedig megnyugodtam. Kihúzott minket a csőből.
- Adjátok már vissza - panaszkodtam, hogy ne essek ki a szerepemből.
- Tessék - nyújtotta oda a fiú. - Úgysincs benne semmi érdekes.
Most már nincs - gondoltam magamban.
- Na jó, menjünk - mondta Jongin, majd mind el is húztak onnan. Megkönnyebbülten rogytam vissza a helyemre.

Már rég jártam a parkban, ahova a találkozót beszéltük meg a lányokkal. Sokszor jártam erre, mert mindig is nyugodt és szép hely volt. A hosszú sétányt a víz választotta ketté. Sosem lógattuk bele a lábunkat, mert tele volt zöld hínárral, és rengeteg hal úszott benne. Inkább kiültünk egy padra, vagy ahogyan ma is tettük, kényelmesen sétálgattunk mellette.
- Mit csináltak ma a fiúk? - érdeklődött Jinah.
- Reggel rám ijesztettek, de nem csináltak semmi különöset, délben pedig elvették a telefonomat.
- És vissza is adták?
- Aha.
- Mehettünk volna suliba - sóhajtotta Rim. - Ez nem nagy cucc.
- De lehet, hogy csak azért nem csináltak semmit, mert nem voltatok ott.
- Ja, az is lehet...
- És ti mi jót csináltatok ma? - kérdeztem.
- Semmi különöset. Délig aludtunk.
Akkor mégiscsak érdekesebb napom volt, mint nekik.
Egy ideig még csendben sétáltunk, aztán a szokásos szövegelésbe kezdtünk.
- ...szóval szerintem is jót tenne a sportolás - mondta Jinah.
- És hova szeretnél járni? Valahogy nem tudlak elképzelni a lányfocicsapatban vagy a kosárcsapatban - mondtam.
- Igen, én se ilyesmire gondoltam, hanem inkább futásra. Mondjuk reggelente, suli előtt. Veletek együtt? - kérdezte egy reménykedő mosollyal az arcán.
- Én nem biztos, hogy akarok olyan korán kelni... - bizonytalankodott Rim.
- Egyszer kipróbálhatnánk, és utána majd meglátjuk - ajánlottam fel.
- Oké. De most üljünk le egy padra - mondta Jinah.
- Azt hittem mozogni akartok - hallottunk hirtelen magunk mögött egy fiúhangot. - Inkább tanuljatok meg úszni.
Mind a hárman megpördültünk a tengelyünk körül, és kerek szemekkel néztünk Jonginra, és a másik hét fiúra. Volt egy olyan érzésem, hogy vizesek leszünk...
- Tudunk úszni - mondta nagyképűen Jinah.
- Biztos?
- Igen.
- Akkor nyugodt szívvel lökünk be a vízbe - mosolygott, aztán el is indultak felénk a fiúk. Engem pont Jongin ragadott meg, és kezdett egyre közelebb tolni a vízhez.
- Nyugodt szívvel? - kérdeztem. - Mert amúgy nem nyugodt szívvel csinálnátok, vagy mi? - kérdeztem, aztán hangos sikítozást hallottam, és egy csobbanást, aztán egy következőt. Már engem is be akart lökni, de olyan szorosan kapaszkodtam a fiú karjaiba, hogy magammal rántottam be, ahol szó szerint rám esett. Mondjuk nem fájt, de azért mégis. Már kezdtem félni, hogy nem kapok levegőt, de aztán sikerült feljutnom a felszínre. A vízszint a derekamig ért, jéghideg volt, és valami undorító, zöld trutymó ragadt rám. Amilyen gyorsan csak tudtam, kimásztam. A fiúk a másik két lányon röhögtek, akik össze-vissza csapkodtak és sikítoztak. Aztán észrevették, hogy kint vagyok.
- Adj nekik, Sora! - kiáltotta Rim, mire az előttem álló fiú hátrafordult, de már késő volt védekeznie, meglöktem a mellkasánál, így egyensúlyát veszítve nagyokat kapálózott a levegőben, aztán a vízbe zuhant. Már léptem volna oda a következőhöz, de valaki megragadt a csuklómnál.
- Hagyd abba - szólt rám dühösen Jongin, aki időközben kimászott a partra, majd megragadta a másik karomat is, és mindkettőt hátraszorította.
- Eressz el - kiabáltam, de nagyon erősen fogott, és semmi esélyem nem volt ellene.
- Megérdemelsz egy kis büntetést, nem gondolod?
- Nem - ráztam kétségbeesetten a fejem, és próbáltam nem kimutatni, mennyire félek.
- Dehogyisnem.
Kicsit meglökött, hogy induljak el előre, és mivel nem akartam hasra vágódni, csináltam, amit akart. Az összes fiú követett minket, sőt, be is segítettek, hogy Jonginnak ne legyen olyan nehéz dolga. Egy-egy fiú megragadott a karomnál, és úgy vezettek.
Fogalmam sem volt, hogy hova megyünk, nem ismertem ki annyira jól magam ezen a környéken. Csak reméltem, hogy akad a környéken egy ember, akinek föltűnik, mit csinálnak a fiúk, mert ha bárki meglátna minket ebben a pillanatban, egyértelművé válna, hogy valami nagyon rosszat terveznek velem. Persze nem volt ekkora szerencsém.
- Hagyjatok már - kiabáltam, és kapálóztam össze-vissza, de ennek csak az lett az eredménye, hogy még erősebben szorítottak. - Ez fáj, ne!
- Hagyd már abba ezt a hisztizést - nézett hátra Jongin. - Az agyamra megy a nyivákolásod!
- Akkor eresszetek el!
Nem válaszolt semmit, csak megfordult, és ment tovább. A félelem kezdte egyre jobban behálózni a testemet, ahogy belegondoltam, mit is terveznek velem, vagy egyáltalán hová visznek.
Végül egy ház előtt álltunk meg. Jongin előkapott egy kulcsot, és kizárta az ajtót, amiből egyértelművé vált, hol vagyunk. Jonginnál, otthon. Nem tudom, pontosan mire számítottam, de ez valahogy még jobban megrémített, mint bármilyen más lehetőség.

Amint megpillantottam belülről a lakást, tudtam, hogy jómódú család házáról van szó. Mindenhol tisztaság, jó illatok és rend. A szoba, ahova felcipeltek viszont egyértelműen Jongin szobája volt, nagyobb rendetlenséggel, szétdobált holmikkal és fiús berendezéssel. Kétszer akkora volt, mint egy átlagos szoba, de szinte alig volt szabad hely. Jó sok helyet foglalt el például a hatalmas ágy, amivel pont szemben találtam magam. Balra még megláttam egy ajtót, és egy pillanatra elgondolkoztam azon, hogy vajon saját fürdője is van, vagy csak egy egyszerű gardróbról van szó. Hatalmas házban voltam, úgyhogy mindkettőt el tudtam képzelni.
Igazából nem vagyok egy verekedős típus, de most muszáj volt tennem valamit. Mondjuk sejtettem, hogy sok esélyem nincs egyedüli lányként nyolc fiú ellen, de azért megpróbáltam. Lábaim szabadok voltak, úgyhogy azokkal próbáltam rugdosni a fiúkat, de gyenge pontjukat nem tudtam elérni.
- Segítsetek már – kiabálta az egyik fiú, aki igen nehezen bírt velem. Még három fiú odajött, és mindenhol, ahol csak tudtak, lefogtak. Így persze már semmi esélyem nem volt ellenük, de viccesnek találtam, hogy négy-öt fiúra van szükség ahhoz, hogy teljesen le tudjanak szorítani.
- Most mit csináljunk? – kérdezte a bal kezemet fogó srác.
- Hát – mondta Jongin – hogyha ennyire vad… Talán meg kéne kicsit szelídítenünk, nem gondoljátok? – Egy gonosz vigyorral nézett rám, engem pedig a rosszullét kerülgetett. Úgy érzem, nagy bajban vagyok.
- Kötözzük össze a kezét-lábát, akkor talán egyszerűbb dolgunk van – ajánlotta föl valaki.
- Jó, szerzek kötelet.

Ez hirtelen olyan abszurdan hangzott.
- Eresszetek már el – mondtam kétségbeesetten, miközben a házigazda kisietett a szobából. Kapálóztam, ahogy csak bírtam, de semmi esélyem nem volt.
Amikor Jongin visszatért, két perc alatt összekötözték a hátam mögött a kezem, és még a lábamat is. Nem tehettem ellene semmit, pedig nagyon igyekeztem. Gondoltam, hogy nem fognak figyelni arra, hogy esetleg túl szorosan húzzák meg, de szerencsére nem szorított, persze nem is volt olyan laza, hogy ki tudnám oldozni saját magam.
Az ágy szélére ültettek, ők pedig szépen felsorakoztak előttem. Sorban végignéztem a rajtuk. Nyolc fiú, akik közül csak hármat ismerek pontosan: Baekhyunt, Chanyeolt és Jongint, a többit csak látásból, de nem is biztos, hogy meg tudnám különböztetni őket. Például már azt sem tudom pontosan, hogy melyik volt az, akit leöntöttem.
- Akkor játsszunk egy picit – mosolygott Jongin.
- Inkább ne – fintorogtam.
- Hogyha elengeded magad, és élvezed, amit csinálunk, akkor te is jobban jársz – ajánlotta. – Szóval. Minden fiú kap egy kis időt, és azalatt azt csinálhat, amit akar. Érthető, ugye?
Jobbnak láttam, ha nem szólok közbe, és nem vitatkozok, úgyis én jártam volna rosszabbul. Arra gondoltam, hogy talán nem is mennek olyan messzire, és azt kibírom. Összeszorítom a fogaimat, behunyom a szemeimet, akkor talán el tudom viselni. Egyedül Jongintól féltem.
- Sorban megyünk – mondta, majd a legbaloldalt álló személyre nézett.
A fiú előre lépett, pontosan elém, aztán letérdelt, hogy jobban hozzám férhessen. A pulcsim cipzárjához nyúlt, és miközben egy elégedett vigyor ült ki az arcára, csigalassúsággal elkezdte lehúzni rólam. Minél lejjebb került, annál hevesebben vert a szívem a félelemtől. Végül elérte a legalját, és hátradobta a ruhámat. Mondjuk nem sikerült teljesen levenni, mert összekötözött kezeim megakadályozták benne, de mintha legkevésbé sem zavarta volna. Combomat kezdte el markolászni, aztán száját a nyakamhoz tapasztotta, és elkezdte csókokkal ellepni a bőrömet. Nem csinálta rosszul, de én mégis undorodtam ettől az egésztől, annyira visszataszító volt. Ráadásul minden fiú minket nézett. Nem akartam látni az arcukat, ezért a fejük felett kerestem egy pontot, amire a tekintetemet szegezhetem. A barna szekrény fölső éleit kezdtem el vizslatni, hátha kicsit el tudom terelni a figyelmemet, de ez szinte lehetetlen volt. A fiú már az állam vonalánál járt, és egyre közelebb került a számhoz. Oldalra fordítottam a fejem, de nem ért semmit – természetesen.

- Oké, következő – mondta Jongin. – Chanyeol, te jössz.

Megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Egyen túl vagyok. Ráadásul ha mindegyikőjük csak ilyeneket csinál, akkor az annyira nem vészes. Azt valahogy kibírom. Csak az a baj, hogy sorban megyünk, és a sor végén pont Jongin van, akitől a legjobban félek. Mondjuk most Chanyeoltól sem voltam boldogabb. Egyáltalán nem az a fiú, akiből ilyesmit kinézek. Ráadásul bocsánatkérő tekintetéből – amit a többiek nem láttak, mert háttal állt nekik – láttam, hogy nem szívesen csinálja. Meg is értem, nála a legjobb barátjának a barátnőjéről is van szó. Kínos szituáció. Egyáltalán elképzelni sem tudtam, mit fog csinálni. De hamar kiderült.

Ő is elém térdelt, hogy egy szemmagasságban legyünk, aztán a vállamhoz, pontosabban a pólóm széléhez nyúlt, és óvatosan lehúzta a vállamról. Ugyanígy tett a melltartóm pántjával is, aztán a szabaddá vált bőrfelületet lepte el csókokkal, ugyanúgy, mint az előző srác. Éreztem, ahogyan hátulról a hajamba túr, másik kezével pedig benyúl a pólóm alá, de épp csak annyira, hogy megragadhassa a derekamat. Aztán rájöttem, hogy nem is csak megragadta, hanem elkezdett csiklandozni, amitől még ebben a keserves helyzetben is mosolyognom kellett. Ajkaimat összepréseltem, hogy a többiek ne vegyenek észre belőle semmit, de abban a pillanatban Chanyeol is olyan közel hajolt, hogy fejével eltakarta a többiek elől az arcomat. Nagyon közel volt hozzám, orraink már épp súrolták egymást, amikor egy szomorú mosolyra húzta a száját.

- Következő – parancsolta Jongin.

Ahogy Chanyeol elhúzódott, és megláttam a következő fiúnak a perverz mosolyát, összerándult a gyomrom a félelemtől. Szépen lassan hozzám sétált, majd miután ő is térdre ereszkedett, hüvelykujját végighúzta alsó ajkamon, közben végignyalta szája alsó peremét. Aztán megcsókolt. Követelőző és durva csók volt, semmi érzelemmel. Undorító volt, mint minden, amit csinált. Benyúlt pólóm alá, ahol először csak játszadozott ujjaival a hasamon és a hátamon, egészen addig, amíg át nem tért mellemhez, amire azonnal rá is markolt. Kétségbeesetten nyögtem egyet, de ugyanúgy folytatta. Egészen addig elvolt így, amíg a következőt szólították.

Nagyobb darab srác volt, de nem a zsír, hanem az izom miatt. Még jóképűnek is lehetett volna nevezni, de ebben a helyzetben nem számított semmit.

- Nincs meleged? – kérdezte, amint az ágy széléhez nem ért.

- Nincs – mondtam remegő hangon, mert tudtam, mi következik.

Megragadta derekamnál a farmerom szélét, és elkezdte lehúzni rólam. Föl is emelt, hogy ne üljek rajta, és hogy könnyebben lejöjjön rólam, ami így elég hamar sikerült is. Bokámnál tovább viszont nem ment, mert a kötözés nem engedte. Szabaddá vált combjaimhoz hajolt, és ajkait húzta végig rajta, miközben kezei a derekamba kapaszkodtak. Egyre beljebb haladt, és már féltem, hogy ajkai olyan helyre is tévednek, ahová nagyon nem szeretném, ráadásul előtte még lassabban csinálta, hogy fokozza az izgalmat. De szerencsére áttért a másik combomra. Amikor ott visszaért a térdemhez, Jongin megint félbeszakította, és jött a következő.

Nem volt nehéz kitalálni, hogy az mit fog csinálni. Ott ültem bugyiban és pólóban, természetesen a fölsőmtől akart megszabadítani. Csigalassúsággal húzta egyre feljebb az anyagot, aztán át a fejemen, és lecsúsztatta a csuklómhoz. Tekintete végigjárt a testemen, és megállapodott melleimnél. Fejével közelíteni kezdett, mire hátrébb húzódtam, már annyira, hogy alig bírtam tartani magam, mire a srác direkt kihasználta a helyzetet. Vállaimnál fogva lefektetett az ágyra, és fölém tornyosult. Ajkait a kulcscsontomhoz tapasztotta, majd egyre lejjebb haladt, a melleim közé.

Jobbnak láttam nem behunyni a szemem, mert akkor csak még jobban az érzésre koncentrálnék. Szerencsére a fehér plafon volt szemeim előtt, és nem a fiúk tekintete. Mit gondolhatnak vajon... Főleg Baekhyun. Vajon rossz neki? Jó, ez hülye kérdés volt, egyértelmű, hogy rossz nézni neki, ahogyan éppen a barátnőjét vetkőztetik, csókolgatják, és még nem is tehet ellene semmit. Még mi sem kerültünk ilyen közel egymáshoz, mint én most ezzel az öt fiúval. Azt már előtte is sejtettem, hogy fog fehérneműben látni, de ilyen hamar, és ilyen körülmények között, azt soha nem gondoltam volna.
Egy pillanatig átfutott rajtam a sajnálat, de aztán rájöttem, hogy én valószínűleg százszor rosszabb helyzetben vagyok, mint ő. Főleg, hogy a fiú, aki éppen rám nehézkedett, már a fejét is a melleimhez hajtotta, és kezeivel meztelen combomat markolászta. Összeszorított fogakkal vártam, hogy Jongin szóljon már közbe, ez a fiú így is hosszabb ideig volt már, mint a többi.
Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor megtette. Már csak hárman vannak hátra. Furdalt a kíváncsiság, hogy Baekhyun mit fog csinálni, de ettől függetlenül nem vártam. Egyszerűen így akartam feküdni, ahogy voltam, minél tovább, nyugiban, de megpillantottam a következő felém igyekvő fiút. Akár még aranyosnak is lehetett volna nevezni, ha kedvesen mosolygott volna. De ő most elgondolkodva nézett maga elé, és úgy mászott rám. Kezein támaszkodott, feje pont fölöttem volt, így tökéletesen ráláttam az arcára. Ajkait harapdálva gondolkozott a következő lépésen.
- Hagyjak rajta nyomot? - kérdezte, miközben féloldalasan hátrafordult a többiekhez.
- Persze, hogy hagyhatsz. Hagyjál is - válaszolta Jongin.
A srác gonoszan vigyorogva fordult vissza hozzám.
- Na, Sora, van barátod? Örülni fog, ha meglátja?
- Repesni fog az örömtől - morogtam. Ha csak sejtenék, hogy a barátom itt áll két méterre... - Főleg, ha elmondom neki, hogy pontosan mit csináltatok - mondtam hirtelen.
Néma csönd állt be a szobába. Nyilván elgondolkoztak azon, hogy a fiúm meg fog haragudni rájuk, és fölkeresi őket. Legalábbis abban reménykedtem, hogy ilyenben gondolkodnak.
De a srác úgy csinált, mintha meg se hallotta volna, és ajkaival rátapadt a kulcscsontom fölötti részhez. Elkezdte szívogatni a bőrömet, egészen addig, amíg pirosas folt nem maradt a helyén. Elégedetten bólintott, aztán hirtelen ötlettől vezérelve a melltartóm kapcsához nyúlt.
- Ne hogy le verd venni - kiáltottam hangosan, ezzel ráhozva a fiúra a frászt. Nyilván nem számított hirtelen kitörésemre.
- Jó, hagyjad - mondta Jingin. - Baekhyun, te jössz.
Futni, rohanni akartam, messze innen, magam mögött hagyni ezt az egészet, de minden erőm elhagyott. Úgy feküdtem ott, mint egy rongybaba, teljesen kimerülve.
Nem akartam látni Baekhyunt. Nem akartam, hogy hozzám érjen, nem akartam, hogy közelebb kerüljön hozzám, de megtörtént.
Azon kaptam magam, hogy ülök. Talán mégis el tudok futni? Ha elég gyors vagyok... Nyolc fiú figyelte minden mozzanatomat, úgyhogy hamar rájöttem a válaszra. Nem. Semmi esélyem menekülni.
Baekhyun a szép lassú tempójával odaért hozzám, majd letérdelt elém. Kezeit a combomra helyezte, és szája szélét harapdálva gondolkozott. Kerültem a tekintetét, inkább a földet pásztáztam Jongin lába előtt.
Hosszú másodpercek teltek el néma csöndben, de Baekhyun nem mozdult. Tudtam, hogy a következő lépésen töri a fejét. Aztán sóhajtott egyet, és lehajtotta a fejét.
- Kifogytál az ötletekből, mi? - kérdezte Jongin. Ezen meglepődtem, de nem kaptam fel a fejem.
- Igen - sóhajtotta Baekhyun egy kínos mosoly kíséretében.
- Sejtettem, hogy a végére lesz ilyen. Hát akkor... - gondolkodott el egy pillanatra. - Kötözd ki.
Na erre már fölkaptam a fejem. Vége van?
- Biztos? - kérdezte Baekhyun.
- Biztos. Most én jövök - közölte, mire összeugrott a gyomrom.
Először azt hittem, hogy Baekhyun átölel, de aztán rájöttem, hogy csak hátranyúlt, hogy kioldozza a kötést. Feje pont eltakarta az arcomat, füle pont ott volt a szám előtt, úgyhogy ki is használtam a helyzetet.
- Segíts - suttogtam kétségbeesetten, mert nagyon féltem Jongintól. Csak egy pillanatra állt meg, amikor eljutott agyáig, mit mondtam, de aztán ugyanúgy folytatta.
Éreztem, ahogyan a kötelek ellazulnak a csuklómon, és szabaddá válnak kezeim. Ha nem Baekhyun lett volna itt előttem, biztos, hogy lekevertem volna egy pofont. De így... nem tehettem. Nem is volt szívem hozzá. Viszont ha nem teszem meg, a fiúk gyanút fognak. Akkor most mit csináljak? Nem fogom felpofozni a barátomat!
Túl sokáig gondolkoztam, Baekhyunnak már a hátát láttam, ahogyan visszaáll a helyére. A fiúk néma csendben néztek, én pedig lehajoltam, hogy kioldozzam a lábamat. Egy ideig szenvedtem vele, de aztán sikerült. Épp nyúltam volna a nadrágomhoz, hogy visszahúzzam, de Jongin elindult felém, amitől annyira megijedtem, hogy hasam elé kaptam karjaimat.
- Most, hogy már szét tudod tárni a lábaidat... - kezdett bele egy perverz mosollyal az arcán. Nem fejezte be a mondatot, hanem megragadott a karomnál, és felhúzott az ágyról. Ahogy elindult velem, gyorsan kiléptem a nadrágomból, mert nem akartam hasra esni. Egy ajtó felé igyekezett, de nem ahhoz, amin bejöttünk, hanem az ágytól nem messze levőhöz.
- Erős a csaj - szólalt meg hirtelen az egyik fiú.
- Miből gondolod? - kérdezte egy másik.
- Nem kiabált össze-vissza, és még csak nem is sírt.
- Szerintem most már fog...
Többet már nem hallottam, mert Jongin behúzott a sötét szobába, és becsapta magunk mögött az ajtót. Egy pillanatra rá fölkapcsolódott a villany. Elég kicsi helyiség volt, gardróbnak és raktárnak lehetett a keveréke. A földön pár doboz hevert, egy nyitott szekrényben pedig mindenféle ruhák lógtak.
Jongin a vállamnál fogva nekiszorított a falnak, majd lekapta magáróla felsőjét.
Lehajtottam a fejem, és próbáltam elfojtani a könnyeimet, de nem sikerült. Teljesen kétségbe voltam esve, mert tudtam, hogy innen nincs menekülés. Jongin ismételten nekitolt a falnak, majd a könnyeimet látva lesajnálóan nézett rám.
Hamar rájöttem, hogy a sírásom nem fogja meghatni, másképp kell próbálkoznom. Minden bátoságomat összeszedtem, majd megszólaltam.
- Komolyan, mi bajod velem? - Hangom határozottabb volt, mint gondoltam.
- Minden - felelte lesajnálóan.
- Na jó, figyelj, én komolyan nem értelek benneteket. Azt megértem, hogy nem bírtok minket, de ez messze nem ad okot arra, hogy ilyeneket csináljatok!
- Azt csinálunk, amit akarunk - közölte, majd letolta magáról a nadrágját.
- De velem mi bajod? - Most már hisztérikusabban kérdeztem, mert megrémített ez a tette. - Normálisan öltözködöm, farmerben, pólóban, mint mindenki!
- A viselkedésed is rohadt idegesítő - mondta.
- Mi? Az, hogy visszavágok? Gondolj csak bele, hogy ti mit csináltok velünk, és gondolj bele, ahhoz képest mi az, amit én csinálok!
- Na jó, fogd be, vagy nagyon megbánod!
- Fáj az igazság? - kérdeztem, bár fogalmam sincs, honnan támadt a hirtelen bátorságom.
Összeszűkült szemekkel nézett rám, aztán hátam mögé nyúlt, és kicsatolta a melltartóm pántját. Reagálni sem volt időm, száját erőszakosan az enyémre tapasztotta, és kezével bejárta a testemet. Próbáltam ellökni magamtól, de olyan szorosan fogott, hogy semmi esélyem nem volt.
- Csinálj úgy, mintha élveznéd - mondta.
- Mi? - kérdeztem döbbenten.
- Hadd hallják kint a fiúk, gyerünk.
Kerek szemekkel néztem rá, hogy vajon komolyan gondolja-e, majd közöltem vele, hogy nem. Amint meghallotta a válaszomat, olyan szinten a falhoz préselt, hogy alig kaptam levegőt.
- Eressz el - nyögtem - különben...
- Különben mi? Nem hiszem, hogy olyan helyzetben lennél, hogy fenyegetőzz.
- Eressz el - mondtam, de szavaimat természetesen elengedte füle mellett. - Tényleg ilyen dög vagy? - kérdeztem hirtelen. - Meg akarsz erőszakolni egy lányt? Ilyen mélyre süllyedsz? Nem szégyelled magad, legalább egy picit?
Döbbenten nézett rám. Azért van még, amivel meg tudom lepni.
- Nem látod, hogy magad alatt vágod a fát ezekkel a bejelentésekkel? - kérdezte végül.
- Fogadni mernék, hogy a csapatod fele ellenzi, amit éppen csinálsz. A fele szerintem nem is akarta ezt csinálni. Nem gondoltál erre?
- Az ő ötletük volt - közölte.
Erre már nem tudtam mit szólni.
- Na most mi lesz? - kérdezte, és oldalra döntött fejjel nézett rám.
Megint nem válaszoltam, csak lehajtottam a fejem. Jó pár másodperc telt el így, néma csöndben, de mertem a fiú szemeibe nézni. Őneki ez viszont nem tetszett, megragadta államat, és fejemet is nekinyomta a falnak. Lehunytam a szemeimet, miközben fájdalmas grimasz terült szét az arcomon.
- Megérdemled a szenvedést - közölte, aztán elengedett, és mivel egész végig ő tartott, lerogytam a földre. Összekuporodtam, karomat a térdemre támasztottam, és nekitámasztottam homlokomat, ő pedig a hangok alapján ítélve visszaöltözött.
Néma csöndben vártam, míg be nem csapta maga mögött az ajtót, és magamra nem hagyott. Tudtam, hogy vége van, de előtört belőlem a zokogás. Túl sok volt ez most nekem.
Még perceken keresztül ültem ott, mert képtelen voltam felállni, de aztán összeszedtem minden erőmet, visszahúztam magamra a melltartót, majd óvatosan az ajtóhoz lopóztam. Nem hallottam kintről semmilyen hangokat, ezért óvatosan kinyitottam az ajtót. A szoba tényleg üres volt, úgyhogy az ágyhoz siettem, és felöltöztem. A ruháim még mindig nedvesek voltak valamennyire, de nem érdekelt.
Amilyen gyorsan csak tudtam, elhagytam a házat, és szerencsére nem akadályozott meg benne senki. 

Amint hazaértem, első dolgom volt, hogy átöltözzek, aztán bevonultam a fürdőbe. Először megmostam meleg vízzel az arcomat, aztán a piros kiszívást kezdtem el súrolni a bőrömön, hogy lejöjjön, de nem sikerült. Már szinte fájt is, annyit dörzsöltem, ezért inkább abbahagytam.
Lerogytam a fürdőkád mellé, nekidöntöttem a hátamat, és lehunytam a szemem.
Te jó ég, mi történt ma velem?