20. fejezet

Kitárta előttem az ajtót, mire megcsapta a füleimet a zene hangja. Beljebb mentünk, és kerestünk magunknak egy üres asztalt. Lepakoltuk a cuccainkat, aztán Jinah a táncoló tömeg felé húzott.
- Kezdődhet a buli! - kiáltotta oda nekem.
Épp hogy egy perce mozoghattam a zenére, amikor a fiúk már megtaláltak. Kifejezetten helyesek voltak a farmerjükkel, ingükkel és a belőtt hajukkal. Az egyik mögém lépett, megragadta a derekamat, a másik pedig előttem állt, és átölelte a nyakam.
Zavart a közelségük, de nem tudtam ellene mit tenni. Szemem sarkából láttam, hogy Jinah vigyorogva néz. Legalább ő boldog volt. Mondjuk én sem voltam boldogtalan, de kifejezetten hiányzott mellőlem valaki.
Az egyik fiú a nyakamra tapasztotta a száját, a másik pedig a fülembe suttogott.
- Gyönyörű vagy.
- Köszönöm - mondtam, bár nem mosolyogtam közben.
A srác megragadta a karom, és a nyaka köré fonta, míg a másiknak a keze becsusszant a szoknyám alá.
- Nem akarunk szobára menni? - suttogta megint a fülembe.
- Kicsit elsietitek a dolgot, nem? - kérdeztem.
- Lehet, de te nagyon ellenállhatatlan vagy.
- Köszönöm - mondtam megint, aztán támadt egy ötletem. - Elszaladok a táskámért, aztán jövök, jó?
- Jó, de siess, cica.
Mindketten elengedtek, és én ki is használtam a helyzetet, de nem az asztalunk, hanem Jinah felé vettem az irányt, aki a bárpultnál ült, és flörtölt. Amikor odaértem mellé, szerencsére rám figyelt.
- Jaj, ugye nem szalasztottad el őket? - nézett rám csalódottan.
- Nem - hazudtam, - csak eszembe jutott valami.
-Igen?
- Rim nem jön?
- Ja, de. Elvileg itt kéne már lennie. Nem tudom, hol lehet.
- Felhívom, jó?
- Jó - bólogatott.
Most már tényleg az asztalomhoz siettem, közben figyeltem, hogy sikerült-e lekoptatnom azt a két srácot. Ahogy a helyünkre értem, ott várt az egyik, de muszáj volt odaférkőznöm.
- Ugye nem akarsz megvárakoztatni? - kérdezte, amikor mellé értem.
- Eszem ágában sincs - mondtam mézes-mázos hangon, miközben mosolyogtam. - Csak fel kell hívnom a barátnőmet.
- Ő is szeretne csatlakozni?
- Biztosan - feleltem biztatóan.
- Akkor csak hajrá.
Felkaptam a táskámat, és elindultam az ellenkező irányba, de a fiú elkapta a kezem.
- Hová mész?
- Egy csendesebb helyre - válaszoltam.
- Jövök veled.
- Nem!
- Ne nézz hülyének, tudom, hogy le akarsz koptatni.
Egy ideig némán meredtem a szemébe, és azon gondolkoztam, milyen messzire megy majd.
- Sajnálom - közöltem végül, és megint el akartam menni, de nem engedett.
- Nem úszod meg olyan könnyen.
Szorosan fogta a kezemet, túl szorosan. Aztán elkezdett ráncigálni egy ajtó felé.
- Hová viszel!? - kérdeztem kétségbeesetten.
- A szobákhoz.
Azt hittem, menten rosszul leszek. Egy hónap alatt már másodszorra akarnak megerőszakolni. Mégis milyen világban élünk... vagyis élek én?
- Ne már!
- De már, cica. Túl jó vagy ahhoz, hogy elszalasszalak.
- Inkább megerőszakolsz?
- Ha muszáj - vont vállat.
Még mindig nem hagytuk el a helyiséget, amikor nekiszorított a falnak, és erőszakosan megcsókolt. Egyik keze a szoknyám alá csusszant be, a fenekemre, a másikkal pedig a mellemet kezdte el markolászni, miközben nekem szorította ágyékát.
- Észvesztő vagy - morogta a számba.
- Eressz már el, te rohadék - fakadtam ki, és éreztem, ahogy arcomat ellepik a könnyek. Tudtam, hogy ez lesz belőle, ha eljövök, ezért is tiltakoztam ellene.
- Lazíts már egy kicsit, és te is élvezni fogod - noszogatott. - Szórakozni jöttél ide, nem?
Hát nem - gondoltam magamban.
- Figyelj, vannak itt sokkal jobb lányok, akik szívest örömest ugranak a karjaidba, mint én. Miért nem keresel valaki mást?
Kétségbeesetten próbáltam rávenni értelmes módon, hogy szálljon le rólam.
- Csak sajnos egyik sem ilyen dögös, mint te.
- Ott a... ott van a barátnőm. Ő nálam sokkal...
Muszáj volt Jinahra kennem az egészet, de nem volt más választásom, és tudtam, hogy ő úgyis örülne neki.
- Hol?
- Ott - mutattam felé a tömegben, és megkönnyebbültem, hogy végre leszállt rólam.
- Amúgy mi bajod velem? - kérdezte a srác.
- Semmi.
- Akkor miért nem...?
- Rossz kedvem van, oké? És hányok az ilyenektől mint tőled, akik csak az alfelükkel gondolkodnak.
Hamar rájöttem, hogy nem kéne provokálnom, mert csak bajom lesz belőle.
- Na jó, most ment el minden kedvem tőled - közölte, és megfordult.
Nagyot sóhajtottam megkönnyebbülésemben.
Az egyik ajtóhoz siettem, és örültem, amikor nyitva találtam. Egy kis folyosóra bukkantam, ahol három ajtó volt csak, és egy asztal. Lerogytam mellé, és hátamat a falnak döntöttem.
Tényleg iszonyú szerencsétlen napom volt. Pont úgy, ahogyan azt Jung asszony megjósolta. De nem lehet igaza neki! Mondjuk azt be kell látnom, hogy eddig minden úgy történt, ahogy mondta, de ez nem jelenti azt, hogy meg is halok. Nem fogok meghalni. Vagy mégis? Mennyi esélyem van rá? És kétszer is bebizonyította, mert még a kártyán is az állt. Ennyire biztos?
Megráztam a fejem. Sokat rontott a helyzeten, hogy bizonytalankodni kezdtem. Hogy eltereljem a figyelmemet, a telefonomért nyúltam, és tárcsázni kezdtem a számot.
- Szia - köszönt bele egy kedves hang a negyedik csörgés után. Lefagytam, mert a vonal másik végén nem Rim volt.
- Öö... bocsi, Baekhyun, téves hívás - mondtam.
- Semmi baj.
- Szia - köszöntem el azonnal tőle, és már le akartam tenni, de megakadályozott.
- Hé, várj. Mi a baj?
- Nincs baj - mondtam.
- De hallom, hogy sírsz.
- Nem sírok!
Csak most hallottam, hogy remeg a hangom, és hogy igenis folydogál valami nedves az arcomon.
- Mindegy - mondtam.
- Nyugodtan mondd el, mi történt, meghallgatlak.
- Nem az a baj. Ez... bonyolult. Mindegy is. Majd még beszélünk.
- Várj, Sora...
- Szia.
Letettem. A földhöz vágtam a mobilom, és felhúzott térdeimre borultam. Zokogni kezdtem kétségbeesésemmel. Minden rosszabbodott. Ez is beteljesült... Baekhyun megjelent a színen. Jung asszonynak igaza volt. És ha ezekben nem tévedett, akkor miért pont a halálomban tévedne?
Hallottam, hogy nyílik, majd csukódik az ajtó, és hogy valaki közeledik felém.
- Hé, mit csinálsz? - kérdezte egy ismeretlen fiúhang. Felkaptam a fejem, és szemben találtam magam egy sötétbarna hajú, kedves arcú fiatalemberrel.
- Semmit. Hagyj békén.
- Tippelhetek? - kérdezte szórakozottan. - Megcsalt a barátod?
- Nem.
- Hmm... De valami baj van.
- Nem, éppen életem legboldogabb napját élem át! - kiabáltam dühösen.
- Jól van na - emelte föl a kezeit. - Segíteni próbálok.
- Nem tudsz.
- Elmondod, mi a baj?
- Nem - mondtam bunkón. Semmi szükségem még egy fiúra, aki rám másszon.
- Itt van a barátod?
- Nincs.
Nem néztem a szemébe, csak a karomat figyeltem.
- Akkor hívd föl, hogy vigyen haza.
- Nem úgy van az - mondtam halkan.
- Nincs a közelben? Szakítottatok?
- Befejeznéd végre!? - kérdeztem dühösen. - Fogalmad sincs, mi a bajom, és soha az életben nem fogod kitalálni, és nincs is szükségem a segítségedre, ezért lekophatsz!
Szemhéja sem rebbent - nem vette különösebben a lelkére a kitörésemet. Leguggolt, hogy szemmagasságba kerüljünk.
- Vigyelek én haza?
- Még mit nem!
- Nem nyúlok hozzád, jó?
- Hagyjál békén!
- Csak segíteni próbálok, semmilyen hátsó szándékom nincs.
- Ugyan már, itt minden egyes fiú ugyanazt akarja.
Ehhez nem szólt semmit, ezért a telefonom után nyúltam. Tárcsázni kezdtem a - most már helyes - számot, és a fülemhez emeltem a készüléket. Egy kicsit zavart a fiú, aki még mindig engem figyelt, de próbáltam nem tudomást venni róla.
- Vedd már föl - mondtam halkan, mert a sípoláson kívül nem hallottam semmit. Várakoztam, de nem vette föl, azért már majdnem letettem, de Rim még sikeresen beleszólt előtte.
- Szia, Sora - köszönt.
- Szia. Jinah-val itt vagyunk a bárban, nem jössz?
- Most sajnos nem tudok, de talán máskor.
- Hol vagy?
- A pasimnál. Kihasználjuk, hogy nincsenek itthon a szülők...
- Jó, nem kell részletezni.
Halkan kuncogott, de aztán elköszönt, és letette.
- Azt hittem a barátodat hívod - közölte csalódottan az előttem guggoló srác.
- Nem fogom fölhívni a barátomat, főleg, hogy nem is a barátom.
- Viszonzatlan szerelem?- vonta fel a szemöldökeit.
- Mondtam, hogy ne tippelgess, úgysem találod ki.
- Meséld el.
- Nem mesélem.
Sóhajtott egy nagyot, aztán csend telepedett közénk.
- Tudod, hogy milyen rosszul nézel ki? - kérdezte végül.
- Kösz a bókot - morogtam.
- Nem, de tényleg. Lefolyt a szemfestéked.
- Szuper. Nem tudod, hol van a női mosdó?
- De. Az épület másik végében.
- Hát ez nagyszerű - morogtam.
A srác elővett egy zsebkendőt, majd elkezdett közelíteni felém.
- Felejtsd el - mondtam, és megragadtam a csuklóját.
- Figyelj, tényleg csak segíteni akarok. Nem akarlak ágyba csalogatni, semmit nem akarok tőled, jó? Még csak nem is vonzódom... a nemedhez.
Na erre felkaptam a fejem.
- Buzi vagy?  Úgy értem... - Gyorsan próbáltam valami illedelmesebb szót keresni, de közbeszólt.
- Igen, az vagyok. Most már bízol bennem?
- Hát.... - Azért így tényleg más volt a helyzet.
Közelebb férkőzött, és óvatosan törölgetni kezdte az arcomat. Hagytam, hadd csinálja.
- Így ni, kész is van. Sokkal jobban nézel ki - mosolygott rám biztatón.
A fekete festékes papírzsebkendőt a közeli kukába dobta, aztán megint felém pillantott.
- Bántott az a fiú?
- Nem - feleltem. - Mármint melyik fiú?
- A barátod.
- Nem. Viszont ezen a helyen csak olyan...
Nem tudtam befejezni a mondatot, mert megcsörrent a telefonom. Kérdőn pillantottam a kijelzőre, aztán felvettem.
- Mi az? - kérdeztem.
- Semmi, csak... Jobban vagy már?
- Hát, fogalmazzunk úgy, hogy már nem sírok.
- Hol vagy? - kérdezte Baekhyun.
- Nem mindegy? - kérdeztem, de inkább reménykedve, hogy nem akarja megtudni, mint sem bunkón.
- Szóval nem otthon vagy.
- Hát... nem.
- Ne menjek el érted?
- Nem, nem kell.
- Kérlek, Sora - könyörgött. - Aggódom érted.
- Nem kell.
- De kell. Tudom, hogy van valami.
- Nem lényeges.
- Miattam van?
Erre nem számítottam.
- Mi? Nem. Nem miattad van. Más...
- Akkor mondd meg, hogy hol vagy, és elmegyek érted.
- Baekhyun....
- Kérlek, Sora.
Lehajtottam a fejem, és gondolkoztam. Végül is mi rossz sülhet ki belőle? Szükségem van valakire.
- Jó. Itt vagyok abban a bárban, ami... nem jut eszembe a neve.
A srácra pillantottam, de ő is megvonta  a vállát.
- Itt a vonatállomástól nem messze, tudod.
- Igen, tudom. Tíz perc, és ott vagyok.
Letettem a telefonomat a földre, miután kinyomtam, és a térdemre támasztottam a fejem.
- Most meg mi a baj? - kérdezte a fiú.
- Az, hogy holnap meghalok - csúszott ki a számon. Magam sem értettem, miért kezdtem én is ebben hinni. Talán az, hogy eddig minden beteljesült. Azért az egy eléggé meggyőző érv.
- Meg akarod ölni magad?- kérdezte értetlenül. - Vagy netán megölnek?
- Nem tudom - motyogtam. - De nem akarok meghalni.
Megint folyni kezdtek a könnyeim, de csak halkan, csöndben. A srác magához húzott, és szorosan ölelt. Jó volt tudni, hogy nem azért teszi, hogy elcsábítson, hanem mert tényleg szívén viseli a sorsomat.
- Neked nehéz életed van? - kérdeztem szipogva.
- Nem. Miért?
- A szüleiddel nem veszekszel a... nemi hovatartozásod miatt?
- Ja... Nem. Nem tudják. Titkolom.
- Tényleg jól titkolod - bólintottam. - Én nem vettem volna észre.
Elmosolyodott, aztán talpra segített.
- Ha jól sejtem, valaki hazavisz.
- Igen.
- Örülök neki.
- Megtennél nekem valamit? - kérdeztem.
- Persze.
- A barátnőm azt szeretné, ha egy fiúval mennék haza. De nem azzal, aki értem jön, szóval érted. Eljátszanád nekem, hogy...
- Persze - bólogatott, amint leesett neki. - Mit is gondol pontosan a barátnőd? - kérdezte, miközben elindultunk kifelé.
- Hogy találok magamnak egy fiút, aki... akivel lefekszem, na. Csak tégy úgy, mintha bejönnék neked, és haza akarnál vinni.
- Oké.
Amikor a táncolók közé értünk, lábujjhegyre álltam, hogy megtaláljam Jinaht, és ez hamar sikerült is. Odasiettem hozzá, miközben húztam magam után a srácot.
- Jinah - szóltam, és próbáltam figyelmen kívül hagyni a rajta lógó fiút, aki ugyanaz volt, mint aki letaperolt.
- Igen?
- Hazamegyek, jó?
Jinah a mellettem álló srácra pillantott, tetőtől talpig végigmérte, aztán elvigyorodott.
- Szórakozzatok jól!
- Meglesz - feleltem tetetett lelkesedéssel, aztán elhúztuk a csíkot. Az újonnan szerzett barátom kikísért az utcára.
- Ez volt a barátnőd? - kérdezte döbbenten.
- Aha.
- Nem néztem volna ki belőled, hogy ilyenekkel barátkozol.
- Fogd be, jó?
- Mondjuk a stílusotok tényleg hasonlít. Mindketten ugyanolyan kihívó ruhában vagytok.
- Ő választotta ki nekem - közöltem, miközben az elhaladó embereket figyeltem az utcán, hátha egyik Baekhyun.
- Most, hogy mondod... Látszik.
Nem válaszoltam.
- Ugye nem haragszol rám?
- Nem - feleltem.
- Akkor jó. Remélem, rendbe jönnek a dolgaid.
- Én is - bólogattam, aztán a távolban megpillantottam egy ismerős alakot. - Ott van - mondtam izgatottan.
- Jó, figyelj, most elmegyek, mielőtt félreértené ezt köztünk. Sok sikert! - Gyorsan megölelt, én pedig viszonoztam. - Ja, mellesleg nem vagyok buzi. De csak így fogadtad el a segítségemet, úgyhogy muszáj volt.
Döbbenten néztem rá.
- Ne haragudj - nézett rám kedvesen, aztán intett egyet, és megfordult.
- Hé - szóltam utána.
- Igen? - nézett vissza.
- Köszönöm.
Elmosolyodott, aztán tényleg elment. Én pedig megfordultam, és elkezdtem szaladni Baekhyun irányába, aki még elég messze volt, de nem érdekelt. Amikor közelebb értünk, ős is sietősebbre vette lépteit, aztán amikor találkoztunk, a nyakába borultam, ő pedig szorosan ölelt.
Abban a pillanatban esett le, hogy szükségem van rá. De nagyon is.
- Annyira sajnálom - sírtam szomorúan, de nem engedtem el.
- Minden rendben - simogatta a hátamat. - Itt vagyok.
Nem voltam képes elszakadni tőle. Szorosabban fontam karjaimat nyaka köré, és belefúrtam fejem a válla és a nyaka közé.
Egy jó ideig így álldogáltunk, mire sikerült elengednem.
- Ne haragudj - mondtam, és törölgetni kezdtem az arcomat.
- Nem haragszom, nem kell bocsánatot kérned.
- De tönkreteszem az estédet...
- Nem teszed.
Felnéztem a szemébe. Tudtam, hogy inkább annak örül, hogy együtt lehetünk. Én is ugyanígy éreztem.
- Miért jársz ilyen helyekre, ha nem érzed jól magad? - kérdezte értetlenül.
- Jinah miatt.
- Nem kell mindig azt csinálnod, amit mond, ugye tudod?
- Igen, de ez most más...
- Miért?
- Mert... Ez nagyon hosszú - ráztam szomorúan a fejem.
- Eljössz hozzám? - kérdezte. - Akkor elmesélheted.
Egy ideig gondolkoztam, hogy mit válaszoljak, de egyértelmű volt, mit akarok.
- Igen, eljövök.
Elindultunk hát arra, ahonnan jött. Szükségem volt rá, ezért megfogtam a kezét. Aprót szorított rajta, de az út további részében csendben haladtunk.

- Menj csak föl - mondta Baekhyun, amint beléptünk a házba. - Beszélek anyával, aztán jövök, jó?
- Jó.
Halkan fölosontam a szobájába, és ahogy felkapcsoltam a lámpát, azonnal ismerős helyen találtam magam. Az ágyhoz sétáltam, és törökülésben elhelyezkedtem rajta, aztán inkább pozíciót változtattam, mert a miniszoknyámban nem volt éppen a legkényelmesebb, illetve túlzottan előnyös sem volt. Ahogyan körbenéztem, azonnal emlékek villantak az agyamba: amikor először itt voltam, utána pedig amikor el kellett bújnom a fiúk elől... Akkoriban még nem volt más gondom a titkolózáson és a fiúk zaklatásán kívül. De most lényegesen más a helyzet. Sokkal rosszabb.
Baekhyun két bögrével a kezében lépett be a szobába, és az egyiket odanyújtotta nekem.
- Köszönöm - mondtam halkan, mikor leült mellém. A tea forrósága a bögrén is átütött, így fújogatni kezdtem, és lassan szürcsöltem belőle.
- Szóval... - kezdett bele. - Bántottak? - kérdezte aggódva.
- Nem - ráztam a fejem. - Mármint igen, de nem az a bajom.
- Mit csináltak? - Nem akart leakadni a témáról.
- Semmit, csak egy srác nyomult rám, és nem akart leszállni rólam. De nem ütött meg, vagy semmi ilyesmi nem történt. Vannak sokkal rosszabb dolgok.
- Mint például? - kérdezte kíváncsian.
- Jó, elmondom neked, de figyelmeztetlek, hogy hülyének fogsz nézni. Igazából én is hülyének néztem volna magam pár nappal ezelőtt, de a sok minden változott azóta.
Türelmesen várt, így bele is kezdtem.
- Tegnap elkísértem Jinaht egy jósnőhöz.
- Mihez? - értetlenkedett.
- Jósnőhöz. Aki megmondja, mi fog történni veled az elkövetkező napokban.
- És itt a környéken van ilyen?
- Igen - bólintottam egy aprót.
- Nem is tudtam...
- Én se, egészen addig, amíg ki nem derült, hogy Jinah rendszeresen jár oda. És most az egyszer én is elkísértem, mert azt hitte jó pofa lesz. Mindenesetre az a nő egy csomó mindent jósolt nekem, de a legvégén azt is, hogy...
Egyszerűen képtelen voltam befejezni. De mivel  Baekhyun kíváncsian nézett, egy sóhaj kíséretében sikerült kinyögnöm.
- ... hogy meghalok.
Döbbenetében magasra szaladtak a szemöldökei.
- Ezért? - kérdezte. - Ugyan már, ilyenben nem kell hinni - rázta a fejét.
- Tudom, először én is hülyeségnek tartottam, és meg voltam győződve, hogy ez nem fog bekövetkezni, de ezen kívül minden más beteljesedett, ami változtatott a nézeteimen. Miért pont az nem teljesülne?
- Ne fesd az ördögöt a falra, ez teljesen hülyeség. Miért halnál meg?
- Én sem tudom! De annyiféleképpen meg lehet halni. Lehet, hogy valami betegségem van, vagy  fejemre esik valami, vagy egy pszichopata nekem támad... ki tudja?
- Ez akkor is képtelenségség.
Kicsit megkönnyebbültem, mert láttam, hogy ő sem hisz benne, de ez mégsem oszlatott el minden kételyt. Már fogalmam sem volt, miben higgyek, és miben ne.
Baekhyun láthatta kétségbeesett arcomat, mert érvelni kezdett:
- Ez a nő lehet, hogy csak jelképesen értette. Hogyha csak benned hal meg valami, mint például egy rossz tulajdonság, vagy ilyesmi. Nem kell mindent szó szerint érteni.
- Tényleg - mondtam döbbenten. - Így még nem is gondoltam rá...
Kedvesen elmosolyodott.
- Nem fogod elveszíteni az életed, jó? Gondoskodom róla, hogy ne essen bajod.
Elmosolyodtam, olyan jól estek a szavai. Letettem a földre a bögrét, és ő is így tett, amikor rájött, mit szeretnék. Széttárta a karjait, én pedig szorosan odabújtam hozzá. Így fejeztem ki a köszönetet, hogy vigyáz, és gondol rám.
Tényleg őrá volt szükségem. Nem is tudom, mit csináltam volna, ha ő nem lett volna mellettem.
- Pár nap múlva meglátod, hogy minden rendben lesz, jó? - kérdezte halkan.
- Jó - mondtam.
- Amúgy nem fázol ebben a rövid ruhában? Ne adjak valamit?
- De, annak örülnék - feleltem, miközben elhúzódtam tőle. A szekrényéhez ment, és előkotorászott belőle egy fekete, cipzáros pulcsit, majd segített rám adni.
- Köszönöm.
- Amúgy nem mintha nem néznél ki nagyon jól ebben - mondta, miközben visszaült - de még nem láttalak ennyire... merész ruhában.
- Jinah adta rám - magyaráztam. - Azt akarta, hogy emlékezetes estém legyen. Vagyis nála az egy jó kis egy éjszakás kalandot jelent egy helyes csávóval. Még sminkkel is telekent, hogy tapadjanak rám a fiúk.
- Nem is látszik - mondta látszólag könnyedén, de láttam, hogy nem tetszik neki túlzottan Jinah terve.
- Mert lesírtam - vágtam rá. - Mindegy - legyintettem, mert nem akartam, hogy szenvedésem felé terelődjön a téma.
- Csináltál már ilyet? - kérdezte elgondolkozva.
- Hogy lesírtam a sminkem? - kérdeztem értetlenül.
- Nem, hanem azt az egy éjszakás dolgot...
- Jaa - esett le. - Nem, még nem csináltam. - Mélyen a szemébe néztem, hogy lássam a reakcióját, de nem sok mindent tudtam leolvasni arcáról, úgyhogy tovább fűztem a mondanivalómat. - Jinah kedvéért egyszer eljátszottam, de ott a fiú is be volt avatva, úgyhogy nem volt nehéz dolgom. Soha nem értette meg, hogy nem akarok olyasvalakivel ágyba bújni, aki minden éjszaka más lánnyal kavar. A végén még elkapok valami betegséget, vagy isten tudja mit. - Egy kis szünetet tartottam, mielőtt új történetbe kezdtem. - Volt egy barátom, aki nagyon erőltette, hogy feküdjünk le, de még egy hónapja sem voltunk együtt, és én nem akartam elhamarkodni a dolgokat. Ezért is szakítottunk, de nem bánom, mert tudtam, hogy csak kihasznál.
- Azért örülök, hogy nem vagy olyan - jegyezte meg halkan.
- Milyen?
- Mint Jinah.
Sóhajtottam egy nagyot, aztán közelebb csúsztam hozzá, és vállának döntöttem a fejem.
- Mi lesz velünk? - tettem fel a költői kérdést. - Utáljuk egymás baráti körét.
- Majd kisimulnak valahogy a dolgok - biztatott.
Csendben néztem magam elé, a gondolataimba süllyedve.
- Ha belegondolok, olyan szerencsétlen életem van. Talán jobb is lenne, ha meghalnék.
- Na - kapta fel hirtelen a fejét. - Ilyen ne mondj! Még gondolni se merj rá!
- Jó - nyugtattam. Persze tudtam, hogy soha az életben nem lennék képes kinyírni magam, de azért mégis jó volt belegondolni, hogy nem kéne többé szenvednem...
- Holnap eljövök hozzád, és vigyázok rád, jó? Nem lesz semmi baj, hidd el.
- Remélem.
Óvatosan végigsimított az arcomon, miközben kedvesen mosolygott rám. Lehunytam a szemem, és én is kezdtem hinni benne, hogy minden rendben lesz. Ha ő itt van mellettem...
Jó sokáig ültünk így, nyugodtan, békésen, de szükségem is volt rá.
- Fáradtnak látszol - jegyezte meg.
- Nem is volt egy túl könnyű napom - sóhajtottam, aztán fölkeltem az ágyról, mert tudtam, hogy már késő van, és rég otthon lenne a helyem.
Baekhyun egészen hazáig kísért, bár ez már meg sem lepődtem, mert magától értődő volt.
- Nyugi, nem kell félned a holnaptól - biztatott, amikor megálltunk a ház előtt.
- Megpróbálom - válaszoltam.
- Jó éjt - mosolygott, aztán ma utoljára magához ölelt, és nyomott egy puszit a homlokomra. - Holnap találkozunk.
- Szia - intettem még viszonylag boldogan. Viszont amint beléptem a házba, ez kezdett szépen lassan eloszlani. Nem akartam fölkapcsolni egy villanyt sem, nehogy felébresszem a szüleimet, de ahogy haladtam felfelé a lépcsőn a szobám felé, kezdett hatalmába keríteni a rémület. A sötétség annyira kiszámíthatatlan... Olyan szinten tört rám a rettegés, hogy a szobámba rohantam, nem foglalkozva azzal, hogy talán hangos vagyok, és azonnal fölkapcsoltam a villanyt. Sikerült egy kicsit lenyugodnom, de miután áthúztam a pizsamámat, nem volt elég merszem újra sötétbe burkolózni, ezért felhúztam a redőnyöket, hogy legalább egy kevés fény jusson be. Még mindig nem voltam teljesen nyugodt, és jó sok ideig forgolódtam, mire sikerült végre elaludnom.