19.fejezet

Baekhyun állt előttem, karjai kedvesen felém nyújtva. Mellette viszont ott volt Jongin, aki kést forgatott a kezében. Egyik pillanatról a másikra öt további fiú jelent meg, mindegyiknek valami éles dologgal a kezében. Baekhyun lassan leeresztette karját, aztán mind a nyolcan megindultak felém, hogy megöljenek.
Éreztem, milyen erősen ver a szívem, amikor felriadtam rémálmomból. Eltelt egy kis időbe, mire feldolgoztam. Egyáltalán hogy sikerült ilyesmit álmodnom!? Teljesen elment az eszem.
Ennek köszönhetően már a reggel első perceiben is a jóslaton járt az eszem. De a véleményem tegnap óta nem sokat változott. Este lefekvés előtt ugyan gondolkoztam rajta, hogy mi lesz, ha mégis történik valami, de ezeket a gondolatokat hamar elhessegettem. Hülyeség az egész.
Kikászálódtam az ágyból, és a fürdő felé vettem az irányt. A mosdó küszöbében viszont megbotlottam, és hasra vágódtam. Fájdalmasan nyögtem az alkaromba hasító fájdalomtól, és lassan föltápászkodtam.
Nekem is jól kezdődik a napom...
Fogalmam sincs, mi történt velem, de mintha én lettem volna a világ legszerencsétlenebb embere. Vagy öt különféle helyre vertem be magam öt percen belül, reggelinél a tejet is kiöntöttem, és még majdnem félre is nyeltem.
Miután kicsit összeszedtem magam, leültem a gépem elé. Ott legalább nem esett semmi bántódásom.

Fél tizenegy körül bekukucskált anyu a szobámba. Megkérdezte, hogy szeretnék-e segíteni neki a főzésben, és pedig boldogan egyeztem bele.
- Mi újság veled? - kérdezte, miközben az edényeket pakolgattuk elő.
Meséltem neki pár dolgot, de a legfontosabbakat kihagytam. Vagyis csak annyit említettem, hogy van pár srác a suliban, akik nem kifejezetten bírnak minket, de nem merültem el mélyebben a témában. Baekhyunról sem mondtam semmit, nem tudtam, hogy megértette-e volna. Inkább az egyenruhát elemeztem, és a lányokról meséltem neki. A jósnős témát is hanyagoltam.
Anyu figyelmesen hallgatott, és pedig boldog voltam, hogy tölthetünk el közösen egy kis időt, és hogy jó anya-lánya kapcsolatunk van, nem úgy mint Rimnek és Jinahnak.
Amikor befejeztem a mesélést, anyu nekifogott a zöldségek aprításának. Nagyot sóhajtott, és tudtam, hogy nem velem van a gond, legalábbis semmi olyasmit nem mondtam, amire így reagálhatott volna.
- Mi a baj? - kérdeztem.
- Apád - válaszolta, szemét nem levéve a zöldségekről.
- Miért, mi történt? - kérdeztem kíváncsian, és nekitámaszkodtam a pultnak.
- Új állást kapott.
- És? - kérdeztem, mert elképzelésem se volt, mi lehetne ezzel a baj.
- El fogja vállalni a munkát, akármit mondok is.
- És az olyan rossz?
- Igen - bólogatott, aztán lerakta a kést, és felém fordult. - Csak a pénz vezérli, tudod. Kétszer annyit keresne, mint most, de kevesebbet lenne itthon.
- Így is alig van - néztem értetlenül.
- Épp ez az. Most még kevesebb ideje lenne. És ez nem tetszik nekem.
Értettem anyu szándékait, de az igazat bevallva, apáét is. Mindig is zavarta, hogy anyu többet keres nála, miközben ő a családfő, elvileg az ő feladata a család fenntartása. De így is alig látom, akkor most olyan lenne, mintha kilépne az életemből...
- Nehéz helyzet - bólogattam.
- Nem bírom meggyőzni - mondta csalódottan.
- De azért remélem nem lesz...
- Veszekedés? Válás? - halványan elmosolyodott. - Hát, nem tudom.
Rossz volt belegondolni, hogy esetleg szétmennek, de reménykedtem, hogy eléggé szeretik egymást ahhoz, hogy ilyen miatt ne váljanak el.
- Mindegy - sóhajtott. - Folytassuk inkább a főzést. Elővennél egy bögrét?
- Persze - feleltem, és felnyúltam a mögöttem lévő polcra, majd levettem egy piros bögrét. Csakhogy nem fogtam meg elég erősen a fülét, ezért kicsúszott a kezemből, és miután földet ért, darabokra tört.
- Jaj, ne haragudj!
- Ugyan, semmi baj - legyintett anyu. - Mindenkivel előfordul.
Igazat kellett adnom neki. Mindenkivel előfordulnak ilyen hétköznapi dolgok. Mindenki szokott reggel tejet kiönteni, vagy megbotlani valamiben. Nem kell nagy dobra verni a szerencsétlenségemet.
Az is hétköznapi, hogy az ember megvágja a kezét egy szilánk miatt, nem? Velem is ugyanez történt, ami miatt anyu inkább elküldött a szobámba, és azt mondta, egyedül is be tudja fejezi az ebédet. Bele is egyeztem, visszamentem a szobámba, és levágódtam az ágyamra.

A csengőhangom ébresztett fel. Igaz, csak pár percet aludtam, de azért elég kómás voltam.
- Igen? - kérdeztem.
- Hogy vagy? - kérdezte Jinah aggódva.
- Tökéletesen jól - válaszoltam.
- Biztos?
- Igen - feleltem magabiztosan.
- Figyelj csak... Arra gondoltam, hogy ugye elmegyünk ma este bulizni.
- Mi? Hova? Miért?
- Jaj, tudod. Tegnap mondta Jung asszony. Azt mondta, hogy te is ott leszel, de hamar rájöttem, hogy magadtól valószínűleg nem vonszolod oda magad, ezért az én ajándékom lesz neked.
- Hogy elmegyünk bulizni? - kérdeztem értetlenül.
- Aha. Hogy kellőképpen kiélvezhessed az utolsó... - Nem fejezte be a mondatot, de tudtam mire gondol. Az utolsó napomra.
- Muszáj? - kérdeztem fintorogva. Semmi kedvem nem volt hozzá.
- Igen, muszáj. Hatra érted jövök.
- Mivel?
- Gyalog! Beverted a fejed, vagy mi van? Szerinted van kocsim!?
- Jó, jó.
- Szóval öltözz fel csinosan, vedd fel a legdögösebb ruhád, hogy a fiúknak csak úgy csorogjon a nyáluk! Emlékezetes estének kell lennie.
- Jó, fogtam.
- És ne szomorkodj - váltott kedvesebb hangnemre.
- Megpróbálom.
- Akkor hatkor jövök!
- Jó, szia.
Nem voltam szomorú, csak semmi kedvem nem volt ehhez. Vártam már a hétfőt, hogy Jinah is belássa végre, mekkora hülyeségeket beszélt, és hogy a mai nap nem életem utolsó napja.

Fél hat körül nekiálltam készülődni. Nem vittem túlzásba az öltözékemet: egy jó kis pánt nélküli fölsőt húztam fel szoknyával, a lábamra pedig magassarkút vettem.
Amikor ajtót nyitottam Jinahnak, azonnal visszaparancsolt a házba.
- Így nem megyünk el! - közölte ellentmondást nem tűrően.
- Miért, mi a baj? - néztem végig magamon.
- Sokkal többet kéne mutatnod magadból. A fiúknak így nem akad meg rajtad a szemük.
Nem is akartam, hogy megakadjon, de ezt nem mondtam Jinahnak.
- Keresd elő a szekrényedből a legdögösebb ruhádat, és abban gyere vissza! Vagy tudod mit? Majd én megcsinálom.
Mindketten fölmentünk a szobámba, és míg Jinah a cuccaim közt turkált, én lehúztam magamról a ruháimat.
- Na - fordult felém. Két ruhát tartott a kezében, az egyik volt már rajtam, a másik még nem.
- Miért pont feketét? - kérdeztem. Semmi kedvem nem volt a sötét színekhez.
- Azért, mert gyász... - hirtelen észbe kapott, és teljesen másmerről közelítette meg. - Mert nagyon jól áll a fekete, azért. És azt ajánlom, ezt húzd fel - tartotta felém a jobb kezét. - Jóval rövidebb, mint a másik, és többet is mutat a válladból, és a hátadból.
- Persze, hogy többet mutat, mert mindkettőt szabadon hagyja - közöltem. - De nem szeretem a nyakba akasztós ruhákat...
- Húzd föl - parancsolta.
Egy sóhaj kíséretében elvettem tőle, majd magamra vettem.
- Hűű - bólogatott elismerően. - Rohadt jól nézel ki. Tökéletes. És az a cipő is jó lesz, ami az előbb rajtad volt, viszont több smink kell, és a hajaddal is kéne csinálni valamit.
- Minek ekkora felhajtás?- nyöszörögtem.
- Emlékezetesnek kell lennie! Gyere már!
- Jól van na, megyek.
Egy fél órával később már az utcán haladtunk. Szempilláim szinte nehezebbek voltak a sok festéktől, de legalább Jinah elégedett volt.
- Keress magadnak egy fiút, és élvezd ki az estét, jó?
- Jó.
- De nem, komolyan! Rengeteg jó pasi jár erre a helyre, és ezt ki kell használni!
- Majd megteszem, amit tudok.
- Tudom, hogy nem fogsz semmit csinálni, de a fiúk tapadni fognak rád, úgyhogy mindegy is.
Sóhajtottam egyet. Hosszú estém lesz.
- Figyelj csak - kezdett bele bizonytalanul. - Eddig mi teljesült be?
- Mit tudom én! Azt se tudom, miket jósolt már az a nő.
- Azt, hogy szerencsétlen napod lesz, meg hogy összetörsz valamit és megsebesülsz... vagy valami ilyesmi. Meg hogy anyukád mesél neked a problémáiról.
Döbbenten néztem Jinahra.
- Nem ártana amúgy figyelni, főleg hogy a te jövődről mesélt! - nézett rám dühösen.
- Jó, de... ez nem lehet - ráztam a fejem értetlenül.
- Beteljesültek, ugye?
Nem szóltam semmit. Zavart, hogy mindez tényleg megtörtént. Eddig minden úgy volt, ahogy mondta... Biztos a véletlen műve. Mindenesetre most be kell bizonyítanom, hogy nem minden úgy történik, ahogyan azt a drágalátos Jung asszony gondolta.
- Mit is mondott még?
- Hát ugye a bulit, hogy megismerkedsz valakivel... ja, meg hogy feltűnik a barátod!
Megtorpant, és csípőre tett kezekkel nézett rám.
- Ki ez a fiú?
Mégsem kellett volna fölhozni a témát.
- Fogalmam sincs - ráztam a fejem. - Nincs barátom, és te is jól tudod.
Csak reménykedni tudtam, hogy nem látja rajtam, hogy hazudok. De nem igazán hitt nekem, ezért mást kellett kitalálnom.
- Lehet, hogy itt találkozok vele a buliban.
- Ja, lehet - gondolkodott el, aztán szerencsére tovább indultunk. - Komolyan mondom, élvezd ki ezt az utolsó napot, érthető vagyok?
- Igen - feleltem unottan.
- Találj magadnak egy helyes fiút, és...
- Jó, fogtam, nem kell ezerszer mondani!
Kicsit megszeppent a hirtelen kifakadásomtól, de legalább csöndben maradt, míg oda nem értünk.
- Készen állsz? - vigyorgott rám izgatottan az ajtó előtt.
- Persze, csak menjünk már.
Fölcsillantak a szemei, mert azt hitte várom már, hogy végre bemehessek, de csak azért mondtam, hogy minél hamarabb túl legyek rajta.