11.fejezet

Farmer, póló, pulcsi, tornacipő. Egyszerű, és mégis divatos. Talán jó lesz mára.

A lányok nagyon jó kedvükben voltak. Biztosan voltak abban, hogy valamilyen szinten legyőzték a fiúkat, és most már nem is bántanak majd minket. Én viszont tudtam, hogy a tegnapi akcióm nem félemlítette meg őket, sőt, pont hogy valami durvább dolgon törik elvileg a fejüket. De ezt inkább nem említettem a lányoknak. Nem akartam lerombolni a boldogságukat.
Szinte mindegyik szünetben kint voltunk a folyosón, de legnagyobb döbbenetemre egyszer sem futottunk össze a fiúkkal. Ebből arra következtettem, hogy a "nagy balhét" az ebédre tartogatják. Először arra gondoltam, hogy hasfájásra hivatkozom, és kihagyom az ebédet, de nem akartam cserben hagyni a barátnőimet, ezért inkább követtem őket.
- Szóljatok, ha látjátok a fiúkat.
- Nyugi Sora, ne parázz - mondta Jinah. - Nem fognak semmit csinálni. Tegnap lealáztuk őket.
- Csak összeleveseztem az egyik srácot, ez nem nagy cucc - néztem értetlenül.
- De akkor is. Érzem, hogy most itt nem lesz semmi. Nyugi - mosolygott rám bíztatóan.
És hihetetlen, de megtörtént az, amire egyáltalán nem számítottam. Tényleg nem jelentek meg, és egész nap nem is láttam egyikőjüket a suliban.
- Látod? - kérdezte vidáman Jinah, amikor kicsöngettek az utolsó óráról. - Semmi. Gyávák. Megfutamodtak egy kis levestől a szegénykék. Pacsit - emelte föl a kezét, mire mindketten belecsaptunk. Kicsit jobb kedvem támadt, mert kezdtem hinni benne, hogy tényleg békén hagynak.
- Csak siessünk haza - mondtam.
- Miért?
- Mert már elegem van a suliból. - Meg mert féltem, hogy mégiscsak kitör egy kisebb balhé.
Kisiettünk a főbejáraton, de hirtelen megtorpantam. Ott álltak mind a nyolcan és egymással beszélgettek. A csajok is megálltak egy pillanatra, de aztán magabiztosan mentek tovább. Úgy képzelték, hogy egyszerűen elsétálnak mellettük,de persze nem így lett. Az egyik srác felkapta a fejét, majd végignézett rajtuk. Aztán a fiúk mind megindultak, és mielőtt észbe kaptam volna, már le is fogtak mindhármunkat. A suli felé tuszkoltak, be az épületbe, azon belül a sportcsarnok felé, pontosabban az öltözőkhöz.
- Hé, eresszetek el - kiabálta Jinah, és össze-vissza kapálózott, ahogyan mi is, de nem volt esélyünk a fiúk ellen, túl erősen szorították ujjaikat a csuklónk köré.
Betuszkoltak minket egy kisebb terembe, és én komolyan kezdtem félni. Mit akarnak itt?
A nyolc fiúból mindegyik lánynál volt kettő, a maradék két srác pedig az ajtó mellett állt, és összefont karral néztek minket. Baekhyun éppen Rim mellett állt, és figyelte, ahogyan társa elkezdte lehámozni róla a pólót. Aztán én is azon kaptam magam, hogy a pulcsim a földön fekszik, és a srác már nyúlt a fölsőmhöz.
- Mit csináltok? - akadtam ki teljesen. Persze tudtam mit csináltak. Vetkőztettek.
- Azonnal hagyjátok abba - parancsolta Jinah, de nem ért semmit.
- Most komolyan megerőszakoltok? - szólt teljesen kétségbeesetten Rim.
- Csak figyeljetek - vigyorgott Jongin.
Akárhogy ellenkeztem, akárhogy csapkodtam, semmit nem ért, sikerült leszedniük rólam a fehér pólómat. Ott álltam előttük egy szál melltartóban és nadrágban, amikor eldöntöttem, hogy muszáj cselekednem. A kezeimet lefogták, de a lábamat nem, így tökéletesen bele tudtam térdelni az előttem álló fiú ágyékába.
- Bassza meg - engedett el, és fájdalmasan a földre rogyott. Lehet, hogy kicsit erős volt.
Kirántottam a karomat a másik fiú szorításából, és az ajtó felé indultam, de persze nem jutottam sokra, mert ott is álltak. Azonnal odaléptek hozzám, és addig dulakodtunk, amíg a földre nem kerültem. Ők ezt ki is használták, így könnyen lehámozták rólam a nadrágot.
- Hagyjatok - kapálóztam össze-vissza sikertelenül.
Aztán hirtelen elengedtek. Szó nélkül fölkapták a ruháinkat a földről, és kimentek. Szóval erre ment ki a játék. Nem is megerőszakolásról volt szó, hanem egyszerű megaláztatásról. Itt hagynak minket fehérneműben, és elviszik a ruháinkat is.
- Most mit csináljunk? - kérdezte Rim hisztérikusan. Nyilván nem fogunk utánuk menni, az összes diák kint van még a folyosón.
- Megvárjuk, míg mindenki elmegy, úgy négy óráig. Mást nem igazán tudunk csinálni - mondta Jinah.
- Na jó, de úgy akarsz hazamenni? Azért az utcán az már kínos lenne - mondtam.
- Basszus, tényleg.
Elkezdtem gondolkozni valamilyen megoldáson, miközben Jinah káromkodott egy sort. Rim a kezébe temette az arcát, és ugyanúgy, mint mi, teljesen odavolt.
- Hé! Itt hagyták az iskolatáskáinkat - néztem a sarokba.
- De rendes tőlük - fintorgott Jinah. - Amúgy igazad van, takarjuk magunkat könyvekkel. Az sokkal jobb.
- Nem - ráztam a fejem. - Úgy értem benne van a telefonunk. Valakinek szólunk.
- Ez jó ötlet - kapta fel a fejét Rim. - De mégis kinek?
Az biztos, hogy nem a szüleinknek, mással meg annyira nem vagyunk jóban, hogy föl mernénk hívni, ráadásul eléggé égnénk előttük. Barát meg... Nyilván nem fogom fölhívni Baekhyunt. Úgyhogy nekem itt ki is futott.
- A bátyám? - kérdezte Rim. - Jobb úgysincs, ugye?
- Szerintem nincs - ráztam a fejemet.
- Talán nem néz teljesen idiótának - sóhajtotta, majd odament a táskájához, és kivette a telefonját.
Sungmin szerencsére elég hamar fölvette. Rim először még akadozva beszélt, de aztán elmondta neki, milyen helyzetben vagyunk.
- Tíz perc és itt lesz - közölte, amikor letette a telefont. - És hoz ruhákat is.
- Még jó, hogy tudtunk kinek szólni - mondta Jinah. - Már tényleg túlzás, amit csinálnak. Főleg, hogy mi nem tettünk semmi rosszat!
Be kell valljam, ügyes terv volt. Tényleg nem kispályások a fiúk. Azért remélem most egy ideig beérték vele, mert már kezd nagyon elegem lenni belőlük. Igazán befejezhetnék már, mert mi tényleg nem csináltunk semmi olyasmit, amivel ezt érdemelnénk. Egyszer-kétszer még oké, de most már mióta csinálják? Nem igaz, hogy nem unják.
Tíz percen keresztül mind a hárman némán meredtünk magunk elé, de szerintem ugyanazon gondolkoztunk. Nem csak nekem volt elegem a fiúkból.
A csendet egy fiúhang törte meg.
- Erre vagytok?
- Igen - válaszolt Rim, majd mind a hárman fölpattantunk.
Sungmin eléggé furán nézett ránk, gondolom nem lát minden nap fehérneműs lányokat. Szerintem a húgát sem látta még ennyire alul öltözve.
Gyorsan magunkra kaptuk Rim ruháit, és nem győztünk hálálkodni a fiúnak.
- Tényleg nagyon köszi - ölelte át szorosan Rim a bátyját.
- Ugyan, semmiség. Vigyek haza valakit? Mocival vagyok.
- Én közel lakom, hazagyalogolok - mondtam.
- Én szívesen megyek - mosolygott Jinah. És mivel csak egy személyt tud vinni...
- Én Sorával megyek - jelentette ki Rim.
Mondjuk Jinah sem lakik messzebb, mint én, de ki nem hagyta volna a motorozást Sungminnal.

Hívott. De kinyomtam. Hadd gondolja azt, hogy haragszom. És mivel nem ért el, küldött egy sms-t.
Otthon vagy már?
Sóhajtottam egyet. Na jó, nem leszek bunkó. Válaszolok.
Igen.
Már előre sejtettem mit fog írni. És úgy is lett.
Nincs kedved átjönni?
Hát, kedvem az éppen van, csak... Na jó, miért haragszom rá? Nem az ő ötlete volt.
De.

- Úgy örülök, hogy itt vagy - mondta negyed óra múlva, amikor már a szobájában voltam, és szorosan magához ölelt. Ezen halványan elmosolyodtam.
- Ennél durvább dolgokat nem fogtok csinálni, ugye? - kérdeztem, amikor elengedett.
- Nem tudok róla.
- Én komolyan nem értem - ráztam a fejem. - Te is a csapat tagja vagy, de soha semmiről nem tudsz.
- De csak azért, mert a suliban szoktunk beszélni. Délután nem találkozunk.
- Azt hittem már, direkt hallgatsz el előlem dolgokat - mondtam halkabban.
- Nem - nevetett.
Aztán leültünk a kanapéra, és ott folytattuk a beszélgetést.
- Hogy jutottatok ki?
- Rim fölhívta a bátyját, aki értünk jött. Ruhával együtt. Tényleg, mit csináltatok a cuccainkkal?
- Ki lettek dobva a kukába.
- Mi!?
- Miért, szerinted mégis mit csináljuk velük? - nézett rám értetlenül.
- Ahh - döntöttem hátra a fejem. Ez nem lehet igaz. - Elegem van. - Egy jó ideig a gondolataimba voltam merülve, aztán hirtelen fölkaptam a fejem. - Basszus! Ez nem lehet igaz, olyan hülye vagyok! - tenyerembe temettem az arcomat.
- Mi van?
- Olyan idióta vagyok!
- Miért?
- Mert... ott volt a táskámban a váltóruhám. Simán fölhúzhattam volna. De nem jutott az eszembe. Pedig mennyivel egyszerűbb lett volna! Annyira, de annyira hülye vagyok.
Baelhyun csak nevetett.
- Nem vicces - morogtam a tenyerembe.
- Ne dühöngj már - mondta, és lefejtette arcomról a kezem. - Kijutottatok, az a lényeg.
- De.. ahhj.
Ismét kuncogott egyet, majd miután kaptam tőle egy édes csókot, az ölébe vont.
- Ma nem jön a barátod, ugye? - kérdeztem.
- Chanyeol? Nem, nem hiszem.
- Akkor jó - mosolyogtam, majd ajkaira tapadtam.
- És ha jönne? - kérdezte, amikor egy pillanatra elváltunk.
- Akkor... akkor nem ülnék így az öledben - nevettem, és átfontam karjaimat a nyaka körül, ő pedig derekamra csúsztatta kezét. - Szerintem így is sok neki.
- Próbálja megszokni a helyzetet.
- Nem lehet könnyű - mondtam, majd arcomat a mellkasára hajtottam.
- Már nem azért, de ebben  helyzetben mi könnyű? Semmi.
- Hát igen.
Sóhajtottam egyet, majd leszálltam Baekhyunról.
- Szeretnél filmet nézni?- kérdezte.
- Aha, az kicsit elterelné a figyelmemet. Ami pillanatnyilag jól jönne.
- Oké - mosolygott, majd fölkelt, és a tévéjéhez sétált. - DVD-t? Azóta sem néztem végig, amit együtt kezdtünk el.
- Jó, azt berakhatjuk - bólintottam. Odasétáltam mellé, és éppen le akartam ülni, amikor... nyílt az ajtó.
Chanyeol egy másodperc alatt felmérte a helyzetünket, majd a szemembe nézett.
- Jönnek a fiúk.
- Mi? - kérdeztük mind a ketten riadtan.
- Miért? Soha nem szoktak ide jönni. Mit akarnak? - nézett értetlenül Baekhyun.
- Hova bújjak el? - sürgettem. Szívem a torkomban dobogott a félelemtől. Ha a fiúk megtudják, hogy itt vagyok, nem úszom meg szárazon a dolgot.
- Öhm... a... - mondta Baekhyun, miközben a fejét kapkodta egy jó helyet keresve. - Szekrénybe.
Azonnal odaszaladtam, lekuporodtam az aljába, majd be is csuktam magam után. Elég kevés helyem volt, a vállfára akasztott ruhái a fejemhez lógtak, és szerintem a cipőin ültem. Nagyon kényelmetlen volt, de nem mertem mozdulni, mert kinti hangok alapján megjött a csapat.
- Hát ti? - kérdezte Baekhyun meglepetten.
- Éppen erre jártunk, gondoltuk, beugrunk - mondta Jongin. - Nem zavartunk meg semmiben, ugye?
- Dehogyis. - Á, persze, hogy nem.
- Akkor jó.
Egy kis mozgolódás, amúgy csönd.
- Szerintetek bent vannak még a lányok? - kérdezte az egyik fiú.
- Nem hiszem, hogy kijöttek volna - hallottam egy másik hangot. - Túl hülyék ahhoz, hogy normális ötletük legyen.
- Ja, valószínűleg bugyiban rohantak haza.
- Ott kellett volna maradni egy kamerával - röhögött az egyik.
Most komolyan ennyire idiótának néznek bennünket?
- Annyira azért nem voltunk gonoszak. Ott hagytuk a táskájukat. Csak rájönnek, hogy létezik a világon telefon - mondta Jongin.
- Jó, de szerinted kit mernek fölhívni?
- Jogos. A szüleiket biztos nem, más barátnőjük nincs, max a pasijukat.
- Ha van egyáltalán olyan.
- De azt is kinézem belőlük, hogy nem mernek szólni nekik, mert túl nagy beégés nekik.
- Miért, az jobb, ha egy szál fehérneműben szaladnak haza?
- Olyan kíváncsi lennék, hogyan gondolkodnak a lányok - szólt valaki elmerengve.
- Szerintem jobban jársz, ha nem tudod meg - mondta Baekhyun.
- Én sem vagyok kíváncsi a rózsaszín ködre ott bent.
- Majd holnapra megint ki kell találunk valami jót - mondta Jongin.
- Olyasmit mint ma?
- Akár. Majd még gondolkozunk.
- Oké.
- Meddig maradtok? - kérdezte a házigazda.
- Csak egy percre ugrottunk be. Szerintem megyünk is.
- Oké. Kikísérlek benneteket.
- Ohh, milyen rendes vagy - viccelődött Jongin.
- Hát igen - mondta büszkén Baekhyun.
Aztán ismét csönd telepedett a szobára. Maradtam a helyemen, bár már tényleg kezdett elviselhetetlenül kényelmetlenné válni. De elhatároztam, hogy amíg Baekhyun vissza nem jön, itt maradok.
Nem sokkal később már hallottam is, hogy nyílik az ajtó, majd a szekrény is kitárult.
- Kijöhetsz - mondta Baekhyun, és odanyújtotta a kezét, hogy fölsegítsen.
- Tényleg nem jön ma Chanyeol. És a fiúkkal sem szoktál találkozni - közöltem fintorogva.
- Jól van na - nevetett, aztán láttam, hogy Chanyeol is itt van még.
- Nem zavarok, ugye?
- Nem - ráztam a fejem. - Nyugodtan itt maradhatsz.
- Hát... kösz az engedélyt - nevetett, mire nekem is mosolyra húzódott a szám.
- Tényleg nem számítottam rá, hogy jönnek. Soha nem jöttek még - magyarázkodott Baekhyun.
- Mi amúgy is olyan szerencsés páros vagyunk, úgyhogy mindegy. A lényeg az, hogy megúsztuk. Amúgy - néztem kérdőn a fiúkra.
- Ti tényleg ennyire hülyének néztek minket?
- Ig... - szólt Chanyeol, de aztán észbe kapott, és módosított a válaszán. - Kicsit. Amúgy hogyan jöttetek ki?
- Rim felhívta a bátyját, aki értünk jött - közöltem.
- Mennyi ideig tartott rájönni a megoldásra?
- Ne szemétkedj - nevetett fel Baekhyun úgy, mint aki egyáltalán nem haragszik a barátjára.
- Nem sokáig. Nem kell ennyire idiótának nézni - mondtam kissé sértetten, mire Baekhun mosolyogva megölelt.
- Nyugi, nem nézünk annak.
- Csak egy kicsit - tátogta Chanyeol Baekhyun háta mögött, mire felnevettem. Tudtam, hogy csak hülyéskedik.
Láttam rajta, hogy már elfogadta a tényt, hogy együtt vagyunk, és talán még örült is kicsit nekünk.
- Amúgy, Sora - szólt Baekhyun. - Szerintem ne vágjál mindig vissza, mert csak rosszabbul fogsz járni.
- Ma nem is csináltam semmit - néztem rá ártatlanul.
- Á, nem rúgtál senkit tökön.
- Ja. Tényleg.
- Nagyon kemény csajszi vagy - nevetgélt Chanyeol.
- Na jó, de mégis mit csináljak? - néztem rá. - Komolyan azt hittem, hogy meg fogtok erőszakolni. És nem mondhatod azt, hogy hülye vagyok, mert mi másra gondolhattunk volna, ha elkezdtek minket vetkőztetni?
- Amúgy tényleg kinéznéd belőlünk? - kérdezte Baekhyun.
- Őszintén? Igen.

10. fejezet

A szekrényem előtt álltam, és azon gondolkoztam, mit vegyek fel ma. Egy divatos, de egyszerű pulcsi mellett döntöttem, hozzá egy szűkebb farmer és tornacipő. Talán jó lesz. És persze a váltóruháról sem feledkeztem meg.
Amikor kiértem a ház elé, döbbenten néztem a lányokra, pontosabban Rimre, aztán felnevettem.
- Ezt meddig tartott felhúzni?
- Nagyon sokáig. De megérte!

Fogalmam sem volt, hogy hívják ezt, amit ő viselt. Igazából cipő, de a szára felér egészen a csípőjéig, azaz már nadrágnak nevezhető. Hiába, Rim ilyen. De hogy honnan szedi ezeket a cuccokat... fogalmam sincs. Én biztos nem szenvednék az ilyennel.
- Na jó - kezdett bele Jinah, amint elindultunk a suliba. Én csak azt néztem, hogy Rim tud-e rendesen járni ebben a valamiben, de úgy tűnt, semmi gondja vele. - Ha a folyosón meglátjuk a fiúkat, megfordulunk, és beszaladunk a női mosdóba. Ha az ebédlőben közelednek felénk, akkor is fölpattanunk, és elszaladunk.
- Kár, hogy nem emlékszel arra a fiúra a bálból - nézett Rim Jinahra. - Lehet, hogy mellénk állna, és elijesztgetné a fiúkat. Az egy jó izmos srác volt. És Sora, a tiéd is. Mondjuk az nem hiszem, hogy meg tudott volna minket védeni.
- Én sem - ráztam a fejem. Azért az vicces lenne.
- Legalább egy tanárt kérdezzünk meg, hogy ebédeljen az ebédlőben.
- Á, az nem tartja őket vissza - mondta Jinah. - Meg a tanárok sem szoktak annyira figyelni.
- De akkor is... hátha.
Mondjuk nem lett belőle semmi, nem beszéltünk egy tanárral se. Viszont a rohanás taktikát kipróbáltuk.
Szokásosan haladtunk a folyosón, amikor velünk szemben megjelentek a fiúk Jonginnal az élen. Mindhárman földbe gyökereztünk, aztán Jinah és Rim megfordultak, és elrohantak. Én meg ott álltam, és azon gondolkoztam, hogy ez mennyire nevetséges. Mondjuk én is elfutottam, de ez valahogy mégis más volt. Én is ilyen szánalmasnak tűntem, amikor elfutottam?
Mire észbe kaptam a fiúk már ott voltak. Igen, el kellett volna futnom nekem is. De most már késő.
A fiúk félkört alakítottak, így be voltam szorítva a falhoz. Amikor megpillantottam Baekhyunt, és ahogy csillogó szemekkel néz rám, elfolytottam egy mosolyt.
- Máskor te szoktál elfutni. Mi van veled? - kérdezte Jongin.
- Nem tudom - vontam vállat.
Tetőtől talpig végigmért, ami zavarba hozott. Aztán úgy döntöttem cselekszem.
- Ebédnél találkozunk - közöltem, majd gyorsan átcsusszantam két fiú között, és sietősen a lány WC felé vettem az irányt, de az egyik srác megragadott a csuklómnál, és visszarántott. Farkasszemet néztünk egészen addig, amíg Jongin meg nem szólalt.
- Engedd, hadd menjen.
Döbbenten néztem rá. Ezt most komolyan mondta? Úgy tűnik igen, mert a fiú lazított a szorításon, majd el is engedett. Még egy pillanatig Jongin szemeibe néztem, aztán megfordultam, és elsiettem.
- Mi történt? - támadtak le azonnal a lányok, amint a mosdóba értem.
- Semmi. Elengedtek.
- Csak úgy?
- Aha.
Kérdőn néztek össze. Én sem értettem ezt az egészet. Talán beszélek este Baekhyunnal...
- Jó, ezt megúsztuk - mondta Jinah. - De az ebéd még hátra van, ne feledjétek.
- Hát persze - kaptam észbe. - Biztos azért engedtek el.
- Vagy mert egyedül nem akarnak bántani.
- Lehet. De most menjünk órára, két perc és becsöngetnek.

Szerintem eléggé idiótának nézhettek minket az ebédlőben, ahogy folytonosan forgattuk a fejünket. De mit mondjak, eléggé féltünk. Egymással szemben ültünk le, nehogy váratlanul meglepjenek minket hátulról. Lehet, hogy túlzásba vittük, de a lányok izgulása átragadt rám is.
- Hé - kapta föl hirtelen a fejét Rim. - Ott egy tanár.
Mi is odanéztünk, és valóban. A fizikatanár éppen leült egy kétszemélyes asztalhoz, nem sokkal utána pedig az angoltanár foglat helyet vele szemben.
- Hát ezt szívták - mosolygott Jinah. Visszajött a jókedvük. Mondjuk nekem annyira azért nem, mert ahogy a fiúkat ismerem, ez nem állítja meg őket. Mindenesetre most már nyugiban folytattuk az evést. Egészen addig, amíg valaki meg nem szólalt közvetlen mögülem.
- Sziasztok, lányok.
Összerándultam ijedtségemben. A srác nem zavartatta magát, leült mellém, majd közelebb is húzódott. A lányok kitágult szemekkel nézték a jelenetet, én meg hirtelen pánikba estem. Szinte reflexszerűen nyúltam a levesestálamhoz, és öntöttem a srác ölébe az egészet. Azzal a lendülettel föl is pattantam a helyemről, és elindultam az ajtó irányába, de beleütköztem Jonginba. Merthogy ott állt az egész csapat az asztal mögött. Gyorsan kikerültem őket, és elrohantam.
Amint beértem a női mosdóba, lerogytam, hátammal pedig nekitámaszkodtam a falnak. Lehet, hogy hideg volt, de pillanatnyilag a legkevésbé sem érdekelt. Feszülten vártam, mikor érkeznek meg a lányok.
Idegesen doboltam az ujjaimmal a padlón, egészen addig, amíg meg nem hallottam kintről Rim és Jinah  nevetését, majd az ajtó nyílását.
- Mi volt? - kérdeztem azonnal, amint beléptek, és becsukták maguk után az ajtót.
- Fú hallod - kezdett bele izgatottan Rim. - Az a srác tiszta ideg lett. Nem számított erre a lépésedre.
- Ja, ráadásul a fiúk sem mertek semmit csinálni, mert mi is kezünkbe vettük a tányért - folytatta Jinah. - Meg a tanárok is elég gyakran pillantgattak felénk, úgyhogy gyorsan elhúztak onnan.
- Tényleg? - néztem nagy szemekkel.
- Aha. Ügyes voltál - mosolygott rám.
- Reflex volt - közöltem.
- Látnod kellett volna az arcukat - mondta Rim.
- Jobbnak láttam elhúzni onnan.
- Jól is tetted - bólogatott Jinah. - De most menjünk haza.

Otthon ültem az íróasztalomnál és a kezemben forgattam a telefonomat, miközben azon gondolkoztam, hogy hívjam-e fel Baekhyunt. Mindenképpen beszélni szerettem volna vele, de nem tudtam, hogy éppen a fiúkkal van-e, vagy sem. Végül az sms mellett döntöttem.
Hiba volt?
Ennyit írtam csak, de ezzel magába foglaltam minden kérdésemet.
Gyere át, akkor megtudod - jött a válasz azonnal. Hát jó. Akkor valószínűleg otthon van, és egyedül. És mivel nagyon kíváncsi voltam rá, hogy mit mond, gyorsan elkészültem, és indultam is.
Még a lámpáknál is zöldet kaptam, ezért csak 10 percbe tellett, mire odaértem. Miután megnyomtam a csengőt, azonnal nyílt az ajtó.
- Szia - mosolygott rám kedvesen Baekhyun. Akkor biztosan nem vagyok akkora bajban.
- Helló.
- Gyere be - tárta ki előttem az ajtót.
Megint a szobájába mentünk. Azonnal előtörtek az előző nap emlékei, ami mosolyt csalt az arcomra. Aztán levágtam magam a fiú mellé az ágyra.
- Szóval... - kezdtem bele. - Hiba volt?
- Hogy visszatámadtál?
- Aha.
- Hát... A fiúk eléggé haragszanak rád - közölte, miközben az összekulcsolt ujjait nézegette.
- Bajban vagyok?
- Egy kicsit - felelte, majd egy zavart mosoly csúszott az arcára.
- Csak tudod... Megijedtem, és reflexszerű cselekedet volt.
Aprókat bólintott.
- Mindenesetre a fiúk nagyon terveznek valamit. Csak hogy számíts rá - nézett rám.
- Mit?
- Azt nem mondhatom el. Meg nem is tudom még.
- Hát akkor sokat segítettél - sóhajtottam.
- Csak szólni akartam, hogy készülj föl rá.
- De nem tudom mire!
- Én se - rázta a fejét.
Egy ideig csöndben néztünk magunk elé. Szóval valamit forgatnak a fejükben a fiúk, de hogy mit, az csak holnap derül ki.
- Miért engedtetek el csak úgy, amikor egyedül voltam? - kérdeztem, amikor eszembe jutott a kérdés.
- Nem tudom. Kai döntött így. Gondolom azért, mert az ebédlőben úgyis megkaptad volna. Csak akkor a többiekkel együtt... Ráadásul egyedül nem akartunk bántani. - Akkor jól sejtettem. - Az úgy az igazi, ha hárman vagytok.
- Ti fiúk olyan hülyék vagytok - ráztam a fejem, mire kérdőn nézett rám. - És te vagy a főhülye - néztem rá egy huncut mosollyal.
- Igen? - vonta föl mindkét szemöldökét, miközben neki is ott bujkált a mosoly az arcán.
Aztán hirtelen ajkait az enyémre tapasztotta, és óvatosan hátradöntött az ágyon. Négykézláb állt fölöttem, miközben még mindig nem vált el ajkaimtól. Beletúrtam a hajába, ezzel jelezve, hogy tetszik, amit csinál.
- Még mindig? - kérdezte, amikor fölemelte egy pillanatra a fejét.
- Igen - mondtam, majd kinyújtottam a nyelvem,  de gyorsan vissza is húztam.
- Na majd megmutatom én nekem hova dugd a nyelved - vigyorgott, majd birtokba vette saját nyelvével az enyémet. Kicsit sem bántam. Sőt. Karjaimat nyaka köré fontam, ezzel közelebb húzva magamhoz.
Ismét kimondhatatlan boldogság fogott el, mint mindig, amikor ajkai enyémet kényeztették, és hajába túrhattam. testemet átjárta az izgatott bizsergés, és szívem olyan hevesen dobogott, mintha ki akart volna ugrani a helyéről. Egy-egy sóhaj törte csak meg néha a csöndet, meg ahogyan kapkodtuk a levegőt, de ettől függetlenül tisztán hallottuk, amikor nyílt az ajtó.
Mindketten oldalra kaptunk a fejünket, és akkor megláttam az ajtóban egy magas srácot. Ismerős volt, hamar is eszembe is jutott honnan. A bálról. Ő volt Baekhyunnak az a barátja, aki kétszer is odajött hozzánk.
Éppen elkaptam azt a pillanatot, amikor a "hoppá, rányitottam barátomra miközben egy csajjal van" pillantása átváltott a "rányitottam a barátomra, aki éppen Sorával van" pillantásra.
Baekhyun azonnal leszállt rólam, és kerek szemekkel nézett a fiúra.
- Ez most komoly? - ocsúdott fel a döbbenettől. Közben én is felültem, és zavartan nézegettem az ujjaimat.
- Várj, Chanyeol, hadd magyarázzam el!
- Te nem vagy normális - közölte, majd megfordult, de Baekhyun utána szaladt. Az ajtót becsapta maga után, ezért nem láttam, mi is történik kint pontosan. Fölpattantam az ágyról, az ajtóhoz szaladtam, és odatapasztottam a fülem, hogy halljam, mit beszélnek.
- Mondd, hogy az a csaj nem Sora.
- Hát... mondanám, de nem lenne igaz - vallotta be szégyenlősen Baekhyun.
- Nem veszem be, hogy együtt vagytok. Vagy forgatsz valamit a fejedben?
- Nem. Mi tényleg... együtt vagyunk. Annyira nem rossz. Mármint úgy értem... Jó vele. Jó fej. Szeretek vele lenni. - Úgy tűnt, eléggé zavarban van. - Jól van, ne nézz így rám - nevetett kínosan. - Sora tényleg jó fej. A többi lányról nem nyilatkozom.
- De legjobb barátnők...
- Az még nem jelent semmit. A mi csapatunkban is van egy-két ember, akikhez egyáltalán nem hasonlítunk, mégis jóban vagyunk.
- De ő is úgy öltözködik, meg minden...
- Annyira azért nem. Ő a legnormálisabb a három közül, ezt neked is be kell látnod. - A fiúk tényleg így gondolkodnak? Hogy én vagyok a legrendesebb? De kedvesek...
- Ja, igazad van. De azért mégis... Nem lehet, hogy valami hátsó szándéka van?
- Nem - közölte határozottan Baekhyun. - Már azelőtt megtetszettünk egymásnak, hogy tudtuk volna, kik is vagyunk igazából.
- Ja - esett le neki. - Ő volt az a csaj a bálból, ugye?
- Aha.
Egy ideig néma csönd volt, de nem mentem vissza a helyemre, mert tudtam, hogy még nincs vége a beszélgetésüknek.
- Ez gáz - mondta Chanyeol. - És egész végig együtt voltatok?
- Hát, igen. De ez csak a szombat estét, a vasárnapot, és a mai napot jelenti.
- Igaz... És ezután is végig kitartasz mellette?
- Igen.
- Ha a fiúk megtudják...
- Nem fogják.
- Remélem. Mert akkor iszonyatos balhéban lesz részed. Én még megértem, de a többiek... nem biztos.
- Tudom. De vigyázunk. - Baekhyun sóhajtott egyet. - Menjünk vissza.
Na ez volt az a pont, ahol fölugrottam, és visszaszaladtam az ágyhoz, ahol elvileg végig ültem. Még egy picit várnom kellett, de aztán nyílt az ajtó. Kínosan néztem Chanyeolra, aki ugyanolyan zavarban volt, mint én.
- Bocsi, hogy az előbb kiakadtam.
- Semmi baj. Megértem.
Kínos volt a csönd, ezért megköszörültem a torkom, aztán fölálltam.
- Akkor én most megyek is.
- Máris? - nézett rám kerek szemekkel Baekhyun.
- Aha. Nem akarok zavarni. Meg majd este még beszélünk.
- Oké - mosolygott.
Megint elég kínos szituációba kerültem. Nyilván nem fogok úgy elköszönni úgy, ahogyan szeretnék... Nem Chanyeol előtt. Végül csak intettem egyet, és elindultam kifelé.
- Öhm.. Nyugodtan elköszönhettek egymástól rendesen - szólt kínosan Chanyeol.
- Köszi, de...
Baekhyun mosolyogva mellém lépett, és rövid, de lágy csókkal ajándékozott meg. Amikor elváltunk, éreztem, hogy rákvörös a fejem.
- Akkor sziasztok - köszöntem el tőlük, majd hazasiettem.

9.fejezet

Biztosan nem látta, hogy egyre közelebb viszem arcom, mert még mindig behunyt szemmel mosolygott. Amikor aztán ajkaimat övére tapasztottam, teljesen ledöbbent. Tovább csókoltam, és kezemet a nyakára csúsztattam, mire észbe kapott, és visszacsókolt. Keze végigvándorolt a vállamtól egészen a derekamig, ahol megragadott, és magára húzott. Így sokkal kényelmesebb volt, mint négykézláb támaszkodni fölötte. Kezdtünk egyre jobban belemelegedni, egyre vadabbul faltuk egymás ajkait, míg végül levegőhiány miatt szétváltunk. Fölemelkedtem, azaz a csípőjén ültem, és az arcát vizslattam. Persze ő is kapkodta egy kicsit a levegőt, aztán a szemembe nézett, és összeráncolta a szemöldökét.
- Mi a baj? - kérdeztem, és megint fölé hajoltam, de most elfordította a fejét, és leemelt magáról. Ott ültem mellette, miközben ő alkarját térdén támasztotta, és lehajtotta a fejét. Fogalmam sem volt, hirtelen mi történt. Lehet, hogy mégsem volt olyan jó ötlet csak úgy letámadni. Viszont akkor miért viszonozta? Nekem nagyon úgy tűnt, mintha ő is élvezte volna.
A kezeimet morzsolgattam, és vártam, hogy szólaljon meg. Először sóhajtott egyet, majd hátradőlt a kanapén, és oldalra, azaz felém fordította a fejét.
- Ez... olyan... nehéz - mondta, és láthatólag nagyon kereste a szavakat.
- Micsoda? - kérdeztem.
- A csók közben... tisztára beleélem magam. Élvezem is - bólogatott - aztán kinyitom a szemem, és te vagy előttem - fintorgott. - Mármint - nézett rám riadtan, és azonnal magyarázásba kezdett, mert rájött, hogy ez rám nézve elég bunkó volt. - Úgy értem az a lány van előttem, akit a fiúkkal... szépen szólva lenézünk. Érted, mire gondolok? - kérdezte mélyen a szemembe nézve.
- Igen, értem - feleltem, és én is hátradőltem. Nem akartam, hogy ilyen nehéz legyen neki. Ha ilyen rossz neki, akkor inkább ki se nyissa a szemét...
- Van egy kendőd? - kérdeztem, mert hirtelen támadt egy ötletem. - Vagy legalább valami hasonló? - reménykedtem.
- Szerintem van - gondolkodott, majd fölkelt és elindult a szobájába, én pedig követtem. Elkezdett turkálni a ruhái között, egészen addig, amíg elő nem húzott egy fekete kendőt a szekrényből.
- Ilyen jó? - kérdezte. Valószínűleg nem egészen értette, mit szeretnék vele.
- Tökéletes- mondtam. Odaléptem hozzá, és miután kivettem a kezéből az anyagot, mögé mentem, és szeméhez emeltem az anyagot.
- Várj - szólt. - Neked is bekötjük?
Erre nem tudtam mit válaszolni, így egy ideig engem nézett, de mivel nem kapott választ, ismét a szekrényéhez lépett, és előkapott egy ugyanolyan színű és anyagú kendőt. Aztán visszasétált hozzám, és óvatosan bekötötte a szemem. Furcsa volt, hogy hirtelen a feketeségen kívül semmit nem láttam.
- Huh - mondta - ez nagyon furcsa. - Ebből egyértelműen azt vettem ki, hogy ő is eltakarta a szemeit.
- Várjál, hol vagy? - kérdeztem, és elkezdtem tapogatózni a levegőben, hogy elérjem. Egy ideig csak a levegőt markolásztam, aztán mellkasát értem, mire megragadott a kezemnél, és magához húzott. Keze a nyakamra tévedt, ujjai lassan haladtak arcomig, aztán amikor megtalálta a számat, ajkaival kezdte kényeztetni azt.
Furcsa volt, hogy nem láttam semmit. Jó, eddig sem volt nyitva a szemem csók közben, de ez most valamiért mégis más volt. Tényleg csak az érzésre koncentráltunk, semmi másra.
Amikor szétnyitottam ajkaimat, hogy utat engedjek nyelvének, szorosabban húzott magához, így majdnem minden testrészünk egymásnak préselődött. Végigsimítottam karján, nyakán, majd - amennyire a kendő engedte - beletúrtam a hajába. Az ő keze a derekamról a fenekemre csúszott, amibe bele is markolt. Ajkaimat nehezen elválasztatottam övétől, hogy nyakát kényeztethessem, aztán pólóját kicsit arrébb húztam, hogy áttérhessek a kulcscsontjára. Amikor nyelvem véletlenül puha bőréhez ért, felsóhajtott. Elkezdtem szívogatni, de hamar rájöttem, hogy nem ajánlatos nyomot hagyni rajta. A végén még észreveszik a fiúk, elkezdenek kérdezősködni, és ezt lehetőleg szerettem volna elkerülni. Így is elég nehéz lesz titokban tartani ezt az egészet. Gondolni se mertem rá, mi történik, ha a többiek megtudják... Kimagyarázni sem olyan könnyű, mert kötve hiszem, hogy bárkit is meghatna, ha közölném, hogy tényleg kedvelem őt. A lányok főleg nem. Ők azt mondanák, hogy vannak sokkal jobb pasik is, hogy csak elcsábította a fejem, meg biztos van valami hátsó szándéka...
Úgy tűnt, ez a szembekötős-dolog bevált, mert Baekhyun kezdte egyre jobban beleélni magát, mondjuk én is. Az idő és a tér összefolyt, már fogalmam sem volt, mióta csináljuk, de nem is érdekelt, csak az, hogy abba ne hagyjuk.
A fiú keze először csak játszadozott fölsőm aljával, aztán be is nyúlt alá. Ahogy megéreztem hosszú ujjait hátamon, egy picit kirázott a hideg.
Furcsa érzések kavarogtam bennem, mert olyan dolgokat tapasztaltam, amilyet ezelőtt soha. Szívem majd kiugrott a helyéről, olyan hevesen vert, és liftezett a gyomrom. Kezdtem elveszíteni a józan eszemet. Ahogy ajkaival áttért nyakam kényeztetéséhez, kezdtem érezni, hogy alig állok meg remegő lábaimon. Gondolom megérezte, hogy erősebben kell tartania, mert megkérdezte:
- Szerinted eltalálunk az ágyig?
- Én biztos nem - lihegtem, mire ő is kifújta a levegőjét, és kezét kihúzta pólóm alól.
- Gyere - mondta, mire megragadtam a karjánál, és szépen lassan követtem. Azonnal rájöttem, amikor megtalálta a célt, mert a hangok alapján ítélve belerúgott.
- Áu, ez fájt - panaszkodott.
Amint kitapogattam az ágy körvonalát, meg a takarót, fölmásztam rá, és kényelmesen elhelyezkedtem rajta. Nemsokára éreztem, ahogy Baekhyun is elhelyezkedik fölöttem, de nem nehezedett rám teljes testsúlyával, ebből következtettem, hogy valószínűleg könyököl.
Körülbelül ott folytattuk, ahol abbahagytuk, csak most én húztam fel háta közepéig a pólóját, és kezdtem el játszadozni ujjaimmal puha bőrfelületén.
Szinte elvesztem a boldogságban, ahogy ajkaink kényeztették egymást. Még adott egy cuppanós puszit a számra, aztán kezével a fejem mögé nyúlt, és elkezdte kilazítani a kötést. Amikor lekerült rólam a kendő, a hirtelen támadt világosság miatt először pislognom kellett párat, aztán láttam is valamit. Nem is akármit.
- Mióta nincs rajtad? - néztem mélyen Baekhyun szemeibe.
- Amióta belerúgtam az ágyba - mosolygott. - Már nagyon zavart, hogy nem látok semmit.
- És nem zavar, hogy... én...
- Muszáj lesz megszoknom. Annyira már nem is zavar. És amúgy is, csak nézegethetem a barátnőm arcát.
- Barátnő? - néztem rá nagy szemekkel.
- Aha - vigyorgott, majd újra megcsókolt. Engem meg szétvetett a boldogság. Ez azt jelenti, hogy igenis együtt leszünk...
Ajkai ismét az enyémre tapadtak.
Egész jól elvoltunk... egészen addig, amíg meg nem csörrent a telefonom. Gyorsan fölpattantam, és a táskámhoz rohantam.
- Igen? - szóltam bele.
- Hol vagy!? It várunk a házatok előtt - panaszolta Jinah.
- De... nem vagyok otthon.
- Tudom! Hol vagy?
- Öhm... Bevásárolni - jutott eszembe hirtelen egy ötlet.
- Jól van - sóhajtotta. - Akkor megvárunk itt. De siess! - Azzal letette.
- Na kösz - néztem a telefonom kijelzőjére.
- Mi az? - kérdezte Baekhyun, aki azóta fölült az ágyon.
- A lányok várnak - közöltem.
- Oké, akkor menjél - mosolygott kedvesen.
Sajnáltam, hogy így egyik másodpercről a másikra el kellett szakadnunk, de nem volt más választásom.
- Majd este beszélhetünk még.
- Hát ha megadod a telefonszámodat - nézett rám.
- Ja, persze - nevettem, majd miután a kezembe adta a telefonját, bepötyögtem a számomat.
- Akkor... szia - mosolyogtam, mire Baekhun odajött hozzám, és egy jó hosszú csókkal elbúcsúzott tőlem.

A lányok tényleg ott vártak a házunk előtt. Hogy miért nem mentek be? Fogalmam sincs. Talán mert az túl logikus lenne.
- Na végre itt vagy - mondta Rim. - Ezer éve várunk.
- Ha előre szóltatok volna, nem lenne okotok panaszra.
- Jól van, de vasárnap általában otthon szoktál lenni. - Sóhajtottam egyet, mert azért igazuk volt.
- Amúgy - nézett rám fintorogva Jinah. - Mi ez rajtad?
- Egy szürke pulcsi - vontam meg a vállam. - Jó, jó, tudom. De kényelmes.
Szerencsére nem is szóltak többet, hanem bejöttek a házba, és közösen fölmentünk a szobámba.
- Szóval, ki az a srác, akivel elmentél? - kezdett bele azonnal Rim. Mindketten elterpeszkedtek az ágyon, és kérdőn néztek rám.
- Nem tudom. Csak hazakísért, semmi más nem volt - hazudtam.
- Ajj, azt hittem valami izgi - nézett rám csalódottan Rim.
- Én is örültem volna neki - vontam meg a vállam. - És veled, Jinah, mi volt? Megtaláltak a fiúk? Mármint a rosszak - helyesbítettem.
- Aha. De szerencsére nem bántottak. És a jók is megtaláltak - vigyorgott.
- Láttuk - nevetgélt jókedvűen Rim. - Jé - kapta fül a fejét -az ott milyen maszk? - Én is odanéztem, és akkor észrevettem, hogy Baekhyun álarca még mindig ott hever az asztalon.
- Öhm... - gyorsan gondolkoztam a válaszon, de hirtelen semmi nem jutott az eszembe.
- Ez egy fiúé - pattant föl Rim, majd odaszaladt, és a kezébe vette. Aztán kérdőn nézett rám.
- Ja, igen. Odaadta nekem - vontam vállat.
- Akkor láttad az arcát.
- Nyilván.
- És? Helyes? - Rim tisztára fel volt pörögve. Nagyon jó kedve volt.
- Aha - mosolyogtam, ahogy eszembe jutott Baekhyun.
- Jujj, de jó. De tényleg nem tudod, ki az?
- Nem - ráztam meg a fejem.
- A nevét se?
- A nevét se - nevettem. - De most váltsunk témát - kértem.
- Miért?
- Mert eleget beszéltem! Most meséljetek ti is valamit!
- Oké.
Vagy egy órán keresztül beszélgettünk még, és szerencsére a téma, amit annyira kerülni akartam, nem is jött föl.Viszont amikor arról beszéltünk, hogy vajon a fiúk mit csinálnak majd hétfőn a suliban, elkalandozott a figyelmem. Leragadtam Baekhyunnál.
Amikor este elmentek a lányok, küldtem Baekhyunnak egy sms-t, hogy elmentek a lányok. Két perc múlva csörgött is a telefonom.
- Szia - köszöntem bele boldogan.
- Szia. Milyen volt a lányokkal? - kérdezte udvariasan, de fogadni mertem volna, hogy nem érdekli túlzottan.
- Mint mindig.
- Akkor jó. Figyelj, szerintem ma már nem megyek át, mert késő van.
- Oké, nem baj.
- Viszont valami meg kell beszélnünk.
- Igen?
- Szóval, nálunk általában Jongin szokott rábökni az emberekre, hogy ki mit csináljon... szóval ha holnap nekem adja azt a feladatot, hogy köpőcsövezzelek le, akkor nem mondhatom azt, hogy nem. Vagyis mondhatom, de mindenki hülyének nézne.
- Köpőcsövezés? Ez komoly? - kérdeztem.
- Nem - nevetett. - Csak az jutott hirtelen az eszembe. De ha holnap te pont rám leszel kiosztva, akkor ne haragudj meg rám, vagy ilyesmi, oké?
- Jó. Értem mire gondolsz. Nem várhatom el tőled.
- Köszönöm.
- Szerintem holnap is vihetek váltóruhát - sóhajtottam, miközben az asztalomon lévő tollal matattam.
- Váltóruhát viszel? - kérdezte döbbenten.
- Hát figyelj, minden nap leöntötök valamivel. Mit csináljak?
- Végül is... nem is rossz ötlet.
- Holnap is szükségem lesz rá? - kérdeztem.
- Nem tudom. A suliban beszéljük majd meg, mi legyen. - Erre a kijelentésre csak sóhajtottam egyet. - Amúgy ma anyuék meglátták a palacsintát, és ettek is belőle - váltott gyorsan témát.
- Igen? És?
- Nagyon ízlett nekik. Majd máskor is csinálhatunk ilyet.
- Oké - egyeztem bele. - Meg a filmet se néztük végig - jutott eszembe.
- Jobb dolgunk volt - nevetett.
- Hát az biztos - bólogattam.
- Na jó, most hagylak. Akkor holnap találkozunk.
- Aha. Jó éjt!
- Neked is, Sora.

8.fejezet

Reggel mozgolódásra ébredtem. Besüppedt mellettem az ágy, aztán fölemelkedett, tehát fölkelt. Óvatosan kinyitottam a szemem, és figyeltem, ahogy háttal nekem fölhúzza a nadrágját, az ingét, a zokniját, a maradék ruhadarabot pedig a kezébe veszi. Halkan odasétált az ajtóhoz, és kezét a kilincsre tette. Megfordult, hogy egy utolsó pillantást vethessen rám, de akkor észrevette, hogy figyelem.
- Hova mész? - kérdeztem, miközben fölültem.
- Még megbeszéltük a fiúkkal, hogy ma találkozunk...
- Vasárnap délelőtt? - kérdeztem furán.
- Aha. De előtte még haza is szeretnék menni, átöltözni.
- Oké... De majd visszajössz? - kérdeztem.
- Ha akarod.
Fölpattantam, azzal a szándékkal, hogy kikísérem.
- Akarom - mondtam. - Be szeretném bizonyítani, hogy nem vagyok olyan... szóval... amilyennek gondolsz.
- Jó. Én meg bebizonyítom, hogy nem vagyok olyan bunkó állat, mint amilyennek megismertél.
- Oké - egyeztem bele, majd kiléptünk az ajtón. - Halkan - szóltam neki, amikor lefelé haladtunk a lépcsőn, mert anyáék most már biztos otthon vannak.
A bejárati ajtó előtt gyorsan magára kapta a cipőjét, meg a zakóját, aztán rám mosolygott.
- Szia - köszöntem el tőle.
- Szia - intett, majd elment.
Fölszaladtam a szobámba. Az első, ami föltűnt, hogy egy fekete álarc feküdt az asztalomon. Lassan odasétáltam, és a kezembe vettem. Itt hagyta. Hosszú percekig nézegettem a darabot, aztán leraktam, és a ruhásszekrényem felé indultam. Kitártam az ajtaját, majd sóhajtottam egyet. Mit vegyek ma föl? Számítanom kellett arra, hogy BaekHyun bármelyik pillanatban betoppanhat, úgyhogy meg akartam könnyíteni a helyzetünket, és egyszerűen öltözködni. Kihalásztam egy sima farmert, hozzá egy egyszerű, minta nélküli, szürke pulcsit. Még régen kaptam valahonnan, de elég sportos viselet volt, ritkán húztam fel, akkor is csak otthonra. Mások mondjuk így járnak suliba... Na mindegy. Mindenesetre kényelmes volt. Reméltem, ebben a szerelésben kevésbé látja bennem azt a lányt, akit ki nem állhat.
Aztán lementem a konyhába, mert kezdtem éhes lenni. Éppen a konyhapulton ültem, és ettem a müzlimet, amikor anya is betoppant.
- Jó reggelt.
- Szia - mosolygott vissza rám. Elkezdett kutakodni a hűtőben, majd leült az asztalhoz, pont velem szemben. - Milyen volt a tegnapi napod? - érdeklődött.
- Jó - vontam vállat. - Ez az álarcos bál nagyon jó ötlet volt, senkit nem ismertem fel. Kivéve persze Jinaht és Rimet, mert természetesen együtt vettük a ruhát. - Nem kérdezősködött tovább, mert nem szoktam neki pontos beszámolót adni a napjaimról. Legalábbis legtöbbször nem. Azt viszont megkérdezte, hogy van-e programom mára.
- Majd valamikor lehet, hogy érkezik vendégem...
- Pontosan mikor?
- Fogalmam sincs - sóhajtottam, majd üres tálamat a mosogatóba raktam.
- Addig segítesz a főzésben?
- Persze! - feleltem lelkesen.
Anyuval főzni a kedvenc elfoglaltságaim közé tartozott. Mindig új és új recepteket próbáltunk ki, már vagy 10 éves korom óta. Mindig föl szokta dobni a kedvem egy kis főzicskélés, de nem csak engem, hanem apát is, mert oda szokott lenni a finomabbnál-finomabb ételekért. Így most sem bántam a közös programot, ráadásul segített kicsit elterelni a figyelmemet.
Ebéd után viszont kezdett kicsit romlani a helyzet. Azt sejtettem, hogy délelőtt nem jön vissza. Sokszor kaptam föl a fejem, és pillantottam az ajtó irányába, de feleslegesen. Aztán fölmentem a szobámba, mert ha jön, úgyis hallom majd a csöngetést. Az ágyamon ültem, és a földet bámultam, miközben ujjaimmal játszottam. Kezdtem komolyan azt hinni, hogy nem jön vissza. Simán kinézem belőle. Miért is tenné?
Hirtelen észbe kaptam, hogy  holnap suli, és a leckékkel még nem tartok sehol, úgyhogy neki kell állnom. A könnyebb írásbelikkel kezdtem, ezeken hamar túl is lettem. A mateknál viszont elakadtam. Már vagy negyed órája ültem fölötte, és gondolkodtam azon, hogy hogy a francba kell ezt megoldani, de nem jöttem rá. Még egyszer átnéztem az órai anyagot, de még mindig nem esett le. Aztán kezdett elegem lenni belőle.
Éppen félre akartam rakni, amikor csöngettek. Azonnal felpattantam, és lerohantam a lépcsőn.
- Megyek - kiáltottam hangosan, hogy anyáék hallják, majd az ajtóhoz siettem, és kitártam azt.
- Szia - köszönt Baekhyun.
- Szia - mosolyogtam vissza rá, majd beinvitáltam a házba. - Itt hagytad az álarcod - közöltem vele, mikor már felfelé haladtunk a lépcsőn.
- Tényleg - döbbent rá.
Miután becsuktam magunk mögött az ajtót, az asztalhoz sétált, majd kezébe vette az itt hagyott tárgyat. Aztán tekintete a nyitott füzetemre siklott.
- Matek házi? - kérdezte még mindig a füzetemet vizslatva.
- Aha, de nem igazán ment - vallottam be, miközben odamentem.
- Ha gondolod, segíthetek, ez nem nehéz anyag.
- Oh. Köszönöm - mosolyogtam rá, aztán leültem a székre, ő pedig mellettem állt, kicsit az asztal fölé görnyedve, és kezén támaszkodva.
- Szóval. Mit értesz? - kezdett bele.
Elkezdtem neki magyarázni, hogy pontosan mit fogtam föl az órai anyagból, aztán hogy pontosan hol akadtam el, és mi mindennel próbálkoztam. Csendben hallgatott, közben néha bólogatott. Aztán amikor végeztem, belekezdett a magyarázásba.
- Jaj, értem - esett le, mielőtt még befejezte volna. - Akkor ez... - mondtam, és hangosan gondolkodtam tovább.
- Aha - bólogatott a magyarázásomra.
- Akkor az jött ki eredményül, hogy x=85,73 - néztem a számológépemre.
- Igen.
- Oh. Köszi. Most már értem - mondtam, majd összecsuktam a füzetem, és leraktam a tollam. - Mit csináljuk? - álltam föl a helyemről.
- Mondjuk... - gondolkozott - Eljöhetnél hozzám.
- Oké - egyeztem bele.
Gyorsan összekészültem, azaz fölhúztam egy tornacipőt (direkt nem valami csinos, esetleg magasabb sarkú cipőt) aztán még szóltam anyának, hogy elmegyek, és majd jövök. Pár perccel később pedig már az utcán sétáltunk.
- Ez már a bizonyítás része volt? - kérdezte Baekhyun, miközben zsebébe dugta a kezét.
- Mi? - néztem rá értetlenül.
- Azt mondtad, bebizonyítod, hogy nem vagy olyan... tudod milyen. Ez a matekozás is hozzátartozott? - magyarázta.
- Jaa.... Nem szántam annak. Nem bizonyítottam semmit, csak azt, hogy nem birkózom a matekkal.
- Nekem bizonyítottál. Egyrészt leültél házit csinálni, és meg is akartad csinálni, mert nem utasítottad vissza a segítségemet, másrészt elég hamar felfogtad, mit beszélek, tehát okos is vagy.
- Azért ne túlozz - motyogtam, mire rám vigyorgott. Jól estek a szavai. Már annyira nem nézett le, tehát haladunk... - Amúgy ha már itt tartunk, te is bizonyítottál. Felajánlottad a segítségedet, tehát rendes is tudsz lenni.
- Aha. Akkor most elég a bizonyításból. Egyszerűen érezzük jól magunkat.
- Oké - egyeztem bele azonnal.
Csak negyed órára lakott tőlem, így nem kellett sokat gyalogolni. Átlagos méretű házban lakott, szép előkerttel. Belülről is szép tágas és otthonos volt. Neki is, ugyanúgy mint nekem, az emeleten volt a szobája, csak az övé kicsit nagyobb volt, mint az enyém. Még tévé is volt benne, előtte egy kisebb kanapéval.
- De jó - néztem körbe, miután becsukta mögöttem az ajtót.- Saját tévéd van?
- Aha. Ki akarod próbálni? Úgy értem, nézhetnénk egy filmet, úgy sincs jobb ötletem.
- Oké - egyeztem bele.
Pár perccel később már a kanapén ültünk, és a Baekhyun által berakott filmet néztük. Annyira nem sikerült lekötnie. Meg így sosem kerülünk közelebb egymáshoz... De azért csöndben ültem, és próbáltam a filmre koncentrálni.
Már negyed órája nézhettük, amikor már le is kötött, viszont Baekhyunnak hatalmasat kordult a gyomra. Oldalra pillantottam, mire ő kínosan elnevette magát.
- Nem ebédeltél? - kérdeztem.
- Ma még semmit nem ettem - vallotta be.
- Miért nem szólsz? Főzhetünk is valamit.
- Tudsz főzni? - kerekedett el a szeme.
- Nem is akárhogy - vigyorogtam rá.
- Oké - mondta. Kinyomta a tévét, majd lementünk a konyhába. Megkérdeztem, hogy mit szeretne enni, de nem tudott rá válaszolni. Vagyis tudott, annyit, hogy neki mindegy. Úgyhogy nekem kellett gondolkoznom.
- Mondjuk... palacsinta - mondtam. - Az egyszerű és gyorsan kész.
- Jobb ötletem van. - Kérdőn néztem rá, mire kivett a fölső szekrényből egy üveget, tele barna krémmel. - Nutellás palacsinta.
Ebbe azonnal beleegyeztem.
- Én inkább a háttérből figyelem, mit művelsz - közölte, majd leült az asztalhoz. - Soha életemben nem főztem még.
- Mondjuk segíthetnél kiigazodni a konyhában...
- Ja, persze - pattant föl. - Mi kell? Azt máris hozom.
- Liszt - kezdtem a legfontosabbal, aztán sorolgattam az alapanyagokat, amiket ő mind elém rakott a pultra. Aztán azokat egy tálban gyorsan összedolgoztam, majd kértem egy serpenyőt és egy kis olajat, és kezdődhetett a palacsinta sütés. Baekhyun nem ült vissza, hanem mellém állt, és a pultnak támaszkodva figyelt.
- Ezt föl fogod dobni? - kérdezte.
- Aha.
- Na arra kíváncsi leszek.
Megnéztem, hogy az alja megsült-e már, aztán levettem a tűzről, kicsit hátraléptem, aztán földobtam a palacsintát, ami utána másik oldalára esett. Visszaraktam a tűzre, majd Baekhyunra mosolyogtam.
- Ez nagyon menő - vigyorgott.
- Te is kipróbálhatod.
- Inkább nem - rázta a fejét.
- Miért, nem nehéz.
- De...
- Ne keress mindig csak kifogásokat - szóltam rá. Tegnap este is ezt csinálta, végül mégis belement, amit akartam. Itt sem lesz másképp. És igazam lett. Beadta a derekát. Viszont előbb kértem egy tányért, amibe a kész palacsintákat rakhatjuk.
Amikor a második palacsinta alja is meg volt már sülve, a serpenyőt Baekhyun kezébe nyomtam. Megmutattam, hogy a kézzel milyen mozdulatot kéne tenni, aztán megpróbálta. A palacsinta magasabbra repült, mint kellett volna, aztán a földön landolt.
Hangosan felnevettem, aztán kivettem a kezéből a serpenyőt. Újabb adag palacsintatésztát öntöttem bele, miközben ő felvette a földről a mutatványát.
- Látod, ezért nem akartam kipróbálni - mondta, de persze ő sem bírta ki mosolygás nélkül.
- Majd a következőnél menni fog.
- Ha mostantól rám bízod a dobálást, akkor nem fogunk jól lakni. Max a földről meg a plafonról.
- A plafonról? Figyelj - nevettem el magam - nem az a lényeg, hogy magasra menjen. Éppen annyira kell, hogy a palacsinta meg tudjon fordulni. Adj egy másik serpenyőt - kértem. Gyorsan nyomott is a kezembe egyet. - Figyelj. - Megcsináltam a mozdulatot, aztán a kezébe nyomtam, hogy gyakorolja. Közben megfordítottam az éppen sülő palacsintát, majd megint rá koncentráltam. Gyakorolgatta, bár szerintem elég hülyén érezhette magát, hogy egy üres serpenyőt lóbál.
A következő palacsintánál megint megpróbálta átdobni, és sikeresebb volt, mint előtte, mert nem esett a földre, és nem is ragadt a plafonra. Visszaesett a serpenyőbe, viszont úgy, hogy az egyik fele ráborult a másikra. Gyorsan fogtam egy villát, és megigazítottam.
- Uhh, ez már jobb volt - lelkendezett. - De inkább te csináld - lépett egyet hátra.
- Nem - nevettem el magam. - Neked is meg kell tanulnod. Legalább egyvalamit tudjál magadnak csinálni.
- Ha egyedül vagyok, egy sima szendvics is megteszi, nem kell nekem háromfogásos menü.
- De mindegyik fiú tud valamit főzni.
- Dehogy tud - nevette el magát. - Na jó, pudingot.
- Fú, az aztán teljesítmény - bólogattam elismerően, aztán folytattam a sütést. Közben Baekhyun lecsavarta a nutella tetejét, fogott egy kanalat, és magában elkezdte enni. Erről eszembe jutott valami. - Akkor hogy esszük a palacsintát?
- Nutellával - felelte, mintha az nem lenne egyértelmű.
- De úgy értem... Mikor akarod belekenni?
- Amikor eszünk - felelte furán, és kezdett egyre hülyébbnek nézni.
- Jó, mert úgy is lehet ám csinálni, hogy akkor rakjuk rá, mikor még sül a palacsinta, így amikor esszük, a nutella is meleg, és folyósabb is lesz. Az is nagyon finom.
Kerek szemekkel nézett rám.
- Honnan tudsz ilyeneket? - kérdezte, mire megvontam a vállam. Anyával eleget kísérleteztünk.
- Akkor csináljuk így?
- Mindenképpen!
- De akkor ne edd meg az egészet - mutattam a kezében lévő üvegre, mire gyorsan le is tette az asztalra. - Viszont azt akkor majd a végén, mert mire kész lesz az összes, addigra az kihűlne. Most gyere ide, és forgasd meg.
Föltápaszkodott, és kezébe vette a serpenyőt. Megint egész jól ment neki, attól eltekintve, hogy a fele palacsinta a serpenyőn kívül volt. Persze ezt is egyszerűen meg lehetett oldani, így semmi baj nem történt.
- Egyre ügyesebb leszel - dicsértem.
- Jó a tanárom - mosolygott. - Meg a serpenyőm.
- Aha, a serpenyőd - vigyorogtam.
Onnantól fogva ő forgatta meg az összeset. A harmadik után már hibátlanul sikerült neki, és utána nem rontotta el egyszer sem. Arra viszont már nem bírtam rávenni, hogy próbálja meg ő beleönteni a tésztát a serpenyőbe. Azt mondta, egy napra elég egy valamit megtanulni. És rá is hagytam, mert elég jól teljesített.
- Most csináljuk a nutellásat - mondtam, ahogy láttam, hogy már elég kevés tészta maradt a tálban.
Ugyanúgy kezdtük, mint a normális palacsintát, és miután megfordította, egy kanállal rakosgattam rá nutellát. Egy kis ideig vártam (amíg a másik oldala át nem sült teljesen) aztán két villa segítségével kétszer félbehajtottam, és úgy raktam rá egy tányérra. Az utolsó palacsintával is ugyanígy tettem, aztán kikapcsoltam a gázt, és leültünk az asztalhoz. Neki adtam a melegebbet, mert ő még ilyet nem evett, én meg egy csomószor; tudom, milyen finom, és az enyém sem hűlt még ki, úgyhogy nem veszítettem semmit.
Az első harapás után csillogó szemekkel nézett rám.
- Ez isteni - közölte.
- Köszönöm.
Én is úgy éreztem, hogy jól sikerült. Azért ciki is lett volna, ha főzök neki valamit, és nem ízlik neki.
Elég hamar végeztünk ezzel, ezért az asztalra került a többi is. Itt már "normálisan" ettük, azaz egyszerűen kentünk rá a nutellából, és úgy ettük. Persze ez is nagyon jó volt. És úgy láttam, Baekhyunnak is ízlett, mert sorjában tolta be őket.
- Hányadiknál tartasz? - kérdeztem.
- Ez csak a hetedik.
- Csak - horkantam fel. Én a negyediknél tartottam, és már tele voltam. Mondjuk otthon apu is minimum hatot megeszik, ráadásul Baekhyun ma még nem evett semmit.
- Kérsz inni? - kapott észbe a fiú.
- Aha. - Fölpattant, hozott két poharat, és egy üdítőt, majd vett magának még egy palacsintát. Komolyan nem értem, hogy férhet ennyi belé. Lassan már kétszer annyit evett mint én, és még nem is fejezte be. De legalább biztosra vehetem, hogy ízlik neki a főztöm.
- Szerintem maradni fog - néztem rá a tányérra. - Tizenegy darabot csak nem tömsz még magadba.
- Ki tudja - mosolygott, mire én csak megráztam a fejem.
Már egyre nehezebben ment neki, láttam már rajta, de azért evett. Én a poharamat fogtam, és lassan iszogattam belőle, közben figyeltem, hogy mikor adja végre föl. Már csak 6 darab maradt, így szemöldököm a magasba szaladt. És nyúlt a következőért. De mielőtt elérte volna, az asztalra esett a keze.
- Nem bírok többet - közölte, és hátradőlt a széken.
- Nem csodálom - ráztam a fejem.
- Viszont nem fogok tudni fölkelni - nézett a hasára.
- Segítsek?
- Nem kell - mondta, majd nagy nehezen föltápaszkodott. - Úristen - helyezte kezét a hasára. - Ilyen lehet terhesnek lenni - nevetett.
- Ne nézz így rám, nem voltam még terhes.
Csak mosolygott tovább, és a lépcső felé nézett. Aztán elindult a nappaliba, és elterült a kanapén.
- Gyere, ülj le te is - húzta fel a lábát, így odaültem. Kezeit a hasánál összefonta, és lehunyta szemeit. Én pedig ott ültem a lábainál, és figyeltem mosolygós arcát. Elkalandoztam arca vonalain, sötét tincsein, a csukott szemén, az orrán, aztán tekintetem az ajkaira siklott.

7.fejezet

A zene elhalkult. Reméltem, hogy megkérdezi, akarok-e még egy kört táncolni. Mert szerettem volna. Nem tudom, miért, egyszerűen jólesett vele táncolni.
A kérdést elkerülte azzal, hogy nem is engedte el a kezem. Egymásra mosolyogtunk, és kíváncsian vártuk a következő számot.
Nem egészen olyan szám csendült fel, amilyet vártunk, vagy amilyet szerettünk volna. Tipikus bulizene volt, semmi dallammal. Ehhez képest mindenki vadul ugrálni, tombolni kezdett.
- Sztrájkoljunk - néztem a fiúra, mert gondolom őneki sem volt kedve az ilyen tánchoz.
- Oké - egyezett bele mosolyogva.
Úgyhogy amíg a többiek körülöttünk vadul nyomatták, én a nyakánál összefontam a kezem, ő pedig a derekamnál, fejemet a vállára hajtottam, és így lassúztunk.
Próbáltam kicsit kizárni a külvilágot, de ez nehezen ment, tekintve hogy olyan hangosan szólt a zene, hogy csak ordibálva lehetett kommunikálni. És mégis jól éreztem magam.
A legtöbben megszokták, hogy vannak fura emberek, de néhányan elég hülyén néztek ránk, úgyhogy inkább becsuktam a szemem, és úgy táncolgattam tovább.
Azt akartam, hogy örökké tartson ez a pillanat. Igaz, hogy csak ide-oda lépegettünk, meg néha megforgatott, de attól függetlenül élveztem. Nem láttam nagy esélyét annak, hogy még egy kört táncoljunk, mert az ár tényleg sok lenne. Azt hiszem, ős is így gondolta, mert amikor véget ért a szám, azt mondta:
- Most csináljunk valami mást.
- Oké. Mit?
- Ne tudom - válaszolta. Egy ideig a tömeget pásztázta a fejem fölött elnézve, aztán tekintete lesiklott ajkamra.
- Jó ötlet - mosolyodtam el, és közelebb hajoltam hozzá.
Ajkaink gyengéden találkoztak. Egész este boldog voltam, de szerintem most voltam a legboldogabb. Sajnos ez sem tartott sokáig, mert valaki hátulról nekem jött. Vagyis inkább föllökött. Szerencsére nem estem el, de hát ez nehéz is lett volna, mert a srác tartott.
- Menjünk máshová - szólt. Azonnal beleegyeztem, mert tényleg nem a legjobb ötlet volt a tánctér közepén csinálni ezt.
A színpad irányába húzott. Pontosabban a jobb széle felé, ahol a mosdók is voltak. Elhaladtunk először a női, majd a férfi WC mellett ( kicsit megkönnyebbültem), majd egy harmadik ajtó felé vette az irányt. Erre még sosem jártam, úgyhogy kíváncsian vártam, mi van ott. Kitárta az ajtót, majd behúzott maga után.
Egy hosszú folyosó tárult szemeim elé. Inkább amolyan raktár-féleség volt, mert a fal mellett egy csomó csomó doboz, bútor és egyéb dolog állt. Jobbra-balra ajtók nyíltak kisebb termekbe.
- Hova menjünk? - kérdeztem, mert csak ment előre a hosszú folyosón.
- Nem tudom. Itt jó lesz? - állt meg egy régi szekrény mellett.
- Tökéletes - mosolyodtam el.
Ajkai másodszorra tapadtak az enyéimre. Szorosan átöleltem a nyakát, és beletúrtam a hajába, mire nekitolt a falnak. Egyik kezét a derekamon, a másikat a nyakamon pihentette.
Furcsa érzés kerített hatásába. Sok fiúval csókolóztam már, de ez... mégis más volt. Hogy miben volt más? Egyszerűen csak sokkal jobb volt. Először csak óvatosan ízlelgettük egymás ajkait, utána már faltuk egymást.
Aztán elhúzódott és a szemembe nézett. Lehet, hogy nem láttam az egész arcát, de a mosolya és a csillogó, sötét szeme elbűvölő volt.
- Gyönyörű vagy - suttogta a fülembe, aztán ajkaink megint összeforrtak.
Fogalmam sem volt, mennyi ideje csókolózhattunk, mert teljesen megszűnt körülöttem a tér és az idő. De egyszer csak lépteket hallottunk, úgyhogy felkaptuk a fejünket, de a derekamat nem engedte el. Egy elég magas srác közeledett felénk, ugyanolyan öltözetben, mint az összes többi fiú az iskolából.
- Hé - lépett oda hozzánk, majd rám nézett. - Ha egy éjszakás kalandra vágysz,  akkor rossz helyen vagy - mondta mély hangján, majd elvigyorodott.
- Na húzz innen - lökte meg a nevetve a másik fiú a vállánál, mire az el is ment.
Megint megcsókolt, de eltoltam magamtól, mert kíváncsi voltam.
- Ez ki volt? - kérdeztem.
- Csak egy haverom - legyintett.
- Akkor biztos igazat mondott - gondolkodtam hangosan, és kíváncsian néztem rá.
- Hát... végül is... igen - mondta. Mintha eléggé zavarban lett volna. - Baj? - kérdezte végül.
- Dehogyis - válaszoltam. - Ugyanezt fogom érezni irántad holnap is - magyaráztam.
- Akkor jó. Mert én is - mosolyodott el, majd ismét megcsókolt.
Tényleg nem akartam, hogy ez csak egy éjszakáig tartson. Ez ahhoz túl jó volt.
Ismét az zavart meg minket, hogy nyílt a folyosó végén az ajtó, csak most egy másik srác jött be, kézen fogva egy vihorászó lánnyal. Jinahval. A srác minden ajtón benyitott, de egyik sem volt nyitva. Minden próbálkozás után röhögött egyet, és fordult a következő ajtóhoz. Rólunk tudomást sem vettek, pedig el is haladtak mellettünk. Sőt, pont a mellettünk lévő ajtó volt nyitva, úgyhogy oda gyorsan be is vonultak.
Mielőtt bármit szólhattunk volna, megint nyílt az ajtó. Az a fiú volt, aki először is.
- Bocs - nézett rám, amikor hozzánk ért, aztán barátjára nézett. - Beszélnünk kéne.
Egy ideig néztek egymásra, majd rám, úgyhogy felajánlottam, hogy akkor visszamegyek a terembe. Amíg a folyosón haladtam, nem beszéltek semmit, ezért fogalmam sem volt, mit akart az a srác.
Visszaérve a terembe próbáltam átverekedni magam a tömegen, de nem sikerült, mert felkértek táncolni. Nem akartam bunkó lenni, és nemet mondani, így még vagy három percig ugrálhattam. A szám végén megpillantottam Rimet, ezért odasiettem hozzá.
- Fáj még a lábad? - kérdeztem, amikor odaértem.
- Kicsit jobb. Azóta táncoltam is pár kört. Te amúgy hol voltál?
- Én is táncoltam - feleltem. Ez részben igaz is volt. - Láttam Jinaht - tértem ki a további faggatózások elől.
- Tényleg? Mit csinált?
- Bezárkózott egy sráccal egy szobába.
- Ezen meg se lepődöm - rázta mosolyogva a fejét. - Legalább részeg is volt?
- Igen. Eléggé - bólogattam.
- Sejtettem.
Egy kis idő múlva Rimet lekérték, ezért én is beálltam a táncoló tömegbe. Jobb dolgom úgyse volt. És most már majdnem minden fiú nyomult. Először Rim adta szépen a tudatára a partnerének, hogy vegye le a kezét  a fenekéről, az enyém meg úgy döntött, hogy ez olyan romantikus pillanat, és közelebb hajolt, hogy megcsókoljon. De az utolsó pillanatban elfordítottam a fejem, így az arcomra kaptam puszit. Sikerült szegény srácot teljesen ledöbbenteni.
- Ne haragudj - szabadkoztam - de...
Aztán mellém lépett egy ismerős fiú. Fölismertem a mosolyáról, ami még mindig teljesen elbűvölő volt.
- Már foglalt - fejezte be a megkezdett mondatomat, miközben átölelt a vállamnál.
- Ne haragudjatok - motyogta kínosan, majd kicsit meghajolt, és elsietett.
- Szegény srác - nevettem, majd átöleltük egymást, és elkezdtünk táncolgatni.
- Én nem sajnálom - közölte.
- Csak nem féltékenykedsz? - kérdeztem vigyorogva.
- Képzeld el, hogy feléd tartok, miközben egy másik srác éppen le akar smárolni, ráadásul nem is toltad el magadtól. Már azt hittem engedsz neki. Nem jó így, hogy minden srác rád nyomul.
- Nem minden srác nyomul rám - mondtam. - De ha gondolod, hazamehetünk, ott egyedül lehetünk - ajánlottam, és kérdőn néztem föl, hogy láthassam az arcát.
- De én veled akarok lenni, és nem egyedül - fintorgott.
- Jaj, de úgy értem mi ketten egyedül - magyaráztam kicsit erősebben hangsúlyozva azt, hogy mi ketten.
- Ja, oké - nevetett, amikor leesett neki.
- Csak gyorsan elköszönök a barátnőmtől - mondtam, és elkezdtem forgolódni.
- Oké, én is még gyors elszaladok. Két perc múlva a kijáratnál, jó? - kérdezte, mikor karórájára nézett.
- Rendben - egyeztem bele, majd gyors puszit nyomtam szájára.
Aztán odasiettem Rimhez, de mivel épp egy fiúval táncolt, esetlenül álltam meg mellettük. Amikor ezt barátnőm észrevette, szólt a táncpartnerének, hogy egy pillanat, majd felém fordult.
- Én elmegyek haza, jó?
- Egyedül? - kérdezte értetlenül.
- Nem...
- Ja, értem - mosolyodott el, ahogy azonnal leesett neki. - Akkor további jó szórakozást.
- Köszi, neked is. Szia - intettem még egy utolsót, aztán elsiettem a kijárat felé. A fiú még nem volt ott, ezért vártam egy kis ideig, míg meg nem jött.
- Mehetünk - mosolygott, majd kitárta előttem az ajtót. - Hozzád vagy hozzám? - kérdezte, amikor el kellett döntenünk, melyik irányba menjünk.
- Mondjuk hozzám. Úgysincs otthon senki.
- Rendben - bólintott egyet, majd jött utánam.
Kezdtem egyre jobban izgulni. Tudtam, hogy egyre közelebb kerülünk ahhoz, hogy megismerjük egymást, úgy igazából. Hogy levegyük az álarcot. Igazából nem volt mitől félnem, mert nem volt olyan, akit utáltam volna, vagy az, akit igen (célzok itt Jonginra) annak biztos felismertem volna a hangját. És biztos nem volt senki az osztálytársaim közül, mert azoknak ugyancsak ismerem a hangjukat.
- De várom már, hogy teljes arcodat láthassam - mondta a fiú. Úgy tűnik, ő is ugyanarra gondolt, mint én. - A nevedet megtudhatom?
- Szerintem azzal is várjunk míg hazaérünk - közöltem- mert lehet hogy névről ismerjük egymást. - Szerintem legalábbis ha elmondtam volna a nevem, biztos tudta volna, ki vagyok. De ezzel várni akartam, hogy egyszerre derüljön fény az igazi énünkre.
- Szerinted lehetséges, hogy egyáltalán nem ismerjük egymást? - tette fel a kérdést.
- Végülis - gondolkoztam - elég nagy sulink van, de látásból biztos ismerjük egymást.
- És ha nem, az se baj - nézett le rám, majd megfogta a kezem. - Szóval szüleid nincsenek otthon?
- Nincsenek - válaszoltam. - Ők is sokszor elmennek estére.
- Az én szüleim otthon lettek volna. De lehet tényleg jobb így, hogy csak egyedül vagyunk.
- Aha - bólogattam. - Azért ajánlottam fel.
Nemsokára meg is érkeztünk a házunk elé. Előkaparásztam a kulcsot a táskámból, és gyorsan kizártam a bejárati ajtót. Amikor mindketten beléptünk, be is zártam magam után, ahogyan anyáék megkértek rá. Utána lerúgtam magamról a cipőmet.
- Úristen, hogy bírtad ki ilyen cipőben? - kérdezte szörnyülködve, amikor meglátta milyen magas a cipőm sarka. Úgy tűnik, eddig nem vette észre.
- Lányból vagyok - magyaráztam, aztán megragadtam a karjánál, és elkezdtem húzni magam után. - Fönt van a szobám - magyaráztam.
Felsiettünk a lépcsőn, aztán benyitottam a szobámba. A srác végignézett rajta, majd megjegyezte, hogy tök jó.
- Köszi. Akkor most...
- Aha. Csináljuk - nézett rám, majd arcához kapott.
- Várj - állítottam meg. Odamentem, és egy apró csókot leheltem ajkára. Aztán elléptem tőle.
- Háromra vegyük le egyszerre - mondtam, mire ő beleegyezésként bólogatott. - Egy... - Egyre hevesebben kezdett verni a szívem az izgalomtól. - Kettő. - Egy másodperc, és kiderül, ki ő. Hogy ismerem-e. Egy apró szócskát kell csak kimondanom... - Három.

Egyszerre vettük le a maszkot. És végre megláttam az arcát.
Először is örültem, hogy végre megpillanthattam. Így, maszk nélkül még észvesztőbb volt. Másodszor arra gondoltam, hogy ismerős az arca. Igen, biztos láttam már a suliban, de hol... Annyira jól azért nem ismerem, sőt, a nevét sem tudom.
Ő, úgy tűnik azonnal rájött, ki vagyok. Döbbenet ült ki az arcára. De nem az az izgatott döbbenet, hanem egy teljesen másféle. Mintha teljesen kétségbeesett volna, hogy én vagyok az.
És akkor leesett honnan ismerem. Jongin nyolctagú csapatának ő az egyik tagja. Én komolyan mindenre számítottam, csak erre nem. És így már érthető volt, miért nézett így rám.
- Jézusom  - mondta, miközben arcát tenyerébe temette, és hátat fordított nekem.
És akkor valahogy előtört belőlem. Nem tudom mi ütött belém, de elkezdtem ordítani vele.
- Nektek elment az eszetek!? Mégis mire jó az, hogy csak úgy ok nélkül letámadtok minket?
Erre szembefordult velem, és lesajnálóan a szemembe nézett.
- Nem ok nélkül csináljuk, hanem azért, mert egyszerűen idegesítőek vagytok.
- Idegesítőek? - kérdeztem vissza. - Mégis mi idegesít benneteket?
- Az öltözködésetek, a bunkósságotok, meg úgy eleve az egész viselkedésetek.
- Mi az, hogy a bunkósságotok? - kérdeztem felháborodottan. - Attól, hogy Jinah egyszer bunkón viselkedett, nem jelenti azt, hogy mi is mindig úgy viselkedünk. Teljesen alaptalanul ítéltek meg bennünket, fogalmatok sincs, mit miért csinálunk!
- Na akkor miért öltözködtök ilyen idegesítően feltűnően?
- Nem feltűnően öltözködünk, hanem másképpen. Tetszik nekünk ez a stílus, hogy nem csak egyszerű ruhákat húzunk. Most komolyan, ez miért baj?
- Mert olyan ruhákat húztok fel, amikből azonnal ki lehet szűrni, mik vagytok.
- Na mik? - kérdeztem, mert tényleg lövésem se volt, mire gondol.
- Hisztis, nyafogós kurvák.
Lesütöttem a szemem. Ez nagyon rosszul esett. Odasétáltam az ajtóhoz és kitártam, jelezve, hogy ha így gondolja, akkor el is mehet. Egy ideig csak állt, és nézett engem, de én a földet bámultam. Aztán szép lassan elindult az ajtó irányába, előttem viszont megállt. Megint engem nézett, aztán hozzám lépett, és megölelt. Sorosan tartott, miközben én arcomat a nyakába fúrtam.
Teljesen ellentétes érzések kavarogtak bennem. Egyrészt ott voltak a ma esti élmények, hogy mennyire jól éreztem magam, hogy megígértem, hogy holnap is ugyanezt fogom érezni iránta. Másrészt ott volt az, hogy föllöktek, leöntöttek, megdobáltak, és hogy mennyire utáltam őket ezért. De valahogy mégsem tudtam elengedni.
- Itt maradsz az éjjel? - kérdeztem halkan.
- Az előbb még azt akartad, hogy menjek - válaszolt.
- Meggondoltam magam.
Elengedett, és egymás szemébe néztünk.
- Nem tudom, hogy ez jó ötlet-e - rázta meg a fejét.
- Kérlek - néztem rá nagy szemekkel.
- De nincs pizsamám - jutott eszébe.
- Tudok adni. Veszek egyet aputól. Van olyan, ami még soha nem volt rajta.
- De... A szüleid mit fognak szólni reggel?
- Semmit. - Kérdőn nézett rám. - Nem érdekli őket, ki van nálam, nagy vagyok már.
- És... Egy ágyban aludnánk?
- Aha.
- De nem fogunk elférni.
- Azért annyira nem kicsi. Jó, tudom, hogy egyszemélyes ágy, de elég széles, el fogunk férni.
- De...
- Tudod mit? - fakadtam ki, mert tényleg csak kifogásokat keresett, hogy miért ne aludhasson itt. - Akkor inkább menj haza - mondtam, miközben megint a nyitott ajtó mellé álltam.
Csak nézett rám, aztán leült az ágyamra és óvatosan felelt.
- Inkább mégis maradok.
Sóhajtottam egy nagyot, és kezembe temettem az arcom. Ez így nagyon nehéz lesz.
- Ne haragudj. Mostantól nem szólok egy rossz szót se - mondta a földet bámulva.
- Oké- egyeztem bele végül. - Akkor... Hozzak pizsamát?
- Azt megköszönném - nézett fel rám egy halvány mosoly kíséretében.
Leszaladtam a gardróbba, és elkezdtem kutatni egy póló után. Sikeresen találtam is egy nagyobb méretűt, ami szerintem meg fog felelni neki.
Amikor visszaértem a szobámba, az íróasztalom feletti képeket nézegette. Pár családi fotó volt ott, egy közös kép Jinahval és Rimmel, amúgy meg dalszövegek, énekesek, meg ehhez hasonló dolgok.
- Öhm - szóltam, mire megfordult. - Ez jó lesz?
- Aha, persze - mondta, majd a kezébe nyomtam.
-Én most elvonulok a fördőbe - közöltem, és kezembe kaptam a pizsamám. - Addig nyugodtan átöltözhetsz.
- Oké - bólogatott.
A fürdőben átöltöztem, még fogat is mostam. Aztán azon kaptam magam, hogy a fürdőkád szélén ülök, és gondolkozom. Gyorsan megráztam a fejem, és kisiettem.
A szobám előtt megálltam. Most kopogjak be a saját ajtómon? Elég hülyén venné ki magát. Viszont nem akartam csak úgy rá nyitni. Mi van, ha még öltözik? Bár kötve hiszem, hogy ennyi idő alatt nem tudott átöltözni.
- Öhm.. Bejöhetek? - kérdeztem végül.
- Aha.
Óvatosan nyitottam be. Ott állt az ágy mellett és engem figyelt. Aztán becsuktam magam mögött az ajtót.
- Kösz a pólót - mondta.
- Szívesen.
Kínos csönd állt be közénk. Fogalmam sem volt, mit mondjak, vagy hogyan kezdjem... Csak bámultam kínosan a földet.
- Akkor - szólt óvatosan a srác - esetleg...
Fölnéztem rá.
- Aha - bólogattam. Óvatosan bemásztam az ágyba, és próbáltam minél jobban a falhoz simulni. Ő is bemászott mellém.
- Ha kényelmetlen vagy akármi baj van, akkor szólj.
- Oké.
Még mindig elég feszült volt köztünk a hangulat. Aztán áthajoltam fölötte, azzal a szándékkal, hogy lekapcsoljam a villanyt, de nem értem el, és nem akartam annyit nyújtózkodni. Így is melleim eléggé közel voltak az arcához, ami miatt zavarba is jöttem.
- Lekapcsolom - mondta, mire én visszaültem a helyemre, és kezemet a nyakamhoz tettem.
Sötétség borult a szobára. Óvatosan visszafeküdtem e helyemre.
Próbáltam aludni, de eléggé ideges voltam. Folyamatosan kattogott az agyam, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy éberebb vagyok, mint amikor lefeküdtem. Sóhajtottam egy nagyot. Aztán rájöttem, hogy ezt valószínűleg hallotta a srác.
- Ébren vagy? - suttogtam halkan.
- Aha - válaszolt.
- Egy kérdésem még lehet?
- Aha.
- Hogy hívnak?
- Baekhyun - felelte.
- Én - kezdtem bele, de aztán azonnal abba is hagytam. - Gondolom tudod, hogy hívnak.
- Aha. Sora.
- Igen. - Megint néma csönd támadt köztünk, úgyhogy sejtettem, hogy nem fogunk többet beszélgetni.
- Jó éjt, Baekhyun.
- Neked is, Sora.

6.fejezet

Ma végre kialudhattam magam. Csak hétvégente van lehetőségem jó sokáig aludni, úgyhogy ezt ki is használtam. Nem reggeliztem, hanem inkább vártam egy órát ebédig.
Délután lefürödtem, és hajat is mostam. De más dolgom nem nagyon volt, úgyhogy nagyjából azt csináltam, amit máskor szoktam.
Este hat óra körül kezdtem megint készülődni. Először megcsináltam a hajam. Bár sok mindent nem csináltam, mert kiengedve hagytam. Minimális sminket tettem föl, aztán visszamentem a szobámba, és fölhúztam a ruhámat. Kerestem hozzá egy nyakláncot, pár karkötőt meg egy táskát. Aztán a cipőmet is előhalásztam a szekrényből.
Megálltam a tükör előtt, és szemügyre vettem magam. Elégedett voltam a látvánnyal. Most már csak egy valami hiányzott: az álarc. Odamentem az asztalomhoz, amin a maszk volt, és óvatosan magamra húztam. Visszasétáltam a tükörhöz. Igen. Így már tökéletes.
Azon gondolkoztam, hogy így, álarccal sétáljak végig az utcákon? Viszont azt nem tehetem meg, hogy csak a suliban húzom fel, mert akkor felismernek. Aztán végül magamon hagytam, és úgy indultam el.
Amikor a suli elé értem, örültem, hogy magamon hagytam az álarcot, mert egy csomó embert láttam abban. Bementem a suliba, és a sportcsarnok felé vettem az irányt.
Amikor beléptem, csodálkozva néztem körbe. Ki volt díszítve virágokkal, szalagokkal és lufikkal. Hátul föl volt állítva egy színpad, ahol jó magas hangfalak, meg egy DJ-pult állt. A fal mellett sorban székek voltak, és egy bárpult is volt a színpad mellett.
Elég nagy tömeg volt már. A lányok mind szebbnél szebb ruhákban, gyönyörű álarcokban, magas sarkú cipőkben, a fiúk nagy része pedig öltönyben, vagy egyszerűen csak ingben, és egyszerű, fekete maszkokban.
Odamentem a székekhez, és kényelembe helyeztem magam. Nézelődtem hátha meglátom Rimet vagy Jinaht, de egyelőre nyomuk sem volt. Senkit nem ismertem föl. Egyelőre még zene sem szólt.
Hétig szállingóztak az emberek. Sokan döntöttek úgy, mint én, hogy leülnek, és csak figyelnek. De elég sokan álltak a terem közepén, és beszélgettek. Kezdett egyre sűrűbb tömeg lenni.
Pontban hétkor az igazgató fölment a színpadra, a mikrofonhoz, és köszöntött minket. Nem volt túl érdekes, és burkoltan célzott arra, hogy azért vannak itt tanárok. Nyilván félt attól, hogy kitör valami balhé. Ki is nézném ebből a társaságból.
Miután befejezte a beszédet, azonnal elhagyta a tornatermet. Valószínűleg nem akart itt maradni. Viszont most elkezdődött a buli. Egy srác föllépett a színpadra. Rajta csak egy farmer és zakó volt, és maszkot sem viselt. Ő csak pár mondatot mondott, aztán elindította a zenét.
Azonnal jó hangulat alakult ki a teremben, és mindenki elkezdett táncolni. Én addig ültem a helyemen, míg oda nem jött hozzám egy fiú, és elhívott táncolni. Természetesen igent mondtam, úgyhogy a tömegbe vetettük magunkat. Nagyon jól éreztem magam. A srác is jó fejnek tűnt, bár nem beszéltünk semmit. Miután lement a szám, egy másik srác kért le táncolni. És ez így ment vagy 8 számon keresztül. De úgy láttam, minden fiú ezt csinálja: kiválaszt magának egy szimpatikus csajt, akivel letáncol egy számot, aztán jöhet a következő.
A fiúkat nehéz volt megkülönböztetni, mert majdnem mindegyiken fekete öltöny és fehér ing volt. Viszont nem volt két olyan lány, akinek ugyanolyan lett volna a ruhája. Ennek köszönhetően rátaláltam Rimre. A székek mellett állt, pohárral a kezében, és a tömeget nézte. Odasiettem hozzá.
- Szia - köszöntem.
- Szia - mosolygott vissza rám, majd kortyolt egyet az italából.
- Téged nem kérnek le a fiúk? - kérdeztem, majd leültem.
- Dehogyisnem. De már eleget táncoltam - mondta, amikor ő is helyet foglalt.
- Elfáradtál?
- Aha. És a cipő kitörte a sarkamat. Rohadtul fáj.
- Adjak ragtapaszt? - kérdeztem, és elkezdtem turkálni a táskámban.
- Van? - nézett rám reménykedve.
- Persze - mondtam, majd a kezébe nyomtam egyet.
- Életmentő vagy - ölelt át, mire elmosolyodtam. - Mindjárt jövök - pattant fel, és elsietett a mosdók felé.
Én addig elmentem a bárpulthoz, és kértem egy kis italt, majd a pohárral a kezemben visszaültem. Ahogy elnéztem, mindenki nagyon jól érezte magát. Ugrándoztak, röhögcséltek.
Rim visszatért, és leült mellém.
- Láttad Jinaht? - kérdeztem tőle.
- Aha. Ő is élvezi a bulit. De Jongint nem láttam. Vagy ha láttam is, de lehetetlen őket felismerni. Minden fiú ugyanúgy néz ki. Ja nem is. Van egy srác, akin piros ing van. Az lekért táncolni.
- Engem is - nevettem. - De szerinted fölismernek minket?
- Minket biztos nem. Max Jinaht. Azzal a cipővel meg a ruhával... Szerintem a suliban ő az egyetlen, aki ilyet fölhúzna.
- Sokan vannak feketében - jegyeztem meg.
- De egyiknek sincs ilyen rövid és kivágott ruhája, és szegecses cipője.
- Jó - nevettem. - De azért remélem nem bántják. Mert ha meglátják, biztos felismerik.
- Mi nem vagyunk felismerhetőek, ugye?
- Nem hiszem.
- Oké.
Ahogy Rim végignézett a tömegen, úgy tűnt, mintha unatkozna. Ezért meg is kérdeztem.
- Unatkozol?
- Kicsit. Nincs kedvem táncolni, úgy meg nincs sok értelme.
- Akkor meddig maradsz?
- Nem tudom... Ha te is unatkozol, akkor mehetünk együtt haza, és majd otthon folytatjuk a bulit. - Elmosolyodtam, és beleegyeztem. - Ott azt csinálunk, amit akarunk.
Mosolyogva figyeltem, ahogy magyaráz, hogy otthon csak mi ketten sokkal jobban ellennénk, mit itt. Komolyan, az ujjával számolgatta az okokat.
- Azért annyira nem rossz itt - mondtam.
- Nem azt mondom, hogy nem jó itt. Tényleg tök poén, hogy mindenki álarcban van, meg minden, de otthon olyan zenét is hallgathatnánk, amit szeretünk.
- De ott nincsenek fiúk - mutattam rá.
Ő nevetve megrázta a fejét, és közölte, hogy ott  a bátyja. Erre én is elnevettem magam.
Kiittam a maradék italomat, majd a műanyagpoharat kidobtam a legközelebbi kukába, majd visszaültem Rim mellé. Ő csak sóhajtott egyet, és elkezdett panaszkodni a zenéről. Csendben figyeltem rá, miközben a tömeget lestem. Néhányan nagyon furán táncoltak.

Aztán egyenesen felénk közeledett egy srác, mire Rim elhallgatott. A srácon egyszerű fekete zakó volt, fehér inggel és fekete nyakkendővel. Vagyis ugyanúgy nézett ki, mint minden más fiú. Azt se tudom, hogy táncoltam-e már vele, vagy sem. Az arcát ugye nem láttam, csak a mosolyát.
- Táncolunk? - kérdezte, amikor odaért hozzám. Kezét odanyújtotta nekem, úgyhogy mosolyogva tenyerébe helyeztem a kezem.
- Igen - válaszoltam.
Egy olyan szám volt, amire igazából csak ugrálni lehetett. Úgyhogy az egymással táncolás itt azt jelentette, hogy egymás mellett táncolunk. De azért így is jól éreztem magam. Amikor véget ért a szám, összemosolyogtunk. Azt hittem ennyi volt, de közelebb hajolt hozzám, és megkérdezte, hogy normálisan is táncolhat-e velem egy kört. Persze igent mondtam.
Bal kezemet a vállára helyeztem, ő a hátamra, jobb kezünket pedig összekulcsoltuk. A szám, amire táncoltunk, nem volt lassú, de azért annyira pörgős se. Mindenki mást táncolt rá, úgyhogy nem lógtunk ki a tömegből.
Valahogy olyan jó érzés volt, hogy testünk összesimult...

5.fejezet

Reggel a nyitott szekrényem előtt álltam, és azon gondolkoztam, mit vegyek fel. Gondolnom kellett arra, hogy a fiúk megint készülnek valamire. Bármit húzok föl, valószínűleg tönkreteszik. Vagy legalábbis  majdnem. Aztán támadt egy ötletem. Viszek váltóruhát! Nem is olyan rossz ötlet. Egyszerű szerelést választottam, aztán egy plusz pólót és nadrágot beraktam a táskámba.
- Szerintetek ma is csinálnak valamit a fiúk? - kérdezte Rim, amikor már a suli felé haladtunk.
- Biztos - feleltem. - A kérdés csak az, hogy mit.
- De basszus ez nagyon idegesítő! Mi bajuk van velünk? Miért nem hagynak békén?
Erre egyikőjünk sem válaszolt.
- Örüljetek, hogy annyira durva dolgokat nem csinálnak - mondtam.
- Mi!? - fakadt ki Jinah. - Először föllöknek, aztán leöntenek valami undorító itallal, majd vízibombákkal dobálnak meg! Ez semmiség?
- Hát annyira még nem durva dolgok - jegyeztem meg.
- De épp elég! - mondta, és dühösen fújtatott.
Én lényegébe véve örültem, hogy "csak" ilyeneket csinálnak. A fiúkból kinézek sokkal rosszabbat is. És az, hogy megdobálnak, és vizes leszek, tényleg nem olyan nagy cucc.
Amikor beértünk a suliba, sóhajtva vágódtam le a padomhoz. Kivettem a táskámból az órarendemet, és végigfutottam rajta. Annyira nem volt kedvem ehhez a naphoz. Aztán felkaptam a fejem. Végigolvastam megint a mai nap óráit, aztán elmosolyodtam.
- Hé, lányok - fordultam hátra.
- Mi az? - nézett fel Rim és Jinah a házi-másolásból.
- Ma csak a teremben lesznek óráink.
- És...? - néztek rám kérdőn.
Nem igaz, hogy nem értik!
- Nem kell más terembe menni. - Még mindig kérdőn néztek rám. - Nem kell a folyosón mászkálni...
Egyszerre mosolyodtak el.
- Végre egy nap, ahol békén hagynak - mondta Rim, és hátradőlt a székén.
Én visszafordultam, mert bejött a tanár.
Azon gondolkoztam órán, hogy ma tényleg megúszhatjuk-e a dolgot. Végül is a folyosóra nem megyünk ki, az osztályba meg biztos nem jönnek be, letámadni minket. Ez így működhet. Akkor viszont csak egy félnivaló van, az ebéd. A sulinak hatalmas ebédlője van, ahol elfér az összes tanuló. Ebédszünetben mindenki ott van, és mindenki ugyanakkor eszik. Úgyhogy ott a fiúk is ott lesznek. Ajjaj.
Szünetben meg is kérdeztem a lányoktól, hogy mit gondolnak.
- Én még soha nem láttam őket az ebédlőben - mondta Jinah.
- Na jó, de mindenki ott kajál, ők is biztos ott vannak.
- Nem hiszem, hogy az ebédlőben, az egész suli előtt csinálnának valamit. Ráadásul a tanárok is ott szoktak lenni. Nem mernék megcsinálni.
Ebben volt valami. A tanárok előtt biztos nem csinálnának semmit. Kezdtem kissé megnyugodni, és megint abban a hitben éltem, hogy a váltóruha ma fölösleges volt.
Ebédidőben leraktuk a tálcánkat az asztalra, majd leültünk. Hárman elfoglaltunk egy asztalt, Rim és Jinah velem szemben ültek. Körülnéztem. Nem láttam sehol Jongint meg a csapatát. Viszont a tanárokat se. Nem mindig szoktak leülni enni, és azt is csak pár tanár, de akkor is, legtöbbször itt szoktak lenni. Most, pont most, miért nincsenek?
- Ez megint undorító - közölte Rim, és arrébb tolta a tányérját.
- Volt már rosszabb is - feleltem, miután bekaptam egy falat spagettit.
- Holnap lesz a bál - mondta izgatottan Jinah. - Alig várom!
- Kíváncsi leszek, milyen zene lesz.
- Mint tavaly - feleltem.
- Jó, de tavaly nem voltunk ott. És az nem álarcos volt, hanem csak egy sima buli. Ezt most sokkal jobban szervezték meg, ráadásul ez az álarcos ötlet nagyon jó.
- A tavalyi bulira nagyon kevesen mentek - mondta Rim, mert ő ott volt. - Az nagyon unalmas volt. Ide szerintem mindenki eljön.
- Hát szerintem is - közöltem. - Épp ezért vigyáznunk kell, hogy ne ismerjenek fel minket. Mármint a fiúk - utaltam Jongin csapatára.
- De akkor ne is beszélgessünk, meg semmi? Nem akarok egyedül lenni egész végig - nyafogott Rim.
- Hát én se, de nem akarom, hogy ezt az estét is tönkretegyék - mondta Jinah. - Úgyhogy egyedül érkezünk a buliba. Persze nem azt mondom, hogy nem beszélgethetünk. Majd meglátjuk hogy alakul. De akkor külön megyünk.
Csöndben ettünk tovább. Tényleg furcsa lesz úgy megjelenni a bulin, hogy senkivel nem beszélek... De mindegy. Majd csak alakul valahogy.
Ezen gondolkoztam, amikor három alak lépett az asztalunkhoz.
- Sziasztok - köszönt Jongin tök átlagosan, mire kérdőn nézünk rá. - Ízlett az ebéd? - Még mindig nem értettem, miért kedveskedik. Tudtam, hogy amit akar, azt úgyis végrehajtja. Viszont nem volt semmi a kezükben, úgyhogy fogalmam sem volt, mit terveznek.
- Hát... - mondta Rim - annyira nem. - Ő is feszengett, félt a következményektől.
- Kár. Látom, sokat meghagytatok.
Megfogta Jinah tányérját. A másik két srác ugyanígy tett Rimével és az enyémmel, majd egyszerre borították ránk. Az egész adag, amit eddig nem ettem meg, a pólómon, és az ölemben volt. Hurrá.
A lányokkal egyszerre ugrottunk fel, mire a fiúk röhögve elindultak a kijárat felé, de Jinah még utánuk ordított.
- Ti barmok! Miért nem tudtok végre békén hagyni? - Lesöpörték az ölükből a spagettit, és sietve elindultak a mosdó felé. Az ebédlőben minden tekintet ránk szegeződött. Én fölszedtem a spagettikupacot a földről, majd kivittem a tálcámat, és csak utána követtem őket.
Mégsem volt olyan rossz ötlet a váltóruha.

4.fejezet

Ma reggel kicsit hidegebb volt, mint tegnap, ezért a ruhámhoz csizmát és dzsekit is húztam. Reméltem, hogy a fiúk ezt ma nem teszik tönkre. Bár igazából nem hittem benne, hogy ma békén hagynak minket.
Pont ezért sietősebbre vettük a formát a folyosón. Jinah és Rim is forgolódtak, hogy lássák, ha jönnek a fiúk.
Egyszerre torpantunk meg, amikor szemben megláttuk őket. Hirtelen nem tudtam, mit csináljunk, forduljunk meg, vagy mi? Jinah épp nyitotta volna a száját, amikor szétdurrant rajta egy vízibomba. A víz végig folyt le a ruháján, aztán mi is kaptunk belőle. Az első a hasamon, a második a mellkasomon durrant szét, és terített be vízzel.
- Fussunk - kiabáltam, mert nem úgy tűnt, hogy egyhamar abbahagyják a fiúk a dobálózást.
A fiúk irányába szaladtam, de azt is csak pár métert, mert befordultam jobbra a női mosdóba. Ide csak nem jönnek utánam a fiúk! De úgy tűnik Rim és Jinah sem. Nem értem, miért nem jöttek. Az se segít rajtuk, ha csak ott állnak. Sőt, még vizesebbek lesznek.
Csurom víz voltam, még a cipőmbe is belefolyt. Hurrá. De legalább a víz, ha megszárad, nem hagy foltokat. Ez azért haladás a tegnaphoz képest.
Fogtam pár törlőkendőt, és elkezdtem törölgetni a ruhámról a foltokat. Mire ezzel végeztem, kinéztem az ajtón, hogy még dobálóznak-e. De szerencsére nem. Viszont a lányokat sem találtam sehol. Úgyhogy visszamentem az osztályba.
A lányok épp becsengetés előtt estek be. Mint kiderült, ők is a mosdóban voltak, csak egy másikban.
- Miért nem futottatok el? - kérdeztem idegesen.
- Nem tudtunk - mondta Jinah. - Akárhova néztem, vízibombák voltak. Másodpercenként talált el egy, úgy nem lehet elfutni!
- Nekem sikerült - feleltem.
- Jó, téged nem is céloztak be annyira, mint engem.
- Elegem van belőlük! - kiabálta Rim, de abban a percben lépett be az osztályba a tanár, úgyhogy behúzta a nyakát, és csöndben maradt.
Óra végén persze folytatta.
- Ezek teljesen hülyék!? Vízibombák? Elment az eszük?
- Még mindig jobb, mint az az italos akció - mondtam.
- Dehogy jobb! Talán azért, mert nem tették tönkre a ruhánkat, de ez akkor is túlzás! Ekkora retardált állatokat!
Abban reménykedtem, hogy a tanároknak föltűnik az akció. Ők lennének az egyetlenek, akik le tudnák állítani őket. Könyörgöm, egy hatalmas víztócsa a folyosó közepén eléggé feltűnő! De látszólag semmit nem vettek észre.
- Kíváncsi vagyok, mikor fognak ezzel leállni - mondtam a lányoknak, amikor hazafelé tartottunk.
- Ajánlom, hogy holnap abbahagyják, különben...
- Jinah, nem hiszem, hogy befolyásolni tudnád őket - mondtam, miután nem tudott mit kitalálni a különben után.
- Vissza kéne vágni - mondta Rim.
- Na és hogyan? - kérdeztem.
- Mit tudom én.
Persze semmi ötletük nem támadt. Én meg nem akartam erőszakhoz folyamodni, de anélkül valószínűleg nem megy.
- Vannak női eszközeink - közölte Jinah határozottan.
- Mi? - kérdeztem értetlenül.
- El kéne csábítani őket. Vagy csak pár embert, hogy átálljanak a mi oldalunkra.
- Jinah. Ezek utálnak minket. Egyikőjük sem fog belénk szeretni. És ha egy emberrel sikerül is, akkor is heten vannak. Meg nem lesz a haverjai ellen. És ez amúgy sem "mi csapatunk" meg az " ő csapatuk". Vannak ők, és az áldozataik, mi.
- Na és ez ellen kéne tenni valamit. Vágjunk vissza! - mondta Rim.
- Mit? Mi is öntsük le őket?
- Ez beteges - mondta Jinah.
- Na jó. Én inkább elmegyek cipőt nézni magamnak - közölte Rim. - Jöttök?
- Aha.
- És kérlek, ma már egy szót se a fiúkról. Elegem van belőlük.

2.fejezet

Másnap a folyosón haladtunk, amikor Jinah megkérdezte:

- Mikor jönnek meg az álarcok?

-3-4 napon belül –válaszoltam.

- És ha nem érnek ide?

- Nyugi, biztos ideérnek.

- Elég gáz lenne, ha nem érnének ide. Nélkülük nem mehetnénk el a bálba. Gondoljatok csak bele, milyen az, hogy mindenki eltakarja valamivel az arcát, csak mi nem. Sapkát nem húzok a fejemre! És még az se jöhet szóba, hogy magamnak csinálom, mert ahhoz nem értek. Max azt csinálhatnám, hogy elkérem az unokatesóm karneváli álarcát, mert ő volt Velencében, és vett egyet, de az meg nem illene a ruhámhoz, mert eleve csupa színes toll, ami nem illene a ruhámhoz, meg ez olyan, ami az egész arcomat befedi, és akkor se beszélni, se kajálni nem tudnék. Ha már itt tartunk, mi lesz a kaja?

- Nem tudom – felelte Rim.

- Biztos lesz valami. Italok, meg harapnivaló. Az a minimum. Na, majd beszélek a –

Nem fejezte be a mondatot, mert a srác, aki tegnap nem akart arrébb állni, most hátulról nekiment, így Jinah az egyensúlyát veszítette (ilyen magas sarkú cipőben nem csodálom), és a földre borult. Rimmel egyszerre hajoltunk le, hogy fölsegítsük.

- Jujj, bocsiii – vinnyogta a srác, természetellenesen magas hangon, női hangot imitálva. Vagyis inkább lányos nyavalygást, vinnyogást imitálva.

Jinah olyan káromkodást kiabált utána, amilyet rég nem hallottam tőle.

- Jujj, csak nem letört a körmöd? – kapta „ijedten” a szája elé a kezét a srác.

- Húzzál a fenébe! – mondta Rim.

Szerencsére ő és a bandája röhögve elvonultak.

- Ezek mégis mit képzelnek!? – ordította Jinah felháborodottan.

- Egyáltalán ki ez a gyerek? – kérdezte Rim kicsit normálisabb hangerővel.

- Azt hiszem, Jonginnak hívják. Ugyanabba az évfolyamba jár, mint mi – közöltem.

- Még jó, hogy nincs közös óránk velük.

- Hát igen.

Sejtettem, hogy hogy itt azért nincs vége a történetnek. Jinah föl lett lökve, ez biztos nem nagy cucc számukra.

- Jobb lesz, ha vigyázunk velük – mondtam.

3.fejezet

Reggel meleg volt, ezért egy rövidebb ruhát vettem föl. Úgy látom, nem csak nekem volt melegem, mert amikor kiértem a ház elé, Rim is egy elég lenge ruhában volt. Csak ő egy kicsit csinosabbra vette a formát.

- Na, tetszik? – kérdezte, majd megfordult, hogy minden szemszögből láthassuk.

- Csini vagy – mondtam. – Ja, és te is jól nézel ki – néztem Jinah-ra. Őrajta egy rövid farmer volt, meg egy fehér Miki-egeres póló.

- Köszi – mosolygott.

Útközben a suli felé megbeszéltük, hogy ma délután melyik boltokba menjünk el ruhát nézni. Elvégre szombat este bál, és ma szerda van, úgyhogy épp ideje.

Megint a folyosókat jártuk, amikor velünk szemben jöttek a fiúk. Elől Jongin, körülötte meg a többiek. Gyors megszámoltam, hányan vannak. Nyolcan voltak, összesen. Először azt hittem, békén hagynak, mert egymással beszéltek, és mintha észre se vettek volna bennünket. Egyre közelebb értek, és akkor észrevettem, hogy mindegyik kezében ott volt egy műanyagpohár, tele itallal. Kezdtem rosszat sejteni. De annyira mégsem lehetnek hülyék, hogy…

De. Mégis. Először Jongin fogta a poharát, és a teljes tartalmát Jinah arcába öntötte. Aztán a Rim előtt álló srác ugyanezt tette Rimmel, mire én ösztönösen elfordítottam a fejem. Persze ettől csak a hajam lett olyan. Fordultam vissza, de akkor pedig az arcomba kaptam, merthogy nyolcan voltak, és mind meg akartak szabadulni az italuktól. Mire feleszméltünk a döbbenettől, a fiúk elhúztak onnan.

- Tönkretették az új ruhám – fakadt ki Rim.

- Menjünk a mosdóba – ajánlottam. Tisztára ragadtam, mert persze nem vízzel öntöttek le, hanem valami színes lével, ennek köszönhetően csupa folt volt a ruhám.

Sok mindent ott se tudtam csinálni. Vizes kézzel próbáltam megcsinálni a hajam, hogy ne ragadjon, de nem jutottam sokra. A ruhámról a foltokat sem tudtam lemosni. Miközben ezzel szenvedtem, Jinah panaszolását hallgattam. Teljesen odavolt.

- Még 2 órát kell kibírnunk, akkor húzhatunk haza – mondtam nekik.

De ez a két óra is elég lassan telt, ráadásul úgy, hogy tiszta foltos volt a ruhánk. Eléggé feltűnő volt, próbáltuk takargatni, de nem jártunk túl nagy sikerrel.

Hazafelé sietősre vettük. Onnan azonnal a fürdőbe mentem, mert néhány helyen még mindig ragadtam. Aztán gyorsan átöltöztem, és indultam Rimhez, mert úgy beszéltük meg, hogy nála találkozunk, és onnan indulunk bevásárolni.

- Ez nem lehet igaz – panaszkodott Jinah, amikor már úton voltunk a belváros felé. – Beraktam áztatni a fölsőm, de lehet, hogy még így sem fog kijönni belőle a folt. Nem túlzás már, amit csinálnak? Ez tényleg sok!

- Lehet, nem ártana szólni egy tanárnak – tanácsoltam.

- Ne már. Hülye ötlet. – Furcsán néztem Jinah-ra.

- Mert?

- Most komolyan, melyik tanárhoz mennél oda, és mondanád azt, hogy elnézést, a fiúk leöntöttek egy itallal, csináljon valamit! Tisztára hülyének néznének minket. Ráadásul engem egyik tanár sem bír túlzottan.

Én még mindig úgy gondoltam, hogy egy tanárnak szólni nem rossz ötlet, de persze le lettem szavazva, úgyhogy inkább hanyagoltam a témát. Legalább a vásárlás kicsit elterelte a figyelmünket.

- Ezt a cipőt figyeld – mutatott Jinah a plázában egy kirakatban a baba lábára.

- Előbb lehet, hogy ruhát kéne nézni – mondta Rim.

- De azért nézzünk be – ajánlottam.

Bementünk, és lassan jártuk a sorokat. Végül is tudtam, milyen stílusú lesz a ruhám, mert ugye tegnap már kiválasztottuk a maszkokat, ezért figyeltem, hátha találok egy jó kis cipőt.

- Ti tudjátok már, milyen színű ruhát akartok? – kérdeztem tőlük.

- Fekete – vágta rá Jinah. – Vagy vörös. Tudjátok, rossz kislányosra veszem a formát – vigyorgott. Persze ezt sejthettem.

Aztán megláttam egy gyönyörű cipőt. Fekete-fehér volt, oldalán pici rózsák, meg persze jó magas sarka volt, de az engem nem érdekelt, már megszoktam. Gyorsan fölpróbáltam, és tökéletes volt.

- Ez kell nekem – közöltem.

És meg is vettem. És Jinah is megtalálta a számára tökéletes cipőt. Igaz, egy másik cipőboltban, de akkor is. Álmodni sem mert róla, hogy talál egy ilyet. Totál az ő stílusa volt, fekete, magas sarkú, és szegecses. Míg el nem értünk a ruhabolthoz, végig a cipőről áradozott.
A ruhabolt már sokkal érdekesebb volt. Hatalmas üzlet volt, tele báli, estélyi és koktélruhákkal. Szétszéledtünk, és elkezdtük nézegetni a ruhákat. Láttam pár szép ruhát, de egyik sem volt az igazi. Nem akartam túl feszülőset, nagyon rövidet, hanem egyszerűen egy szépet. Már öt perce járkáltam, amikor megtaláltam a tökéletes ruhát. Pont olyan színe volt, mint a rózsáknak a cipőmön, pánt nélküli, a derekamnál pedig egy fekete szalag futott, ami masniban végződött. Ez kell nekem. Megnéztem a méreteket, aztán elindultam a próbafülkékhez. Szerencsére tökéletesen állt rajtam. Ez pont az én stílusom.
Gyorsan visszaöltöztem, aztán amikor kiléptem a fülkéből, láttam, hogy Rim közeledik felém.
- Melyik jobb? - kérdezte, és föltartott két ruhát.
- Nem tudom. Próbáld föl, és majd utána eldöntjük.
- Oké.
Leültem egy fotelre a próbafülkék előtt, és az ölembe raktam a ruhát. Aztán Jinah is megérkezett.

- Ez hány ruha? - kérdeztem mosolyogva a ruhahalomra.
- Csak négy - nevetett, majd behúzta maga előtt a függönyt.
- Na? - jött ki Rim.
- Hát, nem tudom. Ez túl csillogós. Nem a te stílusod.
- Igazad van - mondta, és visszament. Jinah nem jött ki minden ruha felpróbálása után, ő szerette egyedül eldönteni.
- Ez jobb, nem? - kérdezte Rim.
- De. Sokkal.
Végül Jinah is megmutatta a végleges ruháját. Az fekete volt, jó rövid, és jó kivágott. Csodálkoztam is volna, ha nem egy ilyen ruhát választ.
- Muti a tieiteket!
Mindketten megmutattuk. Aztán elmentünk fizetni.